Mikor Hermionénak végre sikerült megint láthatóvá tennie magát, és ellebegnie a könyvtárba, Harry és Ron már ott vártak rá. A két fiú az öblös fotelekbe süppedve bambán bámulta tankönyvei borítóját, azt a látszatot keltve, hogy legalább elgondolkoznak a tanulás lehetőségén.

- Hahó! – szólt hozzájuk a lány, mire mindketten felnéztek.

- Hol voltál? – kérdezte Ron. – Ezer éve várunk rád.

- Sajnálom – mentegetőzött –, de volt egy kis problémám. – Egy pillanatig szipogott, elszántan küzdve a zokogással. Túl ijesztő lett volt számára a hasonlóság Hisztis Myrtle-lel.

- Hallottuk, mi történt – mondta neki Harry. – Mindenki hülyén viselkedett a klubhelyiségben. Nem tudom, miért csinálják ezt. Örülniük kéne, hogy újra láthatják a barátjukat.

Hermione megrántotta a vállát.

- Talán iskolaelső voltam, de ez még nem jelenti, hogy valaha is a barátaim lettek volna.

- Nem arról van szó, hogy kedvelnek-e vagy sem – mondta Ron szárazon. – Egyszerűen csak magukra gondolnak. A szellem-léted arra emlékezteti őket, hogy ők is meghalhatnak.

- Ne aggódj emiatt, Hermione. Mi örülünk neked – jelentette ki határozottan Harry. – Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Mindig a barátaid leszünk.

Hermione sóhajtott, és félénk mosolyra húzta a száját.

- Köszönöm, Harry. Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem.

- De igen – válaszolta, és megigazította a szemüvegét. – Nos, mit szeretnél, minek nézzünk utána? Igazából ma délután tanulnunk kéne, de szerintem szakíthatunk némi időt a szellem-kutatásra is.

Ron kicsit ugyan morogva, de előzékenyen hordta a könyveket, lapozgatta az oldalakat, és vitatkozott Harryvel a kísértetek jelentősségéről a különböző századokban. Sajnos a tanulmányozott könyvek közül egyikben sem találtak Hermione számára fontos információkat. A legtöbb a különféle szellemjárások történetével foglalkozott, vagy a kísérteteket foglyul ejtő, száműző varázslatokkal. Ez utóbbiak miatt Hermione meglehetősen kellemetlenül érezte magát, de szerencsére az ilyen varázslatok messze meghaladták a legtöbb boszorkány vagy varázsló képességeit. Homályosan emlékezett rá, hogy Hisztis Myrtle-t is a minisztérium zárta be valamilyen varázslattal a mosdóba, ahol meghalt, miután folyamatosan zaklatta az iskolai életét megkeserítő Olive Hornbyt.

Ahogyan Harrynek és Ronnak is, ez a baráti beszélgetés neki is épp olyan volt, mint száz meg száz más alkalommal itt a könyvtárban, még ha ő már nem is volt ugyanaz. Hermione élvezte a társaságukat, főként azt, hogy nem kezelték másképp. Soha eddig nem értékelte a zúgolódásukat, ahogy zsémbelve próbálta tanulásra ösztönözni őket, még ha Ron panaszkodott is, hogy milyen igazságtalan, a lánynak bezzeg már nem kell tanulnia. Azonban Harry rámutatott, hogy olyan ez Hermione számára, mintha ők ketten soha többé nem kviddicsezhetnének. Ettől Ron megborzongott, és látványosan elhallgatott.


***

Abból, ahogyan a következő néhány hét elrepült, Hermione megértette, mire gondolt a Szürke Hölgy, mikor azt mondta, hogy ezentúl másképp telik majd számára az idő. Nem aludt, az igaz, de gyakran került tűnődő, réveteg állapotba, mikor a Nap felkelt, és megkezdte útját az égbolton. Kevés dolog tudta magával ragadni a figyelmét, míg a Nap le nem ment este, és az üvegtáblákon beragyogó holdsugarak nem hatottak úgy rá, mint halála előtt a Nap első sugarai. Néha arra riadt a napközbeni ábrándozásából, hogy valahogy visszaúszott a bájitaltan terembe, és az asztal felett lebeg, ahol ő és Neville elkészítették a végzetes bájitalt.

