- Hermione - pisszegte Neville Longbottom. - Szerinted minden rendben van ezekkel a szirmokkal?

- Teljesen rendben - suttogott vissza a lány, gondosan kavargatva az üstjét, miközben szeme sarkából az örökké lesben álló Piton Professzort figyelte. - Pont olyanok, mint a képen a tankönyvben, nem?

- Nos, igen - ismerte el Neville -, de valahogy mégiscsak gyanúsak nekem.

- Biztos, hogy meg akarod kérdezni Piton professzortól, hogy kaphatunk-e újakat? Hallottad, mikor elmondta, milyen nehéz volt megszereznie ezeket a Lókötővirág szirmokat!

Neville egy vállrándítás kíséretében beledobta a szirmokat a bájitalba, ami néhány másodperc múlva áttetsző, kékes színt öltött. Lekapargatta a kanaláról a ragacsos anyagot, közben a bájital kavargó, fényes felületén tartva a szemét. Remélte, hogy Piton professzor ma délután más célpontot talál a kínzásai számára. Csalódnia kellett.

- Nos - szólalt meg egy gúnyos, mély hang, mindkét diákot felugrásra késztetve -, látom sikerült befejezniük, Miss Granger. Már megint nem tud úrrá lenni a vágyon, hogy kérkedjen a tudásával?

- Igen, uram. Úgy értem, nem, uram - dadogta Hermione. Piton még most, hetedév végéhez közeledve is minden alkalmat megragadott, hogy elviselhetetlenné tegye az életüket.

- Ha végeztek, és mindent helyesen csináltak, amit kétlek, akkor a főzet hatására néhány másodperc alatt álomba kell szenderednie az alanynak. Melyikük óhajtja tesztelni?

- Én - mondta Hermione határozottan, megelőzve ezzel, hogy Piton még jobban megfélemlítse Neville–t.

Merített egy keveset a kék keverékből, vett egy mély lélegzetet, majd hátrébb tolta maga alatt a széket, azután belekortyolt a bájitalba. Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt az öntudatlanság sötét hulláma magával ragadta volna, Piton professzor fekete szemei voltak.

- Rendben, működik - állapította meg Piton, mikor Hermione ráhanyatlott az asztalra, a kanál pedig egy koppanással a padlón landolt. A férfi belenézett az üstbe. - Levonok öt pontot, mert a szín nem megfelelő. Éjkéknek kellene lennie, és ez a határozottan tengerészkék színű. Ébressze fel a társát, és takarítsanak el maguk után.

- Igen, uram – szólt Neville megkönnyebbülten. Kinyújtotta a kezét, és megrázta Hermione vállát. Mikor látta, hogy nem történik semmi, kicsit erősebben kezdte el rázni:

- Hermione, kelj fel!

- Még az osztálytársának felébresztése is meghaladja a képességeit, Mr. Longbottom? - kérdezte csípősen Piton professzor.

Hosszú ujjait Hermione karja köré fonta, és durván megrázta a lányt.

- Ébresztő, Miss. Granger!

Hermione azonban ahelyett, hogy felkelt volna, hátradőlt, és csak Piton erős szorítása akadályozta meg abban, hogy ne bukjon fejjel a padlóra.

Nem mintha ez hosszútávon bármit is számított volna.

- Hogy érti azt, hogy meghaltam?! Hogy halhattam volna meg? - Hermione csípőre tette a kezét, a lábával pedig idegesen dobolt a padlón - ami nem sokat változtatott a dolgon, főleg, mivel anyagtalan lábai a legkisebb zajt sem keltették a padlóhoz érve.

A Szürke Hölgy bosszankodva sóhajtott fel.

- Már ezerszer elmondtuk neked. Neville Longbottom utolsó bájitala mérgezett meg

- Neville utolsó bájitala? Talán ő is meghalt?

- Nem - válaszolta a Hollóhát kísértete. - Piton professzor azonnal kiküldte a társaidat, és lezárta a termet, mikor nem sikerült újraélesztenie téged.

- Akkor nem ez volt Neville utolsó bájitala, ugyebár? - mutatott rá az ellentmondásra Hermione. - Még fog bájitalokat főzni.

