|
4.Mindenkinek van szíve
Dorkuci 2007.12.08. 17:23
Szerző megjegyzése:
Tudom, hogy igazából ebben a fejezetben nem történik semmi, mostantól fognak az események felpörögni.
- Azt akarom, hogy fájjon, Helen, legalább annyira, mint nekem fájt, amit tettél velem! Crucio! – üvöltötte egy éles női hang, majd hangos kacagásba váltott, maszkján keresztül is látszódott a zöld szemeiben égő vágy, öröm és megvetés, az az élvezet, amit átél a kínzások idején. Szőke tincsei helyenként kilátszódtak csuklyája alól, vékony testét a halálfalók jellegzetes fekete talárja terítette be. Előreszegett pálcával állt társai között, egy pillanatnyi megingás nélkül. – Nem volt még elég? Továbbra sem árulod el nekem, hol van az a fattyú lányod? Te akartad Helen, Imperio! – beszéde halk volt, mégis kristálytisztán érthető, átka eltalálta áldozatát, aki a földön fekve magához vette varázspálcáját, szívének szegezte, ajkait halkan hagyták el a szavak, a halálos átok, majd egy zöld villanás után holtan hanyatlott a hideg márványpadlóra. Néma csend állt be, majd undorító röhögés hagyta el a csapat ajkait. – Menjünk! – adta ki a parancsot a halálfaló, majd társai kíséretében dehoppanált.
Csend borult a szobára, a halványan pislákoló gyertya kísérteties színbe öltöztette a helyiséget, minek a közepén ott feküdt a halott asszony. A sarokban álló szekrény ajtaja nyikorogva nyílt ki, egy remegő kislány mászott ki belőle, odamászott az élettelen testhez, és magához vonta. Könnyei megállíthatatlanul folytak végig arcán, hangosan szipogott, majd fájdalmában felsikított.
Hermione egy sikolyra ébredt, azt hitte, álmodta, hiszen kint még nem is virradt. Fáradtan dőlt vissza párnájára, mikor újra halotta a kétségbe esett hangot, Celeste szobájából. Gyorsan kiugrott ágyából, magára kapta köntösét, és egy gyertyával a kezében kilépett a folyosóra. Hosszú léptekkel indult el a gyermek hálója felé, majd benyitott. A kislány rázkódott az ágyában, arcán könnycseppek csillogtak, teste verítékben fürdött. Szemmel láthatólag nem volt magánál. A boszorkány letette az asztalra a fényforrást, és a baldachinos ágyhoz sietett, elkezdte rázni Celestet, hogy magához térjen, végül két perc elteltével sikerült is neki. A gyermek rémült tekintettel pillantott a nőre, majd zokogva a karjaiba vetette magát. Hermione együttérzően ölelte magához, óvatosan simogatta a hátát, remélve, meg tudja nyugtatni. Hosszú, szinte órának tűnő percek teltek el így, mikor belépett az ajtón Perselus Piton. Nappali viselet volt rajta, a szemei alatti fekete karikák kialvatlanságáról tanúskodtak.
- Miss Granger, ön mit keres itt? – kérdezte értetlenül, látva, hogy a nő hálóruhában és mezítláb van, és hogy lánya sír.
- Nem sokkal ezelőtt arra ébredtem, hogy sikít valaki, először azt hittem, álmodtam, de újra halottam, ebből a szobából. A dolog végére akartam járni, és láttam, hogy Celeste álmában zokog, rázkódott a teste. Nagyon megijedtem, gondolom rémálmok gyötrik. Kötelességemnek éreztem őt megnyugtatni – magyarázta készségesen Hermione, mire a férfi igencsak meglepődött.
- Azt akarja mondani, hogy a lányom álmában sikítozik? – kérdése úgy hangzott a nő fülében, hogy nem hisz neki.
- Igen, professzor. Úgy vélem, őszintén beszélnie kellene a lányával, nem veszi észre, hogy fél Öntől? – szegezte a férfinak a kérdést, mire az meglepődött.
- Ez talán nem a legjobb alkalom, hogy a nevelési szokásaimról diskuráljunk. Halasszuk el máskorra…
- Tegnap este is pont ugyanezt mondta, nézze, Celeste tud valamit, amiről magának is tudnia kell, de maga olyan vak, hogy fel sem tűnik, hogy a gyerek rettegésben él.
