1. fejezet


Apró, puha talpak érintették hangtalanul a folyosót borító szőnyeget. A sötétben lopakodó csalódott vadász beletörődött abba, hogy ma is elszalasztotta áldozatát. Kisebb-nagyobb árnyakat vetett az éjszaka az ablakon át a folyosóra. Az árnyakat kerülgetve haladt az utolsó szoba felé abban a reményben, hogy annak ajtaja most is nyitva lesz. Minden csendes volt az ódon házban, csak néha hallatszott egy-két álmos szuszogás.
Míg lassan, nyugodtan lépkedett célja felé, feltűnt, hogy az egyik baloldali ajtó is résnyire nyitva van. Óvatosan bedugta fejét a nyílásba, majd befurakodott a helyiségbe. Halk szuszogás hallatszott, s ő kíváncsian nézett szét a hang forrását keresve. Az ajtó mellett egy nagy, kétajtós ruhásszekrényt látott, tetején egy letakart kalitkával, míg szemben, az ablak előtt egy asztal állt, körülötte három kényelmes karosszékkel. Az asztalon rendetlenül otthagyott pergamen feküdt, mellette egy nyitott tintatartó, és egy régi penna. Az egyik karosszékben hanyagul eldobott ruhadarabok várták, hogy elnyerjék méltóbb sorsukat a szekrényben. Fonott szemétkosár ásított némán az éjszakába az asztal alatt, mintha érezné, hogy körülötte több szemét van, mint éhes gyomrában. Mindenütt elszórt cukorkás papírok, gyűrött csokis és nyalókás zacskók hevertek, még a szoba padlóját borító nagy, puha szőnyegen is. Két ágy tartozott még a berendezéshez, melyek nem messze álltak egymástól. Mindkettőn egy takarókupac tornyosult, és az egyikből motyogás szűrődött ki az éjszakai csendbe.

A vörös vadász finoman felugrott az egyik ágy végébe, majd óvatos léptekkel elindult a kopottas takarón, mintha többször is meg kellene bizonyosodnia arról, hogy biztonságos-e a terep. Amikor elérte a takaró másik végét, lassan aláfurakodott. A paplan alatt egy vörös hajú, szeplős fiatal feküdt, és úgy tűnt, kezd visszatérni álmaiból. Az ébredezés köszönhető volt az orrát csiklandozó finom, puha bajusznak, illetve az egyre erősödő, helikoptert idéző hangnak.
A fiú lassan kinyitotta szemeit, majd újra lezárta őket. Aztán hirtelen újra felpattantak szemhéjai, és néhány bizonytalan pislogás után sikeresen beazonosította a takaró alatt tartózkodó illetéktelen behatolót.
- Csámpás! Menj innen, menj a gazdádhoz! – mondta Ron, miközben igyekezett leterelni a vörös macskát az ágyról – Így ni! Na… menj már!
Csámpás lezöttyent az ágy melletti szőnyegre, majd kissé csalódott, ugyanakkor szemrehányó pillantást vetett a fiúra. Felnézett a szomszédos ágyra is, de ott nem volt kedve próbálkozni. Nyújtózott egyet, és méltóságteljes mozdulatokkal kivonult a szobából.
- … és még ő van megsértődve! – motyogta Ron fáradtan, majd visszadőlt párnáira. – Ahelyett, hogy vadászna… – majd átfordult a másik oldalára, és megpróbált újra elaludni.
Csámpás kisomfordált a szobából, majd sértettségét gyorsan elfeledve elindult gazdája szobájába. Végigsétált a süppedős szőnyegen, elment egy üres padlóváza, majd az ablak mellett. Lassan világosodott a keleti horizont felett. Minden csendes volt, a falakat borító festmények sem adtak életjelet.

Csámpás ugyanúgy befurakodott a szobába, mint az imént a fiúkhoz. Ez a helyiség kisebb volt, és sokkal tisztább is, mint az előző. Látszott, hogy itt lányok laknak. A falat világos, apró virágmintás tapéta borította. Az elrendezés sokban hasonlított a fiúk szobájához, ugyanúgy egy nagy, kétajtós ruhásszekrényt, asztalt, karosszékeket helyeztek el benne, ezenkívül még helyet kapott egy fésülködőasztal, és egy nagy tükör is a két ágy között, melyekben két fiatal aludt éppen.
Az egyikben egy hosszú, vörös hajú, szintén kissé szeplős leányzó aludt enyhén elnyíló ajkakkal. Csámpás felugrott hozzá, majd nedves orrát a lány orrához nyomta, aki erre elmosolyodott, félig kinyitotta szemét, és köszöntötte ébresztőjét.
- Szia Csámpás… – szólt Ginny álomittas hangon, majd visszahelyezkedett párnájára egy kis plusz lustálkodás reményében.
Csámpás elégedetten dorombolt egy kicsit, majd hátra arcot csinált, és könnyedén átugrott a szomszédos ágyra.
Annak lakója szintén egy fiatal lány volt, hosszú, hullámos barna hajjal. Vele már bátrabb volt a macska is, hangos dorombolás közepette nyomta fejét gazdája arcához. A szeretetnyilvánítás után leült a lány válla mellé, majd egyik mancsát a gazdája fülében lógó, kétágú gyöngyös fülbevalóhoz érintette. A lecsüngő gyöngyök összekoccantak egymással, és vidáman csilingelve ébresztették a lányt.
Minden reggel így ébresztette gazdáját. Hermione még kissé kótyagosan nyitogatta szemeit, de amikor megpillantotta kedves macskáját, mosolyogva nyúlt az állat felé.

