A tavaszi szünet hirtelen köszöntött be a Roxfortba, teljesen kiürítve és csendbe burkolva a kastélyt. Hermione arra számított volna, hogy a pincebeli lakótársát most, hogy minden tanuló eltűnt az útjából, ha nem is virágos jókedvében, de legalább elviselhető hangulatában találja.

A férfi betegsége óta a kapcsolatuk fokozatosan haladt a barátság irányába, és néha azon kapta magát, hogy még élvezi is a bájitalmester gúnyos társaságát.

Hermione így némiképpen csalódott volt, mikor Perselus egy morgással kommentálta a megjelenését. A férfi röviden közölte vele, hogy nincs szüksége, vagy igénye aznap este a társaságára. Még a lány korábban már elfogadott ajánlatát is visszautasította, hogy a szünetben segít neki leltározni a raktárjában, majd odáig ment, hogy egyszerűen letorkolta, mikor a legújabb bájitalpacák letakarítását említette meg a mennyezetről, ahol a nappali pihenőjének óráit szokta lebegve eltölteni.

-         Merlin szerelmére – fakadt ki végül Hermione. – Miért van ma este ilyen harapós kedvében? Még a szokásosnál is jobban?

A bájitaltanár nagyot csapott kezével az asztalra.

-         Tűnjön el. Menjen, írjon Potternek, vagy kergesse a baglyokat, mit bánom én, csak tűnjön már el!

A férfi dühe nem tévesztette meg: Hermione elég jól ismerte őt ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az igazi haragot attól, ami elég valószínűen csak zavarodottság volt. Tágra nyílt szemekkel nézett végig előbb magán a férfin, majd az asztalon, ami fölé hajolt. Perselus visszabámult rá, de Hermione figyelmen kívül hagyta őt, és közelebb lépve az asztalhoz, megvizsgálta az azt borító pennákból és pergamendarabokból álló rendetlenséget. A tintatartót mostanában töltötték újra, és a tépett levéldarabok többségén a férfi energetikus kézírása volt kivehető. Az egyetlen egyéb dolog az asztalon a Havi Bájital legújabb száma volt.

Egy pillanat alatt kikapta a férfi keze alól az újságot, Perselus hiábavaló próbálkozása ellenére, hogy visszaszerezze azt.

-         Mi van benne? –motyogta a lány, miközben biztos magasságba emelkedett.

-         HERMIONE GRANGER, JÖJJÖN LE IDE AZONNAL!

Szeme sarkából figyelve a feldühödött férfit, ha az esetleg egy Begyűjtő-bűbájjal próbálkozna visszaszerezni a lapot, Hermione átfutotta a tartalomjegyzéket, hogy megtalálja, mi húzta fel őt ennyire. Nem volt nehéz rábukkannia: a negyedik cikk egy új tétel hozzáadását adta hírül a tiltott bájitalok listájához, mely a Halálos Lókötő-változat nevet viselte, felfedezve Perselus Piton, a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskola bájitalmestere és…

-         Ezek viccelnek! Neville LONGBOTTOM által? – sikított fel hitetlenkedve Hermione. – Ez ugye Dumbledore professzor ötlete volt?

Perselus Piton arckifejezése bármelyik, a polcain lombikban úszkáló lényt képes lett volna besavanyítani.

-         Eegen - mondta összeszorított fogakkal. – Az igazgató úgy gondolta, ez megtámogatná a fiatalember önbecsülését.

-         Oh, most komolyan! Neville gyógynövény-szakértő, nem bájitalmester.

-         Mr. Longbottom talált rá az Álombaszenderítő-cseppekben rejlő hibára – ismerte el Perselus, igaz, fájdalmas hangon. – Ez így volt tisztességes.

Hermione meg volt lepve, hogy a férfi nem fulladt meg, hogy ki kellett ezt mondania.

-         Mégis – nézett fel huncutan, - azt hiszem, ennek az egésznek több köze van a Minisztériumhoz, ahol még mindig azt hiszik, szándékosan mérgezett meg engem.

-         A Minisztérium talán elfogadta, hogy véletlen baleset okozta a halálát, Miss Granger, de az igazgató úgy érezte, hogy - ahogy ő mondta – előnyös lenne Mr. Longbottom nevét is megemlíteni a felfedezéssel kapcsolatban.

