Hermionét meglepetésként érte a két hang, ahogy visszasuhant Piton professzor lakosztályába. Elsötétítve hagyta ott a szobát, most pedig gyenge gyertyafény világította meg a falat a gyertyatartóból a hálószoba bejárata és a fürdőszoba között. Gyorsan láthatatlanná válva óvatosan közeledett a hangokhoz, aztán meghallotta, hogy Dumbledore professzor és Madame Pomfrey éppen csöndesen beszélgetnek az ágyon lévő eszméletlen férfiról.
Az óvatossága ellenére Dumbledore kék szemei rávillantak a gyógyító válla felett, majd hálásan elmosolyodott.

- Á, Miss. Granger. Éppen arról gondolkodtunk, hogy bárcsak tudnánk valakit, aki segíthetne Perselusnak és vigyázhatna rá ma este.

Hermione udvariasan materializálódott, ezzel úgy megijesztve Poppy Pomfreyt, hogy az megmarkolta a ruhája nyakát.

- Azt hiszem, én fogok rá vigyázni – válaszolt Hermione kicsit elveszve. – Csak egy kis ideje tért vissza, épp annyira, hogy elkészítse azokat – mutatott rá az éjjeliszekrényen lévő bájital-adagokra –, aztán bemászott az ágyába.

A nővér felkapta az egyik fiolát a szekrényről, és a gyertya fényébe tartotta.

- Hmm. Lehet, hogy ivott? – kérdezte komoran, majd idegesen ciccegett egyet, amikor Hermione bólintott.

- Csak ki kell egy kicsit szellőztetnie a fejét – emlékeztette a nőt az Igazgató. – Perselus ismeri a határait.

Pomfreyt nem érdekelte a férfi, inkább Hermionét döfte át az éles tekintetével.

- Tudott uralkodni az ital felett?

- A bájitalon igen. A whiskyn nem.

- Pff. Mint mindig – kommentálta. – De ez alkalommal sokkal jobb a helyzet. Csak néha jut eszébe feltakarítani a hányadékát.

Hermione nem mondott semmit, de Dumbledore vetett rá egy hosszú pillantást a félhold alakú szemüvege felett. Aztán inkább ő sem mondott semmit, helyette odafordult a társához.

- Nos, Poppy, későre jár, és láthatod, hogy Perselus már a lehető legjobban van. Nem vagy olyan idős, mint én, de mindkettőnknek szüksége van pihenésre. Miss. Granger, terhelhetem azzal, hogy megkérem, fél szemmel vigyázzon Perselusra?

- Nincs ellenvetésem – mondta Hermione bizonytalanul. – De mire számíthatok?

- Hirtelen láz, erőszakos rémálmok, hányás – válaszolt Poppy azonnal, mintha ezek közismert tények lennének. – Most hajnali kettő van. Ha pirkadat előtt bármikor is felébred, emlékeztesse rá, hogy vegyen be egy adagot a Braxdice bájitalból. Bármilyen más esetben akkor vegye be, ha felébred. Reggeli előtt lejövök, hogy megvizsgáljam.

Néhány órával később Perselus Piton tényleg elkezdett mozgolódni. Hermione bűnbánóan visszahelyezte a könyvespolcra azt a könyvet, amit elkezdett olvasni, és materializálódott az ágya melletti függönynél.

Piton egy nyögéssel oldalra fordult, köhögött egy párat, néha-néha rásandítva a halvány gyertyafényre, ami még mindig égett a fali gyertyatartóban. Amikor fekete szemeivel ráfókuszált Hermione alig látható körvonalaira, a fölső ajka megrándult nemtetszésében.

- Itt volt Dumbledore, ugye? – morogta Perselus. – Mindig itt hagy egy házőrzőt, hogy figyeljen.

- Az embereknek szükségük van az alvásra – emlékeztette őt Hermione. – Nekem nincs.

Nem törődve azzal, hogy válaszoljon Perselus kinyújtotta egyik remegő kezét a szekrény felé. A remegés miatt a fiola elkezdett körözni a tartójában, mire Hermione gyorsan megragadta, hogy megmentse attól, hogy kicsúszik a férfi ujjai közül. Ő dörmögött valamit, de nem sok esélye maradt, hogy visszautasítsa a segítséget – nem mintha fizikailag lett volna hozzá ereje, hogy eltolja.

Le tudta nyelni a sűrű folyadékot, az arckifejezése pedig sokatmondóan árulkodott arról, hogy mi a véleménye az ízéről. Utána visszaesett az ágyba, behunyta a szemeit, nehéz légzése pedig elárulta, hogy mennyire kimerítette ez a kis tett is.

