A te napsütésed rosszkedvem telét tündöklő nyárrá változtatta át
(Shakespeare után szabadon)


– Mrs. Weasley, hová tegyem ezt? – Hermione a konyhába lépő Molly Weasley felé fordult, kezében egy kis lábas gőzölgő levessel. Az asszony megkötötte a kötényét és közelebb lépett a lányhoz. Beleszagolt a felszálló forró párába és elmosolyodott.
– Igazán finomnak tűnik, drágám. Ügyes vagy. Tedd csak le oda – intett az asztal felé.
Hermione letette a nagy faasztalra a lábast és fedőt borított rá, nehogy kihűljön. Aztán a boszorkány felé fordult, aki éppen intett a pálcájával, mire egy nagy adag víz forrni kezdett egy óriási fazékban.
– Kérdezhetek valamit? – és leült egy székre.
– Már miért ne kérdezhetnél? – az asszony szórakozottan látott hozzá beleszórni a hozzávalókat a vízbe.
– Kinek készítettem ezt a levest? – egész idő alatt, míg főzött, az elmúlt napokon gondolkozott, és azon, hogy miért főz a Waesley család kedvenc szakácsnője kétfelé. Egy szokásosan óriási és ízletes adagot a családnak, Harrynek és Hermionenak, akik az Odúba költöztek a nyárra. És egy kis adagot, egy embernek, aki a menüből láthatóan még beteg is volt. Erőleves, krumpli, könnyű sültek, párolt zöldségek.
Mrs. Weasley zavarba jött a kérdéstől, kissé elpirult, ahogy Hermionéra nézett és elfordult.
– Egy barátunknak. Majd Arthur elviszi neki, ha hazaért a munkából – válaszolta végül, nem túl lelkesen.
– Ismerem? – kíváncsiskodott a lány tovább.
– Hmm… nem – Hermionét azonban nem lehetett ilyen könnyen becsapni.
– Szóval ismerem.
Mrs. Weasley Hermione felé fordult és szigorúan nézett rá.
– Megígértem Remusnak, hogy nem mondom el… sajnálom – tette hozzá megenyhülve.
Hermione bólintott és a témát ejtették… legalábbis egy időre.

Ebéd után újra ketten maradtak a konyhában. A lány segített a pakolásban. Harry és Ginny elmentek sétálni a közeli rétre, Ron pedig Londonba ment, hogy besegítsen bátyjainak a Weasley Varázsvicc Vállalatnál. Némi zsebpénz fejében egész nyáron Frednek és Georgenak dolgozott. Nem volt tőle túl lelkes, de azt sem lehetett mondani, hogy halálra dolgozta volna magát. Minden nap csak három-négy órát kellett az Abszolúton töltenie, és mivel már hoppanálhatott, a közlekedéssel sem kellett törődnie.
– Még jó… – morogta a fiú a szünidő első napjaiban. – Utazhatnék azon az őrült Grimbuszon.

