2. fejezet

Hermione zaklatottan lépkedett az Odú felé. Nem tudta, miért kavarta fel ennyire a Pitonnál tett látogatás. Persze a férfi goromba volt vele, de hát mikor nem az? Talán a szemében megjelenő furcsa fény tette, ami akkor lobbant fel, amikor a lány azt a megjegyzést tette a nappalira. Ó, miért is kellett ilyesmit mondanom neki? – dühöngött magában. Elég baja lehet, én meg… Na, nem. Nem fogom megsajnálni azt a… azt az embert.

Vacsoránál csak turkálta az ételt. Mrs. Weasley csak nézett rá kétségbeesve, de nem szólhatott. Amikor Hermione délután hazaért, az egész család a konyhában volt, így nem kérdezhette meg a lányt, hogy mi volt Pitonnál. Azóta sem maradtak kettesben, de Mrs. Weasley látta, hogy Hermionét bántja valami. Épp ezért még jobban meghökkent, amikor vacsora után a lány odalépett hozzá.
– Mrs. Weasley – kezdte a lány fojtottan, de az asszony félbeszakította.
– Jól vagy, drágám? – kérdezte aggódva. – Egész délután olyan furcsán viselkedtél.
– Persze, minden rendben – bólintott Hermione. – Csak… gondolkodtam. Piton professzorról…
Mrs. Weasley csak a szemével jelezte, hogy hagyják el a zsúfolt konyhát, bár Hermione úgy vélte, hogy a hangos nevetés és beszélgetés közepette az ő elsuttogott néhány szavukra senki sem fog felfigyelni. Mindenesetre követte az asszonyt a kertbe.

– Mi történt? – kérdezte Mrs. Weasley még mindig halkan.
– Semmi – felelte őszintén Hermione. – Goromba volt, persze, de… mi baja van? Beteg? Elájult és én…
Mrs. Weasley sóhajtott.
– Talán nem lenne szabadna ezt elmondanom neked, de… már mindegy. Amióta vége lett a háborúnak, ilyen. Remus nagyon aggódik érte, de nem hajlandó kivizsgáltatni magát. Valószínűleg az idegei. Nem bírták tovább az óriási feszültséget, ezért vannak… rohamai.
– Rohamok? – kérdezte Hermione ijedten.
– Igen – jött a válasz. A lány úgy vélte, hogy Mrs. Weasley hangjában szomorúság csendül. – Végülis a mi oldalunkon állt végig. És most mit kap cserébe? Remuson kívül senki nem törődik vele igazán. Ő kért meg, hogy küldjek neki ennivalót… persze, ha tudom, hogy milyen rosszul van, én magam ajánlottam volna fel, de nem tudtam. Senki sem sejtette. Makacs és zárkózott.
Hermione keserűen felnevetett.
– Mindig ilyen volt. Rémes alak…
– Ne gyűlöld őt, drágám.
– Dehogy – felelte egy kis felháborodással a hangjában. – Csak nem értem. Ennyi.
Álldogáltak a langyos nyáresti szellőben és figyelték a lenyugvó napot.
– Vihetném holnap is én az ebédjét?
Mrs. Weasey meghökkenve nézett a fiatal lányra maga mellett. Hermione arca elszánt volt, a szeme csillogott. Az asszony tudta, hogy ezzel a tekintettel nem szállhat szembe, itt már minden eldöntetett, neki csak bólintania kellett. Hát bólintott.

– Már megint maga? – kérdezte sóhajtva Piton, amikor ajtót nyitott.
– Én is örülök, hogy látom, professzor – válaszolta Hermione és belépett az előszobába. – Mr. Weasley nem ért rá.
Piton, akárcsak tegnap, most is követte a lányt a konyhába, és az ajtófélfának támaszkodva összefonta maga előtt karjait, úgy nézte, ahogy a lány kipakolja az ételt. Hermione úgy érezte, mintha egy nagy és veszélyes macska lesné minden mozdulatát – és ő lenne a kisegér. Hátrafordult és szembenézett a férfival.
– Most meg kéne ijednem? – kérdezte villámló szemekkel. Amaz nem válaszolt, csak gúnyos félmosolyra húzta ajkait. Hermione fújt egyet és visszatért az edényekhez. Ostobaság volt idejönnöm – mérgelődött magában. Ekkor megszólalt mögötte Piton.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte. A hangja tompa volt és halk. A lány újra felé fordult. Az előbbi mosolynak már nyoma sem volt: Hermione csak egy elgyötört arcot látott maga előtt. Hát erről beszélt Mrs. Weasley.
– Hogy érti ezt? – kérdezett vissza könnyednek szánt hangon.
– Ne tettesse az ostobát – mordult rá Piton és közelebb lépett. – Maga ahhoz túl… nem elég agyafúrt. Szóval? Megszánt? A hős mártír vagyok a szemében, akit senki sem ért meg, csak maga? Vagy így akar bosszút állni? Egy alkalmas pillanatban majd megátkoz, hm?
Hermione egy percig nem tudott mit felelni, de aztán lesütötte a szemét.
– Eszemben sincs megátkozni magát. Én csak… segíteni szeretnék – felnézett a fekete szempárba. Piton még közelebb lépett és fenyegetően magasodott a lány fölé.
– Nem kérek a segítségéből, Miss Granger – suttogta. – És most kifelé.
Hermione ijedten kapkodta össze Mrs. Weasley fazekait és rá sem nézve egykori tanárára kislisszolt az előszobába. Sokkal rosszabbul érezte magát, mintha Piton üvöltözött volna vele… de hát mindig ilyen volt. A Bájitalok Mestere, a Megfélemlítés Mestere.
– És ha lehet, legközelebb Weasley hozza az ételt. Nem vágyom a társaságára, Miss Granger.

