|
Fejezet 5
2008.01.01. 18:07
Szerző megjegyzése: Ismét köszönjétek meg szépen Elizának és Tündibogyónak. :)
A téli szünet mérhetetlenül lecsökkentette azoknak a gyerekeknek a számát, akik a Roxfortban kóboroltak, így Perselus Piton már tíz órakor visszatérhetett az ellenőrző sétájából. Ebben az órában általában még a kastély legnépszerűbb csókolózási pontjait járta, de most már mindegyik kócos kis diák biztonságban volt az ágyában, és Perselus szabadon tehetett azt, amit csak akart. Ugyanígy kihagyta most a ráadás-körét is, amit éjfél körül szokott megtenni. Most az egyszer a kis szörnyek szabadon mehettek, és szívhatták egymás nyakát anélkül, hogy a rosszallását vagy büntetéseit kellene elviselniük. Az elmúlt huszonnégy óra után úgy érezte, hogy megérdemel egy kis szünetet a rutinban.
Majdnem pontosan huszonnégy órával ezelőtt hívta magához Voldemort, és a következő órákat azzal töltötte, hogy megnézte, amint az új Halálfalók megkapják a Sötét Jegyet, és hűséget esküsznek. Cserébe megígérték nekik a szokásos álmok keverékét, fensőbbséget és a megbecsülést, egy adag hízelgéssel és propagandával együtt.
Perselus érezte, hogy túl öreg lesz már lassan ehhez. Még a hátba döfést, a feszültséget és a politikai cselszövéseket is eltűrte volna ahelyett, hogy december közepén egy tisztáson álljon, mert ez több volt annál, mint amit el volt képes viselni. Egy nagy adag Cruciatust is szívesebben vállalt volna, mint hogy öt órát álljon a nyirkos, metsző szélben. Az ízületei egy forró fürdőt követeltek, és biztos volt benne, hogy náthával fog végződni az egész.
Egy bájital gondoskodott a szipogásról, és egy kis adag brandy a sajgó csontjait is rendbe rakta. Azt a kis bűntudatot, hogy elhanyagolja az olyan kötelességét, mint az éjszakai portyázás, csillapította a tény, hogy kevés diák volt a kastélyban, valamint egyfajta ellenállása is volt a kötelesség és feladat fogalmaival szemben.
Ma este egy igen érdekes feladat várt rá – egy fordítás, amely egy bájital-szöveg volt, egy kollégája küldte Dél-Amerikából. Egy azték varázsló épségben fennmaradt laboratóriumában találták, és egy ősi nyelven íródott. A két tény megjelölése együtt arra engedett következtetni, hogy olyan kódolt információt tartalmaz a szöveg, amelyekhez nem elég a felületes vizsgálat. Míg maga a rejtvény fejtörőnek ígérkezett, a legfőbb vonzereje mégis abban rejlett, hogy semmi köze nem volt Voldemorthoz, és ahhoz a késélen táncoló dologhoz, ami az élete volt. Persze szívesebben kuporodott volna le a tűz mellé egy nyelet brandyvel és egy olyan nővel, aki a szájával nem csak vihorászni volt képes, mint ahogy az ostoba fiatalság nagy része, akik elárasztották a Roxfortot. Még brandyje volt is szép számmal, de az ilyen nők sajnos ritkák voltak, pontosabban mondva elő sem fordultak az elmúlt években.
Elűzve az intelligens, beszélgetni képes nő fantáziáját a gondolataiból, Perselus a pálcája egyetlen intésével meggyújtott egy pár lámpát. Egy másik suhintással összegyűjtötte azt a köteget, amit az osztályterembeli munkájához szokott használni, egy üres pergamentekerccsel, pár tintásüveggel és egy friss pennával együtt. Végül elővette az ismerős, keskeny fadobozt az íróasztala lezárt fiókjából, majd kitette a dolgozóasztalra. A kis réz sarokvasat már zölddel bevonta a patina, ugyanúgy, mint a csatokat, de végül nagy nehezen megadta magát, és kinyílt. Óvatosan, nehogy baja essen a törékeny kéziratnak, lassan kibontotta, és a visszahajtódó végére rakott pár nagy, kör alakú üveget, amelyek ki is nagyították, és le is fogták a gyenge pergament.
A pince felső részében, a mennyezetnél, jó néhány lábbal Perselus Piton feje felett, Hermione Granger csöndben bámult le az írásra, és azt kívánta, bárcsak lenne mersze egy kicsit lentebb ereszkedni, hogy elolvashassa. Az írás olyan sűrű volt, hogy a penna, ami lejegyezhette, akár egy kolibritől is származhatott volna. Egy pillanatig azt kívánta, hogy Piton egyszerűen szórjon rá egy fordítói bűbájt, de aztán rájött, hogy biztosan van oka, amiért nem ezt csinálta. Ugyanis nem lenne nagy dolog egy ilyen varázslat megtörése egy pergamenen, ami nem kerülhet rossz kezekbe; és ha egyáltalán lenne benne valamilyen csapda, Piton valószínűleg már rájött volna.
Hermione türelmetlenül lebegett egy kicsit közelebb az egyik oldalhoz, amíg Piton saját kezűleg fordította a kódolt szöveget latinról, látszólag megőrizve annak hivatalos nyelvezetét. Meg tudta mondani, hogy a férfi koncentrációja mikor vált annyira méllyé, hogy a fagyos terem semmilyen hatással sem volt rá, valamint a viasztól csöpögő gyertya lángját halkan, oda sem figyelve oltotta el egy Protegerával.
Kedvező helyzetéből a lány láthatta a formálódó fordítást Piton jellegzetes kézírásával. A recept, már ha recept volt, elég hanyagnak tűnt, és hiányoztak belőle a mérések is. Ráadásul egy csomó személyes élményt tartalmazott egy halálosan unalmas évről, amit egy olasz kolostorban töltött az író. Hermione alig bírta ki, hogy fel ne horkantson azokon a tömör megjegyzéseken, amiket Piton magának mormogott, ahogy szorgalmasan másolta az iratot.