- Jó reggelt! Már megint sumákolsz? – kérdezte szeretettel, és megcirógatta kedvencét. – De ha már ilyen kedvesen ébresztettél, akkor nem bánom, felkelek.
Kikászálódott az ágyból, és magára húzta a köntösét. Csámpás az ágyról figyelte mozdulatait, majd mikor látta, hogy gazdája nem szándékozik visszafeküdni, méltósággal elhelyezkedett annak még meleg párnáján.
- Jó reggelt, Ginny! Téged is Csámpás ébresztett? – fordult a vörös lány felé, amikor látta, hogy már ébren van.
- Jó reggelt, Hermione! Igen, ő volt, mint mindig – szólt, azzal felült az ágyban. – Nézd, milyen sumák képet vág, ott a párnádon! – kuncogott Ginny a macskát nézve.
- Persze hogy sumák, rám a frászt hozta – szólt Ron, aki az ajtóban állt, még mindig pizsamában. – Kinyitottam a szemem a takaró alatt, és két centiről néztem vele farkasszemet. Alig bírtam kipaterolni az ágyamból… – méltatlankodott a fiú.
A lányok nevettek Ron tettetett felháborodásán, tudták, hogy a fiú is kedveli a karikalábú macskát.
- Ugyan már, nem lett semmi bajod – szólt mosolyogva Hermione. – Szerintem öltözzünk fel, és menjünk le a konyhába. Éhes vagyok… segíthetnénk édesanyátoknak is valamit, szerintem, örülne neki. Harry felébredt már?
- Még nem, csak tegnap érkezett, el van fáradva – szólt vissza Ron, miközben elhagyta a lányok szobáját.
Miután kiterelték Ront, nyugodtan átöltöztek. Hermione egyszerű mugliruhát vett fel, mint a szünidőben mindig, egy kényelmes fekete nadrágot, és egy kék mintás pólót. Ginny is hasonló szerelésben jelent meg, csak ő a fekete nadrághoz zöld pólót választott. Kivágódtak a szobából, majd a konyha felé menet találkoztak Ronnal, aki szintén mugliruhában volt, farmert, és egy világos pólót vett fel, és Harryvel, aki igyekezett a legkisebb ruhadarabokat kiválasztani unokatestvére örökségéből.

Így lépett be a kis csapat a konyhába, ahol már várta őket a finom reggeli, Mrs Weasley jóvoltából. A helyiség közepén egy hosszú asztal volt, körbe székekkel, mely nem csak étkezések alkalmával került használatba, hanem ahogy azt a fiatalok is tudták, itt tartják a Főnix Rendjének gyűléseit is. A falak mentén szekrények voltak, egy mosogató, illetve a tűzhely. A konyha végéből nyílt egy kisebb helyiség is, ami kamraként szolgált.
Az asszony nem volt a helyiségben, így a gyerekek letelepedtek az asztalhoz, és hozzáláttak az evéshez. A lányok pirítóst vettek a tányérról, míg Ron egy nagy adag rántottát húzott maga elé, és szinte habzsolni kezdte az ételt. Harry rövid hezitálás után szintén a pirítós mellett döntött. A lányok összenéztek, majd egy lemondó sóhaj kíséretében, miszerint „Ron már csak ilyen”, folytatták a reggelizést.
Pár perc múlva nyílt az ajtó, és belépett Mrs Weasley, karján egy ruhákkal teli kosárral.
- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntötte mosolyogva a fiatalokat. – Jól aludtatok?
- Jó lett volna, ha nem megint Csámpás ébreszt – morogta Ron két falat között. – Anya! Még nem jött levél a Roxfortból? Mikor érkeznek a leveleink?
- Amennyire tudom, ma fognak érkezni, és amint lesz valaki, aki elkísér minket, megyünk az Abszol útra
- Remélem, ma tényleg megérkeznek. Szeretnék már túl lenni a jelvényosztáson… – motyogott Ron, aki remélte, hogy idén már nem kap prefektusi jelvényt.
- Mrs Weasley! Lesz ma valamilyen munkánk? – kérdezte Hermione, aki eddig némán figyelte anyát és fiát.
- Nem, kis drágám, ma pihenőnapot kaptok, tekintve, hogy ma érkeznek a levelek. Úgyse tudnálak rávenni benneteket semmire… Ha gondoljátok, kimehettek a kertbe is kicsit pihenni. Még jó, hogy olyan magasak a falak, így nem láthat be senki egyik oldalról sem. Csak ne csapjatok túl nagy hangzavart.
A fiatalok boldog izgatottsággal indult vissza az emeletre, hogy nekikészüljenek az egész napos semmittevésnek.