A többi szellem napirendje is az övéhez hasonló volt, és Hermione hamarosan megtanulta egy roxforti kísértet minden jogát, kötelességét és kiváltságát. Nagyon hasonlónak találta a helyzetet az első évéhez az iskolában, annak ellenére, hogy hivatalosan nem látogatott órákat. Viszont alapos kioktatásban részesült a Szürke Hölgytől és a Véres Bárótól, hogy mit tehet és mit nem egy tisztességes szellem.
Szemmel láthatóan nagyon határozott elképzelésük volt egy roxforti kísértet megfelelő viselkedéséről, és Hermione minden egyéb kérdésére fittyet hányva fújták a magukét.

A legfontosabb az volt, hogy sose menjen át egy élőn, mert ez mindkettőjük számára kellemetlen.
A négy ház helyiségei is tiltottak voltak, így Hermionénak el kellett fojtania a bimbózó vágyát, hogy pokollá változtassa Draco Malfoy életét. Az is a kísértetek feladata volt, hogy jelentsék a Véres Bárónak Hóborc, a kopogószellem gaztetteit. Mivel így elvileg Hóborc minden cselekedetét jelenteniük kellett volna, a gyakorlatban egyikük sem foglalkozott ezzel.

Egy szellemnek szintén tilos volt bármiféleképpen kapcsolatba lépni a diákokkal vagy tanárokkal az órák alatt. Valójában Hermione szívesen folytatta volna a megszokott napirendjét, így néha még részt vett a kedvenc óráin, a terem gerendái között lebegve, míg a lent a társai nélküle folytatták a tanulást.

A szabályokat szó szerint véve szótlannak és láthatatlannak kellett volna maradnia a tanítási idő alatt, de a láthatatlanná – és még inkább az újra láthatóvá – válás képessége problémát jelentett neki. Ebben a tekintetben Sir Nicholas különösen segítőkésznek bizonyult, és bár Hermione számára furcsa volt ez a figyelmesség, hálás volt neki a tanácsaiért és útmutatásaiért. Nick viselkedését annak tudta be, hogy a lovag volt a Griffendél ház szelleme, így ő, mint egy másik griffendéles, nyilván hozzátartozónak számít.

Néhány héttel a halála után a Roxfort szellemei egy bemutatkozó bált szerveztek számára, ahová meghívták az összes eltávozott lelket a környékről, hogy találkozzanak vele. A Fejnélküli Futam tagjai egy gyönyörű száraz rózsacsokrot küldtek a tiszteletére – vagy inkább Nick bosszantására –, és megesküdtek, hogy eljöttek volna, ha nem aznap lett volna a Nemzetközi Fejnélküli Póló meccsük. Az összes többi szellem megjelent a környékről, és még távolabbról is jöttek páran, hogy megtekintsék az új tagot, ellássák felesleges tanácsokkal, no meg hogy halálra untassák egymást – már amennyire ez még lehetséges volt.

Hisztis Myrtle is a vendégek között volt, de alig egy fél óra után rájött, hogy többé már nem ő a legfiatalabb kísértet a kastélyban. Hermione próbálta elmagyarázni, hogy Myrtle tizenhat évesen halt meg, ő pedig tizennyolc volt a halálakor, de a tiniszellem túl zaklatott volt, hogy meghallgassa az érvelését. Könnyek közt hagyta el a pincét, hisztérikus zokogásával több mardekárost is felébresztve, Frics pedig két napig zúgolódott a Myrtle mosdója előtt kifolyt víz miatt.


A bájitaltanterem ajtaja Perselus Piton szokásos bevonulásaihoz képest kevésbé erélyesen vágódott ki, igaz, most nem kellett bűntudatos felugrásra kényszerítenie a tanulókat, tekintve, hogy arra számított, üresen találja a termet. Így némiképp meglepődve tapasztalta, hogy az nem volt olyan kihalt, mint lennie kellett volna. Az asztalok néma sorai fölött egy sápadt alak lebegett.

- Mit keres itt, Miss. Granger? – kérdezte, mikor sikerült azonosítania a betolakodót.

Hermione magához tért kora esti révedezéséből.

- Itt haltam meg, Professzor. Inkább maga mit keres itt?

- Menjen, és kergessen baglyokat – mondta válasz helyett a férfi. – Vagy Mrs. Norrist, mit bánom én. Dolgom van.

Hermione odébb lebegett, és gondolkozott valami megfelelően bántó válaszon, de eleve nem volt bosszúálló természetű, ráadásul túl megerőltetőnek tűnt számára szópárbajba keveredni a mogorva professzorral, mikor még csak épp, hogy felébredt.