Attól félve, hogy a férfi meghallja, Hermione folyamatosan figyelt őt, hogy észrevegye a jeleket, amik arra utalhatnak, hogy gyanakszik a jelenlétére. Mindig kiabált vele, amikor az osztálytermében találta, ezért a lány megpróbálta tiszteletben tartani a területét. Ennek ellenére soha nem nézett fel a férfi, hosszú teste nyugodt volt, legalábbis annyira nyugodt, amennyire lehetett, hiszen kényelmetlenül görnyedt az asztal felett. Valójában, egy kicsit nevetséges volt, hogy Piton normális hangulatot sugárzott, nem pedig azt az alig visszafogott feszültséget, amit a Roxfort termeiben és folyosóin mászkálva lehetett tapasztalni nála.
A kezei, ahogy tapasztalta, nyugodtak voltak, de egy kicsit mindig megremegtek, ahogy kinyújtotta őket friss tintáért a pennájába. A keskeny vállait leengedte, és a zsíros haját egyik füle mögé rakta. A helyzetéből Hermione látta, hogy a tökéletesen sötét szálak már kezdenek elvékonyodni abban a pontban, ahol elválasztotta őket.
Egy régi sebet is látott a feje tetején, ahogy eltűnt a fekete hajfüggöny mögött. Abban a pillanatban a lányt egy vadállatra emlékeztette, amely a kitörés szélén áll, amelynek a szőre kihullott, pedig az állatnak gondja volt rá. Kevés élelemhez jutott, csak azért, mert a teste sokat szenved a feszültségtől és idegességtől, ami a különösen veszélyes környezetéből ered.
A Főnix Rendjéből senki nem is sejtette, hogy milyen veszélynek volt kitéve Perselus Piton azzal a küldetésével, hogy kémkedett a Halálfalók után, akik Voldemortot követték. Az a kevés szimpátia, ami felébredt az emberekben, rögtön elfojtódott a férfi kellemetlen modora miatt. Most először Hermione elmerengett azon, hogy talán ez nem volt véletlen. Azt biztosan tudta, hogy egy ismerőse sem ilyen megátalkodottan kiállhatatlan másokhoz.
Viszont ehhez az embertípushoz nem illett az a kép, hogy gyászoljon egy diákot az éjszaka közepén, ráadásul pont a ravatala lábánál. A kép nagyon is illett egy átlagos aranyvérű varázsló középszerű felfogásához, de Piton nem az az ember, aki csak úgy a látványért csinálna ilyesmit. Harry és Ron leírása alapján már jóval éjfél után jártak, amikor látták, hogy Piton a koporsónál térdelt, a kezeit a fehérrel borított állványnak, a fejét pedig a kezeinek támasztva. Még ha azt kétségbe vonta is, hogy olyan érzelmes legyen, hogy sírjon a lányért, az a tény, hogy ott volt, elbújva a többiek elől, arra utalt, hogy több volt Pitonban, mint a gúnyolódásai és a gonoszkodó megjegyzései.
Ugyanakkor az is lehetséges, hogy csak meg akart békélni a helyzettel, hogy elrendezze a felelősségét a halálával kapcsolatban.
Magában sóhajtva Hermione felemelkedett a pince kőmennyezetén keresztül a felette lévő csarnokba. Piton tanulmányozása biztos út volt a megőrüléshez, és hiába tudta, hogy sok száz év áll még előtte, Hermione kétségbe vonta, hogy elég ideje lenne, hogy kiismerje a szóban forgó férfit.
&&&&&
Az elmúlt hetekben a feledékeny diákok kint hagytak Hermionénak egy pár hasznos dolgot, köztük egy pergamentekercset, egy elég jó pennát és egy üveg tintát. Nem akarta kihasználni Piton jóindulatát, már ha volt ilyen, de a hosszú téli estéken kellemes időtöltés volt a guberálás a pincében. Szintén jó szórakozás volt elolvasni néhány diák kint hagyott munkáját, és alkalmanként engedett a csábításnak, hogy megjegyzéseket írjon a margóra. Sosem maradt, hogy megnézze azoknak az arckifejezését, akiknek kijavította a munkáját, de a képzelete sokszor megnevettette. Az elhagyatott harmadik emeleti folyosón rengeteg régi bútordarabot talált, és egyet megjavított, hogy íróasztalnak használhassa. Mindig elhalasztotta, hogy írjon Ronnak és Harrynek, de végül úgy döntött, hogy mégiscsak tudnia kell, hogy megy a sorsuk, hogyan élik az életüket, még ha neki nincs is már szerepe benne.
Az első bekezdésben kedvesen érdeklődött afelől, hogy Ron döntött-e a karriere ügyében, és hogy hogy megy Harrynek az aurorképzés. Szintén beleírta azt a nyilvánvaló hírt, hogy megtanulta mozgatni a dolgokat, annak ellenére vagy éppen amiatt a segítség miatt, amit kapott, valamint a tényt, hogy végül letette a bájitaltan RAVASZ-át, és nem kapott „trollt”.
Amikor befejezte a levelet, elindult a bagolyház felé, hogy elküldje. Ez a feladat sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire számított. Először is keresztül kellett vinnie a szilárd pergamendarabot a kastélyon, néha olyan ajtók alatt csúsztatva át azt, amely jó okkal volt zárva. Aztán amikor eljutott a fenti terembe, ahol a Roxfort madarai tartózkodtak, egy teljesen más problémával kellett szembenéznie.
- Megtennéd, hogy lejössz?! – sziszegte Hermione a fogát csikorgatva.
A címzett bagoly csupán megrökönyödve rápislantott, majd ellökte magát az ágról, és elszállt a terem másik végébe. Ez egyáltalán nem volt meglepő, tekintve, hogy az előző öt megcímzett bagoly is ugyanezt csinálta. Nem számított, hogy melyik madarat közelítette meg Hermione, felborzolták a tollaikat, mérgesek lettek, és nem tudtak nyugton maradni.
Az átkozódás nem segített a helyzetén, de azért jól esett neki. Komolyan elgondolkodott azon, hogy keres egy tanárt vagy diákot, aki segít neki ebben, de nem igazán akarta ezt az utat választani. Azok közül a diákok közül, akiket ismert, egyedül Ginny Weasley állt volna szóba vele, de rajta is látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Hermione nem akart visszaélni azzal a barátsággal, ami régebben közöttük volt, és nem is erőltette vele a dolgot. Nem mintha ez most számított volna, mert Ginny éppen otthon volt a szünetben.