A Szürke Hölgy ismét felsóhajtott.

- Eleinte mindig ez van - vigasztalta Sir Nicholas a Hölgyet. - Az újonnan elhalálozottaknak vannak kisebb nehézségeik ugyan, de végül beleszoknak a dolgokba.

- Elhalálozott? - füstölgött Hermione. - Hisz még a RAVASZ vizsgáimat sem tettem le! Hogyan lehetnék halott?

- Mint már mondtuk, Hermione – Ugye szólíthatlak Hermionénak? -, megmérgeztek. Persze véletlenül, de ettől még ugyanúgy halottnak számítasz.

- Most már ön is közénk tartozik - jelentette ki ünnepélyesen Sir Nicholas. - Csodálatos, hogy egy új taggal bővült a kastélybeli kísértetek társasága. Nem történt ilyen azóta, hogy Hisztis Myrtle csatlakozott kicsiny családunkhoz.

- Nem akarok kísértet lenni! - mondta nekik Hermione. - Még rengeteg dolgot kell csinálnom! Le sem diplomáztam – nem is említve a szabadon garázdálkodó Voldemortot.

- Ezek a dolgok többé már nem lesznek olyan fontosak számodra, mint valaha voltak - próbálta lecsillapítani a Szürke Hölgy. - Végül is, ezek az élőkre tartoznak.

- De én még szűz vagyok! - kiabálta Hermione.

Majd a következő pillanatban megtudta, hogy a kísértetek is el tudnak pirulni: bár a Szürke Hölgy nem látszott zavartnak, Sir Nicholas orcái furcsa ezüstszürke árnyalatot öltöttek.

Hermione égnek emelt tekintettel fordított hátat a két segítőkész szellemnek, és keresztülvágott a kihalt csarnokon. A keskeny ablakokon beszűrődő holdsugarakból arra következtetett, hogy nagyon későre járhat. Nem tudta, a kastélyon belül pontosan hol lehet, de abban biztos volt, hogy a Roxfortban van. Bizonytalanul ugyan emlékezett, hogy mintha már járt volna ezeken a folyosókon, de ez nem sokat segített a helyzeten.

Találomra bolyongva egyik folyosóról a másikra, végül talált egy lefelé vezető lépcsősort, majd még egyet. Hamarosan ismerős területre ért, a Nagyterem előtti széles folyosóra.

- Átmehet a falakon, tudja? - ciripelte egy barátságos hang.

Hermione ugrott egy nagyot és felsikoltott.

Sir Nicholas kissé megbántottnak tűnt.

- Igazán, én csak segíteni akartam, Miss. Granger.

- Sajnálom, Sir Nicholas. Megijesztett. - A lány leszegte a tekintetét, és ekkor észrevette, hogy cipői centiméterekkel a járólapok felett vannak, ő maga pedig a padló felett lebeg. Egy kis koncentrálással azonban sikerült ráállnia megint a szilárd talajra.

- Nos, kedves hölgyem, most már ön is a kísértetek közé tartozik. Meg tud ijeszteni másokat, ez az élet-képtelenség egyik velejárója.

- Milyen csodálatos - motyogta halkan Hermione. - Jobban örülnék azonban néhány válasznak. Az utolsó dolog, amire emlékszem, a bájitaltan terem. Ott fogom kezdeni, és meglátjuk, mire jutok.

- Nagyszerű ötlet, Miss. Granger. Minél hamarabb sikerül beilleszkednie az új körülményei közé, annál jobban fogja érezni magát. Ha segítségre lenne szüksége, csak hívjon nyugodtan. - Sir Nicholas a félrecsúszott gallérjával babrált, és rámosolygott a lányra.

Hermionénak nagy nehezen sikerült viszonoznia a mosolyt, és tovább indult, kellemetlen gondolatokkal arról, még mit igazgathat magán a szellem a háta mögött.

A pincébe vezető lépcsőt a késői órának köszönhetően teljes sötétség borította, de Hermionénak nem okozott gondot a látás. Igazából most, hogy jobban belegondolt, olyan dolgok sem okoztak gondot, mint hogy megbotolhat, sem az éhség, a fáradtság, vagy bármi egyéb. Egyáltalán nem aggódott semmi miatt, legfeljebb kicsit frusztrált volt.

