5. fejezet

Hermione tanácstalanul ácsorgott a pult előtt. Úgy érezte, valamit vinnie kéne ajándékba Pitonnak, elvégre minden estéjét nála töltötte már hetek óta. És különben is… De mit vegyen neki? Könyvet? Nem, az túl személyes, és a könyvesboltok már úgyis bezártak.

A lány Párizs varázslónegyedében, egy későig nyitva tartó bor és édességboltban állt és sóhajtozott. Másnap indult vissza a brit küldöttség Londonba, és neki egy perce sem volt az elmúlt héten, hogy ajándékokat vegyen az otthoniaknak. Talán egy üveg bort… elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte a férfi arcát, ahogy átvesz tőle egy nagy adag punccsal töltött csokoládéalmát. Már csak ezért is megérné.

Végül egy palack 20 éves, igen drága és igen különleges bort választott. Remélte, hogy Piton nem nagy borszakértő, még észrevenné, hogy…
– Becsomagoljam, kisasszony?
– Hogy? Ó, nem köszönöm.
Fizetett, betette a táskájába a bort és elindult vissza a szállodába, ahol a küldöttséget elszállásolták.

Igazán élvezte az elmúlt hetet, rengeteget tanult, sok érdekes emberrel találkozott, de már vágyott haza. Hiányoztak a szülei, Harry és Ron, akik szeptemberben aurorképzőbe mentek. Hermione többször hangoztatta véleményét, miszerint a fiúk tökéletesen fölöslegesen választották ezt a szakmát, de barátai hajthatatlanok voltak. Az is igaz volt persze, hogy rengeteg hasznos dolgot megtanítanak majd nekik, aminek nem csak a sötét varázslók elleni küzdelemben veszik majd hasznát. Hermione próbálta meggyőzni Ront, hogy kövesse bátyját, Charliet, aki sárkányokkal foglalkozott egy romániai rezervátumban. Ron megígérte, hogy megfontolja a dolgot, de egyelőre mindenképpen az aurorképzőt akarta elvégezni. Ginny visszament a Roxfortba, hogy befejezze tanulmányait. Igaz, így vele nem is fog találkozni, ha most hazamegy… Felsóhajtott. Minden megváltozott. Más dolgok lettek fontosak, most, hogy véget ért a küzdelem Voldemort ellen. Végre mindenki fellégezhetett, foglalkozhatott a munkájával, a szeretteivel…

Megérkezett a szálloda elé, a koboldportás kinyitotta előtte az ajtót. Odafönt a szobájában összepakolta a bőröndjét, lezuhanyozott és ágyba bújt. Sokáig nem jött álom a szemére, pedig fáradt volt. Akárhányszor lehunyta a szemét, egy arc jelent meg előtte, egy fekete szempár, amely őt nézte, a szívébe látott… Kissé dühösen megfordult, felrázta a párnáját, és szorosan becsukta a szemét. Újra ott volt, az arc most szomorúan nézte, és hívta, hívogatta. Hermione végül megadta magát és átcsúszott egy álomba, egy olyan álomba, ami után mikor felébredt, elpirult, a fejére húzta a takarót és nagyon remélte, hogy Piton nem fogja legilimenciával megszondázni az agyát másnap…

Perselus Piton úgy összerándult a kopogás hangjára, hogy pacát ejtett a pergamenen. Halkan szitkozódva tüntette el a tintát, aztán kisietett az előszobába. Hirtelen belévillant a felismerés, hogy ki jöhetett hozzá ilyen késői órán. És megszólalt a fejében a kisördög, akit már egy hete próbált lecsendesíteni. Ajkába harapott, majd egy határozott mozdulattal kitárta az ajtót. Ott állt. Igen, pontosan ő állt előtt, akire számított. Akit várt.
– Látom, visszajött – mondta mogorván, miközben a hangocska nevetett: csak kedvesen, barátocskám, csak kedvesen!
– Igen – mosolygott Hermione. Piros sapkát viselt, sötét kabátot és a kezében... – Gondoltam, örülne egy üveg jó, francia bornak.
– Oh… öö… igen, köszönöm – Piton tettetett haragja elpárolgott és zavarnak adta át a helyét. Gondolt rád, susogta a kaján ördögöcske.

Átvette a bort és betessékelte a lányt a házba. Később, már a kanapén ücsörögve és a bort kortyolgatva le sem bírta venni a szemét, a fotelben kucorgó lányról, aki lelkesen mesélte neki a franciaországi utazás eseményeit. Az ő kezében is pohár volt, félig a vörös, édes borral.

Piton próbált nem tudomást venni a hangról, ami gonoszabbnál-gonoszabb tanácsokkal látta el. Meg se hallom… ott, az a tincs, ahogy az arcába hullik, igen, az ott, rajta, simítsd ki a homlokából…
– Jól érzi magát, uram? – Hermione hangja aggódó volt, Piton pedig végre feleszmélt. A lány felkelt a fotelből, letette poharát az asztalkára a kandalló előtt és letérdelt a férfi elé. Fürkészve nézte a sápadt arcot.
– Persze – nyögte ki nagy nehezen Piton, és legszívesebb behunyta volna a szemét, hogy ne lássa a két ragyogó barna szemet. Miért engeded még mindig, hogy urazzon? Ejnye, Perselus, ne légy ilyen középkori…
– Miss Granger… Hermione – rájött, hogy most mondta ki először a lány nevét. Mármint neki. Hermione halványan elmosolyodott és várakozón nézett rá.
– Igen?
– Nos… – kereste a szavakat, de rémesen zavarban volt. Hogy kerülhetett ilyen ostoba helyzetbe? De most már muszáj befejeznie, amit elkezdett. – Szóval… arra gondoltam, hogy mivel már nem a diákom… szóval nem kéne uraznia. Azt hiszem.
Hermione mulat rajta. Látta, ahogy vidáman csillog a szeme, a mosolya is szélesebb lett. Piton elhúzta a száját és hátradőlt.
– Értem – bólintott végül a lány, látva, hogy Piton félreérti örömét. – Akkor most…
Hátranyúlt a poharáért és a férfi felé tartotta.
– Egészségére, Perselus.
Piton kicsit eltátotta a száját. Ez könnyen ment, öregem… na most, az a tincs még mindig ott van… Ó, hallgass el!
– Egészségére, Hermione.
Koccintottak.

Hermione elégedetten hátraült a sarkára és pár pillanatig mosolyogva nézte a poharát.
– És, hogy halad a fordítással? – kérdezte hirtelen. Piton összerezzent.
– Jól… remekül. Tegnap elküldtem az első részt a kiadónak, átolvasásra.
– Hisz ez remek! – Hermione igazán lelkesnek tűnt. A borosüveg után nyúlt és újratöltötte a poharaikat.
– Igyunk a könyvre – indítványozta. Piton egy pillanatra fülelt, de már nem hallotta az ördögöt. Elmosolyodott, őszintén, kedvesen, amit látva Hermione szíve nagyot dobbant. Ha így tud mosolyogni, miért nem teszi gyakrabban?
– A könyvre!

Az est hátralévő részében újra Hermione vitte a szót, de Piton… Perselus is bekapcsolódott a társalgásba. Mikor a lány felállt, hogy elbúcsúzzon, kis csalódottságot érzett, és a hang is rögtön megszólalt – pedig milyen jól megvolt nélküle –: mondj neki valami kedveset!
– Jó éjt. Köszönöm a bort.
– Jó éjt… Perselus.
Nagyszerű, kuncogott a kisördög. Felülmúltad önmagad, barátocskám. Köszönöm a bort! Zseniális.

Hermione úgy érezte, áttört valamilyen gátat, és a mögötte lévő dolgok (érzések?) átcsapnak a feje felett, beburkolják, karjaikba ölelik. Perselus… ezt még meg kell szoknia. És miért ajánlotta fel neki a férfi, hogy hagyják el a hivatalos megszólításokat? Talán… ugyan már, ne légy ilyen szentimentális. De talán… Nem. Mégis mosollyal az ajkán aludt el, és reggel ugyanezzel a mosollyal ébredt.

Perselus, miután becsukta a lány után az ajtót, hátát a fának vetve kétségbeesetten nyögött egyet. Szánalmas vagy… ez azonban a saját hangja volt, nem volt ott semmiféle ördögöcske. Mi a fenéért mondtad azt, hogy… nos, amit mondtál? De ekkor lelki szemei előtt megjelent Hermione mosolygós, bortól kipirult arca és hiába hunyta le a szemét, hogy elűzze a képet, a lelke mélyén már tudta kérdésére a választ. És ez sokkal jobban megijesztette, mint egy csapat halálfaló.