Még mindig csukott szemmel leszedte magáról a takarót, majd visszahúzta, közben pedig alig tudta irányítani a mozdulatait, amelyek kényelmetlenségről árulkodtak. Az izzadság gyenge fénye jelent meg sápadt, viasszerű arcán.

Gondolkodás nélkül, egy civilizációnál régebbi, az emberi gondolkodás határait meghaladó ösztöntől vezérelve Hermione elhelyezte a tenyerét Perselus homlokán, hogy megnézze a hőmérsékletét, de képtelen volt megállapítani, hogy volt volt-e láza. A nyúlós, ragadós hő, ami jellemző volt az élőkre, hozzátapadt a kezéhez, de amúgy semmilyen különbséget nem érzett a többiekhez képest.

Perselus gyengén felnyögött, így gyorsan elkapta a kezét.

- Sajnálom, professzor. Fájt?

- Csodálatos volt – sóhajtott a férfi alig hallhatóan.

Bizonytalanul, de próbaképpen visszatette a kezét a homlokára. Az újabb megkönnyebbült sóhaj felbátorította, így rákényszerítette magát, hogy elviselje a kellemetlen érzést. Ha a kísértetkezéből áradó hűvös gyógyír egy beteg ember számára, akkor eltűri.
Egy ideig legalábbis.

Felváltva használva az egyik, majd a másik kezét Hermione felderült, amikor látta, hogy Perselus nyugtalansága lassan csillapodik, és úgy tűnt, hogy most már mélyebb álomba zuhan. Még amikor vissza is vonta a nyugtató tapintást, akkor is órákig csöndes és nyugodt maradt a férfi.

A magas viaszgyertya már majdnem teljesen leégett, amikor megmoccant a férfi, a fejével jobbra-balra hánykolódott, és félig érthető szavakat mormogott vékony ajkaival. Nem válaszolt, amikor Hermione a nevén szólította, és a lány a próbálkozásai ellenére sem tudta értelmezni a szavait. Egyszer mintha Dumbledore nevét hallotta volna, de legalábbis azt, hogy „Albus”, ami ugyanúgy lehetett volna „busz” vagy „krampusz” is.

Közelebb hajolva a füléhez próbálta értelmezni a hangokat. Az előrehajlást azonban elszámolta, mert a férfi egy hirtelen fejrántása után az állkapcsát már a saját arcában találta. Mivel fizikailag nem volt teste, semmilyen ellenállásba nem ütközött, és a férfi homloka keresztülment az övén.

Olyan hirtelen, mint ahogy egy fénycsík megvilágít egy sötét szobát, Hermione hirtelen egy ködös szigetet látott maga előtt, és egy magas, sötétbe burkolózott alakot, egy képet, amely olyan tisztán jelent meg előtte, mintha csak most látta volna. Gyorsan felült, fölé hajolt a mozdulatlan férfinak, de ekkor eltűnt a kép. Hermione elkerekedett szemmel nézett le a férfira. Az előbb látott ember – Piton? – tele volt zavarodottsággal, elveszettséggel, és borzasztó magánnyal, ami úgy sértette a lány lelkét, mint az éles üvegszilánk.
Perselus elcsöndesedett, amikor keresztülment rajta az arcával, de egy hosszú pillanat után megint elkezdett hánykolódni. Újra hallotta a tiltakozó mormogását, ami mintha már mérgesebb lett volna.

Idegileg felkészülve Hermione újra előrehajolt, és becsukva a szemeit oldalra fordította a fejét, így olyan közel került az arcához, hogy érezte az élő test melegét, mintha csak szaunában lett volna. A férfi sóhajtott egy mélyet a lány anyagtalan testéből áradó hideg miatt, de ekkor Hermione már a fogát csikorgatta a hő miatt, és a szigetre, valamint a magányos lakójára koncentrált.

Sűrű köd vette körül, amikor Hermione magához tért. Az éjszakai levegő hűvös és nedves volt az arcának, és a lába alatt a föld puha és nyirkos volt. A gravitáció érzése teljesen új volt neki, hiszen szellemként nem hatott rá; hátrabillent a sarkára, hogy megnézze a súlyát ebben a valóságban. Az érzés rögtön elvesztette a vonzerejét, amikor fekete, rossz szagú víz csapódott neki a lábának, borította be a papucsos lábujjait, és hűtötte le az egész lábát.