Inkább végignézte, ahogy a Bájitalok Mestere felállít egy sor üstöt, mindegyikben hasonló hozzávalókkal. A férfi ezúttal nem viselte a szokásos munkatalárját és köpenyét, csak fehér ing és egy fekete zakó volt rajta. Az ing fehér anyagának látványa majdnem olyan váratlan és meglepő volt, mint a pálca, amit a nadrágjának zsebéből húzott elő: világosszürke volt, eltérően attól a feketétől, amit a lány és a többi griffendéles eddig látott nála. Azt is volt már alkalmuk megcsodálni, milyen mesterien bánik vele, most is gyorsan egy tökéletes védőbűbájt idézett meg, ami körbevonta az arcát és a kezeit.

A lány, miután megcsodálta a védőbűbájt, észrevette a Lókötővirág-szirmokat egy kis tégelyben. Az üvegen lévő címke Piton eltéveszthetetlen, nehéz betűivel hirdette, hogy a tartalma fertőzött, és semmilyen körülmények között sem felhasználandó.

- Azon a bájitalon dolgozik, ami megölt engem – állapította meg a lány. – Miért?

Piton nem vette a fáradtságot, hogy rápillantson, de válaszolt a kérdésre.

- Mert nem kellett volna megölnie magát, ostoba lány. Egyszerűen csak el kellett volna altatnia.

- Azért ölt meg, mert plusz hozzávalóként belekerült a fertőző gomba.

- Nagyszerű következtetés – mondta a férfi szórakozottan, miközben több tálcára osztotta a szárított virágokat. – A kérdés csak az, hogy ez a parazita miért változtatta halálossá az amúgy ártalmatlan bájitalt.

Hermione leszállt a pad mellé, és megszemlélte a kis virágokat, amik véget vetettek az életének. A világoskék szirmok ráncosak voltak, és a virág szára felé hajoltak. Nem látott semmi különbséget köztük és az asztalon lévő élő növény között; még a Piton professzor által az asztalra helyezett nyitott növényhatározó képei is ugyanúgy festettek.

- Az anyarozs nevű gomba meg tud fertőzni növényeket – mondta inkább magának, mintsem Piton professzornak, aki már akkor tudhatta ezt, mikor ő még írni-olvasni tanult. – A gomba alkaloidjai légzési zavarokat okoznak, szélsőséges esetben bénulást, görcsöket, hallucinációkat és maradandó agyi károsodást.

- És? – kérdezte Piton, miközben egy pillanatra sem fejezte be a hozzávalókkal való babrálást. Úgy tűnt, többféle változatát szándékozik elkészíteni az eredeti bájitalnak.

- Ha ezek a növények is hasonló parazitával voltak megfertőzve, akkor annak az alkaloidjai a bájital altató hatásával kombinálva megbéníthatják a vegetatív idegrendszert. Egyszerűen leáll a légzés.

- Megáll a légzés, vagy a tüdő véredényei annyira összehúzódnak, hogy már nem képesek biztosítani a test szén-dioxid és oxigén-cseréjét – mondta Piton. – Én az utóbbira tippelek, és megpróbálom elkészíteni a főzetet úgy, ahogy ön és Mr. Longbottom. Szerencsére Fricsnek sikerült begyűjtenie néhány patkányt a kastélyból, hogy tesztelhessem rajtuk.

A sarokban lévő láda felé intett, amiből nyugtalan kaparászás hallatszott.

Hermione érdeklődve morgott valamit, és kinyújtotta a kezét a pergamenért, amin a recept volt. A keze szokás szerint akadálytalanul áthatolt a papíron.

- A fenébe.

Piton szórakozott félmosollyal a száján nézett le rá.

- Ha végre megunta, hogy feltart engem, Miss. Granger, szeretnék dolgozni, a jelenléte pedig semmiféle segítséget nem jelent ebben. Menjen innen!

- Értem, uram – sóhajtott belenyugvóan Hermione. – Mindenesetre köszönöm.

- Mit is? – kérdezte Piton belemerülve a munkába, a legcsekélyebb érdeklődés nélkül a hangjában.

- Hogy úgy beszél velem, mintha valóságos lennék.

Piton felhúzta az egyik szemöldökét.

- Maga valóságos, tanulóként és szellemként is – mondta, hallhatóan vonakodva.

- Mégis, az élőknek, a tanulóknak nehezére esik velem beszélniük. És a többi tanár is, főleg McGalagony professzor „Hermione Granger kísértetének” nevez, mintha csak egy másolata lennék az eredetinek.

Piton megeresztett egy nehéz sóhajt.

- Ez maga után vonja a kérdést, vajon tényleg csak egy másolat vagyok-e? Az eredeti Hermione Granger pedig a mennyországban, vagy a paradicsomban, vagy hol van, én meg csak egy lenyomat vagyok?