A főhadiszálláson zajlott az élet a nap 24 órájában. Rendtagok jöttek-mentek, éa a fiúk igyekeztek minél több dolgot kihallgatni a gyűlésekről, mivel őket még mindig nem engedték be. Hermione gyakran adott hangot aggályainak, miszerint nem helyes, amit csinálnak. Úgy gondolta, ha valami olyan dolog történik, akkor azt úgyis megtudják.
Aznap megérkeztek a baglyok a Roxfortból a tankönyvlistákkal, és néhány egyéb utasítással Ron és Hermione részére, amiket a fiúk szobájában olvastak el.
- Ez nem lehet igaz! – sikkantott Hermione.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre a fiúk.
- I… iskolaelső lettem – hebegte a lány örömmel az arcán.
- Most mit vagy úgy meglepődve? – kérdezte Ron – Mi mindig is tudtuk, hogy az leszel!
- Igen, Hermione, gratulálunk! – ölelte meg barátnőjét Harry mosolyogva, mikor Ginny rontott be a szobába izgatottan.
- Hermione! Iskolaelső lettél? – kérdezte azonnal barátnője elé lépve.
- Igen… – válaszolt a kérdezett döbbenten –, de honnan tudod?
- Innen – azzal felmutatta új prefektusi jelvényét.
- Ginny, ez tök jó! – ölelte meg Hermione a vörös hajú lányt.
- Lefogadom, hogy Malfoy lesz a másik… – morogta Ron.
- Jaj, ne legyél már ünneprontó! Egyébként se tudunk mit csinálni, ha Malfoy is kapott jelvényt – szólt rá az újdonsült iskolaelső a fiúra – Különben sem neked kell majd járőröznöd vele, hanem nekem. Bár te is komolyabban vehetnéd a házak közötti összefogást…
- De akkor is, hogy lehetnek képesek… – folytatta Ron.
Harry lassan kezdte unni a meddő vitát, mivel tudta, hogy Ront hat hippogriffel se lehet meggyőzni, ha ő nem akarja. Magában igazat adott a lánynak, bár ő is szívből utálta a szőke mardekárost. Ha Dumbledore szerint a siker egyik kulcsa az összefogás, akkor ő elhiszi neki, és megteszi, ami tőle telik.
Mivel nem akarta tovább hallgatni barátai veszekedését, elindult a konyha felé. Hermione és Ron észre se vették, amikor elhagyta a szobát. Komótosan ballagott lefelé a lépcsőn, amikor suttogó beszélgetésre lett figyelmes, és behúzódott a sötét lépcsőfordulóba, nehogy meglássák. Talán hall valami érdekeset…
- … nagy bajban van. Albus szerint mindenképpen biztosítanunk kell neki a védelmet, különben a biztos halál vár rá – hallotta Harry, és McGalagony hangját vélte felismerni, akivel még nem találkozott érkezése óta.
- De Minerva! Hogy oldjuk meg, hogy biztonságban legyen – suttogta Mrs Weasley rémülten – hiszen nem fedhetjük fel a kilétét!
- Valóban nem… azzal nem tennénk jót neki, bár talán az iskolában könnyebb lenne a sorsa valamivel. Talán a gyerekek jobban elfogadnák, mint így…
- Arra gondolsz, hogy néhány gyerekkel tudatni kellene pár dolgot? Nem mindent, természetesen, de valamit mégis…
- Nem tudom, Molly, nem vagyok biztos benne, hogy ez jó megoldás lenne, de azért elmondom az ötletet az igazgatónak… – azzal tovább indultak a bejárati ajtó felé, így elhaltak a beszélgetés hangjai.
Harry elgondolkodva emésztette a hallottakat. Valaki bajban van valami miatt, és segíteni kell neki, foglalta össze magában a lényeget. De ki lehet az a titokzatos illető? És egyáltalán miért olyan fontos, hogy ne derüljön ki, ki is ő valójában? Gondolataiba merülve fordult vissza a szobájuk felé, és mire odaért az ajtóhoz, úgy döntött, amíg nem tud biztosat, nem szól barátainak a hallottakról.
Amint benyitott a szobába, látta, hogy Hermione egy könyvbe mélyedve üldögél az egyik karosszékben, míg Ron kissé durcás képet vágva fekszik az ágyán, és a semmibe mered.
- Na mi van – kérdezte barátaitól –, mi ez a fagyos csend? Mindegy, inkább hagyjuk, magamtól is kitalálom, hogy nem jutottatok közös nevezőre.
Ron éppen szólni akart, mikor kinyílt az ajtó, és Ginny feje jelent meg a nyílásban.
- Gyertek kajálni, anya mindjárt kész a vacsival – mondta, és már ki is húzta fejét az ajtóból.