Gyorsan kilépve a tócsából, amit csinált, körülnézett valamilyen tárgy után – fákat, utat vagy éppen egy magas férfit keresett, akinek éppen behatolt az álmába. A látása azonban teljesen korlátozott volt, csak egy pár lábnyira látott el minden irányban, de semmilyen érdekességet nem vett észre, kivéve a mocsaras környezetet. Vacogva a füle mögé tűrte a haját, miközben figyelmesen hallgatózott.

Egy gyenge hang az egyik irányba fordította a figyelmét, és egy pár lépésre tőle észrevett valamit a szürkeségben. Néhány tíz lépés után egy alak bontakozott ki a ködből; egy férfi, aki fehér pólót és fekete nadrágot viselt. Háttal volt a lánynak, de kétsége sem volt a felől, hogy ki az.

- Piton professzor? – kérdezte próbaképpen, de a férfi nem fordult meg.

Úgy látszott, hogy minden figyelmét az előtte gomolygó köd köti le, és a csalódottság tisztán látszott a vállai állásán. A csizmái egy kicsit ívessé váltak, ahogy fel- és lejárkált a mocskos földön, és addig fel sem nézett Hermionéra, amíg az mellé nem ért.

- Nem igazi – mondta neki elutasítóan, visszafordulva a nézelődéshez.

Hermione nem válaszolt erre; túl elfoglalttá tette az, hogy megszokja a különbséget közötte és az általa ismert professzor között. Magasabbnak tűnt, a haja nem volt zsíros, inkább puha, hollófekete fürtök keretezték a hosszú arcát. És az arca… Hermionénak hosszú pillanatokba tellett, míg felfogta, hogy ez a férfi sokkal fiatalabbnak tűnt – vagy mégsem? Nem, nem volt feltétlenül fiatalabb.

A tapasztalata, hogy hogyan nézett ki a fantom-énje, rádöbbentette, hogy most Piton belső világát látja. Ez az ember Perselus Piton volt, legalábbis ahogyan ő emlékezett magára – még mielőtt Halálfaló lett volna, mielőtt kikerült volna az élete irányítása a kezei alól, és mielőtt rákényszerítette volna magát egy olyan útra, ami tele volt rossz döntésekkel és a még rosszabb következményeivel. Ezek az események ugyanis sokkal jobban megöregítették, mint amennyire az elmúlt két évtizednek kellett volna.

- Piton professzor – próbálkozott újra Hermione. – Valami baj van?

Már megint keresztülnézett rajta a férfi, inkább belebámult a ködös tájba. A nyugtalansága egyre nőtt, abba sem hagyta a reménytelen átkozódást az összeszorított fogai mögött, miközben fel- és lesétálgatott.

- Professzor. Piton professzor. Perselus!

A keresztneve hallatán végül válaszolt neki, és megfordult.

- Mit akar? – horkantott.

- Hol vagyunk?

- Nem tudom – vallotta be. – De valahol máshol kéne lennem.

- Hol?

- Nem… nem emlékszem. El kell mennem valahova. Nem emlékszik, ugye? Természetesen nem, hiszen sosem volt jó a visszaemlékezésben.

Hermione visszafojtott egy éles visszavágást, tudván, hogy ez nem fog segíteni. Valószínűleg nem is ismerte fel.

- Talán segíthetek, hogy emlékezzen. Kapcsolódott a dolog a gyűléshez?

- Nem hiszem. A prefektus-gyűlések mindig csak időpocséklások, nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb dolog, amire emlékeznem kellene.

- Nem egy prefektus-gyűlés, professzor. Emlékszik arra, hogy mi történt ma este?

Elgondolkodva megállt.

- Volt egy tanári értekezlet – kezdte bizonytalanul.

Az egyik keze elkalandozott a bal ingujjához, amiről tudta a lány, hogy ott tartotta a pálcát, de semmi sem volt ott, amit a keresgélő ujjai megtalálhattak volna.

- Dumbledore professzorra van szüksége? Mintha úgy hallottam volna, hogy hívta őt az előbb. – Hermione nem akart kitérni arra, hogy mikor és hol hallotta, hogy a nevét morogta
.
- Albust? Miért akarnék beszélni vele, hacsak nem… – Perselus elhallgatott, és váratlanul felnyögött.

Az arca falfehérré vált, és egy pillanat múlva a gyomrához kapott, mintha halálosan megsebezték volna.

- Professzor! – szólongatta Hermione, de ő térdre esett, és előregörnyedt a fájdalomtól.

Reflexszerűen megragadta a karját, hogy visszatartsa attól, hogy előreessen, és teljesen meglepődött, amikor érezte, hogy szilárd teste van. A lánynak támaszkodva reszketve lélegzett, a testét rázta a kín.

