13. fejezet

– Csengettek…
Hermione kinyitotta a fél szemét.
– Hm?
– Mondom, nyiss ajtót – morogta mellette a férfi, és a fejére húzta a takarót.

Ki lehet az ilyenkor? – mérgelődött Hermione, miközben a papucsát kereste az elsötétített szobában. Mikor azonban bizonytalan léptekkel kilépett a nappaliba, pillantása a faliórára esett. Te jó ég! Tizenegy óra van? Újra csöngettek, ezúttal hosszabban.

– Megyek már! – kiáltotta a lány. Elfordította a kulcsot, és résnyire nyitotta az ajtót. Kipislogott, aztán egy szempillantás alatt teljesen éber lett.

– Harry?
– Jó reggelt – mosolygott rá a fiú óvatosan. – Minden rendben?
Hermione kitárta az ajtót, majd fejét a falnak döntve felsóhajtott.
– Elaludtam… – felnézett Harryre. – Az esküvői próba, igaz?
A fiú vigyorogva bólintott.
– Tonks cseppet ideges.

Hermione felnyögött és a hálószoba felé indult. Ekkor, mint a villám hasított belé a felismerés, hogy Perselus ott alszik Harrytől néhány lépésnyire.
– Felöltözöm, várj itt, rendben? Egy perc – hadarta és beszaladt a hálóba. Becsapta maga mögött az ajtót és az ágy felé indult. Megbotlott egy papucsban és ráesett a takaróhalomra.

– Merlinre, meg akarsz ölni álmomban? – hallotta a felháborodott hangot a takarók alól.
– Csss – Hermione feltápászkodott és az ablakhoz botorkált. – Itt van Harry.
Elhúzta a függönyt és megfordult: Perselus hunyorogva nézett rá az ágyban ülve.
– Potter?
– Bizony. Elaludtunk – a szekrényhez lépett és keresgélni kezdett.
– Mégis mit keres itt Potter? – Perselus az arcát kezdte dörzsölgetni és feltérdelt az ágyban.
– Ma van az esküvői próba. Tudod…-- kapkodva öltözni kezdett. -- Remus és Tonks felkértek, hogy legyek az egyik tanú. Harry a másik.
– Persze, persze – a férfi visszadőlt a párnákra.

– Hermione?
Hermione ijedten kapta fejét az ajtó felé, majd Perselusra nézett.
– Nem láthat meg – suttogta, aztán kikiáltott. – Megyek már!
Kilépve a szobaajtón egy felettébb gyanakvó és kissé mérges Harryvel találta szemben magát. Próbált belesni Hermione mögött a hálóba, a lány azonban becsapta az ajtót.

– Ki van itt? – ráncolta a homlokát a fiú.
– Senki – vágta rá Hermione, de tudta, hogy ez nagyon gyenge hazugság, mivel Harry már tolta is félre maga elől.
– Mégis mit képzelsz? – kiáltott rá a lány, de hiába. Harryben már megérlelődött a gyanú. Egy pillanatra megtorpant, ahogy megfogta a kilincset és Hermionéra meredt. Aztán belökte az ajtót.

Ahogy Harry belépett Hermione odaszaladt Perselus elé – aki immár farmerben és pólóban ácsorgott a szoba közepén –, és villámló szemekkel nézett Harryre. Csámpás, aki eddig az ágyon feküdt, felborzolta a szőrét és dühösen fújt az újonnan érkezet fiúra. Perselus csak állt és Hermione válla fölött nézte Harryt kifürkészhetetlen tekintettel.

– Mi folyik itt? – kérdezte indulattól remegő hangon Harry.
Hermione felszegte a fejét és dacosan nézett barátjára.
– Nem akartam, hogy így tudd meg.
– Megtudni? Mégis mit?
Mindhárman érezték, hogy ez csak költői kérdés volt.
– Potter, ez nem a legalkalmasabb hely és idő a…
– Maga csak hallgasson! – rivallt rá Harry.
Perselusból előbújt a bájitaltanár és kilépett Hermione háta mögül.
– Ne ordítozz velem – susogta.
– Maga… maga… – Harry szinte fuldoklott a dühtől. Előrántotta a pálcáját.

– Elég! – sikította Hermione. A két férfi kissé kábán fordult a lány felé – szinte meg is feledkeztek arról, hogy ő is a szobában van.
– Azonnal hagyjátok abba – Harryre nézett. – Menj előre. Mondd meg Tonksnak, hogy azonnal megyek én is.
– Csak miután elmondtad, mi ez a téboly!
– Nem. Nem most és nem így. Majd ha lenyugodtál…
– Nem fogok lenyugodni! – ordította Harry és tett egy lépést a pár felé. – Ez a gyilkos… hogy mert hozzád érni? Megőrültél, Hermione?

Hermione döbbenten bámult fel a fiú arcába. Harry látta rajta, hogy mindjárt felpofozza, így hátrált két lépést. Nem bánta, amit mondott, ó, nem. Elárult engem – gondolta keserűen. Miért pont Pitonnal kellet…?!

– Kifelé – suttogta a lány, amikor végre meg tudott szólalni.
Harry még egy gyűlölködő pillantást vetett volt tanárára, majd sarkon fordult és kirohant.
Perselus és Hermione összerándultak a bejárati ajtó csapódására. Hermione szaggatottan vette a levegőt. Érezte, hogy mögötte a férfi lerogy az ágyra. Megfordult.

– Jól vagy? – Perselus kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé.
– Igaza van – suttogta végül és felnézett a lányra. Hermione szíve összeszorult erre a fájdalmas pillantásra.
– Mi? – térdelt le a férfi elé.
– Fogalmad sincs, miket tettem…
– Ne csináld…
– Nem, Hermione – Perselus arca megkeményedett. – Hogy is hihettem? Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy azt higgyem, új életet kezdhetek?
Megragadta Hermione vállát.
– Potternek igaza van. Gyilkos vagyok. Embereket öltem parancsra.
Hermione elsírta magát.
–Kérlek…

A varázsló felállt és ellépett az ágytól. Hermione az ágy szélére borult és úgy zokogott tovább. Perselus nem bírta hallgatni ezt, így vissza sem nézve az ajtó felé indult.
– Sajnálom – mondta keserűen.

Hermione hirtelen felugrott és összeszedte magát. A nappaliban érte utol a férfit és megragadta a karját.
– Nézz rám! – követelte, de Perselus csak állt előtte lehajtott fejjel. – Perselus, nézz rám, az istenért!
Végre a fekete szempárba pillanthatott. Nem látott mást, csak végtelen reménytelenséget és fájdalmat.
– Nem mehetsz el így – súgta a lány. – Harry… nem számít, mit mond. A háborúnak vége van. Te pedig jó ember vagy…
– Nem – Perselus kiszabadította karját a lány kezéből és a kandallóhoz lépett. Kivett egy maréknyit a párkányon álló hop-poros dobozkából. A dohányzóasztalkáról elvette a pálcáját, tüzet gyújtott, beszórta a port a lángokba és belépett a kandallóba.

Hermione alig látott a szemét elfutó könnyektől. Percekig állt a szoba közepén, aztán lábai felmondták a szolgálatot. Sírva borult a szőnyegre. Csámpás dörgölőzött hozzá és a lány odahúzta magához vörös bundás, meleg testét.
– Ó, Csámpás, mi lesz most?
A macska megnyugtatóan dorombolt és nedves orrát gazdája könnyáztatta arcához nyomta.