15. fejezet

Molly Weasley nyitott ajtót a csengetésre. Már rosszul kezdődik – gondolta magában Perselus az asszony szigorú arcát látva.
– Perselus.
– Molly. Bemehetek?
Mrs. Weasley félreállt az ajtóból.
– Szóval Remusnak sikerült meggyőznie téged?

Vajon miért érzek némi csalódottságot a hangodban, kedves Molly? – kérdezte magától kissé keserűen.

– Igen – felelte egyszerűen. Belépett a nappaliba. Ez egyre jobb és jobb lesz – húzta el a száját, ahogy meglátta a kanapén felhúzott lábbal kucorgó Tonksot.
– Üdv, Nymphadora – tudta, hogy a nő utálja, ha a keresztnevén szólítják. És most nem volt olyan állapotban, hogy bárkit is szeretett volna maga körül tudni. Az egy Hermionén kívül, persze. Mindenki tűnjön el! És hogy ezt elérje, mi sem egyszerűbb, mint az összes jelenlévőt vérig sérteni.

Tonks azonban ahelyett, hogy fúriaként rátámadt volna, elmosolyodott.
– Örülök, hogy itt vagy. Hermione nagyon várt, de most alszik.
– Értem – mondta kimérten a férfi.

Tonks felemelkedett a kanapéról és végigszántott ujjaival padlizsánszínű haján. Értett Perselus testbeszédéből, hangjából és nem haragudott. Ez most csak rá és Hermionéra tartozik. Molly már kevésbé volt megértő. Tonks odalépett a kissé haragosnak tűnő asszonyhoz és finoman a bejárati ajtó felé kezdte tolni.

– Várj egy kicsit, kedvesem – mondta vészjósló hangon a boszorkány. Perselus felkészült a legrosszabbra. Felöltötte a hideg-vagyok-és-érzéketlen maszkját, úgy nézett szembe a rá váró fejmosással.
– Nem tudom, mégis mit képzelsz magadról, Perselus…
– Menjünk már, Molly…

A varázsló majdnem elvesztette uralmát az arca fölött, ahogy látta Tonks kétségbeesett tekintetét. Úgy tűnt, valamilyen rémálma válhatott valóra a nappaliban lejátszódó jelenetben. Egy rémálom, ahol a felbőszült Mrs. Weasley összecsap a rideg Perselus Pitonnal.

– Nem, még nem fejeztem be – felemelte a mutatóujját. – Én figyelmeztettem Hermionét, amikor elmondta, hogy mi van köztetek. De nagyon reméltem, és ezt őszintén mondom, hogy ne lesz igazam, sosem fogod őt bántani, és hogy megérdemled ennek a lánynak a szerelmét. Most már kételkedem a dologban. És…
– Befejezted, Molly? – kérdezte Perselus hűvösen, bár valójában tombolt benne a harag.

Tonks felsikkantott.
– Hermione!
Mrs. Weasley összeszorította az ajkait, és mosolyt erőltetett az arcára, Perselus pedig megpördült a sarkán. Hermione egy szál térdig érő kinyúlt piros pólóban állt a hálószoba ajtajában, sírástól kivörösödött szemekkel, kócosan. A férfi abban a pillanatban el is felejtette, hogy mások is vannak a szobában, csak a lányt nézte. Legszívesebben ölbe kapta volna és addig csókolta volna az arcát, a haját, míg újra nem nevet rá. Hogy lehettem ekkora idióta? Hiszen csak a vak nem látja, milyen csodálatos ez a kócos boszorkány. És én… majdnem tönkretettem.

– Akkor mi most megyünk – hadarta Tonks és kirángatta magával Mrs. Weasleyt. Perselus csak az ajtócsukódást hallotta.
Odasétált Hermionéhoz, aki szomorúan nézett rá, nagy barna szemei könnyekkel teltek meg. A férfi végig akart simítani a törékeny vállakon, de ahogy keze elindult a lány felé, az elhátrált előle.

