4. fejezet

A gyógyító, akit Lupin a Szent Mungóból hívatott teljes ágynyugalmat rendelt, valamint felírt különféle idegnyugtató teákat, borogatásra való főzeteket és gyógyfürdőket.

Piton mogorván feküdt az ágyában. Be kellett látnia, hogy egyedül még a lépcsőn sem tud lemenni. Először erősen tiltakozott, hogy Hermione és Lupin felváltva őrizzék őt a nap nagy részében, de aztán lassanként megenyhült. Úgy okoskodott, hogy ha gyorsan meggyógyul, úgy nem kívánt ápolóitól is hamarabb megszabadulhat – így aztán szokatlan türelemmel viselte el a varázsló és a lány gondoskodását. Nem volt kedves velük, azt már nem, de megitta a gyógyitalokat, tűrte, hogy Hermione esténként két órán keresztül borogatásokat pakoljon a homlokára.

Hermione egy héttel azután, hogy Pitont elkezdte ápolni, megkezdte munkáját a Minisztériumban. Előtte beköltözött a Grimmauld tér 12. szám alá. Ekkorra a férfi már megerősödött annyira, hogy nem kellett mellette lenni a nap minden percében. Lupin munka előtt ugrott be hozzá és látta el egész napra elegendő teával, este pedig Hermione érkezett és négy-öt órát töltött a Fonó sori lakáson.

Napközben, amíg Lupin és Hermione dolgozott, Piton olvasással ütötte el az idejét. Lupin levarázsolta a hálószoba nagy ágyát a nappaliba, és hogy elférjenek, a kanapét egy időre száműzte az emeletre. Féltek ugyanis, hogy egyik este a lépcső aljában törött nyakkal találnak rá Pitonra, aki éppen valami olvasnivalóért indult. Mrs. Weasley tápláló ételeket küldött neki, s Hermione örömmel látta, hogy a férfi arca kezd megtelni, kissé kipirulni, szemei már nem csillognak a láztól. Bár hallgatag volt és mogorva, Hermione ezt is jó jelnek vélte, és ő, bár választ egyáltalán nem, vagy csak alig kapott, lelkesen mesélt új munkájáról.

Piton magának is kelletlenül ismerte be, de egészen megszokta a lány csevegését. Gyakran oda sem figyelt rá, de valahogy megnyugtatta a lány közelsége. Napközben néha azon kapta magát, hogy türelmetlenül lesi az órát: mikor lesz már este? Aztán ezeket a kínos gondolatokat elhessegette, mondván csak azért várja a fiatal boszorkányt, mert elfogyott a teája, éhes és szeretné azt a könyvet a legfelső polcról. Aztán, amikor hét óra körül végül nyílt a bejárati ajtó és megjelent az iratokkal, szatyrokkal és könyvekkel megpakolt Hermione, a férfi mégis szinte felvidult.

A lány megmelegített neki egy tányér levest, egy szelet sültet, hozott friss teát, aztán letelepedett az ágy mellett álló fotelbe és miközben ő evett, mesélni kezdett. Ha éppen odafigyelt a mondandójára, arra tudott következtetni, hogy a lány főképp a franciákkal tartja a kapcsolatot: hivatalos levelekre válaszol, meghívásokat utasít vissza udvariasan, leveleket fordít a miniszter számára. Panaszkodott, hogy berozsdásodott a nyelvtudása, de lassanként belerázódott a munkába és úgy tűnt, nagyon élvezi.

Szeptember első hetében a kiérkező gyógyító engedélyezte Pitonnak, hogy elhagyja az ágyát, felöltözzön és egyedül járkáljon a házban. A gyógykeverékek nagy része is lekerült az étlapról, így Lupin már „nem járt minden reggel a nyakára, hogy belediktáljon egy kancsó förtelmes ízű löttyöt”. Hermione látogatásai azonban nem maradtak el. Piton egyszer-kétszer megpróbálkozott egy erőtlen elzavarási kísérlettel, de végül csak sóhajtott és hagyta a dolgot.