Hermione nem hozta szóba a délelőtti témát, de azért kíváncsisága továbbra sem szűnt. Mr. Weasley nem ért haza a megbeszélt időre, s a családi óra szerint még mindig a munkahelyén tartózkodott. Mrs. Weasley egyre nyugtalanabb lett.
– Végül csak nekem kell elvinnem… – sóhajtotta, miután végeztek a mosogatással és az asztalon álló edényekre pillantott, amelyekben a leves, kevés hús és rizs volt. Egy dobozkába az asszony friss epret is tett.
– Elvihetem én is – mondta ártatlanul Hermione.
– Hermione! – Mrs. Weasley csípőre tette a kezét és azzal a pillantással nézett a fiatal boszorkányra, amitől fiai úgy rettegtek. – Megmondtam neked, hogy…
– Tudom, tudom – legyintett lemondóan a lány. – Nem kérdezek többet.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és belépett a sápadt Ginny, mögötte pedig a mosolyát rejteni alig tudó Harry. Mrs. Weasley majdnem elejtette a tányért, amit a kezében tartott.
– Mi történt? – hebegte. Harry egy székre segítette a láthatóan émelygő barátnőjét.
– Azt hiszem… – kezdte homlokráncolva Harry – megehetett valami bogyót.
– Megehetett? Bogyót? – kérdezte némi hisztérikus felhanggal a lány anyja.
– Igen – bólogatott Harry. – Talán nyers szamócát. És…
Mrs. Weasley egy percig sem habozott, hanem gyorsan a gyógynövénykalauzért nyúlt.
– De Ginny! – fedte lányát. – Tudod, hogy nem szabad éretlen gyümölcsöt enni… Jól van, legalább tudjuk, hogy nincs nagyobb bajod… elcsaptad a gyomrod, úgy tűnik. Máris készítek egy főzetet.
Ginnynek kezdett elzöldülni az arca, így édesanyja ráparancsolt, hogy menjen fel a szobájába. Harry felkísérte. Hermione kiment, hogy szedjen friss zsályát a kertben. Mikor visszatért, Mrs. Weasleyt éppen a kandalló üstje fölé görnyedve találta…
– Hiába… – motyogta maga elé, nem véve észre, hogy a lány belépett a konyhába. – Perselusnak várnia kell még egy kicsit… csak nem hal éhen, tegnap jó sok ennivalót küldtem neki Arthurral… te jó ég, Hermione! A szívbajt hozod rám!
– Szóval Pitonnak főz? – kérdezte a lány döbbenten. Mrs. Weasley csak állt és zavartan az ajkait harapdálta.
– És beteg is? Láttam, miket küld neki napok óta. Mi baja van?
– Hermione… – nyögte elkínzott arccal az asszony. – Ezt neked ne lenne szabad tudnod… Remus…
– Remus bizonyára nem rám gondolt, mikor titoktartásra kérte önöket – mutatott rá hidegen a lány. – Harry bizonyára nem repesne az örömtől, ha tudná, hogy ápolja Pitont.
– Igazad lehet – susogta Mrs. Weasley. – De akkor is…
Hermione már döntött, és ezen a kedves boszorkány sem változtathatott. Elszántan nézett hát Mrs. Weasleyre.
– Most Ginnyvel kell maradnia, Mrs. Weasley – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd én elviszem az ételt.
– De… – próbált ellenkezni az asszony.
– Csak mondja meg a címet – kérte Hermione, s már a kezébe is vette az edényeket.

Ki akarta deríteni, hová lett Perselus Piton az egy hónappal ezelőtt lezajlott események után, miután Harry és ő legyőzték a Sötét Nagyurat… Azóta nem is látták. És most beteg? De miért bujkál? Persze Harry és jó néhányan a Rend tagjai közül a hátuk közepére sem kívánták, még akkor sem, ha valójában neki köszönhettek mindent… Ezt persze nem szívesen vallották be még maguknak sem. Ami érthető is volt. Végülis megölte Dumbledoret. Senki sem tudta könnyen elfogadni a magyarázatát, bármilyen logikus is volt, miszerint az öreg varázsló és ő már régen kitervelték az egészet. „ Azt mondta, ő már úgyis öreg és pótolható” – mondta Piton, mikor vége lett a harcnak és a Rend kihallgatta. Elkínzott tekintettel nézett McGalagonyra és Remus Lupinra. Hermione sosem gondolta volna, hogy a rideg férfi képes ilyen mély, fájdalmas pillantásra. „Nem akartam megtenni, de meggyőzött.” Többet nem volt hajlandó mondani. Nem válaszolt Harry vádjaira, amiket a fiú az arcába ordított, sem Lupin halk dorgálására, semmire.

Hermione így visszagondolva kezdte érteni, mi baja lehet a férfinak. Éveken át tartó bujkálás, halálos veszedelem a nap minden percében, megfeszített figyelem, hogy nehogy elárulja magát a valaha élt legerősebb fekete mágus előtt… ez bárkit tönkretenne. De ő egy szót sem szólt sem a vádakra, sem a köszönő szavakra – mert abból is volt azért –, egyszerűen csak kisétált a Roxfortból és azóta senki sem látta.
– Remélem követte Voldemortot – morogta Harry. Hermione szemrehányóan nézett rá és még Ron is kicsit zavarba jött. – Az lenne az egyetlen értelmes tette…

Mrs. Weasley végül beadta a derekát, mikor Harry lejött szólni, hogy Ginny elég rosszul van és kéne a főzet. A fiú kíváncsian és kissé gyanakodva nézte a félrevonuló két nőt, amikor Mrs. Weasley elsuttogta Hermionénak a címet. Hermione egy pillantásra sem méltatta Harryt, csak kiment a ház elé és dehoppanált.