A trió együtt indult a konyhába, bár nem szóltak egy szót sem. Hermione még mindig azon rágódott, hogy Ron miért nem tudja elfogadni igazgatójuk döntéseit, még ha nem is érzi azokat helyesnek. Ő maga már régen eldöntötte, hogy aki őt nem bántja, azzal ő sem piszkálódik. Ha Malfoy megkímélné a sértésektől, és a megalázásoktól, akkor ő is képes lenne békén hagyni a mardekárost. Végül is mindenkinek jobb lenne, ha nem kellene csőre töltött pácával járkálni a folyosókon. Lenne egy nyugodt évük… legalább az utolsó.
Ezekkel a gondolatokkal ült le vacsorázni, és meg sem hallotta a hozzá szóló embereket, talán azt sem tudta, mit eszik, csak gépiesen táplálkozott. Azért Mrs Weasleynek sikerült betörnie gondolatai közé.
- Hermione, holnap megyünk bevásárolni az Abszol útra. Velünk tartasz? Neked is elkelne egy-két új talár, azt hiszem – szólt kedvesen az asszony.
- Mi… hogy? ...elnézést, kicsit elgondolkodtam. Mit is tetszett kérdezni? – pirult el a lány.
- Semmi baj, kis drágám, csak azt kérdeztem, hogy eljössz-e velünk holnap bevásárolni? – ismételte meg türelmesen a kérdést a boszorkány.
- Igen, hogyne – bólintott Hermione. – Vennem kell egy-két új talárt, meg még néhány dolgot.
- Jól van, gyerekek, irány az ágy – rendelkezett hirtelen Mrs. Weasley –, mert reggel korán kelünk! Nem akarok egész nap boltról boltra kóborolni – és útjára bocsátotta a jóllakott bandát, de még utánuk szólt – És semmi beszélgetés, semmi egymás szobájába való csavargás! Ellenőrizni fogom!

Némán ballagtak felfelé, mindenki a gondolataiba mélyedt. Harry még mindig a kihallgatott beszélgetésen töprengett, kutatott agyában, ki is lehet az a titokzatos személy, aki név nélkül segít nekik, és akire ennyire kell vigyázni. Odáig sikeresen eljutott, hogy az illető minden bizonnyal diák, és fél. Legfőképpen tőlük, a többi diáktól, hiszen főleg ők nem tudhatnak a dologról. Sejtette, hogy a tanárok közül tud még róla valaki az igazgatón, és McGalagonyon kívül. Elhatározta, hogy amint visszatérnek az iskolába, árgus szemekkel fogja vizslatni társait. Tudni akarta, ki az a titokzatos valaki… Gépiesen öltözött át pizsamába, és feküdt le, de aludni még jó ideig nem tudott.
Ron is valahol máshol járt, bár a külső szemlélődőnek esélye sem lett volna kitalálni, mi jár a fejében, pedig a vörös hajú fiú is erősen agyalt valamin. Mégpedig a szomszéd szobában lévő barna hajú lányon. Nem értette, miért is vitatkoznak annyit, amikor akár békében is lehetnének egymással. Ha Hermione nem lenne ilyen akaratos, akkor… akkor még bármi is lehetne köztük. Igen, Ron mostanában gyakran gondolt a lányra, de még magának is nehezen bírta bevallani, mit is szeretne igazán, és hogy egyáltalán merne-e tenni ezért valamit. Áldotta a sötétséget, ami eltakarta piruló arcát, miközben mereven bámulta a szoba legsötétebb sarkát. Lassan álomba merült.

Hermione és Ginny is némán tért nyugovóra. Ginny még beszélgetett volna egy kicsit anyja tiltásának ellenére is, de amikor látta, hogy barátnője nem igazán kommunikatív, inkább meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Csendben átöltözött, és lefeküdt, pár perc múlva már csak egyenletes szuszogását lehetett hallani.
Hermione viszont még sokáig ébren feküdt ágyában, közben gépiesen vakargatta a mellette heverésző Csámpás füleit, amit a szépnek nem nagyon mondható macska hangos dorombolással köszönt meg, igaz, a lány ebből vajmi keveset hallott. Azon gondolkodott, mik lesznek azok a plusz feladatok, amelyeket a prefektusok és az iskolaelsők kapnak az új tanévben.
Az elsősök eligazítása, az éjszakai őrjáratok a folyosókon, a klubhelyiségek rendjének fenntartása már eddig is az ő feladatuk volt. Bár most, hogy iskolaelső lett, valószínűleg a prefektusok munkájára is figyelnie kell, és ha valami történik az iskolában, akkor ő és társa lesznek azok, akik a tanárokkal majdnem azonos jogkörrel bírnak majd.
Kíváncsi volt, mit találnak még ki nekik. Talán a karácsonyi bált ezúttal rájuk bízzák? Úristen, a bál! Azt biztosan a prefektusoknak és az iskolaelsőknek kell megnyitni. Na, az szép lesz, ha Malfoyjal kell táncolnia... Vagy esetleg további összetartási-hadműveletek kezdődnek a házak közötti egyetértés és egység érdekében? És mi lehet az a meglepetés, amiről McGalagony írt? Mindegy, mi lesz az új feladat, csak Malfoy kerülje el jó messzire, gondolta, de aztán megdorgálta magát, hiszen nem sokkal előbb eldöntötte, ha a mardekáros normális lesz vele, akkor ő is rendesen fog viselkedni. Meg aztán ha a fiú is iskolaelső lesz, nem sok esélye lesz elkerülni... Na, majd kiderül négy nap múlva, mikor is elindulnak vissza az iskolába. Ezekkel a gondolatokkal fordult az oldalára, és lassan álomba gondolkozta magát.

