A helyiség nem volt túl nagy, a berendezés sem volt fényűző, de nagyon tiszta volt és rendezett.

Tonks kinyitotta az egyetlen ajtót, ami kivezetett a konyhából. Egy keskeny folyosót láttam, melyről jobbra egy széles ajtó nyílt, a baloldalon kicsiny ablakok sorakoztak, a végén pedig egy vastag tölgyfaajtó helyezkedett el, nyilván a ház bejárata. A konyhából kilépve rögtön jobb kéz felől egy lépcső vezetett fel az emeletre, ami valószínűleg csak egy tetőtér volt, tekintve a ház kicsiny méreteit, amit nagyjából ebből a szemszögből is fel tudtam mérni.

Valaki sietve lépdelt lefelé a kicsi, szőnyeggel fedett falépcsőn.

-          Jó reggelt, Poppy! Minden rendben odafönt? – szólította meg Tonks, az elénk siető gyógyítót.

-          Reggelt? Inkább jó napot, Nymphadora! – felelte fáradtan az asszony. – Lupin professzor kissé nyugtalanul töltötte az éjszakát, de azt hiszem csak izgatott a látogatói miatt. Egyébként teljesen jól van, csak még nagyon gyenge.

-          Ez remek hír! Nyugodtan menj vissza a Roxfortba, amint látom rád is rád férne egy kis pihenés!

-          Ebben teljesen igazad van – sóhajtott fel a gyógyító. – Este még visszanézek, addig is a ti gondjaitokra bízom. Ügyelj rá, hogy rendesen egyen!

-          Igenis! – vágta magát haptákba Tonks.

-          Viszlát Nymphadora! Mr. Potter, Miss Granger – bólintott felénk, majd belépett a konyhába - nyilván ő is a kandallón át közlekedett -.

-          Hát akkor menjünk, mutatom az utat! – vezényelt Tonks és megindult felfelé a lépcsőn, mi pedig követtük.

A tetőtérben három kisebb hálószoba és egy fürdő helyezkedett el. Nymphadora a lépcsőhöz közel álló ajtóhoz lépett és halkan bekopogtatott.

-          Remus, ébren vagy?

Valami mormogás érkezett válaszként, de a csukott ajtón át nem értettem belőle semmit. Harry-nek viszont nem voltak ilyen fenntartásai, mert széles lendülettel benyitott a szobába.

A helyiség nem volt túl tágas és a már földszinten látott egyszerűség jellemezte. Sötét fapadló, világos falak, néhány bútor. Egy ruhásszekrény és egy széles ágy gyakorlatilag az összes helyet elfoglalta.

Remus az ágyban feküdt. Még a szokásosnál is sápadtabb és soványabb volt, szinte elveszett a párnák közt. Szemei alatt sötét árkok húzódtak, erőtlennek, gyengének tűnt.

-          Hermione, Harry! – üdvözölt minket elhaló hangon.

-          Szervusz, Remus! – feleltem elfogódottan és Harry is motyogott valamit az orra alatt.

Összeszorult a szívem a fájdalmas látványtól, de uralkodnom kellett magamon. Remust sértette volna, ha sajnálatot érzek iránta.

Éreztem némi feszültséget a levegőben. Bár Nymphadora és Harry is tudtak a Remus és köztem folyó dolgokról (Harry nem mindent), és bár ezzel Remus is tisztában volt (talán azzal nem, hogy Harry is beavatott), mégis, kapcsolatunk hivatalos bejelentésének hiányában mindannyian zavarban voltunk.

Végül Tonks, hogy mentse a helyzetet elővarázsolt két széket nekem és Harry-nek, ő maga pedig letelepedett az ágy szélére.

-          Hogy vagy?

-          Pont, mint két napja, Nympha – vágott egy halvány fintort. – Hagyjuk ezt, inkább meséljetek ti! Mi történt, mióta kivontak a forgalomból?

Harry vigyorogva biztosította arról, hogy nélküle semmi nem történik, bár tisztában voltam vele, hogy közben végig Hagrid járt az eszében.  Végül arról kezdte faggatni, hogyan sérült meg, de Remus nem volt hajlandó közelebbi információkkal szolgálni, mint ami már amúgy is a birtokunkban volt.

-          Majd elfelejtettem, ezt neked hoztam! – Harry előhúzott két üveg vajsört a talárja zsebéből és az éjjeliszekrényre tette.

-          Még mit nem! – pattant fel Tonks tettetet felháborodással és az ágyat megkerülve felkapta a két üveg italt. – Poppy szigorúan megtiltotta bárminemű ital fogyasztását, főleg, míg nem eszel rendesen! Ha rájönne, úgyis engem vonna felelősségre – azzal a saját zsebébe süllyesztette a bűnös palackokat.