A bájitaltan terem előtt megállt, hogy kopogjon, és ekkor észrevette a halvány, áttetsző öklét. Ellenőrizte mindkét kezét, még az ujjait is széttárta, de minden normálisnak tűnt, leszámítva a tényt, hogy keresztüllátott rajtuk. Ott volt a folt a ruhaujján is, amit Ron csinált, mikor rálöttyintette a levest. Az őt iskolaelsőként hirdető kitűző még mindig ferde volt, ahogy előző reggel egy kicsit kapkodva feltűzte. Az uniformisa is elfogadhatónak látszott, állapította meg még egyszer átnézve, kivéve, hogy az egyik zoknija le akart csúszni. Hogy tudja egy szellem-zokni elveszíteni a ruganyosságát? Gondolatban vállat vonva ismét felemelte az öklét, hogy kopogjon. Az pedig akadály nélkül áthatolt a tömör fán.

„Oh. Rendben” - mondta magában, és egy – anyagtalan – lélegzetet véve behúnyta a szemét, majd fejest ugrott az ajtóba.

Miután a túloldalon óvatosan kinyitotta a szemeit, megkönnyebbülten felsóhajtott. A terem természetesen üres volt, csak az oldalsó, Piton professzor irodájába vezető ajtón szüremlett ki némi világosság. Ahogy közelebb lépett, megpillantotta Perselus Pitont, amint az asztalánál ülve valamit jegyzetelt. Fekete hajfürtjei az arcába hullottak, és markáns, szögletes arca a gyertyafénynél még a szokásosnál is vészjóslóbbnak tűnt.

Mivel kopogni nem tudott, Hermione megköszörülte a torkát:

- Piton professzor?

- Későre jár, Miss. Granger, és jócskán a takarodó után vagyunk. Remélem, valami kivételes oka van annak, hogy... - hirtelen elhallgatott. - Miss. Granger? - kérdezte, miközben mély hangja hirtelen magasabb tartományokba ugrott. Meglepetésében még a tintatartót is feldöntötte.

Az orra alatt elmormolt káromkodások közepette állította vissza a helyére a kis ezüst tégelyt, és úgy szorította le, mintha attól tartana, hogy az felugrik, és átrohan az asztalon.

- Miss. Granger - ismételte meg, miután visszanyerte az uralmat a hangja felett. - Micsoda... váratlan fejlemény. - Felemelte a kezét, és undorodva nézte az ujjai hegyéről csöpögő tintát.

- Egyáltalán nem vicces - válaszolta felháborodva a lány. - Képzelheti a meglepetésem.

Piton szúrós tekintete sem tudta lecsillapítani.

- Reméltem, maga magyarázatot tud adni nekem arra, hogy mi történt velem. Mióta vagyok halott? Hogyan történt?

- Ah - sóhajtott a férfi lemondóan, és a szemközti székre mutatott a tintafoltos kezével. - Foglaljon helyet, kérem.

A lány kissé feszengve lépett a székhez, de végül sikerült leülnie rá, és nem csúszott át rajta.

Megkönnyebbült mosollyal az arcán fordult a Bájitalok Mestere felé, aki épp egy zsebkendővel törölgette az ujjait.

- Hogy válaszoljak az első kérdésére, Miss. Granger, épp egy héttel ezelőtt, pénteken halt meg. Neville Longbottommal dolgoztak egy bájitalon.

- Az Álombaszenderítő Cseppeken - tette hozzá Hermione, összeráncolva a homlokát, ahogy az emlék visszatért. - De hát mindent jól csináltunk! - tiltakozott.

- Így igaz - ismerte el vonakodva Piton. - Mégis, ahelyett, hogy csupán elaludt volna, ön meghalt. Szinte azonnal. Mr. Longbottom javaslatára megkértem Bimba professzort, hogy vizsgálja meg az osztályban kiosztott Lókötővirág szirmokat. Mint utóbb kiderült, a növények valamiféle parazitával voltak fertőzöttek.

A férfi elhallgatott, és nyelt egy nagyot.

