Minden a hóeséssel kezdődött. Az első hó az ódon kastélyt még varázslatosabbá tette. Az ősz végi komor szürkeséget felváltotta a ragyogó fehérség. A Roxfort lakói mit sem sejtettek ebből a mesés éjszakai változásból, még az álmok világában jártak, amikor a vakító fehérségben gyönyörködő fekete taláros alak egy kőpadon megpihenve újra élte az elmúlt éjszakát.
- Perselus! – szólalt meg egy sziszegő hang a koszos és sötét kunyhóban.
- Rendelkezz velem Nagyúr! – Lépett ki a halálfalók köréből Perselus Piton.
- Térdre te szerencsétlen! – A Nagyúr egy átokkal térdre kényszerítette az előtte álló alakot. – Mégis hogy képzelted, hogy ellent mondasz nekem? Azt mondtam, vallasd ki azt a muglit mint egy képzett halálfaló, erre te legilimentáltad, majd törölted az emlékeit ahelyett, hogy megölted volna.
A körben álló halálfalók felhördültek, és megvetően nézték a középen térdelő férfit.
- A mugli nem tudott semmit, nem akartam rá pazarolni a sötét művészetek tudományát – suttogta Piton miközben folyamatosan küzdött Voldemort okklumenciája ellen.
- Nem akartad? Mit számít az, hogy te mit akarsz? Crucio! – üvöltötte a Nagyúr vérben forgó vörös szemekkel.
Az első Cruciot még legalább tíz követte, de az utolsókat Piton már nem tudta számolni, minden erejét az elméje védelmére fordította. Aztán már csak arra emlékezett, hogy Voldemort szétoszlatta a halálfalókat, és őt egy átokkal visszaküldte a Roxfort kapui elé.
Nem tudta pontosan, csak sejtette, hogy két - három órán át feküdhetett a hóesésben tehetetlenül, amikorra annyi erőt gyűjtött, hogy feltörje a kaput védő varázslatokat, és megpróbáljon eljutni a pincéig. Néhány méter után lerogyott arra a kőpadra, ahol most is ült.
Az éjszaka véget ért, és már nem csak a varázslámpák világítottak, hanem kezdett hajnalodni. A gyűlés képeinek helyét Piton fejében átvették a régi emlékképek: a kegyetlen apja, az anyja felesleges és gyötrelmes halála – igen, az édesanyja volt az egyetlen, aki feltétel nélkül szerette őt. Azóta mindenkiben csak rossz érzéseket ébreszt: félelmet, rettegést, utálatot és undort. Sokat gondolkodott rajta, hogy mindent ő tett tönkre a gyermekkori zárkózottságával. Talán, ha a társai kezdeti sajnálatát nem tekintette volna megalázónak, és Roxfortban töltött első néhány hónapja alatt nem üldözött volna el mindenkit, akkor most minden más lenne… Nem ő lenne a pince réme, a félelmetes Perselus Piton aki mások szerint képtelen érezni, hanem egy szánalmas alak lenne, akit a világ sajnálna, és néha dédelgetne. Neki ez azonban nem kellett, és bármi is történt mostanáig, ezután sem kellene.
Mennyivel egyszerűbb lett volna a kapuk elől felküldeni egy segélykérő varázslatot, mennyivel könnyebb lenne a gyengélkedőn, ahol ellátják, Dumbledore mellette ülne, és kedvesen mosolyogna rá.
Dumbledore volt az egyetlen, akit kedvelt, de neki sem tudott megnyílni. Hogyan mondhatta volna el az öregnek, hogy anyja volt az egyetlen, akitől kedvességet kapott, ő simított végig utoljára gyengéden az arcán, és az ő szemében látta utoljára a felé irányuló önzetlen szeretete, és hogy fűzhette volna hozzá, hogy ez neki mennyire hiányzik?
Menyire vágyik arra, hogy szeressék. Szeretné egyszer, csak egyetlen egyszer lehunyni a szemeit pár pillanatra egy ölelésben, amely nem álnokság, és nem a kihasználtság érzését kelti benne. Pedig a világ jelenlegi állása szerint csak egy nőt lehet kihasználni, egy férfit nem.
