Szőke kisfiú futott keresztül a szépen gondozott parkon, egyik kezében egy almát szorongatva, míg a másikban egy játékseprűt fogott. Gondosan odafigyelt, hogy ne térjen le a kerti útról, hiszen a minap is felfedezték a lábnyomait a virágágyásban.
Apró lábain csak lassan haladt a hatalmas ház felé, melynek már csak a külső megjelenése is rendkívül impozáns és tekintélyt parancsoló volt, nem beszélve a belső berendezésről. Hamarosan elérte a lépcsőt, és zihálva kaptatott fel rajta. Nyújtózkodott kicsit, hogy elérje a magasan elhelyezett, kígyót mintázó, gyönyörű kilincset, majd némi erőlködés után benyitott, és belépett az előcsarnokba.
Széles mosollyal nézett körbe, de nem látott senkit, így futva indult tovább, helyiségről helyiségre haladva, és útját néhány festményről rosszalló pillantások kísérték. Édesanyját kereste ilyen elszántan, mert valami fontos dologra jött rá, amit feltétlenül meg kellett vele osztania. Azon izgult, hogy édesanyja érjen rá most vele foglalkozni… Sorban haladt el a gazdagon díszített falikárpitok, festmények és egyéb berendezések mellett.

A szalonba lépve lelassított, mert meglátta a keresett személyt az egyik kanapén ülve, kezében kristálykelyhet tartva. A szinte szoborszép nő felemelte tekintetét, és érdeklődve nézett az ajtó felé. Amikor meglátta, hogy fia az érkező, kissé összevonta kecses szemöldökét, és szigorú hangon megszólalt.
- Fiam, hányszor mondjam, hogy ne rohangálj a házban? – szemei dühösen megvillantak, amikor látta, hogy gyermeke továbbra is széles mosollyal az arcán igyekszik hozzá.
- Mami – kezdte a hétéves gyermek –, valami fontosat kell mondanom!
- Mi történt? – kérdezte a nő, és látszott rajta, hogy nem nagyon érdekli a kisfiú mondanivalója. – Mi ez az alma a kezedben? Honnan van?
- Erről szeretnék beszélni, mami – emelte meg a szép, piros gyümölcsöt a fiú. – Képzeld… – de itt megakadt, mert hirtelen rájött, hogy most be kell vallania azt is, hogy nem fogadott szót, de aztán úgy döntött, nem bánja –, szóval először is, az az igazság, hogy rossz voltam.
- Mit műveltél már megint? – csattant az éles hang a feje felett.
- Kiszöktem, mami – suttogta a kisfiú szemlesütve, de aztán újra anyja jéghideg szemeibe nézett –, de van valami sokkal fontosabb. Szóval, kiszöktem, és találkoztam néhány gyerekkel, akik a faluban laknak. Képzeld, még játszottak is velem!
- Hogy kivel találkoztál? – kapott levegő után a nő.
- Gyerekekkel, mami – magyarázott lelkesen az apró gyermek – Szerintem ők nem tudnak olyan varázslatokat, mint te meg a papa, mert megkérdezték, hogy miért van nálam seprű, de ne ijedj meg, mami, nem mondtam nekik semmit. Aztán az egyik gyerekért jött az anyukája, és tőle kaptam ezt az almát, amikor a többieknek is adott, és…
- Mégis, hogy merted elfogadni? – kérte számon éles hangon az anyja. – Mintha itthon nem lenne meg mindened…
- … és csak azt akartam mondani – folytatta rendíthetetlenül a kisfiú –, hogy szerintem ők jó emberek. Nagyon kedvesek voltak a gyerekek is, meg az a néni is, akitől az almát kaptam. Mikor jön a papa? Neki is meg kell mondanom, hogy tévedett, amikor azt mondta, hogy akik nem tudnak varázsolni, azok rosszak!
- Most már aztán elég! – ugrott talpra a nő egyre dühösebben. – Ostoba kölyök, hogy mered azt feltételezni, hogy apád és én tévedünk bármiben is? Hányszor kell még elmondani, hogy végre megértsd, hogy a világban csak az olyanok érnek valamit, mint amilyenek mi is vagyunk? Csak a nemesi varázslócsaládoknak van helye a világban, a varázstalanoknak, és a közülük származó, szánalmas élősködőknek nincs semmi keresnivalójuk köztünk – nézett villámló tekintettel az egyre rémültebb gyermekre, majd felé nyújtotta kezét. – Kérem azt az almát, és a seprűdet is. Úgy… most pedig indulás a szobádba, és estig nem is jöhetsz ki! Megértetted? És szedd rendbe magad, méltatlan hozzánk az ilyen koszos öltözet.
- Igen, mami – felelte halkan a megszeppent kisfiú, és elindult az ajtó felé.
- Számíthatsz arra, hogy apád értesülni fog az engedetlenségedről, és minden másról is! – szólt utána jelentőségteljes hangon a nő.
- Értettem, mami – nézett vissza csemetéje, majd lenyomta a kilincset, és kilépett a szalonból.