- Úgy tűnik, Miss. Granger, a társai annak köszönhetik az életüket, hogy ön előbb végzett, és elsőként tesztelte a bájitalt. Ha mindnyájan egyszerre próbálták volna ki, az egész osztály másodperceken belül halott lett volna.

- Oh - válaszolta Hermione, örülve annak, hogy az osztálytársai nem haláloztak el tömegesen, de érthetően túl felvillanyozott sem volt, tekintve a saját sorsát. - Nos, remélem a beszállítója megkapta a magáét - fejezte be nyersen.

- Így is mondhatjuk - válaszolta a férfi megjátszott lágysággal. - Azt hiszem, éppen azt tervezi, hogy egy ösztöndíjat alapít a maga nevével.

- Ó, istenem! - tört ki újra a lány, mikor még egy dolog az eszébe jutott. - Mi van a szüleimmel? És Harryvel meg Ronnal? Biztosan magukon kívül vannak!

- Igen, a szülei nagyon szomorúak voltak - mondta Piton. - Hétfőn, a búcsúztatás után hozták el a testét, és tegnap délután volt a temetése. A barátai és a tanári kar nagy része is részt vett rajta.

- Maga elment a temetésemre? - bukott ki a kérdés a lányból.

Piton kissé zavartnak látszott.

- Az én órámon halt meg, Miss. Granger. Magától értetődő, hogy megjelentem a temetésén.

- Hogy van Harry és Ron? - érdeklődött, nem egészen biztosan abban, hogy a vele szemben ülő férfi válaszra méltónak tartja a kérdést. - Képzelem, milyen zaklatottak lehetnek.

- Meg fognak birkózni vele – azt hiszem.

- Meg kellene látogatnom őket - tűnődött Hermione.

- Elég későre jár, Miss. Granger - mutatott rá Piton. - Talán várnia kellene holnap reggelig.

- Oh. Valóban. - Hermione elgondolkozva oldalra billentette a fejét. - Miért ilyen kedves most? Általában sokkal gonoszabb. - Amint kimondta, legszívesebben máris visszaszívta volna a szavait, legalábbis addig, míg meg nem tudja, veszíthet-e pontokat a Griffendél egy kísértet miatt.

- Maga halott, Miss. Granger, és csak az ön tettének köszönhető, nem nekem, hogy ez nem mondható el az egész osztályról. Bizonyára megérti az elnézésemet ilyen körülmények között? - Piton lágy szavait meghazudtolva a szokásos mogorva viselkedése kezdett újra érvényre jutni.

- Megértem - helyeselt a lány.

- Pompás. Most pedig kifelé. Még rengeteg dolgom van, és nem tartozik ezek közé, hogy magára vesztegessem az időm.

Hermione nem lepődött meg Piton hirtelen önmagára találásán, sokkal inkább csodálkozott azon, hogy a férfi minden kérdésére válaszolt. Felemelkedett a székből, nem is figyelve rá, hogy néhány ujjnyival a föld felett lebeg.

- Köszönöm, uram. Remélem, nem tartottam fel túlzottan.

A férfi nem tartotta válaszra méltónak a megjegyzést, így Hermione elhagyta az irodát, csak egy pillanatig habozva, mielőtt átúszott volna az ajtón. Majd kint megállt, elgondolkozva, mihez is kezdjen most magával.

Az éjszaka hátralévő óráit a pince felfedezésével töltötte, véletlenszerűen átdugva a kezeit és a fejét a falon, néha egy raktárszobát vagy egy újabb folyosót találva. Felmerült benne az ironikus gondolat, hogy végre korlátlan hozzáférése van Piton bájital készleteihez – most, mikor már semmit sem tud velük kezdeni. Mire eléggé felbátorodott ahhoz, bármikor keresztül vágjon a falakon, már a nap első sugarai szűrődtek be a kis ablakokon , amik a keskeny ágyakat körülvevő zöld-ezüst dekorációból ítélve valószínűleg egy mardekáros hálóteremhez tartoztak.

Már több tanár és diák is kószált a folyosókon, mikor Hermione a Griffendél-torony felé kanyarította a lépteit.