-         Magyarul, ha Neville ártatlan, akkor a logikus következtetés, hogy maga is ártatlan – gondolkozott hangosan a lány. – Persze ez ebben a formában nem igaz, de a Minisztérium számára megteszi.

-         Ha valaha is szándékomban állt volna megmérgezni magát, Miss Granger, akkor azt már a harmadév környékén megtettem volna, inkább, mintsem hogy megvárjam, míg már majdnem végez. – Lemondás és bosszankodás sugárzott Perselus alakjából, ahogy kihúzta az íróasztal alól a széket, és elfoglalta a helyét. – És lelkemre, ezentúl úgy kell élnem, hogy ez a felfedezés immár örökre összeköti a nevem Neville Longbottoméval.

-         Nos – tette hozzá Hermione óvatosan -, talán a gyógyító bájitalért már egyedül arathatja le a babérokat.

Perselus kupacba rendezgette a papírdarabokat az asztalon, és a füle botját sem mozdította a lány megjegyzésére.

-         Miféle bájitalról beszél? – kérdezte szórakozottan.

Hermionét azonban nem lehetett átverni.

-         Arról, ami körül már hetek óta sürgölődik a magánlaborjában. Reméltem, majd engedi, hogy segítsek, most, mikor több időt tud rászánni.

-         Nem sürgölődöm körülötte – felelte a férfi. – Tanulmányozom.

-         Persze, persze. És mit sikerült eddig megtudnia?

Perselus kifürkészhetetlen arccal nézett rá, félig lehunyt pillákkal.

-         Oh, mondja már el, Professzor! Érdekelne, és éppen kifogytam a takarítanivaló üstökből. Nick és Myrtle elszánták magukat, hogy elhurcolnak a póló döntőjére, én pedig elszántam magam, hogy ezt bármi áron elkerülöm. Maga továbbra is személyi labor-asszisztensként fog használni, és így elkerülhetek néhány halálosan unalmas fejnélküli póló meccset.

-         Ennyire szörnyű? – kérdezte a férfi, felvonva az egyik szemöldökét.

-         Rosszabb, mint a kviddics.

-         És mi a rossz a kviddicsben?

-         Édes Istenem – motyogta Hermione, mikor kicsit megkésve eszébe jutott, hogy ha valaki bírói képesítéssel rendelkezik, az valószínűleg rajong a sportért. – Biztosan az Y kromoszóma teszi.

-         Talán. De ha megkérhetem, ezt az elméletét inkább ne fejtse ki Madame Hoochnak. Ellenkező esetben készen állok rá, hogy néhány előzetes kísérletet végezzek magán a Dél- Amerikai Főnix Könnyel. Ha a bájital csak a felére is képes, mint amit az a kelekótya alkimista állít, akkor döntő szerepe lehet ebben a háborúban.

Hermione nem általt rámosolyogni, Perselus pedig gyorsan az íróasztalának tisztogatásával kezdett foglalatoskodni, mielőtt átadta volna magát a késztetésnek, hogy visszamosolyogjon a lányra.

&&&&&

A következő néhány hét gyorsan eltelt; közben Hermione és Perselus megvitatták, mekkora jelentőséget kellene tulajdonítaniuk az ötszáz évvel azelőtt élt, névtelen szerző agyszüleményeinek, dolgozatokat osztályozták, és végezték a szokásos, unalmas nappali – vagy inkább éjszakai – rutint. Többnyire elég jól kijöttek egymással, néhány apróbb vitát és súrlódást leszámítva.

Körülbelül havonta kétszer azonban kirajzolódott a sötét jegy, és elszólította a férfit a kényelmes rutintól, az éjszakába és az ismeretlenbe hívva őt. Ugyan nem volt újabb, Malfoy által kezdeményezett italozás, de néhány éjjelen Perselus vér borította ruhával tért vissza. Az ilyen alkalmak után töltött magának egy gondosan kimért adag konyakot, és lassan, tűnődve kortyolgatta.