Miközben sikítani tudott volna a csalódottságtól, Hermione arra készült, hogy egy másik baglyot közelítsen meg, amikor is egy gúnyos károgás vonta el a figyelmét. Felemelkedve egy fekete foltot látott meg a sok vajszínű bagoly között, amik az ágon csoportosultak. A terem végén egy nagy holló függesztette rá az egyik, majd a másik gyöngyszemét.
- Feltételezem, nem vinnél el nekem egy levelet? – kérdezte, de nem várt választ.
Feleletként a nagy fekete madár félénken felemelte a szárnyait, majd leugrott az ágról, és a lány felé vette az irányt. Váratlanul megdőlt, majd kilőtt a nagy ablak felé, csak hogy az ablakpárkányon landoljon, és olyan pillantást vetett a lányra, ami körülbelül ezt jelentette: „Mire vársz?”
A fekete tollazat és az érzés, hogy a holló viselkedésében van egy kis megvetés, szörnyű gyanúra adott neki okot.
- Öt galleont rá, hogy Piton professzoré vagy – mondta végül, letörve a csalódottságtól.
A madár megint károgott egyet gúnyosan.
- Rendben, tehát neki dolgozol, ugye? – javította ki magát. – Nem úgy nézel ki, mint aki eltűrné, hogy birtokolják.
A fényes, fekete fej biccentett egyet, aztán a madár kitartotta az egyik pikkelyes, sárga lábát, mintha egy óriási szívességet tenne.
- Ha kiabál velem, el fogom mondani neki, hogy a te ötleted volt – figyelmeztette a madarat, miközben hozzákötötte az üzenetet. – Gondolom, már tudod, hogy kinek megy ez.
- Potter – krákogta a holló, hűen utánozva a Bájital Mester szokásos lenéző hangsúlyát, ahogy ezt a nevet ki szokta mondani.
- Igen – erősítette meg Hermione, próbálva visszafojtani a nevetését. – Harry Potter, a Weasley család otthonában. Az Odú – pontosított.
- Weasley – horkantotta a madár, aztán kiszállt az ablakon, gyors károgásai pedig nevetésnek hallatszottak.
&&&&&
A hóeséses időszak és az őrült tanulás miatt fel sem tűnt Hermionénak az év vége, így meglepetésként érte őt a hirtelen üresség az iskolában. A legtöbb idejét a Véres Báró vette el, aki jobban szerette, ha „Bárónak” vagy még jobb volt, ha „Őexelenciájának” szólították. Hermione rájött, hogy a Bárónak több beceneve is volt, amit a szellemek egymás között suttogtak, amikor parancsolgatott nekik. Észrevette, hogy nem egyszer rájuk is szolgált, amikor beosztotta őt különböző feladatok elvégzésére az iskolában, illetve a környező vidékeken.
Volt egy emlékezetes kiránduláson, amikor a vandálok ellepték a temetőt egy kis mugli városban, Roxmortstól egy pár mérföldre. A helyi mugli szellemek barátságban voltak a szomszédokkal, és a roxforti lelkekhez fordultak segítségért. A Báró és Sir Nicholas úgy vélték, hogy ez egy kitűnő bevezetés Hermionénak a kísértés művészetébe, így magukkal vitték az útra, hogy elűzzék a betolakodókat. Aztán kiderült, hogy azok nem voltak mások, mint egy csapat tinédzser, akik azt gondolták, hogy a sörivás és a folyamatos cigarettázás a családi kripták felett remek esti szórakozás.
A szellemek várakoztak, türelmetlenül nézték őket addig, amíg az egyik fiú fel nem döntött egy sírkövet, ennél a pontnál pedig ellentámadásba kezdtek. Sikoltozva és jajveszékelve jelentek meg a fiatalok előtt, akik azonnal elkezdtek ordibálni, és lóhalálában futottak ki a temetőből. A Báró elég bosszúálló volt ahhoz, hogy keresztülmenjen a bűnös gyereken, olyan leckét adva ezzel nekik, amelyet sosem fognak elfelejteni. Ennek ellenére hosszú órákon át panaszkodott utána arról a kellemetlen hőmennyiségről, amit cserébe kapott érte. Hermione és Sir Nicholas arcokat vágtak egymásra, miközben a Báró morgott és rázta a kezeit, de egyetértettek azzal a kijelentésével, hogy ők hárman még egy pár éjszakáig a temetőben fognak őrködni, ha esetleg az egyik vandál összeszedné a bátorságát, hogy visszajöjjön.
Ezt jól tették, mert két nappal később, amikor a nap éppen lemenőben volt, egy vékony fiú tűnt fel a régi kőfalon. Odalépkedett a szokásos gyülekezési helyükre, ami cigarettacsikkekkel volt teleszórva, majd dacosan rágyújtott.
Felbátorodva attól, hogy Nick bátorítóan rángatta oldalra a fejét, a Báró pedig hessegető mozdulatokat csinált, Hermione ellebegett a fa és a cigaretta piros izzása felé. Meggondoltan megkerülte a fiút, észrevéve, hogy a jelenlététől, habár láthatatlan volt, a feszült tinédzser még jobban remegett. Próbaképpen végigfuttatta az ujját a bőrdzsekis ruházaton, és eltűrte a kellemetlen hőt, ami rátapadt a kezére, cserébe azért, hogy az áldozat rögtön megijedt, és idegesen körbepillantott.
A kézfeje egy kiolvashatatlan tetoválást érintett, de ugyanaz a jel volt, amit egy pár kőre firkálva látott itt a temetőben. Hermione minden együttérzése elpárolgott abban a pillanatban; mert az egyik legfőbb dolog, amit utált, az az volt, amikor egy ember azokat bántotta, akik nem tudták megvédeni magukat.
Közelebb lépve Hermione hagyta, hogy a testetlen hideg teljesen körbevegye a fiút, aki valamilyen hangot adott ki a nyikkanás és a rikoltás között. A félelem csak úgy áramlott a testéből, erős érzésekkel töltve el Hermionét, és hirtelen megértette, hogy miért élvezte néhány szellem a kísértést. Félelem és adrenalin töltötte el a testét, erős érzések, amiket azóta nem érzett, mióta meghalt, és ez úgy érte őt, mint a hideg szél. Az érzések, csakúgy, mint a hatalom, részegítők voltak. Úgy érezte, most visszaadhatja nekik mindazt, amit ők tettek másokkal, terrorizálhatja és megfélemlítheti őket. Így könnyen belátta, hogy ez a nagyszerű dolog miért is volt olyan majdnem ellenállhatatlanul csábító. Draco Malfoy, például, imádná.
