Megpróbált ismét felállni, de csak a következő kőpadig jutott. Gondolkodott, hogy hogyan tudna magán segíteni. Mindjárt felébrednek a diákok, és meglátják őt magatehetetlenül. Ezt nem engedhette. Erősen összpontosított, és néhány pillanaton belül már a kezében voltak a szükséges bájitalok. Felhajtotta az erősítőfőzetet, majd egy bájitalt a Cruciatus tüneteinek enyhítésére.
Percekkel később sikerült elvonszolnia magát a tölgyfaajtóig, onnét pedig a fal mellett learaszolt a lakosztályáig. Ott azonnal a fürdőbe ment, hogy felfrissítse magát, majd rendelt a házimanóktól reggelit, mivel nem érzett magában elég energiát ahhoz, hogy felmenjen a Nagyterembe.
Amikor már úgy érezte, hogy minden ellenére képes úgy viselkedni, mint eddig, magára öltötte a rideg álarcát, és beviharzott a bájitaltanterembe a hetedévesek órájára.
Miért is ne pont ezekkel, a szerencsétlenekkel lenne órám – gondolta magában.
- Tankönyvet elő! Száznegyvenharmadik oldal. Jegyzetelni! – mordult a diákokra.

A hetedévesek már tudták, hogy fölösleges ellenkezni, egy pisszenés nélkül nekiláttak a feladatnak. Piton leült a tanári asztalhoz, és onnét pásztázta a jegyzetelőket. Fél óra elteltével azonban ismét erőt vett rajta a rosszullét. Frissítő és erősítő varázslatokat küldött magára, de megmozdulni sem volt képes.
Hát igen, a szokásos izombénulás az átok egyik utóhatása, még szerencse, hogy az izomgörcsökre való főzetet megitta. Vajon mit szólnának a diákok, ha óra közepén neki állna rángatózni? Mi lenne a reakciójuk, ha rájönnének, hogy ő is ember, érzi a fájdalmat és meg lehet törni? Vajon nevetnének, vagy elrohannának félelmükben? Abban biztos volt, hogy senki sem segítene. Ábrándozása közben észre sem vette, hogy egy barna szempár őt figyeli.

Hermione Granger nem értette, hogy mi történt vele az elmúlt nyár óta. Állandóan azon kapta magát, hogy Piton minden mozdulatát nyomon követi, és folytonosan tudni akarta, hogy merre jár a férfi.
- No lám, lám. Mione, drágám! Mióta gondolsz te Pitonra férfiként? – szólalt meg egy hang a fejében.
Aztán, miközben a tankönyv helyett Pitonra meredt, előjöttek az elmúlt hónapok, a nyár emlékei.
Látta maga előtt, mikor legelőször megpillantotta Pitont a Grimmuald téren, a laboratóriumban elmélyülten egy főzetre koncentrálni. Még fél óra múlva sem vette őt észre a férfi. Ő pedig itta a látványt, ahogy a professzora a bájital-hozzávalókat gondosan aprítja, hogy minden hozzávalót egyenként megvizsgál, ahogy az üstben lágy mozdulatokkal a főzetet keveri.
Volt azokban a mozdulatokban valami számára eddig teljesen ismeretlen gyengédség, amit még sohasem tapasztalt a férfinél.
Aztán azonnal egy augusztus eleji este emlékképe villant be. Egy bevetés után Piton a sebesülteket látta el Madame Pomfreyvel. Finom mozdulatokkal tisztította a sebeket, és gondosan ellátott minden sérültet. Amikor odaért, hogy Hermione karján is ellásson egy égési sérülést, a lány összerezzent, és felnézett a tanár sötét szemeibe. Piton az összerezzenést azonnal a félelemnek és az undornak tudta be, Hermione látta a férfi szemében a csalódottságot, ha csak egy pillanatra is, mert utána megvillant a jól ismert gúnyos mosoly.
- Igaza van, Ms. Granger! Jobb is, ha fél tőlem! – Azzal levágta a tégelyeket Hermione mellé az asztalra, és kiviharzott az épületből.
Az után az este után a férfit már csak a Roxfortban látta viszont. Mindenkinél visszavonultabban élt, a pincén kívül nem is látták. Büntetőmunkák helyett tömérdek mennyiségű pontokat vont le, és a diákok megfélemlítésén minden eddiginél nagyobb erővel dolgozott. A mindenki számára nyilvánvaló, felszínes dolgokon túl azonban Hermione mást is látott. Látta a magányt, az érdektelenséget, és ami most a legjobban megijesztette, látta a professzorán a megtörtséget, a sebezhetőséget és a fájdalmat.
Nem tudott az előtte levő könyvvel foglalkozni, csak bámulta azt az arcot, amelyiken most érzelmek kavalkádja suhant át.
A merengéséből egy erőteljes, mély hang zökkentette ki.
- Ms. Granger! Ha elkészítette a jegyzeteit a feladott ötven oldalból, amit személy szerint kétlek, akkor távozzon a teremből!
- Én… uram… elnézést… még nem vagyok kész. – Zavartan lesütötte a szemeit, és ismét belemerült a bájitalkönyvébe.

Piton nem tudta mi történt a lánnyal. Már többször észrevette, hogy a diákja őt figyeli, de akárhogy próbálkozott, nem tudott rájönni miért. A fejébe pedig a törvény miatt nem nézhetett bele.
***
Az órának, és lassan a napnak is vége lett. Piton a lakosztályában a kandalló előtt ülve merengett, amikor megérezte a Nagyúr hívását.
- Hát nem volt elég neki a tegnap éjszaka? – Nem érzett magában elég erőt arra, hogy ismét megküzdjön az átkokkal. Tudta, hogy csupán pár Crucio is elég lenne ahhoz, hogy az izomgörcsök hatására megálljon a szíve. – Talán nem is lenne olyan rossz. Mindennek vége szakadna egy pillanat alatt.
Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, amíg el nem érte a hoppanálási pontot a Roxfort kapuin kívül.
Ismét a sötét kunyhóban találta magát. Körbejáratta tekintetét a dohos falakon, és azon merengett, hogy mi lehetett olyan fontos, hogy két nap egymás után összehívta az a féreg a belső körét. Nem telt el egy perc, és már meg is tudta.
- Lám-lám, Perselus! Ismét itt állsz előttem épen és egészségesen. Mindig is becsültem a tartásodat, de ma már te is tudod, hogy nem kerülne túl nagy energiámba téged ismét térdre kényszeríteni, és porrá átkozni. Látom, tudod mire gondolok. – Piton gyorsan okklumentált Voldemort támadása ellen. – A szív valóban kényes műszer, de a tied lassan feleslegessé válik. Ellenben lásd, kivel van dolgod, adok ennek a szívnek még egy éjszakát. Két társaddal és egy halálfaló jelölttel elmész, és végrehajtod a múltkori parancsomat. Öld meg azokat a muglikat, mert ha nem, te halsz meg! Most pedig eredj! Egy teljes napod van. A társaid Malfoy és Nott lesznek.
Piton ereiben megfagyott a vér. Most már nincs visszaút, meg kell halnia. De nem engedi, hogy ez a korcs tapossa a sárba. Ezt nem érdemli meg annyi fájdalmas év után. A gondolatok, a tervek, az emlékek kavarogtak a fejében és csak fél füllel halotta, hogy a támadást Malfoy holnap este nyolcra rakta.