Szinte szabállyá vált, hogy Hermione ilyenkor nem próbált beszélni vele, vagy akár csak felfedni a jelenlétét, hanem a közelben várakozott, láthatatlanul. Ha azonban Perselus szólította, testet öltött, és hagyta, hogy a férfi annyit mondjon el neki, amennyit szeretne. Néha a férfi észrevehetően arra vágyott, hogy szórakoztassák: ekkor a lány hosszú beszélgetésekkel gondoskodott erről. Viszont ha csak a csendes jelenléte volt szükséges, egyetlen kérdést sem intézett a férfihoz.

Előfordult, hogy egy üvegcse Álomtalan álom csúszott le a konyak után, de nem túl gyakran. Hermione tudta, hogy a férfi nem szeretne hozzászokni a szerhez, nem csak maga a függőség, hanem az így nyilvánvalóvá váló gyengeség miatt sem, még ha ezt csak magának vallotta is be. Ezeken az éjszakákon a lány a lakosztály külső szobájában várt, csendesen olvasgatva, figyelve az esetleges rémálmokról árulkodó neszekre.

A mai este is ilyen volt. A férfi ruhái a szennyeskosárba lettek száműzve; három Tisztító-bűbáj kellett, hogy eltűnjön az összes vérfolt a ruhákról és a kezeiről. Nem hívta a lányt, de lefekvés előtt sokáig bámult a tűzbe, és a hálóba menet ismét tett egy kitérőt az irodába, ahol az altató bájitalokat tartotta.

Hermione több órán át várakozott. Ellenállt a késztetésnek, hogy bemenjen megnézni a férfit – Perselus korábban világossá tette nemtetszését a kíváncsiskodó ápolónőkkel kapcsolatban, és mindig Granger maminak nevezte a lányt, amikor az  állapota felől érdeklődött. Ha a rémálmai rosszabbodtak, a lány hallotta, ahogy beszél álmában. Ekkor egy jól időzített ütés a falon, vagy egy, az ajtó közelében ledobott könyv elég volt ahhoz, hogy felébressze hírhedten rosszalvó férfit a lidércnyomásból, és mindezt a privát zónájának megsértése nélkül.

Végül, most is meghallotta az előre sejtett mormogást, és Hermione rögtön a könyvért nyúlt ami a kedvence volt erre a célra: egy hihetetlenül hosszú és részletes értekezésért a varázspolitikáról a koboldháborúk alatt, mellesleg ez volt Binns professzor legkedveltebb forrásanyaga is. Hálás mardekáros szülők ajándéka volt a bájitalmester számára, amiért a porontyuknak sikerült összekaparnia egy elégségest bájitaltanból, és diplomaszerzés után hivatalnoki állást kaphatott a Minisztériumban. Perselus többnyire ajtótámasznak használta a kötetet.

Kielégítően hangos puffanást adott, ahogy a padlónak ütközött, de ezúttal nem érte el a kívánt hatást. Miután Hermione már harmadszor emelte fel, és vágta hangosan földhöz hiába, aggódni kezdett.

Bizonytalanul, fokozatosan átbújt a hálószobaajtón; nem járt itt a férfi néhány hónappal ezelőtti betegsége óta, de a helyiség nem sokat változott. Minden szabad felületen könyvek és papírok viszonylag rendezett kupaca tornyosult. A ruhák, amiket a gyűlés előtt viselt, a padlón hevertek egy csomóban, mintha félrerúgták volna őket az útból. A szekrény, ahol egyszer megtalálta a férfi halálfaló maszkját, gondosan be volt csukva és kulcsra zárva.

Az ágyban Piton ismét fájdalmasan nyöszörgött, de olyan halkan, mintha csak félne, hogy valaki meghallja. Nem válaszolt, mikor Hermione a nevén szólította, mire a lány remegve közelebb lépett, hogy az ágy fölé hajoljon.

A férfi bámulatosan emberinek és sebezhetőnek látszott az ágyban fekve, ahogy a hosszú, rendezetlen tincsei beborították a párnát. A vékony, finoman ráncolt bőr csak alig lágyított valamit az álkapocs éles vonalain, vagy az izmos, porcos nyakon. A férfi ádámcsutkája görcsösen mozgott, ahogy az elfojtott szavak igyekeztek utat törni maguknak.