Hangos kiabálásra ébredtek a ház lakói. A gyerekek riadva ugrottak ki az ágyaikból, értetlenül meredve egymásra. Mint kiderült, egy érkező vendég meggondolatlanul rátenyerelt a csengőre, felverve Mrs Black portréját, aki hangot is adott felháborodásának.
- Mocskos csőcselék! Sárvérűek és vérárulók! – rikácsolt torka szakadtából – Hogy meritek beszennyezni nemes őseink házát?
Mrs Weasley kapkodva próbálta berángatni a portrét rejtő függönyt Tonks segítségével, mivel a lila hajú fiatal boszorkány volt az érkező.
- Jaj, Molly, kérlek, bocsáss meg… – szabadkozott Tonks még a konyhában is – igazán nem volt szándékos…
- Ugyan, nem tesz semmit, így legalább nem kell felmennem ébreszteni a gyerekeket.

Pár perccel később négy álmatag fiatal botorkált lefelé a lépcsőn, majd a konyhába érve helyet foglaltak, és hozzáláttak a reggelihez. Mrs Weasley nem állta meg, hogy újabb eligazítást tartson a kis társaságnak.
- Tehát mindannyian megyünk az Abszol útra, Tonks is velünk jön. Amint odaértünk, két csoportra válunk – magyarázta idegesen –, és így megyünk vásárolni. Ron te mész Tonkssal és Hermionéval, Ginny és Harry pedig velem, így hamarabb végzünk. Legalábbis remélem…
Miután mindenki tudomásul vette az instrukciókat, némán befejezték a reggelit. Magukra kanyarították talárjaikat, és megálltak a kandalló előtt.
- Az úti cél ezúttal a Foltozott Üst, onnan lépünk be az Abszol útra – szólt Mrs Weasley.

Mindenki sorban belemarkolt a hop-porral teli edénybe, beállt a kandallóba, majd hangosan kimondta az úti célt. Hermione nem igazán kedvelte az utazásnak ezt a formáját, talán a kavargó korom és hamu miatt, amitől mindig köhögési rohamai voltak az út végén. Most sem volt ez másként, köhögve lépett el a kandalló elől a fogadóban, hogy társainak is legyen helye az érkezéshez. Néhány percen belül a kis társaság izgatottan indult keresztül a helyiségen a hátsó udvar felé. Kedvesen intettek Tomnak, a csaposnak, de nem álltak meg beszélgetni. Nem volt sok vendég a fogadóban, de rajtuk is látszott, hogy nem időznek sokáig.
A hátsó udvarban Mrs Weasley elsétált a kukák mellett, majd pálcájával a megfelelő téglákra koppintva láthatóvá tette az átjárót, mely az Abszol útra vezetett. Amint mindenki áthaladt a boltív alatt, az asszony maga köré gyűjtötte a kis csapatot.
- Tehát akkor Ron, Hermione és Tonks az egyik csapat, a többiek velem jönnek. Nagyon figyelmesek legyetek, és ne csavarogjatok el Tonks mellől – adta ki az utasítást a boszorkány. Mindenki bólintott, majd elindultak.

Épp a tankönyvekért mentek a Czikornyai&Pacza felé, amikor Harry és Ginny beszélgetni kezdett. Mrs Weasley kicsit előttük járt, és nem hallhatta őket.
- Ron és Hermione megint összevesztek? – kérdezte a lány.
- Igen, sajnos. Már kicsit unom – sóhajtotta Harry –, hogy szinte minden nap összekapnak valamin.
- Most mi volt a probléma oka? – kíváncsiskodott tovább Ginny.
- Malfoy… illetve az, hogy Ron nem örül annak, hogy esetleg iskolaelső lesz. Szó se róla, nekem se a szívem csücske az a görény, de ha békén hagyna, én se kekeckednék vele annyit. Hermione viszont közölte Ronnal, hogy mindenkinek jobb, ha elfogadjuk az igazgató döntését, mivel úgyse tehetünk ellene semmit. És ezen vesztek össze…
- Harry! Te el tudod képzelni, hogy Draco Malfoy, a nagy mardekárost, akinek vére tisztább bárki vérénél, majd pont téged fog békén hagyni? – nézett Ginny hitetlenkedve – Na, ahhoz már tényleg csoda kellene...
Időközben elérték a könyvesboltot, ahol most nem volt akkora tömeg, így kényelmesen össze tudták szedni az összes szükséges tankönyvet. Természetesen Ron és Hermione könyveit is megvették, és innen indultak tovább a bagolyszalon felé, hogy Hedvig és Pulipinty részére némi csemegét vegyenek. Mrs Weasley kicsit sandán nézett Harryre, aki nem tudta mire vélni a dolgot, de nem szólt semmit, úgy gondolta, az asszony majd elmondja, ha úgy érzi. Igaza is lett, néhány percnyi gondolkodás után a boszorkány Harry felé fordult.
- Harry, drágám… nem is tudom, hogy mondjam, de… – fogott bele kissé akadozva –, szóval örülnék, ha elmennél a többiekkel a vásárlás végén az egyik üzletbe, ahol mugli ruhákat lehet kapni, és vennél magadnak néhány darabot, amik kicsit jobban illenek rád méretben – sóhajtott az asszony, majd folytatta. – Ezekbe sajnos még Ronnal ketten is elvesznétek, és tudom, hogy hétvégéken nem viseltek talárt az iskolában sem. Örülnék, ha lenne néhány kényelmesebb holmid is, nem csak ezek a sátrak…
- Öhm… hát… jó, Mrs Weasley – lepődött meg a fiú, aki nem igazán erre számított. – Végül is miért ne… Ron és Hermione biztos eljönnek majd velem.
- Rendben, örülök, hogy te is így gondolod – szólt a boszorkány megkönnyebbülve, mivel tartott attól, hogy esetleg megbántja a fiút. – Akkor akár meg is kereshetjük a többieket.