- Mégis mit vár tőlem, fogalmam sincs, hogy kell egy apának viselkednie, sosem kellett az ő nevelésével törődnöm, az anyja elvégzett mindent. De azóta, hogy Helent megölték…
- Látja, éppen ez lenne az egyik dolog, amiről beszélnie kellene Celesttel, meglepő dolgokat tudhatna meg. Ami pedig az apai viselkedést illeti, higgye el, elég lenne, ha egy kicsit szeretné, nem folyton megfélemlítené! – a nő szavai, mint egy tőr fúródtak a férfi szívébe, jobbnak látta a beszélgetést itt berekeszteni.
- A magam részéről ez a téma most elhalasztva, de figyelmeztetem, Miss Granger, ne próbáljon meg kioktatni, mert az az állásába kerülhet! További nyugodalmas jó éjszakát! – azzal kisietett a szobából, egészen a birtok kapujáig ment, fekete talárja csak úgy suhogott utána a Holdfényes éjszakában, majd dehoppanált.
Közben Hermione lassan álomba ringatta Celestet, dúdolt is neki egy altatódalt, melyet még neki dúdolt egykoron édesanyja. Nem tért vissza saját szobájába, egy karosszékben töltötte az éjszaka hátralévő részét, ha a gyermek ismét rosszat álmodna, ő itt legyen mellette. De már nem történt az éj folyamán semmi.
***
Mikor reggel a boszorkány felébredt, nyaka erősen zsibbadt a kényelmetlen fejtartás miatt. Celeste még halkan szuszogott, szemmel láthatóan jóval nyugodtabb volt, mint az éjszaka. A nap vidáman sütött be az ablakon, az égen egy felhő sem látszott. Lyna, a házimanó lépett be a szobába, kezében egy tálcát egyensúlyozott, rajta két gőzölgő csésze kakaót. Kedvesen mosolygott a nőnek, majd halkan ébresztgetni kezdte a kislányt. Mire kinyitotta sötétkék szemeit, a manó eltűnt, és kezében már ott volt az illatózó ital. Hermione kíváncsi tekintettel fürkészte a lány vonásait, remélte, hogy magától fog beszélni álmáról. Nem is kellett csalódnia.
- Megint a szokásosat álmodtam, anya halálát. Láttam őt meghalni, ahogy ott ültem abban az ócska szekrényben. És az a szőke hajú nő meg bántotta őt, a többiek meg csak nevettek… - hangja elcsuklott, belekortyolt a forró italba, majd újra könnyek tódultak szemébe.
- Annyira sajnálom, de gondolj arra, anyukád most egy olyan helyen van, ahol nem létezik fájdalom, és biztos vagyok benne, hogy ő azért halt meg, hogy te felnőhess – Hermione próbálta megnyugtatni a lányt, akit most még védtelenebbnek érzett, mint eddig gondolta volna.
- Engem is meg akartak találni, azért kínozták őt, hogy mondja el, én hol vagyok. De ő meg sem szólalt…
- Itt biztonságban vagy, édesapád nem fogja hagyni, hogy bármi bajod essen!
- Maga nem ismeri őt, ha rajta múlna, biztosan hagyna meghalni, ő sosem szeretett senkit, nem is tudja, hogy kell, neki nincs szíve! – tőrt ki a keserűség a lányból, a boszorkányt nagyon meglepték a szavak, egy nyolc éves kislány szájából ilyet hallani, nem volt mindennapi dolog.
- Celeste, mindenkinek van szíve, és egy ember kivételével, mindenki szeret valakit, csak ahány ember, annyi különböző módja a szeretet kimutatásnak. Nem mindenki tudja nyíltan megmutatni másoknak, hogy szeret. Édesapád szeret téged, csak a maga módján, adj neki időt, és hidd el, minden rendbe jöhet. – Hermione hangja halk volt, mégis magabiztos.
- Ki az az egy ember, aki nem szeret senkit? Voldemort Nagyúr? – a boszorkány némán bólintott. – Maga kit szeret, kisasszony, hisz azt mondta, a szülei meghaltak?
- Például Téged, higgy nekem! – felelte egy mosoly kíséretében, mire a lány odamászott az ölébe, és megölelte.
- Köszönöm – szipogta halkan Celeste, és szorosan ölelte Hermione nyakát.
- Tudod mit, öltözz fel, megreggelizünk, és utána elmegyünk az Abszol útra, veszünk neked pálcát, és mindent, ami kellhet! Gyerünk, egy-kettő! – azzal vidám hangulatban indultak el az Londonba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