Hermione a férfi fölé hajolva próbálta megérteni őket, de ez lehetetlennek bizonyult. Egy pillanatra felötlött a lányban, hogy úgy hajol Perselus felé, mint egy szerelmes, aki éppen csókot készül adni, de gyorsan elűzte ezt a gondolatot, mielőtt még közelebbről megvizsgálhatta volna. Azért jött, hogy segítsen, nem pedig, hogy olyan helyzetbe hozza magukat, amit mindketten nagyon kényelmetlennek találnának, ha nem a lét két ellentétes pólusán lennének. Ki kell találnia, hogyan vessen véget a férfi rémálmának, de az egyetlen ötlet, ami eszébe jutott, az egyszer már elkövetett behatolás volt.

A férfi látszólag nem emlékezett rá, hogy Hermione jelen volt az álmában azon az éjjelen, mikor annyira beteg volt, de ez még nem jelenti, hogy majd a további behatolásokra sem fog emlékezni. Ugyan a lány az elkerülhetetlen dühkitöréstől is, amire számíthat, ha a férfi emlékezni fog az álmára, és az ő szerepére benne, de az alvó bájitalmester elméjébe való betörés egyéb nyomós okokból is ijesztőnek tűnt. Harry esete teljesen világossá tette, milyen borzalmas érzés, ha valaki más megszállja az ember elméjét, és a varázsetikáról olvasott könyvek is elég szigorúan vették a legilimencia használatát. Egy másik élőlény elméjében elmerülni, még annak engedélyével is, és különösen az engedélye nélkül, szigorúan tilos volt, a vészhelyzeteket leszámítva.

Azonban a lány úgy találta, megengedhető abban az esetben, ha egy másik személy élete, vagy jólléte forgott veszélyben. Perselus Piton ugyan nem volt kitéve közvetlen életveszélynek, de csak egy szívtelen, cinikus alak gondolhatta volna, hogy ezek a súlyos rémálmok nem veszélyeztetik a férfi egészségét. Ezen az erkölcsi problémán merengve Hermione megacélozta az idegeit, és lehajolt, hagyva, hogy a halántéka a férfiét súrolja.

Miután kinyitotta a szemeit az álombeli valóságban, Hermione elszörnyedt a látványtól. Több mérföldnyi távolságra minden irányban puszta, sivár táj fogadta. A kiszáradt sártenger, ami a talajt alkotta, mozaikszerűen megrepedezett; poros szélörvények és kiszáradt, csontvázszerű bokrok szabdalták. A magasban néhány csillag pislákolt szeszélyesen, hiába próbálkozván versengeni a teliholddal, ami mogorva fénybe vonta a távoli dombokat.

Egy mély, állati üvöltés visszhangzott végig a síkságon, vészjelzésként felborzolva a pihéket Hermione tarkóján. Ahogy a hang forrását kutatta, meglátott egy alakot a távolban, ami egyenesen felé rohant. Bár a rohant talán túlzás volt, inkább csak alig felegyenesedve, láthatóan nagy fájdalmakkal küszködve bukdácsolt.

Hermione még az anyanyelve feletti uralmát is elvesztette, mikor közelebb lépve, hogy elkapja az alakot, felismerte Perselus Piton álombeli önmagát a férfi vér és piszok borította vonásai ellenére is. Sebesült bal karja szorosan a teste mellé volt szorítva, szakadt, fehér ruhaujját pedig vér borította.

-         Menekülnöd kell – mondta sürgetően a férfi, miközben szinte rávetette magát a lányra, igyekezvén magával vonszolni őt. – El fog kapni. Meg fog ölni mindkettőnket. – Az arca félelmet és reménytelenséget tükrözött, szemeiből fáradtság sugárzott. Kimerültség és fájdalom barázdálták az arcát.

-         Hogyan? – kérdezte Hermione zavarodottan. – Kicsoda?

Egy pillanatra megállva Perselus megfordult, és hátramutatott. A dombokról épp akkor ereszkedett le egy valami nagy, esetlen alak. Éles hangon felvonyítva, nyálcsorgatva egy vérfarkas lopakodott a nyomukban; az állat nagyobb volt, mint egy hippogriff, és ijesztő sebességgel közeledett.