Hirtelen Hermione úgy döntött, hogy véget vet a játéknak. Nem volt azért annyira élvezetes a dolog, és az ötlet, hogy olyan piti játéknak adja át magát, amit Malfoy élvezne, csak rosszabbá tette a helyzetet. Mi mást csinált éppen, mint olyan ember bántott, aki nem tudta megvédeni magát?
Ezzel a gondolattal a fejében megfordult a fiatal férfi előtt, és láthatóvá tette magát.
- Tudod, ezek a dolgok meg fognak ölni – jegyezte meg társalgási hangon a fiúnak, akinek a szemei óriásira nőttek.
A szája hangtalanul mozgott, ami ahhoz a szerencsétlen hatáshoz vezetett, hogy a cigarettája beesett a dzsekije alatt viselt flanel ing nyitott nyakába.
- Mi…uff…ÁÚÚ! – kiáltott, ahogy az égést végül észrevette.
Erősen ráütött a mellkasára, kiütve a félig elégett cigarettát a ruháiból.
- Kurva élet!
- Vigyázz a nyelvedre – csattant fel Hermione. – Lehetsz durva az otthonodban, fiatalember, de ez az én otthonom, és megköszönném, ha nem hagynátok több szemetet itt. – Feltűnt neki, hogy Minerva McGalagony stílusát utánozza, de úgy döntött, hogy folytatja. – Meg fogod mondani a bandázó haverjaidnak, hogy nem látjuk szívesen őket ebben a temetőben addig, amíg el nem temették őket itt – mondta a fiúnak bizonytalanság nélkül a hangjában. – És ha hamarabb visszajönnek, akkor nagyon, nagyon meg fogják bánni!
- I-i-igenis, hölgyem – dadogta a fiú.
Egy kicsit rángatódzó mozdulattal felvette a már használhatatlan cigarettát a földről, aztán lóhalálában futott a temető kapuihoz és a mögötte lévő útra.
- Kitűnő, Miss. Granger – mondta Nicholas, ahogy megjelent mellette, hangtalanul tapsolva. – Nagyon jól csinálta, igazán!
A Báró vetett egy zsémbes pillantást a honfitársára, ahogy materializálódott, de irigyen vonta meg a vállát.
- Nem hagyományos, de látszólag hatásos. Volt benne egy kis könyörtelenség, és máris elsajátította a visszajáró kísértet tulajdonságait. Szép látvány volt összességében. Megvannak az ösztönei, hogy első osztályú szellem legyen, Miss. Granger.
Hermione elmorgott egy köszönömöt, de nem tudott büszke lenni erre az irreális dicséretre.
Amikor visszatértek a Roxfortba, a Báró bevette őt is a sorba, és néhány hasonló feladatot adott neki, mint a többi kísértetnek. Mivel nem volt hivatalos „házszellem", bizonyos dolgok alól felmentést kapott, amik a diákokkal voltak kapcsolatosak.
Felkérték, hogy kísérje el Hagridot néhány kirándulására a Tiltott Rengetegbe, főleg amikor a kentaurokat látták. Nem sok mindenben tudott volna segíteni a vadőrnek, ha megtámadták volna, és nem bírta volna egyedül, de legalább el tudott volna menni segítségért.
Más feladatok a csarnokokban lévő őrködést takarták néhány éjszakára, ez egy olyan elővigyázatosság volt, ami a Titkok Kamrája-ügyben kezdődött néhány éve. Hermione utálta, amikor a csarnokos feladatát Myrtle-lel kellett elvégeznie; mert amíg a legtöbb kísértetet nem érdekelték a diákok áthágásai, addig ez a nyomorult kis szellem volt a legmegátalkodottabbul pletykás, és abban lelte örömét, ha elkaphatta a diákokat, akármilyen trükkre is készültek.
Ugyanakkor, amikor nyár volt, néhány változtatás következett be. Mindenki figyelmesebb volt, fél szemmel az elkerülhetetlen háborúra figyeltek, ami hamarosan ki fog törni a varázslóvilágban. Még a kísértetek is aggódták, már csak azért is, mert élvezték az általában nyugodt halál utáni életüket a Roxfortban, és nem akarták, hogy a mostani vezetés megváltozzon. Dolores Umbridge rövid kis szerepe, mint Igazgatónő, sok roxforti lakót nyugtalanított, és nem csak az élőket.
&&&&&
Hermione későn, vagy inkább korán fent volt az egyik délután, amikor össze-vissza szállt a pince folyosóin, és egy magas, széles fordulattal, teljes sebességgel száguldott keresztül a bájitaltan-termen. Villámsebesen szállt az asztallábak körül, keresztül az ajtón, ami Piton irodájához vezetett, és egy pukkanó hanggal eltűnt az asztala egyik oldalánál.
Perselus felemelte a fejét, mert épp egy köteg jegyzet fölé hajolt az asztala tetején. Rábámult az üres osztályteremre és a felfelé fordított székek sorára, amik a munkaasztalokon voltak. A szemöldökét ráncolva hátrébb húzta a székét egy pár ujjnyival, és vádlón a masszív, ébenfa asztalra nézett.
Az egyik fekete szemöldökét felhúzta, míg a másik összeráncolva maradt. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és kinyitotta a legfelső fiókot. Belepillantva csak pennákat, üres fiolákat, pénzeket és játékszereket, valamint nagy választékban olyan dolgokat látott, amiket a diákoktól kobzott el.
A következő, alatta lévő fiók kicsúsztatásakor látta, hogy az csordultig tele van Hermione Grangerrel. Kísérteties alakja finoman bele volt préselve a fakeretbe, és az arca pont rá nézett, ahogy a férfi mereven bámult lefelé.
- Csukja be a fiókot – sziszegte sürgetően.
- Mi az ördögöt keres az íróasztal-fiókomban?
- Elbújok. Hóborc elől – pontosított. – Az Igazgatónak néhány fontos látogatója van a minisztériumból ma délután, és megkért minket, hogy tartsuk távol Hóborcot.