Hermionénak elszorult a torka, ahogy kilépett az utcára. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen. Mégis mit képzeltél? – kérdezte keserűen magától. – Piton szörnyű, kiállhatatlan alak… nem változik. Pláne nem a te kedvedért… Felnézett a nyári melegben elfüggönyzött ablakokra és dehoppanált.

Harry és Ron az Odúban persze vacsora után félrevonták a lányt, és faggatózni kezdtek, hol járt az elmúlt délután és tegnap is. Hermionét kötötte ígérete, amit Mrs. Weasley-nek tett, és tényleg semmi kedve sem volt elárulni a Pitonnál tett látogatásokat.
– Dolgom volt Londonban – felelte kitérően. Harry és Ron összenézett.
– Szerinted mit titkol? – kérdezte később Harry Rontól már fent a szobájukban.
– Nem tom… – vont vállat Ron. Szórakozottan gyűrögette őrzőkesztyűjét. – Ha Fred és George hazajönnek a hétvégére, játszhatnánk egy meccset, nem?
Harry bólintott. Nem tudta kiverni a fejéből Hermione zavart és kicsit talán szomorú arcát.

Másnap azonban Hermione nem tűnt el, sőt az azt követő napokon sem. Levertnek tűnt, de azt mondta, fáradt. Valójában éjjelente sírva ébredt, és nem tudta elűzni az álmaiban előtte lebegő fekete szempárt, és a hangot, ami azt mondja: Nincs szükségem magára…
Mrs. Weasley aggódva figyelte a lányt, de nem tudott alkalmat találni, hogy kettesben beszélgethessenek. Egy éjjel azonban, úgy két héttel Hermione utolsó látogatása után Pitonnál, az asszony egy pohár vízért indult a konyhába, és ott találta Hermionét, az asztalnál ülve.
– Hermione, bánt valami? – kérdezte és leült a lány mellé. Hermione csak a fejét rázta, majd felsóhajtott.
– Miért kell ilyen elutasítónak lennie? Csak segíteni próbáltam. De neki nem lehet. Mindenhol hátsó szándékot sejt… és kuksol abban a rémes házban, még a függönyöket sem húzza ki! – inkább magának mondta ezeket, mint Mrs. Weasleynek.
– Ó – az asszonynak időbe telt, mire megértette, kiről is beszél Hermione. – Ne vedd így a szívedre, drágám. Perselus mindenkivel így viselkedik és most az egyszer meg is tudom érteni.
– Hát én nem – felelte a lány, felkelt és kiment az udvarra.

Másnap összepakolt, elbúcsúzott a családtól és Harrytől és hazament a szüleihez. Örült, hogy végre senki nem faggatja. A szülei előtt igyekezett jókedvű és vidám lenni.
Úgy egy hete lehetett otthon, mikor levelet kapott a Mágiaügyi Minisztériumtól, amiben egy állást ajánlottak fel neki a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán. Tűnődve engedte útjára a baglyot. Mióta véget ért a háború, eszébe sem jutott, hogy mivel fog foglalkozni ezentúl: tanuljon vagy dolgozzon. Az állásajánlat azonban most kapóra jött, hogy kissé elterelje a gondolatait róla. Megbeszélte szüleivel a dolgot és egy esős vasárnap délután felment Londonba.

A Grimmauld térre hoppanált és bekopogott Tonkshoz és Lupinhoz, akik most a 12-es számban laktak Harry engedélyével, míg a fiú az Odúba költözött.
– Persze, hogy lakhatsz nálunk – ölelte meg Tonks a sápadt lányt.
– Tényleg csak egy-két hétről lenne szó – mondta halkan Hermione. – csak amíg nem találok egy kis lakást…
Lupin leintette.
– Óriási ez a ház, Hermione. Addig maradsz, amíg akarsz.
– Köszönöm.
Mikor Lupin kiment, hogy behozza a teát, Tonks a mellette ülőhöz fordult.
– Jól vagy? Olyan sápadtnak látszol… – kezdte aggódva a nő.
– Minden rendben – mosolygott Hermione. – Csak mostanában keveset alszom.
Tonkson látszott, hogy nincs megelégedve a válasszal, de ekkor nyílt az ajtó és Lupin egyik kezében a teástálcát, másikban egy tányér aprósüteményt egyensúlyozva belépett a szalonba. Kitöltötte a teát és közben lelkesen mesélt a ház felújításáról és új munkájáról a Gringottsnál.
– Piton professzor jól van? – kérdezte hirtelen Hermione.
Tonks és Lupin ránézett. A lány rezzenéstelenül állta a tekintetüket, szeme lázasan csillogott.
– Hogy… hogy érted ezt? – kérdezte végül zavartan Lupin.
– Mrs. Weasley mondta, hogy nincs túl jól – nem akarta azonban, hogy azt higgyék az asszony magától fecsegte el a dolgot így szemlesütve folytatta – Meghallottam, mikor Mr. és Mrs. Weasley erről beszélgetett. Sajnálom, nem akartam hallgatózni.
Lupin Tonksra pillantott, aztán felsóhajtott.
– Azt hiszem, egész jól van… legalábbis nem rosszabbodott az állapota – összeráncolta a szemöldökét. – De nem hinném, hogy valaha is kilábal a depresszióból. A kettős ügynök szerepe mindig is megviselte őt.
Hermione hamarosan megköszönte a teát és elbúcsúzott. Tonks értetlenül nézett a lány után.
– Mi volt ez?
Lupin pedig vállat vont.
– Fogalmam sincs.