A környék, ahová érkezett, a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. Itt lakik? – kérdezte magától borzongva. Megrázta magát és gyors léptekkel felszaladt a lépcsőn, a lakás ajtajához. Nagy levegőt vett és bekopogtatott. Egy percig semmit sem hallott az ajtó túloldaláról. Újra kopogtatott.
– Ki az? – kérdezte egy halk hang az ajtó túloldaláról. Hermione először ijedten felnyögött, majd válaszolt.
– Hermione Granger vagyok. Ennivalót hoztam Mrs. Weasleytől.
Hallotta, hogy Piton a zárral matat, aztán feltárul előtte az ajtó. Kissé eltátotta a száját, amikor meglátta egykori tanárát. Piton egy kopott fekete farmert és fekete inget viselt. Még sosem látta mugli ruhában a férfit. Mindemellett azonban Piton nem tűnt betegnek, csak fáradtnak és… a lány legnagyobb megdöbbenésére szomorúnak.
– Miss Granger? – kérdezte a férfi halkan. Aztán a szomorú arckifejezését türelmetlenség és hideg düh váltotta fel, amit Hermione már oly jól ismert. – Mit bámul így rajtam?
Hermione gyorsan becsukta a száját és félénken válaszolt.
– Öhm… semmit. Azt hittem… – beteg, de nem fejezte be a mondatot.
– Mit? – kérdezte hangosabban Piton. Aztán legyintett. – Nem érdekes. Adja ide, amit hozott, aztán tűnjön el.
Hermione sértetten felszegte a fejét.
– Mrs. Weasley a lelkemre kötötte, hogy vigyem vissza neki az edényeit, úgyhogy be kell mennem kipakolni. És kérem, ne beszéljen úgy velem, mint a diákjával. Nem vagyunk a Roxfortban és maga már nem a tanárom.

Azzal bevonult Piton mellett a sötét nappaliba. A férfi dühösen becsapta az ajtót és követte a lányt.
– Mégis mit képzel magáról, Granger?
– Merre van a konyha? Gondolhatja, hogy nekem sem öröm itt lenni, úgyhogy ha lehet, sietnék – válaszolta Hermione hidegen a férfi fekete szemébe nézve. Az összeszorította vékony ajkait és fejével jobb felé intett. Ott egyetlen ajtó nyílt a falon, Hermione odalépett. Mindkét keze tele volt az edényekkel, úgyhogy várakozón nézett Pitonra. Az dühösen belökte az ajtót, majd miután Hermione bement a konyhába, nekitámaszkodott az ajtófélfának. Hermione egy ablaktalan, állott levegőjű meglehetősen nagy konyhában találta magát. Egyetlen szék árválkodott a nagy asztal mellett. Az ajtóval szemközt kandalló állt, parázs izzott benne. Hosszú konyhaszekrény húzódott a falak mentén, de alig voltak edények. Az asztalon egy tányér és egy pohár állt. Rémes, de legalább tiszta – gondolta a lány, miközben lepakolta a konyhapultra fazekakat. Keresett két lábast, áttöltötte beléjük az ételeket. A dobozt, amiben az eper volt az asztalra tette és Pitonra nézett. Az még mindig meglehetősen mérgesen méregette.
– Eper – bökött a dobozka felé Hermione. Aztán felsóhajtott. – Jól van?
– Tessék? – kérdezte meglepetten, látszólag minden dühéről megfeledkezve a férfi. Aztán lassan bólintott. – Persze. Mi bajom lenne?
Hermione vállat vont.
– Akkor én most… megyek.
Piton újra csak bólintott és újra felöltötte hideg és lenéző arckifejezését. Hermione kiment mellette az előszobába és kezét a kilincsre tette.