Hermione magában nagyon örült, hogy a varázsló nem dobta ki azonnal, hogy a gyógyító egészségesnek nyilvánította, bár nem igazán tudta mire vélni a pálfordulást. Persze nem volt olyan buta, hogy szóba is hozza a dolgot. Minden este munka után beugrott volt tanárához, elkészítette a vacsoráját, s gyakran csatlakozott is hozzá. Aztán Piton beletemetkezett egy XVII. századi bájitalrecepteket tartalmazó kötet fordítási munkálataiba, amire a Brit Bájitalfőzők Szövetsége kérte fel még tavasszal; Hermione pedig elővette valamelyik lefordítandó hivatali papírját és ő is munkához látott.

Piton olykor felpillantott és tekintete elidőzött a kandalló előtt kuporgó lány göndör fürtjein, koncentrálástól összeráncolt homlokán, és magában megállapította, hogy egészen csinos. Mikor idáig ért a gondolatmenetben, megrázta magát, vetett egy dühös pillantást Hermionéra és újra a receptek felé fordult. A lány tíz óra körül mindig befejezte az „őrködést”, elköszönt, és hazament Tonksékhoz.

Lupin és Tonks kíváncsian figyelték, mi sül ki ebből. Esténként, miközben várták haza Hermionét, mindig felkészültek, hogy ezúttal a lány feldúltan, esetleg könnyek között érkezik, mert Piton kidobta. De ez egyelőre nem történt meg, sőt. Tonks nem akarta elkiabálni a dolgot, de egy este megjegyezte Remusnak:
– Figyeld csak meg, Hermione kiolvasztja Piton jeges szívét.
Lupin csak mosolygott és megcsókolta kedvesét.
– Talán – felelte végül, de nem igazán hitte, hogy a dolognak jó vége lesz.

Eljött a szeptember és Hermione egyre jobban érezte magát a Minisztériumban. Franciatudása sokat fejlődött az elmúlt hetekben, de tett is érte eleget: éjszakánként a szótárakat bújta, nyelvkönyveket is beszerzett. Mindez nyugtatóan hatott rá – kicsit úgy érezte, mintha újra a Roxfortban lenne. Már szinte minden francia nyelvű ügyintézést ő végzett, sőt két napja még egy kandalló konferencián is részt vett a miniszter tolmácsaként. Igen érdekesnek találta a dolgot, ahogy egy kör alakú helyiség kandallóiban lebegett a tárgyaló felek és tolmácsok feje és arra a gondolatra, hogy a fejekhez tartozó testek mind irodájuk szőnyegén térdelnek a lobogó tűz előtt, majdnem elnevette magát.

Este el is mesélte Pitonnak, aki azt válaszolta, hogy igazán nem érti, miért hozzák magukat ilyen kellemetlen és nevetséges helyzetbe magas rangú varázslók, ahelyett, hogy teljes valójukban megjelennének egymás előtt.

Piton… a lány egyre jobban élvezte a férfi társaságát, amióta néha még válaszolt is a neki feltett kérdésekre, esetleg megjegyzést fűzött egy elmesélt történethez. Persze ezek a megszólalásai mindig a szokásos Piton-féle szarkasztikus gúnnyal voltak teli, de legalább társalgás volt. Az estéket már el sem tudta volna képzelni a varázslónál tett látogatások nélkül. Szinte várta napközben a munkaidő végét, hogy áthoppanáljon a Fonó sorra, bemenjen a lakásba (Piton megadta neki a bűbájt, amivel kinyithatta az ajtót, mondván, így nem kell majd felugrálnia a fordítása mellől) és ott találja a férfit, ahogy íróasztalánál ülve szorgosan jegyzetel, fordít, morog a latin kifejezések ódonsága felett és a Brit Bájitalkészítők Szövetségének a határidőkre való figyelmeztető levelei miatt.

– Á, megjött – pillantott fel egy szeptember végi estén Piton munkájából. – Azt hittem, ezúttal kénytelen leszek egyedül megmelegíteni a vacsorámat.
Hermione fáradtan elmosolyodott és lerogyott kedvenc foteljába.
– Sajnálom. Megbeszélésen voltam – körülnézett a szobában. Piton úgy tűnt már nem figyel rá, de Hermione nagyon is jól ismerte már a férfi szokásait. A legváratlanabb pillanatokban szúrta közbe gunyoros megjegyzéseit a lány főnökeiről, a hivatali dolgozók ügyefogyottságáról.