- Gondolkodom, tehát vagyok – idézte Piton. – Maga létezik. Gondolatai vannak – ez minden, ami valójában szükséges ahhoz, hogy valaki valóságos legyen. Nem szeretném megvitatni senki lelkének a létezését, vagy természetét, a magáét is beleértve.

- Sajnálom, nem akartam panaszkodni – tette hozzá gyorsan Hermione, lebámulva a kezeire. – Csak… mielőtt meghaltam, úgy gondoltam, végül is sikerül beilleszkednem a varázsvilágba. Most pedig a kedvenc tanárom szóba sem áll velem.

- Minerva McGalagony úgy tekint magára, mint élete egyik kudarcára – szólt nyersen a férfi. – Sajnos, sosem tudta igazán kezelni a kudarcot.

- És maga?

- Nekem rengeteg lehetőségem volt foglalkoznom a hibáimmal.

- Úgy értettem, én is a kudarcai közé tartozom? Maga nem hibázott semmiben.
Nem maga a felelős a halálomért.

- Akkor halt meg, mikor az én gondjaimra volt bízva. Ez automatikusan felelőssé tesz engem

Akár az időjárásról, vagy a kviddicspálya állapotáról is cseveghetett volna, annyira nem mutatott mélyebb érdeklődést, és Hermionét határozottan bosszantotta a nemtörődömsége.

- Elég könnyen veszi a dolgot.

- Mit kellene tennem? Szaggassam meg a ruháim és vessem le magam a Csillagvizsgáló-toronyból? Ordibáljak és őrüljek meg? Maga egyszerűen csak az egyik újabb áldozatom, Miss. Granger. Biztos, hogy nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó.

A lány tátott szájjal bámult rá, és ezt Piton hideg megvetésként értelmezte a viselkedése iránt. Kezei abbahagyták a munkát.

- Valójában, Miss. Granger, a halála nem az évtized tragédiája. Még csak nem is az évé. Bárhogy is szeretnek azok a szenteskedő, vaskalapos vén macskák a tanáriban ülve gügyögni egy ilyen tehetség elvesztéséről, a halála nem jelenti, hogy megáll az élet, mint láthatjuk.

A bájitaltanár higgadtságának egyetlen árulói a kezei voltak, megállva a munkaasztalon, eleresztvén az eddig görcsösen szorított levél-és sziromdarabkákat, melyek így a fényes fekete fafelületre hullottak.

- Van fogalma arról, mennyi tehetséget láttam elveszni az évek során? Cedric Diggoryt, vagy a Longbottomokat: a lista végtelen, és az élet szemmel láthatóan mégis megy tovább. Kérlelhetetlenül. Megállíthatatlanul. Kiszállás nélkül. Miért rengetné meg az ön eltávozása az univerzum rendjét?

Lassan lélegezte ki a levegőt az orrán át, mintha csak az akaraterejével tenné.

- Jó éjt, Miss. Granger – szólt tömören, majd visszafordult a munkájához.

Hermione értett az elbocsátásból, és köddé vált.


- Nem mintha másra számítottam volna tőle – füstölögte Hermione már vagy negyedjére.

Harry és Ron beleegyezésük jeleként csendben bólintottak, nem mertek mondani semmit. A két fiú elfoglalta a hetedévesek hálótermét – kilakoltatva griffendéles társaikat –, mikor az érthető módon feldúlt Hermione megjelent.

Még a halott Hermione Granger dührohamát sem lehetett figyelmen kívül hagyni. A két ágy között járkált fel-alá, igaz, a járkálás elveszítette hangsúlyos hatását megfogható test nélkül.

- Nos? – csattant fel a fiúk felé fordulva, mit sem tudva arról, milyen ijesztően festett jelenleg, a toporzékolás miatt felborzolódott hajával.

- Nos mi? – kérdezett vissza Ron. – Piton azóta pikkel rád, mióta először felemelted a kezed az óráján.

- Rám, és az összes többi griffendélesre. És én még négy évig védtem őt, tiszteletet követelve tőletek, azt állítván, hogy nem lehet olyan gonosz! Nos, lehet. Egy kőszívű gazember! – fejezte be felindulva.

- Nem mondanám – szólt Harry színtelen hangon.

Hermione szájtátva bámult rá.

- Teljesen megőrültél? Mi történt veletek, akik mindig szörnyűségesnek tartottátok Pitont? Egyáltalán, csodálom, hogy nem vádoljátok a megmérgezésemmel.

- Ami azt illeti… – habozott Ron. – Volt egy komisz pletyka arról, hogy Piton mérgezett meg, amiért mugli születésű és ráadásul egy bosszantó stréber vagy…

- Mintha ezt még sosem hallottuk volna – intette le Hermione. – Nem hittétek el, ugye?