-         Fuss! – kiáltotta a férfi, megragadva a lány karját, hogy sietve magával vonszolja. Hermionét meglepte, szinte sokkolta a fizikai kontaktus; egyedül a férfi erős szorítása segített, hogy talpon maradjon, még ha az ujjai a bőrébe vájtak is, összeszorítva a csuklóit.

-         Gyere már! – sürgette Perselus.

-         Várj! – kiáltotta a lány, próbálván leküzdeni a fertőző pánikot. – Ez csak egy álom. A TE álmod.

Perselus megállt, és zavartan ránézett, majd egy zaklatott pillantást vetett az őket üldöző vérfarkas felé. Szemmel láthatóan őrlődött a menekülési vágya, és a vonakodása között, hogy itt hagyja a lányt a vadállatnak.

Hermione a saját tapasztalataira támaszkodva, és egyben remélve, hogy igaza van, kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé.

-         Vedd el ezt – mondta a férfinak.

Egy hosszú, ezüst síp jelent meg a tenyerén; Perselus néhány pillanatig csak nézte, majd tétován elengedte a csuklóját, és a sípért nyúlt. Izgatottan vette ki a lány ujjai közül, aztán a szájához emelte, és belefújt.

A kutyasíp hallómező határán lévő magas, éles hangja átdöfte Hermione dobhártyáját, és a koponyája mélyéig hatolt. Több száz méterrel arrébb a vérfarkas fájdalmasan felüvöltött, és megingott. Megrázta a fejét, mikor elvesztette a bájitalmester nyomát, azonban hamar rátalált ismét, és bizonytalan ügetéssel nekiiramodott. Szánalmasan nyöszörgött, ahogy Perselus ismét belefújt a sípba, és ahogyan a férfi folytatta a magas hangú füttyöket, a bestia egy helyben kezdett forgolódni, míg végül a könyörtelen hangmagasság támadásának hatására reszkető gombóccá kuporodott a talajon, egy kőhajításnyira tőlük.

Amint a síp kihullott Perselus erőtlen ujjai közül, Hermione a férfi mellé lépett, és megérintette az ép jobb kezét.

-         Nézd – suttogta, visszaemlékezve a férfi rajongására a napfelkelte iránt -, most kel fel a nap.

Ahogy a férfi hátranézett, a lány kijelentése máris testet öltött, megváltoztatva Perselus álombeli valóságát. A horizont ragyogni kezdett, fenséges, lila és piros sávok jelentek meg, míg a világosarany Nap felkúszott a csipkés égboltra. A vérfarkas megremegett, majd átváltozott egy vézna, barnahajú fiatalemberré, meztelenül, arccal lefelé elterülve a piszkos földön.

Perselus kimerülten ereszkedett térdre; sápadt arcát a felkelő Nap felé emelte.

-         Pihenj – szólt Hermione, a féri mellé térdepelve. Azután ösztönösen annak sérült karjáért nyúlt. – Semmi baja a karodnak - mondta, miközben felhajtotta a tépett ruhaujjat. – Látod? Nem tudott ártani neked. – A lány ujjai alatt teljesen ép volt a bőr.

Perselus szemöldök ráncolva nézett le a csupasz alkarjára, ahol csak néhány finom fekete szőrszál volt. Hitetlenkedve érintette meg, aztán megfordította a csuklóját, hogy a karja belső oldalát is szemügyre vegye. Feketén kirajzolódott rajta a sötét jegy, mintha csak tintát csöpögtetnénk egy papírra.

Perselus reménytelenül szorította rá a kezét, a jegy füstölni kezdett, akár ha billogot égetnének a bőrébe. Belemart az ujjaival, mintha ki akarná tépni a húsából, ami máris felrepedt és vérezni kezdett.

-         Nincs ott semmi – mondta Hermione élesen, kezével elkapva a férfiét. – Semmi – ismételte. – Nézz rám! Ez a világ olyan, amilyennek megteremted, Perselus. Semmi sincs a karodon. Semmi.

Pánikkal teli fekete szemek szólították meg – kérlelték – az övéit, és Hermione minden magabiztosságát és hitét, amit csak összebírt szedni, belesűrítette a tekintetébe. Mikor a férfi ismét lenézett a karjára, a jegy már szinte el is tűnt, halványszürkén derengett a bőrén, és olyan gyorsan fakult semmivé, ahogyan a por egy szorgalmas házimanó seprűje alatt.