– Azért jöttél, hogy elmond, mennyire rossz ember vagy és felejtselek el? – kérdezte a lány tompán. – Hogy meggyőzz, te vagy életem legnagyobb hibája? Vagy esetleg egy jól irányzott felejtésátokkal akarod elintézni a dolgot? Az lenne a legkényelmesebb, nem igaz?
Perselus csak állt és nehezen vette a levegőt.
– Hermione…

Hosszú percekig csend volt. Végül Perselus volt az, aki rávette magát a beszédre.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Én… annyira sajnálom. És megértem, ha… ha többé nem akarsz látni ezek után.
Hermione furcsa kis hangot hallatott. A következő pillanatban a lábai felmondták a szolgálatot és összecsuklott a fehér szőnyegen. A férfi ijedten kapott utána. Letérdelt mellé és az ölébe vette. Bevitte a hálószobába és lefektette az ágyra. Leült az ágy szélére és kezébe fogta Hermione hideg jobbját.

– Miért akarsz itt hagyni? – kérdezte suttogva a lány és nagy barna szemeivel kétségbeesetten nézett fel a férfira.
– Ó, szépségem, dehogy is akarlak itt hagyni! – lágy csókot lehelt a homlokára. – Soha többé nem akarok elmenni mellőled… Címeres ökör vagyok, aki azt sem tudja, mit beszél.
Hermione erőtlenül elmosolyodott.
– Tényleg velem maradsz?
– Örökké.

Hermione hajnalban ébredt, érezte maga körül a férfi karját. Óvatosan megfordult és elnézte az alvó arcát. Milyen békés… végigsimított a fehér állon.

Amikor tegnap délelőtt a férfi otthagyta, azt hitte meg fog halni. Tudta, hogy nincs semmi értelme az életének nélküle. Először végtelen gyengeséget érzett, aztán izzó harag öntötte el. Hogy meri? Hogy teheti ezt vele? Végül már csak sírni tudott, és amikor Tonks, Mrs. Weasley és Remus megérkeztek, csak azt hajtogatta: Perselus, kérlek, kérlek… gyere vissza, kérlek… Megitattak vele valami borzalmas ízű főzetet, hallotta riadt hangjukat maga körül, de nem érdekelte. Semmi sem érdekelte. Aztán belezuhant egy mély, sötét szakadékba, ahol nem voltak álmok, nem volt fájdalom, nem volt semmi.

Mikor éjjel végül felébredt, erősebbnek érezte magát és még néhány falatot is leerőszakolt a torkán. Mrs. Weasley csak sápítozott, hogy milyen borzalmasan néz ki, de Tonks megértette Hermione néma kérését, és rövid úton eltávolította az asszonyt a szobából.
– Kérlek, Molly, igazán jólesne egy tea és Hermione is biztosan szívesen inna velem, nem igaz?
Hermione bólintott, aztán ahogy becsukódott az ajtó a boszorkány után, Tonks nyakába borult.

– Ó, drágám – simogatta a fiatal nő barátnője hátát, amíg az keservesen zokogott.
– Elment… itt hagyott… és mindezt miért? Mert Harry gyilkosnak nevezte és ő… életében először egyetértett vele! Hát nem szürreális?
– Nyugodj meg, Remus mindent helyrehoz.
– Micsoda? – Hermione kibontakozott Tonks öleléséből és döbbenten nézett a szürke szempárba.
– Elment, hogy beszéljen Perselussal. Ő biztosan tud rá hatni. Tudod… – a nő biztatóan nézett rá. – Mi is keresztül mentünk ezen Remussal. Minden módon megpróbált eltávolítani magától. Kérlelt, dühöngött… Igen – mosolygott Hermione hökkent tekintetére. – Még ő is tud dühöngeni. De végül… nos te is látod. Meggyőztem, hogy szüksége van a boldogságra.
Hermione lesütötte a szemét.
– Perselusnak is szüksége van rád. Vissza fog jönni, én tudom.
– Legyen így – sóhajtott fel a lány és megszorította Tonks kezét. – Köszönöm.

És Tonksnak igaza lett. Perselus most itt fekszik mellette, békésen alszik, és ha Hermionén fog múlni, akkor ez így lesz az elkövetkező évek minden napján. Szorosan a férfihoz bújt.
– Szeretlek – súgta. Perselus megmoccant és dünnyögött valamit. Hermione belemosolygott a selymes fekete fürtökbe és lehunyta a szemét.