Hermione kicsit elgondolkozott. Az esti megbeszélés váratlan fordulatot hozott, amitől egyrészt boldog volt és büszke, másrészt kissé tartott tőle, hogyan fog reagálni Piton. Ugyan, ne butáskodj már – szidta magát. Mégis mit szólna? Sírva vetné a lábaid elé magát és könyörögne, hogy ne menj? Örülni fog, hogy végre megszabadul tőled… Bár úgy vélte, ez azért nem fedi a teljes igazságot.
– Nem is kíváncsi, mi volt a megbeszélésen? – kérdezte óvatosan, a jegyzetelő férfitól.
– Mit számít, ha egyszer úgyis elmondja – jött a válasz. Hermione sóhajtott.
– Szóval. Megbízást kaptam egy fontos tárgyalássorozat tolmácsi tisztjének ellátására. Négy nap múlva kezdődik és egy héten keresztül tart majd…
– Szegény… bizonyára nagyon el fog majd fáradni a térde – nézett föl halványan elmosolyodva Piton. Hermione összehúzott szemekkel nézett rá.
– Személyesen megyünk Párizsba, nem kandalló konferencia lesz – felkelt, hogy kimenjen a konyhába és a vacsora után nézzen. – Csak gondoltam szólok, hogy örülhet: végre egy kis nyugta lesz tőlem.

Piton tűnődve nézte a lány után becsukódó ajtót. Egyáltalán nem örült, bár ez őt is meglepte. Egy hét? Az hosszú idő. Mindegy, te szentimentális vén bolond – dühösen felkelt az íróasztal mellől. Majdcsak kibírod valahogy, nem igaz?

– Akkor hát egy hét múlva – búcsúzott Hermione mosolyogva néhány nappal később. Az idő kezdett csípősre fordulni.
– Menjen be, nem akarom, hogy megfázzon – mondta kedvesen és kilépett az utcára.
– Jó mulatást – szólt utána Piton, mire a lány nevetett, megpördült a sarkán és eltűnt. Piton megborzongott. Hogy a hűvös széltől, ami most kissé feltámadt és lefújt egy marék levelet az utca túloldalán árválkodó csenevész kis fáról, vagy valami más miatt… nos, erre nem tudott volna felelni.

Becsukta az ajtót és lassan visszaballagott a nappaliba. Leült az íróasztalhoz és felemelte pennáját. Egy percig csak nézte a bonyolult latin szöveget, majd felsóhajtott és letette a pennát. Állát a tenyerébe támasztotta és belebámult a kandalló tüzébe. Mivel az ősz már minden kétséget kizáróan megérkezett, Hermione kegyesen engedélyezte a tűzgyújtást. Engedélyezte… Piton tekintete a szőnyegen heverő fehér füzetre tévedt. Felkelt, odasétált a kandallóhoz és leült a kanapé elé a földre. Felemelte az egyszerű kis füzetet. Biztosan a lány hagyta itt tegnap. Habozott egy pillanatig, majd belelapozott. Francia nyelven megkezdett levélvázlatok voltak benne, néhány a margóra írt megjegyzéssel tarkítva, Hermione szép, tiszta betűivel. Ahogy végigpörgette ujjai között a lapokat, különös bizsergést érzett a gyomra tájékán. Eszébe jutott a lány, ahogy karcsú, finom ujjai között suhan a penna, rója a sorokat rendületlenül. Aztán azt látta maga előtt, ahogy fáradtan felemeli a fejét, megdörzsöli a szemét, ásít egyet és az íróasztal felé fordul. Elmosolyodik, ragyog a szeme…

Piton megrázta a fejét. Ostobaság. Az a csitri legalább húsz évvel fiatalabb nála! Ekkor megszólalt egy eddig sosem hallott kaján hangocska a fejében: De már nem a tanítványod. Független, felnőtt nő… Felnőtt nő… Piton ledobta a földre az ártatlan kis füzetet, mintha megégette volna a kezét. Dühösen meredt a lángokba egy percig, aztán felkelt a földről és visszaült az íróasztalához. Dolgozni, dolgozni… az majd eltereli a figyelmem, elhallgattatja azt a gonosz kis ördögöt és száműzi az ilyen ördögöcskéknek fenntartott fiókba. De a hangocska csak nevetett és azt suttogta: Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen!