11. fejezet

– Hermione! – kiáltotta Ron és megölelte az ajtóban ácsorgó lányt. Hermione nevetve paskolta meg vörös hajú barátja hátát.
– Szia, Luna – köszönt Ron válla felett a nagyszobából kilépő lánynak.
– Szia – mosolygott vissza Luna. – Mi járatban? Mostanában nagyon elhanyagolsz minket.

Ron betessékelte Hermionét és becsukta az ajtót.
– Harry nincs itthon – mondta a fiú.
– Én – Hermione kissé zavartan mosolygott a párra. – Valójában hozzád jöttem…
– Én úgyis menni készültem – vágta rá Luna, azzal megcsókolta Ront és megölelte Hermionét. – Aztán engem is avassatok majd be!

– Szóval – nézett érdeklődve Ron a lányra, miután becsukódott az ajtó Luna mögött.
– Szóval – Hermione nyelt egyet. Ronnak megesett a szíve a láthatóan kínosan feszengő barátnőjén és karon fogva bevezette a nappaliba.

Harry és Ron szeptember elején – hosszas csatározások után Mrs. Weasleyvel – költözött ebbe a londoni kis lakásba, megosztva a bérleti díjat, hogy közelebb legyenek az Aurorképzőhöz, és persze Lunához. Ron és a lány az elmúlt nyáron talált egymásra, és az új szerelem jó hatással volt mindkettejükre. Ron komolyabb lett és figyelmesebb, Luna viszont felélénkült, az álmodozó kifejezés egyre ritkábban tűnt fel az arcán.

– A tanácsodat szeretném kérni – mondta Hermione immár a kanapén ülve. Ron elé telepedett a dohányzóasztalka szélére.
– Ne kímélj – sóhajtott fel tettetett lemondással a fiú.
Hermione azonban még csak el sem mosolyodott, hanem a kezeit kezdte vizsgálgatni, mintha roppant érdekes dolgot látna rajtuk. Ron elkomorult.
– Ne ijesztgess, te lány – szólt halkan. – Mi a baj?
– Nincs semmi baj – felelte lassan Hermione. Felnézett. – De még lehet.
Ron felhúzta a szemöldökét, Hermione pedig felsóhajtott.
– Igazából Harryről van szó. Vagyis valamiről, amit el kéne neki mondanom, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
– Aha.
– Nagyon mérges lesz… Nem mondott mostanában valamit a… régi időkről?
– Nem nagyon szoktunk történelemről dumálni – ráncolta a homlokát a fiú.
Hermione türelmetlenül legyintett.
– Úgy értem… Voldemortról, vagy Dumbledore-ról… esetleg Pitonról.
Ron vállat vont.
– Nem – aztán gyanakodva összehúzta a szemét. – Piton? Mit tudsz Pitonról?

Hermione nagyot sóhajtott és újra lenézett ölében heverő kezeire.
– Az elmúlt hónapokban elég sokat… találkoztunk.
– Mi?
– Igen… mi, tudod, eléggé… jóban lettünk.
Ron horkantva felnevetett.
– Jóban? Pitonnal?
Hermione újra a fiúra nézett és elhúzta a száját. Kicsit idegesítette, hogy Ron ilyen gyerekesen viselkedik.
– Ha tudni akarod, Perselus és én már majdnem négy hónapja… nos, együtt vagyunk.

Ron először értetlen képet vágott, aztán eltátotta száját döbbenetében. Hermione türelmesen várt.
– Mi? Hogy mi? Te és… Piton? Mi van?!
– Jaj, Ron kérlek – fogta könyörgőre a dolgot Hermione. – Nagyon jól elvagyunk, szeretem őt, ő is engem és…
Minden egyes kijelentését Ron fájdalmas fintora és döbbent nyögése kísérte.

– Szeretném tudni – próbálta a lány a beszélgetést visszaterelni az értelmes szintre –, hogy Harry még mindig nagyon haragszik-e Perselusra.
Ron felhorkant.
– Fogalmam sincs. De ha engem kérdezel, nem hinném, hogy tervezi, hogy meghívja mostanában egy parti sakkra.
– Értem.
– Megölte Dumbledore-t.
– Tudom.
– Halálfaló volt.
– Kém volt.
– Persze…
– Ron!
– Jó… tudom – úgy tűnt, Ron nincs elragadtatva, hogy be kell ismernie, Piton mégsem olyan rossz ember, mint azt ő évekig hangoztatta.

Csend telepedett közéjük. Ron csak nézte az előtte ülő lányt, és amit a szemében látott… nos, az meggyőzte őt, hogy Hermione tényleg szerelmes. És arról is, hogy makacsul fog ragaszkodni a férfihoz, akkor is, ha az egész világ összeesküdik ellenük.

– És – szólalt meg végül – ki tudja még ezt?
– Édesanyád, Remus és Tonks. Talán apád is.
– Anya tudja? – Ron hitetlenkedve elmosolyodott. – És nem ájult el?
Hermione elnevette magát az emlékre.
– Nem sok hiányzott hozzá.
– Képzelem… – kicsit elrágódott a problémán. – És most? Mit vársz tőlem? Nem fogom elmondani Harrynek, ne is kérj ilyet. Fiatal vagyok még a halálhoz.
Hermione a szemét forgatta.
– Nem is állt szándékomban ilyesmire kérni téged. Csak… adj valami tanácsot.
A lány kezdte úgy érezni, hogy talán mégis csak rossz helyen kopogtatott. Ron valószínűleg nem lesz túl kreatív. Nem is tévedett.
– Én nem akarok belefolyni ebbe – kezdte a fiú feszengve. – Tudod, milyen Harry, ha bepipul. És… te másztál bele, anélkül, hogy bárkit is megkérdeztél volna. Hát most mássz ki belőle magad.
– Köszi, Ron – húzta el a száját Hermione. Felkelt a kanapéról.
– Ne haragudj – vonogatta a vállát a fiú. – Talán az lenne a legjobb, ha eléállnál, úgy, mint velem tetted és közölnéd vele.
Hermione nem túl nagy meggyőződéssel bólintott.
– Talán.

Ron kikísérte barátnőjét az ajtóhoz.
– Hermione – kérdezte bátortalanul.
– Tessék.
– Piton… jól bánik veled?
Hermione elmosolyodott.
– Szeret engem – felelte egyszerűen. Majd némi gondolkodás után hozzátette – Csodálatos ember, Ron. Ha megismernéd kicsit közelebbről, te is rájönnél.
– Biztosan – Ron kissé bizonytalanul mosolygott vissza, majd megölelte a lányt. – Vigyázz magadra.
– Te is – súgta Hermione. – És ha lehet, ne szólj Harrynek arról, hogy itt jártam.
– Dehogy… Lunának elmondhatom?
– Persze.

Már az utcán ballagva Hermione nem tudta kiverni a fejéből azt a zavaró gondolatot, hogy semmivel sem került közelebb a probléma megoldásához. De legalább Ron tudja és egészen jól viselte – vigasztalta magát. Ekkor még nem is sejtette, hogy rohamosan közeledik a perc, amikor Harry tudomást szerez féltett titkáról... Ráadásul úgy, hogy nem a lány közli vele.