Nekivágtak az utca forgatagának, és meg is találták a kis triót a kviddics szaküzlet kirakatánál, ahol Ron és Tonks élénk eszmecserét folytatott a seprűkről. Hermione, akit ez a téma nem nagyon érdekelt, unottan szemlélődött mellettük. Körútjuk során beszerezték a bájitaltanhoz szükséges alapanyagokat, vásároltak néhány csomag új pergament és pennát, így már csak Madam Malkin volt hátra, ahol talárjaikat vehették meg.
- Na, gyerekek, megvan minden, ami kell? – kérdezte Mrs Weasley, akinek keze tele volt a könyvcsomagokkal.
- Igen, anya – felelt Ron –, már csak a talárok vannak hátra.
- Helyes, induljunk is – adta ki az utasítást a boszorkány.
- Öh… Molly, ha nem bánjátok, én most másfelé mennék, valamit el kell intéznem – mondta Tonks.
- Persze, drágám, menj csak, majd a fogadóban találkozunk – mosolygott az asszony a lila hajú nőre.

Elváltak, így az ötösfogat a talárszabászat felé vette az irányt. Beléptek az üzletbe, ahol kis csengő jelezte érkezésüket. Alighogy elkezdtek nézelődni, ki milyen anyagból szeretne talárt, megjelent Madam Malkin.
- Szép jó napot kívánok! Miben segíthetek? – szólt mosolyogva a boszorkány Ronhoz és az édesanyjához fordulva.
- Szeretnénk két egyen talárt, és még szeretnénk egy dísztalárt is a fiatalembernek.
- Máris, gyere csak utánam, drágám – szólt kedvesen Madam Malkin az enyhén piruló Ronhoz, és elvezette egy hátsó helyiséghez, ahol egy kis dobogóra terelte a fiút. Pálcája intésére egy mérőszalag bőszen munkához látott, hogy levegye a méreteket a feszengő fiúról.
Közben Harry a már kész dísztalárok között válogatott és próbálgatott. Nem húzta sokáig a dolgot, hamar kiválasztott egy gyönyörű, palackzöld darabot, és elindult Ron felé, hogy róla is méretet vegyenek az iskolai talárokhoz.
A lányok sem tétlenkedtek, izgatott suttogások közepette válogattak a szebbnél szebb és finomabbnál finomabb kelmék között, hogy megtalálják a tökéleteset, amiből a legszebb dísztalár készülhet. Ginny végül szintén egy zöld anyag mellett döntött, ami remekül illett vörös hajához. Hermione már nehezebben boldogult. Eddig nem nagyon volt alkalma kiöltözni az iskolaidő alatt, eltekintve a negyedikes karácsonyi báltól. De az akkor is más volt, mint most. Most az iskolai levélből kiderült, hogy az idén is rendeznek egy karácsonyi bált, és ez izgalommal töltötte el a lányt. Nem volt senki, akinek tetszeni akart volna, egyszerűen csak szeretett volna nagyon csinos lenni ezen a bálon, elvégre 17 évesen már egy könyvmolyban is felébred a nő.

A nyár folyamán Hermione sokat változott kívül-belül egyaránt. Haját már sokkal könnyebben tudta rendben tartani, mint pár évvel ezelőtt. Alakja is egyre csinosabb volt, ami főleg akkor volt szembetűnő, ha nem viselt talárt. Tudta jól, hogy ez Ronnak is feltűnt, hiszen észrevette néhányszor, hogy a fiú rajta felejtette a tekintetét. Jólesett neki, amikor észrevette ezeket a jeleket, ugyanakkor aggódott is, hogy mi lesz a barátságukkal, ha Ron esetleg felteszi neki a kérdést: járna-e vele? Tudta a választ már előre, de nem akart fájdalmat okozni barátjának. Így egyelőre azon az állásponton maradt, hogy hátha jön egy lány, aki jobban fog tetszeni a fiúnak, mint ő.
Végül megtalálta a tökéletesnek vélt anyagot, amely gyönyörű mélykék színben pompázott, és nagyon jól emelte ki haja és szeme színét, és már látta is magát a kész ruhában.