Remus lemondó sóhajjal nézett ránk az aurorlány háta mögül.

-          Tudod Nymphadora, mióta kibékültél Perselusszal egyre elviselhetetlenebb vagy. Mintha kezdenéd átvenni a stílusát…

-          Azt hiszem itt az ideje hogy elkészítsem az ebédet. Gondolom, jó véresen kéred a marhasültet – fordult felé villámló szemekkel Tonks.

-          Ne merészeld! – mordult fel Remus.

-          Akkor azt ajánlom, vigyázz a szádra! – felelte mogorván, de szája sarkában ott bujkált egy elfojtott mosoly. – Gyere Harry, szükségem van egy kis segítségre! Zöldséghámozásban már úgyis kiművelődtél Molly-éknál – karjánál fogva rántotta fel Harry-t a székről, aki méltatlankodva igyekezett megszabadulni a kellemetlen szorítástól.

-          De hát még alig beszélgettem Remusszal! Menj csak előre, később majd utánad megyek Hermionéval együtt, biztosan ő is szívesen segítene, ugye Hermione? – nézett rám reménykedve.

Valahol mélyen sejtem, hogy Harry kifejezetten utálja a háztartási teendőket és Mrs. Weasley-nek is csak azért segít mindig szó nélkül, mert a kerekarcú,  vörös hajú asszony kosztjánál szinte nincs jobb a világon – egy szó, mint száz, hálából.

-          Igen, ebben egészen bizonyos vagyok Harry, de én a te segítségedet kértem! – zördült rá Tonks. – Nem tart semeddig, megtanítalak egy-két bűbájra, egyébként is beszélnem kell veled – kacsintott rá.

Igyekezett ezt úgy tenni, hogy én és Remus ne vegyük észre, de fáradozása természetesen hiábavaló volt. Mindketten tudtuk, arra megy ki a játék, hogy kettesben hagyjon minket legalább egy kis időre. Szerintem Harry-nek néha rövidzárlata van, mert bizonyos helyzetekben nagyon lassan kapcsol. Most is csak Tonks rángatózó arca láttán tudatosult benne, miért is ajánlotta fel Ginny nekem, hogy én jöjjek el helyette látogatóba.

-          Khmm… - köszörülte meg zavartan a torkát, miután sikeresen megvilágosodott és ez az arcán is kellőképpen kiütközött – hát akkor mehetünk Tonks -, majd az ajtóhoz oldalgott és nyomában az aurorlánnyal, távozott a hálószobából.

-          Na végre! Már azt hittem, sosem tűnnek el! – mosolyodott el Remus, miután az ajtó bezárult mögöttük. – Aggódtam érted, mesélj hogy vagy?

-          Te aggódtál értem? – meredtem rá értetlenül. – Nem engem támadtak meg halálfalók. Ha valakinek oka volt aggódni, akkor az én vagyok! – igyekeztem más irányba terelni a beszélgetést.

-          Te pedig súlyos tüdőgyulladást kaptál és napokig feküdtél eszméletlenül. Ne hidd, hogy hozzám nem jutnak el a hírek!

-          Tonks túl sokat beszél.

-          Ezúttal nem ő volt a bűnös. Perselus volt, aki kéjesen az orrom alá dörgölte, hogy az irántam való aggodalmadban súlyosan megbetegedtél.

-          De hát ez nem igaz! – teljesen felháborított Piton igazságtalansága.

Hogy volt képes ilyesmit mondani Remusnak, miközben ő életveszélyes sérülésekkel feküdt itt tehetetlenül?!

-          Értem – függesztette rám mindentudó, borostyánszínű szemeit, majd egy kis ideig szótlanul meredt maga elé. – Tudod, nem kérnék ilyet tőled, ha nem lenne olyan fájdalmas mozognom, de volna kedved egy kicsit közelebb jönni?

-          Azt hittem, már nem is vágysz a közelségemre – feleltem mosolyogva, majd a takarót felhajtva óvatosan mellébújtam az ágyba. – Pontosan hol érzel fájdalmat?

-          A hátam és mindkét karom rettenetesen sajog, még mindig alig tudom mozdítani. Még így is örülhetek, csak egy hajszálon múlt, hogy nem bénultam le.

Óvatosan egy halvány csókot leheltem borostás arcára, ő pedig hálásan hunyta le a szemét.

-          Hm, ebből talán többet is el tudnék viselni… - motyogta az orra alatt. – Nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, ez tartotta bennem a lelket.

-          Nekem is kibírhatatlanul hiányoztál – suttogtam a fülébe.