Egy élő részéről udvariatlanságnak számított átsétálni egy szellemen, és feltételezte, hogy ez viszont is igaz. Nem emlékezett rá, hogy valaha is átment volna rajta egy szellem, mikor még élt, igaz, nem is szentelt túl nagy figyelmet nekik. Bárcsak szentelt volna, kívánta most.

A Kövér Dámától csak egy meglepett sóhajra futotta, mikor Hermione átlebegett a festményen és a portré lyukon. Több griffendéles is volt a klubhelyiségben, de a tanulók már rég hozzászoktak a kastélyban barangoló kísértetekhez. Senki sem nézett fel, ahogy elhaladt mellettük, így nem is vehették észre, hogy ő volt a korábbi iskolaelső.

A hetedéves fiúk hálóterme a lépcső tetején volt. Hermione nem vesztegette azzal az idejét, hogy megpróbáljon kopogni, egyszerűen csak felbukkant a túloldalon, minek következtében Seamus Finnegan egy meglehetősen lányos sikolyt eresztett meg mikor meglátta őt, és az alsónadrágja elé kapta a ruháit.

- Harry és Ron nincsenek itt? - kérdezte a lány, körbepillantva az üres hálótermen.

- Edzenek - nyögte Seamus néhány másodperc múlva, a kviddics pálya felé mutatva, miközben görcsösen kapaszkodott a lecsúszni készülő ruhadarabjaiba.

- Ne aggódj, Seamus - mondta Hermione. - Már tavaly sem érdekelt a lehetőség, most pedig még kevésbé. - Majd mielőtt még a meglepett fiú bármit is válaszolhatott volna, eltűnt a faajtón keresztül.

A kviddics pálya a kastély nyugati felén volt, és a masszív épület majdnem teljesen kitakarta a felkelő nap fényeit. Hermione a küszöbön megtorpant, azon gondolkozva, vajon elhagyhatja-e a kastélyt, de nem ütközött semmi ellenállásba, ahogy kilépett a fűre.

Bár érezte a harmat hűvösségét a lábai alatt, mégsem hagyott lábnyomokat maga után.

A két fiút mogorván baktatva találta meg a pálya mentén, a seprűjükkel a vállukon. Minden, ami rajtuk volt, a leroskadt válluktól kezdve a súlyos csöndig köztük, a jelenlegi lelki állapotukról árulkodott, és egy pillanatra Hermione vonakodott befurakodni közéjük, de aztán rájött a valószínű okra, hogy miért voltak levertek.

- Harry? Ron? – kérdezte lágyan.

A két fiú megállt. Idegesen egymásra pillantottak, aztán láthatóan összegyűjtve a bátorságukat, megfordultak, hogy körülnézzenek maguk mögött. A felkiáltásuk figyelemre méltóan hasonló volt.

- Óh, az Isten szerelmére! – szidta őket Hermione. – Mi baj van veletek? Minden nap láttunk szellemeket, mióta Roxfortban vagyunk!

- Her-Her-Her – hebegte Ron.

- Hermione! – végül Harry boldogult vele.

- Szellem vagy! – mondták egyszerre.

Hermione megforgatta a szemeit.

- A varázslótársadalom ígérete. Őszintén.

- Szellem vagy! – ismételte Ron. – Egy igazi, tisztességes szellem, te jó isten!

Egyszerre, a fiúk megpróbálták befogni egy ölelésben, de azzal végződött, hogy egymást ölelgették, mert a karjuk keresztülment a lányon.

- Brr – kommentálta Ron, megszabadítva magát Harry ölelésétől.

Harry feltolta a szemüvegét.

- Nos, örülök, hogy látlak, még ha nem is tudlak megölelni. Nagyon hiányoztál, Hermione.

- Igen – tette hozzá Ron, nehezen nyelve egyet. – Tényleg hiányoztál. Szörnyű volt. Állandóan aggódunk, hogy Tudodki kipurcantja Harryt, és tessék, téged meg kicsinál néhány ostoba virág.

- Nos, sajnálom az egészet. De én sem vagyok túl boldog, gondolhatjátok.

- Hogy történt? – kérdezte Ron. – Meghaltál!