- Nem… nem igazán – nyögte Ron. Harryvel egy gyors pillantást váltott, ami a lánynak nem tűnt fel.

- Megpróbált megmenteni téged – vallotta be vonakodva. – Elküldött Madame Pomfreyért, és próbálta újraindítani a szíved. Egy pillanatig azt hittük, megcsókol, de csak a levegőt pumpált a tüdődbe, nem tudom, hogy is hívják azt…

- Szájból szájba lélegeztetés, azt hiszem.

Hermione teljesen ledöbbent. Leült, és igyekezett összeegyeztetni a két képet: a tanár, aki megpróbálta újraéleszteni, és aki azt mondta, hogy a halála teljességgel jelentéktelen.

Nem is vette észre, hogy Harry és Ron őt bámulják. Mióta nem volt szilárd ülőalkalmatosságra szüksége, azóta általában néhány lábnyival a föld felett lebegve üldögélt a semmiben, lábait ide-oda lógázva.

- Megpróbált megmenteni – ismerte el. – Ez azonban még nem jelenti, hogy nem egy faragatlan, érzéketlen tuskó.

Harry és Ron megint egymásra nézett, Hermione pedig felmordult.

- Nehogy azt mondjátok, hogy…

- Azon az éjen, mielőtt a szüleid elvitték volna a tested, leosontunk a kápolnába, hogy elhozzunk egy tincset a hajadból emlékbe – kezdett bele Ron.

A két fiú elmesélte, hogyan bújtak be a láthatatlanná tevő köpeny alá, és hogyan osontak le a kis kápolnába, ahol a lány teste feküdt. Hermione szinte maga előtt látta őket, amint lélegzetvisszafojtva kinyitják a kápolna ajtaját.

- Azonban mikor beléptünk, Pitont már ott találtuk.

Hermione elképedt.

- Mit keresett ott?

- A koporsód lábánál térdelt. Az arcát a tenyerébe temette, imádkozott vagy sírt. Mondjuk, nekem nem tűnik vallásosnak – válaszolt ezúttal Harry, feltolva a szemüvegét.

- Biztos, hogy sírt – mondta zavartan Ron. – Tudhattam volna. Én is hasonlóan voltam az elmúlt hetekben.

- Azután mit csináltatok? – kérdezte döbbenten Hermione.

- Visszamentünk a Griffendél-toronyba – válaszolta Harry.

- Ginny is ott volt – vetette közbe Ron.

- Aztán mind a hárman leültünk, és zokogtunk egy nagyot – fejezte be Harry végül. – Összetört a szívünk, mikor meghaltál, Hermione – mondta neki. – Még mindig össze van törve.

A fiú hangjában lévő teljes kétségbeesés arra késztette Hermionét, hogy átölelje őt, de nem tudott mást tenni, csak állni, miközben hideg kísértet-könnycseppek jelentek meg a szemében, és folytak végig áttetsző arcán.

- Mit nyafogsz? - kérdezte Ron, régi humorának nyomával, még ha nagyokat szipogott is, és az ingujjával törölgette az orrát. - Mi veszítettük el a legjobb barátunkat!

- Én is elveszítettelek titeket - szipogta Hermione. Néhány pillanatnyi kotorászás után a zsebeiben talált egy zsebkendőt, és használatba vette. - Annyira fogtok hiányozni, ha lediplomáztok.

- Te is nekünk. Talán küldhetünk majd baglyot - ajánlotta Harry. - Valahogy biztos lehet majd üzenni neked.

Általában ugyanis a postabaglyok nem találják meg a már elhunyt személyeket, és még ha Hedvig különleges madár is volt, ez még az ő képességeit is meghaladta volna.

- Félig Fejnélküli Nick szokott levelet kapni néha - mondta Ron. - Talán megkérdezhetnénk tőle, hogyan.

- Miért is ne? - válaszolt Hermione, zsebre dugva a zsebkendőt. - Ilyenkor biztosan a konyhában van. Valami oknál fogva nagyon szereti figyelni a házimanókat.

- Mint észrevettem, téged is nagyon szeret figyelni - szólt Ron, mire Harryvel nevetésben törtek ki.

- Fogd be, Ron - mondta dühösen a lány. - Fiúk - morogta az orra alatt, és elindult a konyha felé.

Harry és Ron néhány pillanat múlva érte utol a lépcsőn, azután megint lemaradtak, mert ki kellett nyitniuk maguk előtt az ajtót.