Bár tudta, hogy meg fogja bánni, ha megteszi, Perselus mégis megkérdezte:
- És az, hogy az asztalfiókomban bujkál, pontosan hogy jön ide?
- Fogócskázunk Hóborccal – válaszolt értelmesen. – Ketten vagy hárman a legtöbbet hozzuk ki magunkból azzal, hogy idegesítjük Hóborcot, aztán hagyjuk, hogy felváltva üldözzön minket. Ahogy közeledik valamelyikünkhöz, eltűnünk, és egy másik megmutatja magát. A pokollal fogunk fizetni érte később, de ez visszatartja Hóborcot attól, hogy feldöntse a páncélokat a folyosókon, amikor Rémszer jár arra.
Perselus el tudta képzelni, hogy a közismerten paranoiás ex-auror mit csinálna, ha néhány font acél becsapódna közvetlenül mögötte a földbe. Akárki is kíséri a Minisztériumból, az csakis a szerencsének köszönhetné, ha túlélné azoknak az átkoknak a rohamát, amiket a férfi kétségtelenül széles körben szórna.
Mielőtt válaszolhatott volna, Sir Nicholas lebegett be a terembe.
- Elnézést uram, nem látta Miss. Grangert?
Már kinyitotta a száját, hogy igent mondjon, de aztán megzavarta Hermione vad fejrázása. Gyorsan rácsukta a fiókot.
- Tulajdonképpen nem – hazudta neki egyszerűen. – Úgy hiszem, őt láttam elszáguldani az előbb, de már percek óta nem láttam.
Nick félig meghajolt a Bájital Mester felé, és udvariasan megbillentette a fejét.
- Köszönöm, kedves uram. Biztos vagyok benne, hogy most már nemsokára megtalálom.
Amikor a kísértet-lovag elment, Perselus újra kinyitotta a fiókot.
- Azt hittem, Hóborc elől bujkál – kérdezte könnyed hangon.
Az ujjának egy szigorú pöccintésével jelezte fiókja azonnali kiürítésének az óhaját.
- Igen – válaszolt Hermione, miközben kiszállt az asztalból, habár előtte nézelődött az asztal teteje fölött, hogy biztos legyen benne, hogy biztonságos a hely, mielőtt teljesen kijött volna. – Köszönöm, professzor. Tényleg nem akarok most Sir Nicholasszal beszélni.
- Nem fogja Sir Nicholas azt feltételezni, hogy visszatartom őt attól, hogy a szeretett hölgyét üldözze? – kérdezte vontatottan Perselus, ahogyan azt figyelte, hogy a lány miként simítja el a ráncokat a talárján.
Az már nem csak, hogy az iskolai egyenruhájához nem hasonlított, hanem a túlságosan színpadias hullámok is eltűntek róla.
Hermione nagyot sóhajtott.
- Szóval maga is észrevette.
Meglepetésére Piton szárazon horkantott egyet.
- A griffendélesek nem az elmésségükről híresek, Miss. Granger. Még abban is kételkedem, hogy szerepel ez a szó a szótárukban.
- Nagyon édes, egyébként – vallotta be Hermione. – De sajnos nem igazán szeret engem. Csak az ötletet kedveli, hogy szeressen. Már észrevettem a jeleket, professzor – tette hozzá, valahogy elszomorodva.
Perselus csak hümmögött válaszként, ahogy visszaterelte a figyelmét az íróasztalon lévő papírkötegre, bár tudta, hogy miről beszélt a lány. Nagyon sokszor látta már ezt a roxforti időtöltése alatt.
- Ez mi? – kérdezte Hermione immár lehiggadva.
Piton gonoszkodhatott volna, amiért megszakította a lány a gondolatmenetét, de úgy tűnt, hogy mostanra hozzászokott ahhoz, hogy a lány elfoglalja az osztálytermét.
- Diákok papírjai – válaszolt Perselus röviden.
- Németül vannak.
- Igen, mivel a Durmstrangból jöttek. – Vádlón felpillantott a mennyezetre, abba az irányba, amerre Dumbledore irodája volt. – Az Igazgató egyik kínzó ötlete, hogy megosszuk a nevelői újításokat a varázslóképző intézményekkel.
Hermione inkább bölcsen nem kommentálta a dolgot. Olyannak hangzott, amiről Dumbledore professzor álmodott, de nem foglalkozott a tanárok érzéseivel a tantárgyukat illetőleg. Minerva McGalagony valószínűleg macska módra fújt volna, ha arra kérték volna, hogy ossza meg a tanítási módszereit a Beauxbatons átváltoztatás professzorával.
- Úgy hangzik, mint egy munka, amit büntetésként ki lehet adni – mondta el Hermione végül a megfigyeléseit.
- Július van, Miss. Granger – mondta neki Piton, beletemetkezve a papírokba. – Ilyenkor van egy kis tanulóhiány.
- Nos, amikor rájöttem, hogy arra vagyok kárhoztatva, hogy a pincében töltsem az örökkévalóságot, egy kicsit örök büntetésnek tűnt – mondta egy csöndes kacajjal a hangjában. – Ugyanúgy lehetek hasznos én is.
- Milyen kedves magától – mondta Perselus lassan, habár nem hiányzott a hangjából a szokásos háttér, amivel a lányhoz szokott beszélni. – Nem mintha nem jelentene mást, mint felmentést Hóborc felügyelete alól.
- Pontosan. Ha elfoglalt vagyok a magával való dolgozás miatt, a Báró meg fogja engedni, hogy passzoljam Hóborc dolgát.
- Nem is beszélve az udvarlójáról.
Hermione szélesen elmosolyodott, Perselus pedig felbőszítetten horkantott.
- Nagyon jó. Kezdje azokkal az üstökkel először is – parancsolta a terem távolabbi falára mutatva, ahol az elfelejtett üstök sorakoztak a használhatatlanság bélyegével, mint egy csoport fekete mérges gomba. – Az ötödévesek fele itt hagyja, amikor utoljára szabadulnak ki az óráimról, és mindig elképzelhetetlenül bekérgesednek.
Hermione felnevetett, de elfojtotta, amikor Piton élesen rápillantott.