Alig egy óra elteltével táskákkal megpakolva, mosolyogva léptek ki a kedves boszorkány üzletéből, majd az utca közepén megálltak tanakodni, miszerint hogyan tovább. Megbeszélték, hogy Mrs Weasley és Ginny visszamennek a Foltozott Üstbe a sok csomaggal, és ott várják meg Harryt, Ront, és Hermionet, akik elmennek Harrynek néhány mugli ruhát vásárolni.
- Végre kicsit csavaroghatunk… – szólt Ron megkönnyebbült hangon.
- Mit szólnátok, ha útközben fagyiznánk egyet? Én fizetek – vetette fel Harry az ötletet.
- Én benne vagyok – kapott a szón a vörös ifjú.
- Én is – egyezett bele Hermione is.
Rövidesen fagyival a kezükben sétáltak végig az utcán a mugli butik irányába, közben megcsodálták a kirakatokat, amik ugyan nem voltak olyan színesek, és zsúfoltak, mint az előző években, de azért még akadt látnivaló bőven. Mire az üzlethez értek, végeztek az édességgel is, így azonnal beléptek az ajtón. Ron kicsit bizonytalanul nézelődött a sok holmi között, míg Harry és Hermione magabiztosan válogattak a fiúnak. Fél órás keresgélés, válogatás és próbálgatás után elégedetten indultak vissza a fogadóba. A Harry kezében lévő táska két új farmernadrágot, három pólót, és két inget rejtett.

- Fiúk, nekem még van némi pénzem, és szeretnék venni valamilyen könyvet, amit majd a vonaton olvasgatnék – szólt Hermione félszegen barátaihoz fordulva. – Eljönnétek velem megvenni?
A két fiú somolyogva nézett össze, egyetértve abban, hogy nem is Hermione lenne, ha maradék pénzét nem könyvre költené, de nem tettek megjegyzést, hanem követték a lányt.
- Na és, milyen könyvet óhajt a bájos kisasszony vásárolni? – tette fel Harry színpadias hangsúllyal a kérdést.
- Még nem igazán tudom, de megígérem, hogy gyorsan fogok választani.
Gyorsan belépett a könyvesboltba, az ajtó előtt hagyva a két fiút. Elindult a polcok között, hátha tényleg hamar rátalál a megfelelő kötetre. Ahogy lépkedett előre teljesen belemerült a válogatásba. Az egyik polc mellett befordulva hirtelen olyan személyt pillantott meg, akivel nem igazán akart találkozni.
A félhomályban álló fiúban Draco Malfoyra ismert és tudta, ha észreveszi őt, annak vagy sírás, vagy párbaj lesz a vége. Egyikhez sem volt sok kedve, így inkább megpróbált észrevétlenül tovább válogatni abban a reményben, hogy megússza a szóváltást. Sajnos, azonban muszáj volt elhaladnia a fiú mellett. Amint a közelébe ért, meglátta, milyen könyvet tart a kezében. A kötet a legfontosabb mágikus jelképekről és szimbólumokról szólt. Meglepve fordult vissza a polc felé, és magában gondolkodott, miért is érdekelheti a fiút ez a téma, amikor úgyis halálfaló lesz az iskola után. A Sötét Jegyről akart olvasni? Újra belemerült a válogatásba, és igyekezett többet nem gondolni a fiúra. Már majdnem kiválasztotta a könyvet, és kezdett örülni, hogy Malfoy sem vette észre, amikor valaki nyugodt, mély hangon megszólalt mögötte.
- Szia! Milyen könyvet szeretnél? Van még olyan, amit te nem olvastál?
Hermione majdnem elejtette a könyvet ijedtében, de összeszedte magát, és a mardekáros felé fordult. Elszánta magát, hogy nem engedi a fiúnak, hogy sértegesse őt, és belenézett a szürke szemekbe.
- Malfoy! Kifogásod van az ellen, hogy könyvet veszek? Tudtommal nem tartozok neked magyarázattal a tetteimet illetően! – vágott vissza a lány hevesen.
- Valóban nem – válaszolt a fiú még mindig nyugodtan. Egy ideig még fürkészte a lányt, majd hátat fordított, és továbbment az üzlet hátsó része felé, épp amikor Hermione rá akart szólni, hogy mit bámul rajta.

