A téli szünet mérhetetlenül lecsökkentette azoknak a gyerekeknek a számát, akik a Roxfortban kóboroltak, így Perselus Piton már tíz órakor visszatérhetett az ellenőrző sétájából. Ebben az órában általában még a kastély legnépszerűbb csókolózási pontjait járta, de most már mindegyik kócos kis diák biztonságban volt az ágyában, és Perselus szabadon tehetett azt, amit csak akart. Ugyanígy kihagyta most a ráadás-körét is, amit éjfél körül szokott megtenni. Most az egyszer a kis szörnyek szabadon mehettek, és szívhatták egymás nyakát anélkül, hogy a rosszallását vagy büntetéseit kellene elviselniük. Az elmúlt huszonnégy óra után úgy érezte, hogy megérdemel egy kis szünetet a rutinban.
Majdnem pontosan huszonnégy órával ezelőtt hívta magához Voldemort, és a következő órákat azzal töltötte, hogy megnézte, amint az új Halálfalók megkapják a Sötét Jegyet, és hűséget esküsznek. Cserébe megígérték nekik a szokásos álmok keverékét, fensőbbséget és a megbecsülést, egy adag hízelgéssel és propagandával együtt.

Perselus érezte, hogy túl öreg lesz már lassan ehhez. Még a hátba döfést, a feszültséget és a politikai cselszövéseket is eltűrte volna ahelyett, hogy december közepén egy tisztáson álljon, mert ez több volt annál, mint amit el volt képes viselni. Egy nagy adag Cruciatust is szívesebben vállalt volna, mint hogy öt órát álljon a nyirkos, metsző szélben. Az ízületei egy forró fürdőt követeltek, és biztos volt benne, hogy náthával fog végződni az egész.

Egy bájital gondoskodott a szipogásról, és egy kis adag brandy a sajgó csontjait is rendbe rakta. Azt a kis bűntudatot, hogy elhanyagolja az olyan kötelességét, mint az éjszakai portyázás, csillapította a tény, hogy kevés diák volt a kastélyban, valamint egyfajta ellenállása is volt a kötelesség és feladat fogalmaival szemben.

Ma este egy igen érdekes feladat várt rá – egy fordítás, amely egy bájital-szöveg volt, egy kollégája küldte Dél-Amerikából. Egy azték varázsló épségben fennmaradt laboratóriumában találták, és egy ősi nyelven íródott. A két tény megjelölése együtt arra engedett következtetni, hogy olyan kódolt információt tartalmaz a szöveg, amelyekhez nem elég a felületes vizsgálat. Míg maga a rejtvény fejtörőnek ígérkezett, a legfőbb vonzereje mégis abban rejlett, hogy semmi köze nem volt Voldemorthoz, és ahhoz a késélen táncoló dologhoz, ami az élete volt. Persze szívesebben kuporodott volna le a tűz mellé egy nyelet brandyvel és egy olyan nővel, aki a szájával nem csak vihorászni volt képes, mint ahogy az ostoba fiatalság nagy része, akik elárasztották a Roxfortot. Még brandyje volt is szép számmal, de az ilyen nők sajnos ritkák voltak, pontosabban mondva elő sem fordultak az elmúlt években.

Elűzve az intelligens, beszélgetni képes nő fantáziáját a gondolataiból, Perselus a pálcája egyetlen intésével meggyújtott egy pár lámpát. Egy másik suhintással összegyűjtötte azt a köteget, amit az osztályterembeli munkájához szokott használni, egy üres pergamentekerccsel, pár tintásüveggel és egy friss pennával együtt. Végül elővette az ismerős, keskeny fadobozt az íróasztala lezárt fiókjából, majd kitette a dolgozóasztalra. A kis réz sarokvasat már zölddel bevonta a patina, ugyanúgy, mint a csatokat, de végül nagy nehezen megadta magát, és kinyílt. Óvatosan, nehogy baja essen a törékeny kéziratnak, lassan kibontotta, és a visszahajtódó végére rakott pár nagy, kör alakú üveget, amelyek ki is nagyították, és le is fogták a gyenge pergament.

A pince felső részében, a mennyezetnél, jó néhány lábbal Perselus Piton feje felett, Hermione Granger csöndben bámult le az írásra, és azt kívánta, bárcsak lenne mersze egy kicsit lentebb ereszkedni, hogy elolvashassa. Az írás olyan sűrű volt, hogy a penna, ami lejegyezhette, akár egy kolibritől is származhatott volna. Egy pillanatig azt kívánta, hogy Piton egyszerűen szórjon rá egy fordítói bűbájt, de aztán rájött, hogy biztosan van oka, amiért nem ezt csinálta. Ugyanis nem lenne nagy dolog egy ilyen varázslat megtörése egy pergamenen, ami nem kerülhet rossz kezekbe; és ha egyáltalán lenne benne valamilyen csapda, Piton valószínűleg már rájött volna.