- Halott vagyok, és még mindig üstöket sikálok – dörmögte.
- De maga legalább hasznos, ami egy olyan állapot, amit az emberek nem érnek el soha, főleg ha hugrabugosok – tette hozzá maróan.
Felhajtva a talárujját, Hermione méltatlankodva horkantott, de nekiállt a súrolásnak.
&&&&&
- Miss. Granger?
A Nagyterem felé sietve szeptember elsején Hermione azon idegeskedett, hogy lemarad a beosztásról, így épp hogy csak meghallotta a hangot, ami neki szólt. A hirtelen megállásban kihagyta az előcsarnokban lévő fordulót, és keresztülment a falon, hogy jóval távolabb jelenjen meg újra.
- Igen? – válaszolt annyi méltósággal, amennyivel csak tudott, miközben visszalebegett az Igazgató felé.
- Majdnem nem ismertem fel, Hermione – mondta neki Dumbledore, megigazgatva a szemüvegét, és gyorsan megszemlélte a lányt.
A tompa kék szemek még mindig kedvesen hunyorogtak rá, habár az elmúlt években egy kicsit elhalványodtak.
- Eléggé megváltozott.
- Igazán? – Hermione lepillantott a talárjára.
A kinyúlt zoknit és a lányoknak való oxfordi cipőt száműzte oda, ahova a kísértetek ruhái mentek, hogy azokat elegáns cipővel helyettesítse. A haja, ami valaha az életének megkeserítője volt, szelíd lokniban lógott, és legöndörödött a hátára, elől kisimítva az arcából. Ezt egy csat segítette, ami azért létezett, mert ő úgy akarta.
- Tényleg, és azt kell mondjam, hogy nagyon vonzó ma este. Egy pillanatra azt hittem, hogy Ön a Szürke Hölgy. Mint tudja, ő a legjobban öltözött szellem e termekben.
Hermione nem bírta megállni, hogy ne nevessen az Igazgató kedves viccén; a Szürke Hölgy arról volt híres, hogy nagyon hiú volt a megjelentését illetően.
- Azért köszönöm, kedves uram – válaszolt, pukedlizve egyet a levegőben.
- Igazából, Miss. Granger, én vagyok az, aki köszönetet kell, hogy mondjon – mondta komolyan. – Teljesen tudatában vagyok a nehézségeknek, amikkel szembe kellett néznie a halála óta. A barátai elmentek… és sajnálom, hogy azt kell látnom, hogy McGalagony professzor képtelen volt elfogadni az új helyzetét.
- Merev gondolkodás – griffendéles vonás, nem igaz? – utánozta Hermione Pitont, de halványan elmosolyodott, hogy ne legyenek csípősek a szavai. – Nem mondhatom, hogy nem fáj, mert fáj, de megértem. Igazán – biztosította az Igazgatót.
- Igen, be kell, hogy valljam, Önnek igaza van. Minerva mindig is egy kicsit merev volt, bár a szövetségben olyan megbízható, amennyire csak kívánni lehet.
Hermione egyetértően bólintott.
- Hiányoztak a tanácsai. Mindig olyan értelmes javaslatai voltak.
- Végül beleegyezett, hogy hozzáadjuk a bájitaltan pontjait a bizonyítványához – mondta neki Dumbledore. – Perselus minden tanári értekezleten felhozta a témát hetekig.
- Tényleg?
- Igen. Végül megfenyegette, hogy őt megkerülve egyenesen hozzám fog fordulni egy hivatalos kéréssel – tette hozzá az Igazgató.
- Óh. Ez nagyon… szép volt – biztosította Hermione. – Gondolkoztam rajta, hogy csakugyan hozzáadta-e, de nem voltam biztos benne.
Dumbledore felpillantott a szemüvege fölött.
- Perselus Piton mindig is szavatartó ember volt, Hermione. Alig emlékszem olyan esetre, amikor nem tartotta be az ígéretét. Ráadásul nem is olyan ember, aki semmibe veszi az Ön erőlködéseit és azokat a nehézségeit, amin keresztülment a mostani helyzetében.
- Azelőtt is azt tette – morogta Hermione.
- Azt hiszem, nem érti a különbséget – mondta neki az öregember. – Perselus értékeli a kitűnőségért folyó harcot, és azt nem, amikor a siker könnyen jön.
Hermione megmerevedett. Magában elgondolkodott, hogy ez lehetett az egyik ok, amiért Piton annyira utálta a Tekergőket; Harry apja és Sirius Black látszólag a két aranyifjú volt akkor a Roxfortban. Ez viszont nem olyan gondolat volt, amit hajlandó lett volna megosztani az Igazgatóval, figyelembe véve, hogy az a két férfi már halott volt. Helyette inkább arra a tényre koncentrált, hogy Dumbledore már úgy beszélt hozzá, mint egy felnőtthöz, nem pedig mint ahhoz a gyerekhez, aki valamikor volt. Örömteli érzés volt, hogy megkapta ezt a megbecsülést, mivel már egyáltalán nem érezte magát diáknak, és értékelte, hogy már nem is kezelték úgy. Ezzel a fejében a következő szavait óvatosan válogatta meg.
- Maga igazán törődik vele, ugye?
- Bizton állíthatom. Egyszer már elbuktam Perselus szemében, ez az én szégyenfoltom, és akkor majdnem elvesztettem őt. Amióta visszatért, a legjobbat próbálom kihozni magamból, és fiamként gondoskodom róla. Sajnos azonban mindig vannak olyan dolgok, amit egy fiú nem akar megbeszélni az apjával. Ez az, Miss. Granger, amiért nagyon boldog vagyok, hogy talált egy másik személyt, akivel beszél.
- Nem gondolom, hogy én vagyok az, akivel beszél. Csak parancsolgat nekem, és kiabál velem, de nagy ritkán beszélünk bármiről is.
- Ez több, mint amit hosszú ideig csinált – biztosította Dumbledore. – A halála jobban megérintette őt, mint gondolná, Miss. Granger. Esküt tett rá, hogy megvédi az iskolában lévő diákokat.
- Harry és Ron azt mondták, hogy gyászolt engem – vallotta be halkan. – Egyszerűbb lenne, ha ezt a felét mutatná meg magából a világnak.
- Talán – jött az Igazgató semleges válasza. – Talán nem is veszi észre, hogy ez a fele is létezik. Ahogy kétségtelenül ön is felfedezte, a mód, ahogy megértjük önmagunkat nem mindig olyan, ahogy a többiek látják. Én magam, például, mindig meglepődöm, amikor reggelente meglátom azt az öregember a tükörben.
Hermione kacagott, ahogy az öreg azt elvárta.
- Most pedig, Miss. Granger, jobb lesz, ha megyünk. Nem tarthatunk beosztást az Igazgató jelenléte nélkül. Mit is mondanának a diákok?
&&&&&
Ahogy az iskolai év elkezdődött, Hermione különbséget vett észre a szellemhelyzetében. Most már több, mint két év telt el a halála óta, és a tény, hogy megjelenésében is megváltozott, visszatartotta a diákokat attól, hogy arra gondoljanak, egyszer közéjük tartozott. Főleg az újabb diákok voltak, akik szívesen fordultak hozzá segítségért.
Azt vette észre, hogy tanácsokat ad az elsőéveseknek, úgy, mint hogy merre vannak az osztálytermek, vagy a fürdőszobák, és az egyik dolog, amit azonnal meg kellett tanulniuk, hogy soha nem szabad megbízni Hóborcban.
- Teljesen gonosz és rosszindulatú, egy az egyben – mondta nekik, és a pöttöm gyerekek óriási szemekkel és teljes körültekintéssel, komolyan bólintottak.
Plusz látogatók is érkeztek a kastélyba, a legtöbben a Voldemort nagyúr elleni harc miatt. Más látogatók azonban nem segíteni jöttek: néhány héttel előbb Perselus Piton befejezte annak a bájitalnak az osztályozását és dokumentálását, ami Hermione életébe került, és a Mágiaügyi Minisztérium rászállt Dumbledore-ra, hogy kinyomozza az esetleges etikai vétségeket.
Mivel egy kicsit érdekelte a találkozás végkimenetele, Hermione betelepedett Dumbledore irodájába, és figyelt, amíg a ravasz Igazgató megkínálta a látogatóit teával és citromporral – a saját ostoba bűbájainak a védjegyében.
Egyszer-kétszer észrevette, hogy egyenesen ránéz az öreg – habár láthatatlan maradt –, de semmiféle utalást nem látott arra, hogy el kéne mennie. Piton, aki a terem másik oldalán ült, elkapta főnöke pillantásait, amiket Hermione felé vetett a sarokba, és a gondolataiba mélyedt, de nem hozta fel a témát a beszélgetésben.
A hosszú megbeszélés után a gyanakvó hivatalnokok megnyugodhattak, és végül megegyezhettek abban, hogy mindenki érdekében, a közösség egészsége és nevelése végett kellett kivizsgálnia a halálos bájitalt. Ahelyett viszont, hogy befejezték volna a kivizsgálást, a csoport egyik boszorkánya, aki elsőként javasolta, hogy küldjék el Pitont, rögtön elkezdte kérdezgetni Dumbledore-t, hogy mik a tervei Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén ellen. Az Igazgató végül kénytelen volt felhívni a figyelmét a minisztériumi titoktartásra, hogy megállítsa a nő folyamatos kérdéseit. A nő felháborodott, és megpróbálta arra fogni a dolgot, hogy mint a Minisztérium tagjának, joga van tudni mindenről, amit terveznek.
Hermione biztos volt benne, hogy ő már évekkel ezelőtt megátkozta volna a nőt, és már el is határozta magát, hogy csinál valamit, de Dumbledore-nak sikerült rásóznia őt Pitonra, mivel ő kísérte a csoport többi tagját az elülső csarnokba. Hermione követte őket, és hallgatta, ahogy a nő dicsőítette a tökéletlen, lógóhasú idiótákat, akik a Minisztériumot vezetik, és hogy mennyire jobb lenne minden, ha ők, mint Mardekár-társak is részt vehetnének az irányításban.
A lány oda sem figyelt, amikor Piton azt mormogta:
- Igen, természetesen, Madame Flitz Herbert.
- Hornby-Flitz Herbert – feleselt a bombasztikus nő. – A Hornby család története jóval régebbre visszanyúlik a magáéhoz képest, Piton. Mutasson egy kis tiszteletet!
A név tovább visszhangzott Hermione fejében egy hosszú pillanatig, majd váratlanul a tudatára ébredt a jelentésének. Egy hirtelen pukk-kal materializálódott, és szembesült a boszorkánnyal.
- Hornby a neve? Úgy, mint Olive Hornby? Ugyanaz az Olive Hornby, aki idejárt körülbelül ötven évvel ezelőtt?
A tömzsi nő kihúzta magát.
- Én vagyok – válaszolt büszkén. – De miért érdekel egyáltalán? Nem emlékszem, hogy szellemként itt láttalak volna abban az időben, de igazából nem is figyeltem ilyen jelentéktelen dolgokra.
Hermione szemei a pillanat egy töredékéig összeszűkültek, mielőtt édesen elmosolyodott volna.
- Rám szánna néhány pillanatot, és megvárna? – kérdezte erőt véve a csikorgó fogain, hogy barátságosnak mutatkozzon. – Piton professzor meg fog magával várni, azt hiszem. Nem bánja, professzor?
- Egyáltalán nem – válaszolt Perselus, Hermione felé vetve egy éles pillantást, ami ugyanúgy jelenthetett jót, mint bármi mást.
Hermione keresztülrepült a kastélyon addig, amíg el nem érte a kihalt lánymosdót.
- Myrtle! – hívta élesen a lányt, miközben egy bugyborékoló hangra lett figyelmes a csövekben.
A víz kiömlött a padlóra abból a pontból, ahol Myrtle tartózkodott.
- Mit akarsz? – kérdezte Myrtle mogorván a vécé belsejéből, a hangja pedig visszhangzott a kerámia kellékektől.
- Van valaki a Roxfortban, akit látnod kell – mondta Hermione határozottan.
- Nem kell látnom senkit – nyafogta Myrtle. – Csak egyedül akarok lenni.
Hermione átdugta a fejét a reteszes ajtón, ami a szellemi etikett teljes megszegését jelentette.
- Myrtle Buckram! Gyere velem azonnal, vagy olyan véresen nyomorúságossá teszem a halál utáni életedet, hogy azt fogod gondolni, hogy Hóborc is jobb kíséret!