- Állítsd meg! – zihált. – Kérlek, állítsd meg. Nem bírok többet, kérlek… könyörgöm – nyöszörögte szinte sírva.

- Vessen véget neki maga! – parancsolta neki Hermione, miközben megpróbálta biztatóan megrázni a keskeny, de így is szilárd vállát. – Ez nem valóságos, professzor. Perselus – javított ki magát. – Ez egy álom, Perselus. Nem igazi.

A karjaiban lévő férfi megint megvonaglott, de a feszültség mintha egy kicsit alábbhagyott volna benne. Hermione átfogta őt a karjaival, és újra meg újra elismételte a szavait, amíg a vállai abba nem hagyták a remegést.

- Anya? – kérdezte morogva.

Hermione lenézett magára, és észrevette, hogy egy régifajta boszorkánytalárt viselt, de amíg nézte, az visszahalványult a megszokott árnyalatba. A karjaiban lévő férfi eltolta magától épp annyira, hogy megnézhesse, az arca pedig gyanakvóvá vált.

- Nem vagy az anyám – mondta Piton közömbösen, mielőtt válaszolhatott volna. – Az anyám halott.

- Nem, nem vagyok – értett egyet Hermione, és óvatosan visszaterelte a szót a beszélgetésre, nem pedig a fájdalomra. – Csak álmodsz. Látod? – Rátette a kezét az övére, és megfogta. – Nincs semmi baj, Perselus. Ez csak egy álom, nincs semmi baj.

Piton bizonytalanul engedte, hogy Hermione felhúzza addig, amíg enyhén billegve meg nem állt a lábán. A kezét a karján és a vállán tartotta, remélve, hogy ezzel magán tartja a figyelmét, hogy ne tudjon figyelni a feneketlen, fenyegető ködre.

- Ez egy álom. Csak a te akaratod létezik, és a világ olyan, amilyennek akarod, Perselus. Nincs fájdalom, vagy boldogtalanság.

Végül leengedte a férfi a kezeit, és ő is megfogta a lány kezét, enyhén megütve a könyökét. Lenézett rá, és arra a körre, amit a fogásukkal alkottak. A lány érezte a szilárd csontot, és az izmokat a kezében, érezte a hosszú ujjainak a szorítását.

- Akkor is elvesztem – mondta neki.

A bizonytalanságot még mindig lehetett hallani a mély, bársonyos hangjában, de a sürgetés és a fájdalom már hiányzott.

- Nem számít – válaszolt Hermione. – Itt biztonságban vagy. Most már pihenhetsz.

A fekete haja ide-oda lengedezett, ahogyan ingatta a fejét az egyet nem értésében.

- Sosem pihenhetsz igazán – mondta csalódottan. A vonásait eltorzította a fekete haj, ahogyan lenézett rá. – Mindig figyelned kell. Ha egyszer is lankad a figyelmed, elkapnak.

Hermione nem tudta, hogy kikről van szó; akárkik lehettek, akik Perselus Piton fantáziájában szörnyeknek számítanak, és nem akarta kipróbálni azt, hogy felbolyduljon az álma, és a lelkében lévő szörnyek jelenjenek meg benne. Kétsége sem volt afelől, hogy az előtte álló férfinak több mint elég tapasztalata volt a rossz dolgokkal.

- Vigyázni fogok, amíg alszol – mondta neki ehelyett. – Bízhatsz bennem. Nem fogom megengedni, hogy bármi is történjék veled.

- Nem fogod? – kérdezte majdnem gyanakvóan. – Miért nem?

- Mert – válaszolt, miközben valami meggyőző dolgon gondolkodott –, azért vagyok itt. Hogy vigyázzak rád.

Meglepő módon úgy tűnt, hogy elfogadja ezt a férfi. Egy fáradt vállvonással leült az egyik sűrű ködfelhőre, amiről kiderült, hogy egy régebbi fajta hintaszék volt. Egy agg szőnyeget terítettek rá, ami tele volt foltokkal. Borzalmasan kényelmetlennek látszott, de Piton úgy feküdt rajta, mintha egy puha ágyban feküdne, még a szemeit is behunyta.

Hermione ott állt fölötte a szürke ködben, várva a szörnyeket, de pillanatokon belül a köd teljesen elhalványult, és újra Piton ágya fölött hajolt a hűvös pincebeli szobában. A férfi maga csöndes volt, és mélyen aludt.

Eléggé megrendülve és szörnyen bizonytalanul Hermione átkarolta saját magát, majd eltávozott a mennyezeten keresztül.