-         Semmi – ismételte Perselus zsibbadtan. Lehunyta a szemeit, és a magához húzta a lányt, annak tarkója mögött összekulcsolva erős kezeit, a homlokát a lányénak támasztva. – Köszönöm – suttogta lágyan, ahogyan a feszültsége láthatóan teljesen eltűnt.

Hermione lefektette a férfit a repedezett földre, ami egyből fodrozódni kezdett, és egy gyanúsan ismerős régi szőnyeggé változott, majd kezdett is szertefoszlani. Az egész álombeli táj gyorsan halványodott el a lány körül, és Hermione hamarosan ismét a bájitalmester ágya fölé hajolva találta magát, a férfi halk szuszogását hallgatva, amint az mély, álomtalan álomba csúszott.

Hermione egy pillanatig még figyelte a férfit, mielőtt kilebegett volna, de Perselus meg sem mozdult. Fekete haja az egyik oldalon az arcába hullott, és a lány már majdnem engedett a kísértésnek, hogy kisimítsa onnan a tincseket, de aztán inkább csak jól leszidta magát a hülyeségéért.

Amint megérkezett a nyár, a tanulók pedig elhagyták az iskolát, Perselus megengedte Hermionénak, hogy teljes mértékben részt vegyen a kutatásaiban. Már volt egy jó nagy adag jegyzete a bájitallal kapcsolatban, amit a régi kéziratból próbált kisilabizálni, és a lány első feladata ezeknek a jegyzeteknek az első betűtől az utolsóig való elolvasása volt. Azután az idejének egy részét az előzetes tesztek hozzávalóinak előkészítése tette ki a férfi szigorúan pontos utasításai alapján, nagyobb részében pedig az átiratot vizsgálta át Perselusszal sorról sorra, megvitatva, a misztikusabb mondatok jelentését.

Próbálkozás próbálkozást követett, de egyik sem eredményezte azt a bájitalt, amit Perselus „Szivárványüstnek”, vagy „Quetzlquoatl toll-főzetnek” fordított. A férfi azt gyanította, hogy a mitikus azték madár valójában valamiféle főnix lehetett, ebből pedig arra következtetett, hogy a recept egy gyógyító bájitalt takar, viszont nem tartalmazott igazi főnixkönnyeket.

Miután néhány kísérlet ígéretes eredményeket hozott, Perselus úgy döntött, ideje tesztelni a főzetet, de még nem akarta azt élő tesztalanyokon kipróbálni. Helyette inkább váltott néhány szót Poppyval, aki pár nappal később egy csomaggal tért vissza.

-         Ne kérdezz semmit – mondta tömören a boszorkány.

Mikor kicsomagolták, egy serpenyő méretű tábla került elő belőle, melynek felületére egy hártyaréteget feszítettek. A túloldalán kopott felirat hirdette, hogy a „Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály tulajdona”.

-         Mi ez? – kérdezte Hermione kíváncsian, odalebegve a férfi könyöke mögé.

-         Naguai bőr, tölgyfagyűrűre feszítve – válaszolta röviden Perselus. Lefektette a táblát az asztalra, a bőrrel felfelé, és megfogott agy kis, precíz kést, amivel a hozzávalókat szokták aprítani. Gyors, biztos mozdulattal végighúzta a pengét a finom hártyán, ami azonnal széthasadt, és a széleiből vér kezdett szivárogni, pont, mint egy igazi sebesülés esetén.

-         Jujj – rezzent össze együttérzően Hermione, bár ő maga már régóta nem szenvedett semmiféle sérülést. – Gondolom, azért ez jobb, mint patkányokat kínozni.

-         Hát, az ellen nincs kifogásom, hogy egy fájdalommentes álomitalt adjak a kísérleti patkányoknak, de nem szeretnék megsérülni, aztán még meg is gyógyítani a kis gazfickókat.

-         Arra gondol, hogy megharapnák magát – szögezte le gyakorlatiasan Hermione.

-         Pontosan. Most pedig lássuk, milyen eredményt hoz az első próbálkozásunk.