- A Szürke Hölgy szerint valami befejezetlen ügyem van, ezért lett belőlem szellem.

- Miféle befejezetlen ügy? – kérdezte Harry.

- Nos, teljesen megszállott lettem a RAVASZ miatt az utóbbi hetekben.

- Hónapokban – morogta Ron.

- Tehát – itt vagyok. – Hermione kitartotta a karjait, mintha be akarná mutatni átlátszó önmagát. – Bárcsak megölelhetnélek titeket – vallotta be.

- Mi is így vagyunk vele – mondta neki Harry. – De az, hogy itt vagy… szóval már nem annyira fáj.

- Igen. Még mindig fura, de örülök, hogy itt vagy – mondta Ron, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Harry is boldognak látszott.

Hermione visszamosolygott, megkönnyebbülve, hogy újra együtt van a barátaival. Még egy dolog jutott eszébe, ahogy hátrasimította a haját.

- Esetleg írnátok a szüleimnek a nevemben? Egy kis gondban vagyok a pennatartással, de szeretnék nekik üzenni.

- Persze – egyezett bele Harry. – Habár nem vagyok benne biztos, hogy az segíteni fog rajtuk. Ez nem olyan, mintha elmennél és meglátogatnád őket, érted.

- Nem lehet? – Hermione hangosan merengett. – A szellemek nem utazhatnak? Vagy nem vagyunk rá képesek?

- Jó kérdés. Halott, és még mindig kérdez – sóhajtotta Ron, de egy megkönnyebbült, boldog kifejezés suhant át az arcán. – Gondolom, meg szeretnéd nézni a könyvtárban, ugye?

- Természetesen – mondta Hermione vigyorogva. – Rengeteg dolog van, amire rá akarok jönni.

Egy hang szólt Harryért és Ronért a pálya felől, és ők visszaintegettek.

- Egy perc – kiabálta Ron.

- Mennünk kell – mondta Harry sietősen. – Már két edzést kihagytunk, és ha egy harmadikról is hiányzom, akkor le kell mondanom a csapatkapitányságról.

- Ebéd után találkozunk a könyvtárban – mondta neki Ron. – Nagyon jó, hogy láthattunk, Hermione. Örülök, hogy megint körülöttünk leszel.

Hermione integetett, ahogy a fiúk elfutottak a pályára, a szíve megkönnyebbült, ahogy nézte a lépteiket, és tudta, hogy ha nem is lesz minden pontosan ugyanolyan, még mindig barátok és bizalmasok. Magában mosolyogva visszament a kastélyba, megjegyezve, hogy a masszív, kőfalas építményben lenni kényelmes és biztonságos.

Ahogy megint elérte a Griffendél tornyot, nem felejtett el bocsánatot kérni a Kövér Dámától, ahogy keresztüllebegett a porté lyukon. Ötlete sem volt, hogy mi lehetett a jelszó, de nem is nagyon érdekelte. A klubhelység kihalt volt, ebből Hermione arra következtetett, hogy szombat volt. A többi griffendéles vagy reggelizett, vagy aludt.

Fent, egy kicsit sokként érte a látvány, hogy két ágyat talált abban a szobában, amit Parvati Patillal és Lavender Brownnal birtokolt az elmúlt hat évben. Azon a helyen, ahol régebben az ágya állt, most csak egy pár doboz volt, az egyik a tankönyveit tartalmazta. Semmilyen nyoma nem maradt az utazóládájának vagy a megmaradt ruháinak, és még Csámpás ennivalója és vizes tálkája is eltűnt. Szánt néhány gondolatot a macskájára, ami a társa volt az elmúlt öt évben, de csak arra tudott gondolni, hogy a szülei hazavitték őt magukkal.

Hermione ex-lakótársainak a hangja hallatszott az ajtón túlról, és Hermione felegyenesedett, boldogan számítva a barátai túláradó üdvözlésére. Ehelyett, ahogy a két lány bejött a szobába, még mindig csevegtek, és ahogy meglátták Hermionét, mint szellemet, rögtön eldobták a fürdős cuccaikat, és elkezdtek sikítozni.

- Óh, maradjatok már csöndben! – kérte őket.