Piton már rengetegszer érezte, azt, hogy kihasználták. Tulajdonképpen Dumbledore is kihasználja azzal, hogy állandó visszatérésre kényszeríti a halálfalók körébe. Voldemort is csak kémnek használja. A nők…, nos igen, a nők már semmilyen módon nem használják. Bellatrix Lestrange használta egy ideig még a Roxfortban a testét. Piton tudta, hogy az egész csak a szexről szólt, de abban az időben kamaszként neki is csak az kellett.
Bella vezette a Nagyúr elé, ő volt, aki elhitette vele, hogy így bosszút tud állni, és ez a bosszú legtökéletesebb módja. Elhitte.
A bosszú első része tökéletes volt. Megölte az apját, és Voldemort megjutalmazta a Sötét Jeggyel. Azonnal a belső körbe került, és a bosszú folytatódott, mérgeket kevert, azokkal embereket gyilkolt, kínzással vallatott, információkat gyűjtött, és közben észre sem vette, hogy mivé vált.
Egy halálfaló gyűlésen meglepték őket az aurorok. Néhány társát megölték, őt és még másik hármat elfogták, a többiek elmenekültek. Pitont Bella meg tudta volna menteni, de nem tette.
Akkor döbbent rá, hogy minden próbálkozása ellenére egyedül van. Nincs családja, nincs barátja, akiket eddig a társainak hitt, cserbenhagyták. Ezért nem harcolt akkor a halálfalókkal, hagyta, hogy elfogják. A minisztériumban két hétig vallatták. Először csak kérdéseket tettek fel, majd Veritaserumot itattak vele, átkokkal gyötörték, végül testileg bántalmazták.
Akkor már mindent bánt, tisztában volt vele, hogy mennyire mélyre süllyedt és onnét már nincs visszaút. Alastor Mordon öklei közül Lily Potter mentette ki. Piton régről ismerte a nőt. Gyermekkorukban, egy faluban laktak, és talán ő volt az egyetlen, aki tudott Piton sorsáról, és bizonyos mértékben meg is értette a férfit.
Lily mellette tanúskodott a Minisztériumban, elvitte a Szent Mungóba. Mivel csak az apja halálát tudták rábizonyítani, és arra is megfelelő indokokat emlegetett fel a nő, felmentették.
Dumbledore kérésére, az ő kezére jutatták. Az igazgató meghallgatta, és felajánlotta neki egy állást a Roxfortban. Piton elfogadta és attól a 16 évvel ezelőtti estétől kezdve a Roxfort lett a kényelmes börtöne. Az iskolát egy napnál többre csak ritkán hagyta el, mivel a Fonó sori régi házba Voldemort eltűnéséig Dumbledore nem engedte, utána, azonban már ő sem akart visszamenni.
Az a tizenöt év, amíg Voldemort nem volt köztük, rendkívül békés volt. Pitonnak egy szava sem lehetett. Az emberek egy idő után nyilvánosan már nem merték megszólni, és ő visszavonultan élhetett és taníthatott. A diákjai megkeserítették az életét, de mindemellett jó volt az a másfél évtized.
Aztán a Nagyúr visszatért és Dumbledore visszakényszerítette a halálfalók közé. Most már több mint egy éve ismét tűri a megaláztatást, és engedelmeskedik a kor két legnagyobb mágusának.
Az elmúlt hónapok nem csak még zárkózottabbá, hanem ismét olyan érzéketlenné és agresszívvá tették, mint amilyen tizenéves halálfalóként volt.
Az elmúlt néhány napban az ünnepek közeledtével azonban megint erőt vett rajta a gyengédség hiánya. Vágyott rá, hogy ne kelljen egyedül lenni, hogy a kandallója előtt ücsörögve, valakit magához ölelhessen, hogy valaki legalább az illúziójával kecsegtesse annak, hogy nincs egyedül.
Néha nevetnie kellett ezen az érzésen, de most tizenegynéhány Crucio után már semmi sem érdekelte. Úgy érezte, hogy végképp megtört. Most már semmi értelme az életének, mert minden tettével másokért harcol, saját magáért semmit nem tesz, és érte sem cselekednek.
Egyedül, másokért…
Egy pillanatig furcsa érzés kerítette hatalmába, valami fojtogatta a torkát. Amikor rájött, hogy ezek a sírás jelei, azonnal erőt vett magán. Hiszen ő Perselus Piton. Csak nem fog sírva fakadni, mint egy óvodás kislány.