Éppen ki akarta nyitni az ajtót, amikor halk kiáltást és tompa puffanást hallott maga mögött. Ijedten megpördült és látta, hogy Piton a földön fekszik, félig a konyhában, félig a folyosón.
– Piton professzor! – kiáltotta rémülten Hermione és odarohant hozzá. Letérdelt az eszméletlen férfi mellé és kitapintotta a pulzusát Szívverése gyenge volt, de élt. A lány kétségbeesetten nézett körül, aztán visszafordult az ájult alakhoz. Hát mégis beteg – nyilallt belé a felismerés.
– Piton professzor… uram… – szólongatta. Elég nevetségesen érezte magát, amiért így szólította a férfit, de hát egész ismeretségük alatt a tanára volt, amióta pedig nem, jóformán nem is szólt hozzá. Nem igazán tudta, hogyan kéne megszólítania. Mindenesetre most nem volt ideje ezzel a problémával foglalkozni. Magához kell térítenie! Méghozzá minél előbb, annál jobb. De a sápadt arc meg sem rezzent. Hermione félénken megragadta a férfi vállát és megrázta. Semmi. Mit csináljon vele, ha nem tudja felébreszteni? Kétségbeesetten pillantott le. Meg sem bírnám mozdítani… de mégsem hagyhatom itt – gondolta elkeseredetten. Segítséget kell hívnom. És ha közben meghal? Hermione szinte toporzékolt a tehetetlenségtől.
– Kérem… – szólongatta a férfit. – Kérem, Piton professzor, ébredjen fel… térjen magához!
Végre a lány halk nyöszörgő hangot hallott és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a férfi szemei lassan kinyíltak.
– Jól van? – kérdezte Pitontól. Az nem válaszolt, csak ránézett. Nagyot nyelt és elfordította a fejét. Megpróbált feltápászkodni a földről, de majdnem visszazuhant. Hermione elkapta a karját, másik kezével pedig megtámasztotta a férfi hátát. Ő is majdnem a földre ült, de végül sikerült együttes erővel felállniuk. Piton lerázta magáról Hermione kezét és kissé tántorogva a falhoz lépett. Hátát a falnak vetette és lehunyta a szemét.
– Kifelé – suttogta.
– Tessék? – Hermione azt hitte, rosszul hall.
– Azt mondtam, ki innen – Piton kinyitotta szemeit és mikor végre sikerült ráfókuszálnia a lányra, megismételte. – Menjen, nem hallotta?
– Nem! – kiáltotta Hermione és dobbantott egyet. – Megérdemelné maga undok, ostoba… éppen most lett rosszul, én… azt hittem meg is halt… és maga…
– Ne hisztizzen, Miss Granger – mondta halkan, de hidegen Piton. – Nincs szükségem a segítségére. Kérem, távozzon.
Hermione azonban a fejét rázta.
– Nem – ismételte makacsul. – Most le fog feküdni, én meg megmelegítem a levest. Eszik, aztán elmegyek. Előbb nem.
Piton kicsit eltátotta a száját, úgy meredt a kipirult arcú lányra. Aztán elindult a konyhával szemközti ajtóhoz, lenyomta a kilincset és belépett.
– Most boldog? – egy fekete bőrkanapéra feküdt, amin látszott a hosszú évtizedes használat, de emellett puhának és kényelmesnek tűnt. Hermione fintorgott és kiment. A konyhában felélesztette a tüzet és megmelegítette a levest. Addig keresgélt a konyhaszekrényben, amíg talált kanalat, tiszta mélytányért, tálcát. Kimerte a gőzölgő erőlevest és visszatért a nappaliba.

Piton elnyúlt a kanapén és a plafont fürkészte. Ránézett Hermionéra, ahogy belépett. Az arca nem árult el érzelmeket, a szokásos hidegségen kívül.
– Tessék – nyújtotta át a tálcát a lány. – Vigyázzon…
Piton felszisszent.
– Forró…
Piton csak morgott és óvatosan a szájához emelte a kanalat. Hermione leült az egyik fotelbe és körülnézett. A falakat plafonig érő könyvespolcok takarták, a kanapéval szemben kandalló volt, amiben most is vidáman ropogott a tűz. Az ablakon súlyos sötétzöld függöny volt – természetesen behúzva.
– Nincs melege? – kérdezte Hermione. Most kezdte érezni, hogy milyen elviselhetetlen a forróság. – Esetleg kinyitom az ablakot, ha…
– Hagyja az ablakot békén – felelte két kanál között a férfi és éles pillantást küldött a lány felé.
Hermione vállat vont. Most már biztos volt benne, hogy valami nincs rendben Pitonnal. Bánom is én – gondolta magában mérgesen. De valójában nagyon is érdekelte a dolog. Talán valaki megmérgezte? Vagy eltalálta egy maradandó sérülést okozó átok a harcban? Tovább fürkészte a nappalit. Itt is, mint a roxforti tanteremben és dolgozószobában voltak különböző edények, üvegek, amikben a lány számára ismeretlen lények és valamidarabkák lebegtek.
Észre sem vette, hogy Piton egy ideje végzett az evéssel, és most őt figyeli.
– Elégedett, Miss Granger? – kérdezte hűvösen, mire a lány felé kapta a tekintetét. – Beleillik a rólam kialakított képébe?
Hermione felkelt a fotelből és a tálcáért nyúlt.
– Nem igazán. Sötétebbre számítottam. Hidegebbre – felelte halkan és kiment.
Piton csak a bejárati ajtó halk csukódását hallotta néhány perccel később. Nehezen vette a levegőt. Hidegebbre… a fejében visszhangzottak a lány szavai. Aztán hátradőlt és aludni próbált, de csak sokára jött álom a szemére.