Szomorúan baktatott fel szobájába, nem értette, hogy édesanyja miért nem hitt neki, és miért lett ennyire dühös. Amikor belépett a szobájába, úgy döntött, hogy az esti számonkérés előtt inkább átöltözik. Szülei nagyon csúnyán szoktat ránézni, ha nem öltözik át a vacsorához.
Szekrényéhez lépett, és elkezdte elővenni a vacsorára alkalmas öltözet darabjait, majd a díszes fürdőszobába ment. Levette koszossá vált pulóverét, majd apró ujjaival lassan, kicsit ügyetlenkedve elkezdte kigombolni az ingjét. Amikor levette a ruhadarabot, és felpillantott a szemközti falon elhelyezett tükörre, valami furcsát vett észre. Közelebb lépett a tükörhöz, és még oda is hajolt, hogy jobban lássa a felsőtestén kirajzolódó valamit. Olyan, mintha valami lóra emlékeztető állat lenne, talán egy unikornis. Igen, talán a szarva lehet, ami a jobb válla felé húzódik a mintából.
Ekkor zajt hallott, és riadtan futott vissza a szobába, de csak az egyik házimanó volt az, aki azért jött, hogy elpakolja a tiszta ruhákat. Amint végzett, egyetlen szó nélkül hagyta el az úrfi szobáját, és a gyermek izgatottan futott vissza a tükörhöz, hogy tovább tanulmányozza felfedezését. Legnagyobb meglepetésére azonban felsőteste teljesen olyan volt, mint reggel, teljesen üres, sehol egy unikornis, semmilyen minta, de még csak egy halvány árnyék sem.
Csalódottan lépett a kádhoz, és engedett vizet magának, mivel azt hitte, hogy valamilyen különleges dolgot fedezett fel magán, amire talán végre a szülei is büszkék lennének. Így azonban már arra gondolt, hogy csak képzelte az egészet, mert annyira szeretett volna valamivel szülei kedvében járni.

A kisfiú szomorúan üldögélt szobájában, és egy könyvet lapozgatott, amíg arra várt, hogy szülei hívassák. Tudta, hogy édesapja meg fogja szidni, talán még ki is fog kapni, amiért megint nem fogadott szót, és kiszökött. Nem kellett sokáig várakoznia, mivel fél óra múlva megjelent a délutáni házimanó, és közölte vele, hogy az úr és az úrnő látni kívánják az úrfit, és az étkezőben várnak rá.
Nehéz sóhajjal indult el az étkező irányába, és csak abban reménykedett, hogy édesapja nem lesz túl rossz hangulatban, és kevés büntetéssel megússza a dolgokat. Sajnos, nem volt szerencséje, mivel apja igencsak rossz kedvében volt.

- Fiam – hallotta a férfi ostorként csattanó hangját –, gyere ide! Igaz, amit édesanyád mesélt nekem?
- Mire gondolsz, papa? – kérdezte halkan a gyermek.
- Arra, hogy kiszöktél, és a mugli söpredékkel érintkeztél – emelte fel apja amúgy is erőteljes hangját, amitől a fiú összerezzent.
- Igen, papa – suttogta félve.
- Mondd, fiam, nem voltam eddig elég világos? – kérdezte fenyegetően közelebb lépve a férfi, kezében varázspálcáját szorongatva. – Vagy édesanyád is feleslegesen próbálja megértetni veled, hogy mik a fontos dolgok az életben?
- Nem, papa, csak azt gondoltam, hogy…
- Hát rosszul gondoltad! – szakította félbe apja a gyermek magyarázkodását. – Úgy látom, az eddigi leckék nem használtak, így kicsit jobban el kell magyaráznom, hogy többet eszedbe se jusson kétségbe vonni, amit édesanyáddal mondunk neked.

A kisfiú félelemmel telve nézett hol az apjára, hol az anyjára. Édesanyja felemelkedett a székről, és egyetlen szó nélkül távozott az étkezőből. Visszafordult apja felé, és azt kellett látnia, hogy apja rászegezi pálcáját, és hideg tekintettel néz rá, majd megszólalt.
- Crucio…


Tíz évvel később…


Nyikorogva tárult ki a rejtekajtó, ami egy kis dolgozószobába vezetett. A szoba közepén nagy íróasztal állt, mögötte egy idős ember mélyedt bele papírjaiba, meg sem hallva az érkezőt. Egy csuklyás idegen lépett be a helyiségbe, majd megköszörülte a torkát, és így szólt:
- Jó estét, uram! Nagyon köszönöm, hogy fogadott.
- Jó estét, fiam! – köszönt az idős férfi. – Mi olyan fontos, hogy ilyen sürgősen kérted, hogy beszéljünk?
- Uram – szólt az idegen bizonytalanul, miközben hátrahajtotta az arcát takaró csuklyát –, baj van...
- Hallgatlak…