Hermione kicsit idegesen fizette ki legújabb szerzeményét, mely témáját tekintve a defenzív mágia fejlődését mutatta be, és olyan gyorsan hagyta el az üzletet, ahogy csak tudta. Nem nagyon tudta hova tenni a fiú viselkedését.
- Végre, már azt hittem, itt fogunk aludni – morogta Ron, mikor Hermione melléjük lépett, és visszaindultak a Foltozott Üstbe.
- Mi baj, Hermione? – kérdezte a szemüveges fiú érdeklődve.
- Semmi… most láttam Malfoyt odabent…
- És? Bántott? Mondott valamit? – most már Ron is nagyobb figyelmet szentelt barátnőjének, pedig pár perce még füstölgött miatta.
- Szóvá tette, hogy könyvet veszek, majd amikor visszaszóltam neki, otthagyott – mesélte a lány.
- Otthagyott? Csak úgy? – értetlenkedett Ron.
- Miért? Jobban örülnél, ha leálltam volna párbajozni vele a bolt közepén? – csattant fel Hermione.
Harry nem szólt bele barátai kiújuló vitájába, továbbra is a kihallgatott beszélgetés járt a fejében. Látta, hogy Hermione egyben van, semmi baja, innentől kezdve nem nagyon érdekelte, hogy Malfoy mit is csinál, csak némán ballagott társai mellett, és csak töprengett. Annyira gondolataiba merült, hogy barátai szűnni nem akaró vitáját csak távolról hallotta. Így érték el a fogadót, ahol Mrs Weasley, Ginny és Tonks már toporogva várták őket.
- Már épp ideje volt! Hol kódorogtatok ennyit? – hallották meg Mrs Weasley szemrehányó hangját. A boszorkány választ sem várva terelte a fiatalokat a kandalló felé, hogy végre hazaérjenek.

Az érkezést követően Harry gépiesen indult az emeletre, hogy lepakolja csomagjait, nyomában az újra vitában álló barátaival. A szobába lépve aztán nem bírta tovább, és rájuk szólt.
- Ti tényleg nem vagytok képesek egy napot kibírni veszekedés nélkül? Komolyan mondom, már zsong az agyam tőletek! Ha folytatni akarjátok, én átmegyek egy másik szobába, ahol csend van. Vagy legalábbis nincs ekkora hangzavar…
- Oh… öhm… ne haragudj, Harry! – mondta Hermione pirulva – Teljesen igazad van! Csak Ronald egyszerűen képtelen…
- Nem is igaz, te vagy az, aki… – elakadt a fiú szava attól a pillantástól, amit barátai küldtek felé. – Bocsánat…
- Semmi gond, csak legyünk kicsit nyugiba, jó? – enyhült meg Harry.

A nap további része mondhatni, békességben telt, sőt további két nap telt el vita nélkül. A szünet utolsó estéjén Hermione a fiúk szobájában üldögélt, és új könyvét olvasgatta, néha felpillantva barátaira, akik bőszen pakoltak minden mozdítható tárgyat utazóládáikba.
- Hermione, te nem csomagolsz? – kérdezte egyszer csak Harry.
- Én már délután bepakoltam, már csak ezt a könyvet kell eltennem, és kész. Egyébként ti is elkezdhettétek volna hamarabb, ahelyett, hogy sakkoztatok egész nap – mutatott rá a lány.
- Igen, igazad van, de akkor nincs meg a hangulat – vigyorgott Ron. – Így meg a hagyományokhoz híven kapkodva dobálunk mindent a ládába, ahogy eddig is minden évben…
- Igen, nyilván ezért volt annyi kacat nálad eddig minden évben, mert nem nézed, hogy mit pakolsz – korholta Hermione.
- Persze… – vigyorgott most már Harry is – mindent, ami szembe jön, rámolunk a ládába… így nem marad ki semmi…
- Igen, így van – helyeselt Ron bőszen, majd Hermione arcát látva elkezdett kacagni, és a lányhoz vágott egy kispárnát. Ezen már Hermionénak is nevetnie kellett, és hamarosan vérre menő párnacsata bontakozott ki. Már javában dúlt a harc, amikor nyílt az ajtó, és Ginny lépett be a szobába, hogy mondjon valamit. Szegény lány épp szólásra nyitotta a száját, amikor az arcába kapott egy kósza párnát, majd minden gondolkodás nélkül szállt be ő is a csatába. A „mindenki mindenki ellen” mottót viselő társasági eseménynek aztán Mrs Weasley felháborodott hangja vetett véget, mikor vacsorázni hívta őket. A bűnös banda lopva összevigyorgott, és némán ment az asszony után, aki még nem tért napirendre a gyerekes viselkedés felett.
- … mégis, hogy képzelik… pedig már nem kicsik… – motyogta feldúltan –, nem is hinné az ember… és legyen nyugodt az álmom miattuk…
Egyik gyerek sem nyikkant meg egész vacsora alatt, nem kockáztattak egy komolyabb fejmosást, örültek, hogy ennyivel megúszták a kis mulatságot. Még mindig vidor hangulatban mentek vissza szobáikba, és feküdtek le, de lassan eluralkodott rajtuk a jóleső érzés, hogy holnap visszatérnek a Roxfortba, a barátaikhoz, és újabb kalandok várnak rájuk.

Szeretnék véleményt kapni... :)