Nem úgy, mint Ron és Harry, a két lány csupán hangsávot váltott, és még hangosabban visítoztak, egymásba kapaszkodtak, majd hirtelen rájöttek, hogy van lábuk, így visszahátráltak az ajtóhoz. A zaj felhívta a többi griffendéles figyelmét, akik a reggeliből tértek vissza. Egy bámészkodó tömeg kezdett gyülekezni az előtérben.

- Látjátok? Nem vagyok őrült! – jelentette ki Seamus, ezúttal teljesen felöltözve. Rámutatott Hermionéra. – Mondtam, hogy láttam őt! – Az oldalán Neville és Dean bambán bólintottak.

- Mi ez a zsivaj? – követelte egy szigorú hang, és a diákok kelletlenül utat nyitottak a házvezetőjüknek.

McGalagony professzor odébb tolt egy hatodéves diákot az útjából és megállt a szoba küszöbén.

- Te jó ég – jelentette ki, ahogy meglátta Hermionét, ahogy a bedobozolt cuccai mellett állt.

- Jó reggelt, professzor – mondta a lány udvariasan.

McGalagony háromszor eltátotta majd becsukta a száját, mielőtt valamit is szólt volna.

- Jó reggelt. Ön Hermione Granger szelleme?

A fogalmazáson mulatva, Hermione bólintott.

- Értem – mondta az idősebb boszorkány. – És mik a szándékai?

- Nincsenek szándékaim – felelte Hermione zavartan. – Csak most ébredtem fel, vagy materializálódtam, vagy mi. Látni akartam, hogy mit hagytam itt. – Mutatott rá a dobozokra, amelyekben össze volt sűrítve az egész iskolai pályafutása. – Láthatólag, már elkéstem, hogy valamit is változtassak.

- A könyvei miatt aggódik? – kérdezte élesen McGalagony professzor. – Akarja, hogy csináljunk velük valamit?

Felbőszülve, Hermione összefonta a karjait maga előtt.

- Nem igazán. Habár Ginny Weasleynek örömmel adom, ha akarja őket.

- Miss Weasley! – kiáltott hátra a válla fölött McGalagony. – Idejönne, kérem?

A csinos vörös hajú lány megjelent az ajtóban és óvatosan intett.

- Hello, Hermione. Hogy vagy?

- Halálian, amint látod – válaszolt Hermione mosolyogva.

Ginny mosolya egy kicsit erőltetett volt, és Hermione felsóhajtott.

- Szeretnéd a könyveimet? Nem lesz szükséged rájuk a következő évig, de szívesen neked adnám. Látható, hogy a szüleim… – Hermione hangja elcsuklott, de rávette magát, hogy folytassa. – a szüleim nem akarták elvinni.

Ginny bólintott, és ellebegtette a könyves dobozt a pálcája egyetlen pöccintésével, majd a diákok, akik előretolongtak McGalagony mögött, visszahátráltak annyira, hogy elengedjék a dobozt.

Amikor a lány elment, McGalagony kemény pillantást vetett Hermionéra.

- És a maradék holmik?

- Nem érdekelnek – mondta neki Hermione. – Habár… mi történt a pálcámmal? – Ellenőrizte a talárját, de az egyenruha kicsi zsebe üres volt.

- A pálcája el lett hamvasztva, mint a gyászszertartásának a része – mondta neki McGalagony. – Van még valami, amit tudni szeretne?

Tudni szeretném, hogy miért viselkedsz ilyen nevetségesen – gondolta Hermione, de nem mondta. Ehelyett megrázta a fejét.

- Ebben az esetben, Miss Granger, emlékeztetnem kell, hogy a Roxfort szellemeinek tilos a bejárás a diákok a klubhelységébe és a hálószobájukba. Kísérthet a kastély többi részében a, de a Griffendél torony tiltott terület.

Hermione úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Sőt rosszabb, mintha kiközösítették volna. McGalagony szigorú, hajthatatlan arcát és az osztálytársai nyugtalan, félénk kifejezését nézve rájött, hogy senki nem akarja itt látni.

- Megértettem – suttogta. Majd maga sem egészen tudta, hogyan, de eltűnt a színről.

Vélemény/Kritika