A vécé hátsó részén ülve Myrtle összehúzta magát Hermione dühétől.
- Miért? – kérdezte, lebiggyesztve az ajkát. – Jól vagyok itt is. A többi szellem közül egy sem akar a barátom lenni, és te is csak főnökösködsz velem!
- Kérlek, bízz meg bennem, Myrtle, csak egyszer – hízelgett egy kicsit Hermione. – Megígérem, hogy ez tetszeni fog.
- Miért érdekelne?
- Nem én voltam, aki jött hozzád beszélgetni, még akkor is, ha éltem? Ez nem számít semmit?
Myrtle beletette az egyik lábát a vécé-ülőke körül lévő tócsák egyikébe.
- Oh, rendben.
Myrtle-lel a háta mögött Hermione visszaúszott a falakon keresztül lefelé, a középső részébe a kastélynak. Piton professzor egy megállíthatatlan monológ hallgatása közben találták, éppen arról, hogy mi az, ami rossz az angol varázstársadalomban a gyerekek nevelését illetőleg. A férfi úgy nézett ki, mint aki nincs messze attól, hogy megátkozza Olive Hornby-Flitz Herbertet egy szájzár-átokkal, aminek a feloldása napokat venne igénybe.
- Köszönöm, professzor – mondta neki buzgón, aki bólintott, hogy értette. – El kellett hoznom valamit a lánymosdóból.
A kicsit zavart kifejezést Perselus arcán a megértés váltotta fel, majd a szemeiben megjelent az egyetértés lángja. Egy óvatos oldallépéssel kivonta magát abból a szembesítésből, amit a szomszédságában hamarosan megtörténni sejtett.
- Az összes varázslat nevére, mit akarsz te nekem mutatni a lánymosdóból? – kérdezte Madame Hornby-Flitz Herbert, megvetéssel szipogva egyet. – Úgy hangzik, mint valami gyerekcsíny, és én nem szándékozom itt állni valami értelmetlenség miatt!
- Nem, igazából én inkább valakit szeretnék megmutatni. Oh, Myrtle! – hívta a fiatalabb kísértetet a háta mögül, aki lemaradt, amikor észrevette az élőket a csarnokban. – Gyere ide!
- Mi az, ami olyan fontos bennük, hogy elhagyjam a vécémet? – kérdezte gyanakvóan.
- Azt akartam, hogy megnézz valamit. Ő – mutatott rá a zömök nőre maga mögött – valaki, akit ismertél.
- Myrtle? – kérdezte a boszorkány mogorván. – Nem. Kérlek. Ne mondd, hogy ez ő… azt hittem, hogy a Minisztérium száműzte.
Myrtle szemügyre vette a látogatót, és lejjebb lebegett.
- Olive? Olive Hornby? Ez igaz? – elkezdett körözni a nő körül, bámulva őt.
- Myrtle Buckram! Te aztán nem változtál semmit – mondta neki Olive, a megvetés pedig nyilvánvaló volt a hangjában. – Még mindig a vécében sírsz, ugye?
- Maga viszont változott – Hermione gyorsan közbeavatkozott, mielőtt Myrtle sírni kezdett volna. – Myrtle most olyan hetvenéves körül van? Nem látszik rajta a kor, ugye?
Olive Hermionéra bámult.
- Ez egy teljesen személyes megjegyzés, és egyáltalán nem értékelem – mondta sértetten. – Követelem, hogy rögtön kérj bocsánatot!
- Biztos vagyok benne, hogy Myrtle sem értékelte a megjegyzéseit a szemüvegéről – feleselt Hermione. – Bocsánatot kért akár egyszer is?
- Az már ötven éve volt! – tiltakozott. – Gyerek voltam!
- Csak semmi kifogás – válaszolt Hermione. – Talán nem Ön ölte meg Myrtle-t, de akkor is felelős volt azért, mert nyomorúságossá tette az életét akkor, és hogy azóta is nyomorultul érzi magát.
- Nem az én hibám – mondta tárgyilagosan, undorodva nézve Myrtle-re. – Ha nem lett volna olyan undorítóan idegesítő, hogy mindig körülöttem és a barátaim körül ólálkodik…
- Kövér lett – kommentálta hirtelen Myrtle, majd meglepődve Hermione felé fordult.
Egyikük sem figyelt már Olive Hornby utolsó dühkitörésére.
- Igen, tényleg – értett egyet Hermione.
- Most már nem is olyan csinos – figyelte tovább a nőt Myrtle.
- Igazán, Myrtle, nem is értem, hogy hogyan tudott ő téged megfélemlíteni – mondta Hermione felhorkantva. – Nem úgy néz ki, mintha egy befolyásos személy lenne.
Olive kövérkés arca elkezdett vörösödni, és a fensőbbséges mosolya erőtlenné vált, amikor az alsó ajka elkezdett remegni. Úgy látszott, hogy helyben megfagyott, mert felfogta, hogy a dühe már nem szállhatott szembe azzal a brutális, hajthatatlan igazsággal, hogy itt volt két tőle független alak, akiket nem tudott megfélemlíteni.
- És ott vannak azok a ráncok az arcán – folytatta Myrtle, a szóban forgó nő körül körözve, majd Hermione mellé telepedve. – Úgy néz ki, mint egy kövér, undorító kis öleb.
Egy jajgató sírás hagyta el Olive száját, aztán elkezdett bömbölni. Az egyik kezét a szájára nyomva menekült a csarnokból, a szipogása pedig könnyekbe váltott át, ahogy az ajtó becsapódott mögötte. Hermione és Myrtle egymásra néztek.
- Ez nem volt túl szép tőlünk – mondta Myrtle, miközben kezével hiába próbálta elrejteni ravasz mosolyát.
- Nem, nem igazán – válaszolt Hermione, hasonló vigyorral az ajkán.
A két szellem egymásra nézett, aztán nevetésben törtek ki. Karöltve kiúsztak a teremből, és a nevetésük ott csengett a kőfalak között.
A nyomukban Perselus Piton lépkedett a teremben a gondolataiba mélyedve, a kezeit a háta mögött összekulcsolva, és csak a szája sarkában lévő rándulás utalt egy elfojtott mosolyra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