Hermione türelmetlenül lebegett egy kicsit közelebb az egyik oldalhoz, amíg Piton saját kezűleg fordította a kódolt szöveget latinról, látszólag megőrizve annak hivatalos nyelvezetét. Meg tudta mondani, hogy a férfi koncentrációja mikor vált annyira méllyé, hogy a fagyos terem semmilyen hatással sem volt rá, valamint a viasztól csöpögő gyertya lángját halkan, oda sem figyelve oltotta el egy Protegerával.

Kedvező helyzetéből a lány láthatta a formálódó fordítást Piton jellegzetes kézírásával. A recept, már ha recept volt, elég hanyagnak tűnt, és hiányoztak belőle a mérések is. Ráadásul egy csomó személyes élményt tartalmazott egy halálosan unalmas évről, amit egy olasz kolostorban töltött az író. Hermione alig bírta ki, hogy fel ne horkantson azokon a tömör megjegyzéseken, amiket Piton magának mormogott, ahogy szorgalmasan másolta az iratot.

Attól félve, hogy a férfi meghallja, Hermione folyamatosan figyelt őt, hogy észrevegye a jeleket, amik arra utalhatnak, hogy gyanakszik a jelenlétére. Mindig kiabált vele, amikor az osztálytermében találta, ezért a lány megpróbálta tiszteletben tartani a területét. Ennek ellenére soha nem nézett fel a férfi, hosszú teste nyugodt volt, legalábbis annyira nyugodt, amennyire lehetett, hiszen kényelmetlenül görnyedt az asztal felett. Valójában, egy kicsit nevetséges volt, hogy Piton normális hangulatot sugárzott, nem pedig azt az alig visszafogott feszültséget, amit a Roxfort termeiben és folyosóin mászkálva lehetett tapasztalni nála.
A kezei, ahogy tapasztalta, nyugodtak voltak, de egy kicsit mindig megremegtek, ahogy kinyújtotta őket friss tintáért a pennájába. A keskeny vállait leengedte, és a zsíros haját egyik füle mögé rakta. A helyzetéből Hermione látta, hogy a tökéletesen sötét szálak már kezdenek elvékonyodni abban a pontban, ahol elválasztotta őket.
Egy régi sebet is látott a feje tetején, ahogy eltűnt a fekete hajfüggöny mögött. Abban a pillanatban a lányt egy vadállatra emlékeztette, amely a kitörés szélén áll, amelynek a szőre kihullott, pedig az állatnak gondja volt rá. Kevés élelemhez jutott, csak azért, mert a teste sokat szenved a feszültségtől és idegességtől, ami a különösen veszélyes környezetéből ered.

A Főnix Rendjéből senki nem is sejtette, hogy milyen veszélynek volt kitéve Perselus Piton azzal a küldetésével, hogy kémkedett a Halálfalók után, akik Voldemortot követték. Az a kevés szimpátia, ami felébredt az emberekben, rögtön elfojtódott a férfi kellemetlen modora miatt. Most először Hermione elmerengett azon, hogy talán ez nem volt véletlen. Azt biztosan tudta, hogy egy ismerőse sem ilyen megátalkodottan kiállhatatlan másokhoz.
Viszont ehhez az embertípushoz nem illett az a kép, hogy gyászoljon egy diákot az éjszaka közepén, ráadásul pont a ravatala lábánál. A kép nagyon is illett egy átlagos aranyvérű varázsló középszerű felfogásához, de Piton nem az az ember, aki csak úgy a látványért csinálna ilyesmit. Harry és Ron leírása alapján már jóval éjfél után jártak, amikor látták, hogy Piton a koporsónál térdelt, a kezeit a fehérrel borított állványnak, a fejét pedig a kezeinek támasztva. Még ha azt kétségbe vonta is, hogy olyan érzelmes legyen, hogy sírjon a lányért, az a tény, hogy ott volt, elbújva a többiek elől, arra utalt, hogy több volt Pitonban, mint a gúnyolódásai és a gonoszkodó megjegyzései.
Ugyanakkor az is lehetséges, hogy csak meg akart békélni a helyzettel, hogy elrendezze a felelősségét a halálával kapcsolatban.

Magában sóhajtva Hermione felemelkedett a pince kőmennyezetén keresztül a felette lévő csarnokba. Piton tanulmányozása biztos út volt a megőrüléshez, és hiába tudta, hogy sok száz év áll még előtte, Hermione kétségbe vonta, hogy elég ideje lenne, hogy kiismerje a szóban forgó férfit.