Bár a kenőcs enyhén elszíneződött, mégsem bizonyult annak a csodálatos gyógyírnak, aminek lennie kellett volna, így Perselus kénytelen volt egy gyógyító bűbájt alkalmazni a mesterséges hártyán. A következő, majd az azutáni próbálkozás sem volt sokkal sikeresebb, de ez nem ijesztette el a Bájitalok Mesterét.

-         A bájitalkészítés tudományát a próbálkozás és tévedés határozza meg, Miss Granger. A hozzáértés is fontos dolog, de még fontosabb a türelem, a koncentráció, és a részletekre való állandó odafigyelés. Néha hetekig, vagy akár hónapokig is eltarthat, míg sikerül elérni valami áttörést.

Igaz, Perselus természeténél fogva éjszakai bagoly volt, Hermione mégis mindent megtett annak érdekében, hogy figyelemmel legyen a férfi emberi határaira, és emlékeztesse őt, hogy inkább aludnia kellene, mint hogy a kísérletekkel vacakoljon.

A férfi sokszor semmibe vette a lány aggodalmát, és majdnem hajnalig dolgozott, mielőtt összeroskadt volna a fáradtságtól. Hermione tudta, hogy Perselus mélyebben alszik, ha fáradtan fekszik le, de néha azért igazán megfogadhatta volna a tanácsait. Ehelyett azonban a férfi csak „maminak” nevezte őt, és azt mondta, hogy ne csapjon akkora hűhót, majd helyükre tette az eszközöket, és a takarítást a lányra hagyva visszavonult a szobájába.

Ez hamarosan rutinná vált, és csak Voldemort hívásai törték meg határozatlan időközönként, egyébként egész júniusban és júliusban folytatódott, végig a nyár folyamán, augusztus utolsó hetéig. Addigra Hermionéban már fortyogott a sikertelenségük miatt érzett frusztráció, de a Bájitalok Mestere még szigorúbban vette a feladatokat, és csak néha vált indulatossá vagy fagyossá, mikor teljes mértékben a megoldandó rejtvényre koncentrált minden figyelmével.

A legutóbbi kísérlet sem hozott több eredményt, mint az első, annak ellenére, hogy a jegyzeteik a recept mellett már kétszer annyi helyet foglaltak el, mint a kezdetekkor, és a sikertelen főzetek mintái három teljes polcot borítottak be a közeli állványon.

-         Nem hiszem el, hogy valaki, aki ilyen felületes, hanyag gondolkodású, képes legyen elkészíteni egy hasonlóan bonyolult, és nagy precizitást igénylő főzetet – jelentette ki Hermione, mikor egy újabb recept bizonyult helytelennek.

-         Nincs rá semmi bizonyítékunk, hogy ez a szöveg bármivel is több lenne egy hazug kérkedő légből kapott fecsegésénél – mondta éles hangon Perselus, az elkeseredése úrrá lett az amúgy mindig fegyelmezett magatartásán. – Az eddigi bizonyítékaink szerint ez a kenőcs nem bír nagyobb gyógyerővel, mint a trolltakony.

Néhány pálcasuhintással eltakarította a próbálkozásuk maradványait, és kiürítette ez üstöt. Hermione visszatartotta magát attól, hogy megjegyezze, a férfi elfelejtett mintát félretenni belőle a többi mellé.

Ehelyett inkább a kézirat fölé lebegett, ami ugyanott feküdt, a két üveglap közé szorítva.

-         És senki más nem venné a fáradtságot ezen a flúgoson kívül, hogy még le is kódolja, ha csak nincs benne valami, ami megéri, hogy elrejtsék – tette hozzá, miközben úgy bámult a pergamenre, mintha a puszta pillantásával kikényszeríthetné annak titkát.

Perselus odasétált mögé, és ő is szemügyre vette.

-         Nem szívesen ismerem el, de nem tudunk előbbre lépni, csak vesztegetjük az időnket. Egyéb információk hiányában zsákutcába jutottunk.

-         Flitwick professzor határozottan állította, hogy van legalább egy, a szöveget védő bűbáj, de nem sikerült kiderítenie, melyik az, mielőtt elment volna szabadságra. Mindenesetre mikor ezt írták, mindössze néhány képzett varázsló élt, akik különösen óvatosan válogatták meg a tanítványaikat, hogy átadják nekik a tudásukat.