Hermione összeszorította a száját, hogy visszatartsa a nevetését a szenvedések gondolatára, amit Perselusnak kellett kiállnia Binns professzor terjedelmes magyarázata alatt. Nem számít, mennyire leszűkítette az ember a kérdést, a kísértet-tanerő arról volt hírhedt, hogy az igen-nem válasznál messzemenően több információt adott a témáról.

A férfi szürke pálcáját végighúzta a papír mentén, mintha méretet akarna venni róla, majd szólásra nyitotta a száját, hogy kimondja a megfelelő varázsigét.

-         Várjon! – kiáltotta hirtelen Hermione.

-         Ne merjen még egyszer félbeszakítani! – mennydörögte Perselus, miután majdnem eldobta a pálcáját.

-         Csak eszembe jutott valami – magyarázta gyorsan a lány, próbálván megelőzni a férfi dühkitörését. – Ha ennyit fáradozott volna azon, hogy elrejtsen valamit, nem állítana egy csapdát a legnyilvánvalóbb próbálkozások számára, amik meg akarják találni ezt a valamit?

A férfi fekete szemei az ezüst szellemszemekbe fúródtak, és a lány látta rajta, hogy gondolkozik.

-         Titkosította a varázsigét – mondta hangosan Perselus, mintha csak próbálgatná a szavakat. – Hozza a fordítást – utasította, miközben tintáért és pennáért nyúlt. Hermione gyorsan odavitte a vaskos jegyzetköteget, és egy saját maga által lelkiismeretesen kidolgozott jelkulcs segítségével kinyitotta. A férfi fojtottan motyogott valamit, miközben dekódolta a bűbájt, majd mikor végzett, még egyszer elolvasta, végül kimondta az új varázsigét.

Fényhullámok söpörtek végig a pergamenen, akár csak a fodrozódások egy víztükrön, kihangsúlyozva az alsó, durva felületet. A jelenség alig pár másodpercig tartott, aztán eltűnt. Perselus és Hermione szinte rávetették magukat a régi papírdarabra, hogy lássák, mi változott rajta, de az pont ugyanúgy feküdt az üveglapon, ahogy már hónapok óta.

-         Nos – mondta Hermione, képtelenül arra, hogy szavakba öntse csalódottságát -, úgy tűnik, ez nem volt valami hatékony.

-         Talán igen, talán nem – felelte neki Perselus, még mindig a szöveget bogarászva. – Bármiféle változás előrelépésnek számítana. Talán eltart egy ideig, míg ez a változás láthatóvá válik.

-         Időm az van – jegyezte meg keserűen Hermione. – A türelem már más kérdés.

-         Majd megtanulja – mondta a férfi, majd lefedte a tintatartóját, miután egy újabb éjszakát töltöttek munkával, eredmény nélkül. Az üveglapok és a szorítók is visszakerültek a helyükre, majd Hermione az egészet felkapta, hogy visszavigye az állványra, ahol tartották. Perselus egy kudarcra ítélt kísérletet tett, hogy elvegye tőle, aztán visszahúzta a kezét.

-         Nem fogom elejteni – nyugtatta meg a lány. - Nem bízik senkiben saját magán kívül? – kérdezte könnyeden, ellépve a férfitól.

Annak sólyomtekintete követte őt egészen addig, míg a kézirat biztonságban a helyére nem került.

-         Azt hiszem, ugyanígy tettem volna akkor is, ha van anyagi teste – ismerte el a férfi, bár nem közvetlenül a feltett kérdésre válaszolt. Továbbra is figyelte a lányt, ahogyan elsuhan az üst előtt, és egészen belefeledkezett a kísértetnek az égő fényének ellenében kirajzolódó alakjának látványába.

A tény, hogy Hermione nő volt, csak ritkán jutott Perselus eszébe, és akkor is inkább a személyiségével, mint a megjelenésével kapcsolatban. Ha valóban lenne teste, ebben a megvilágításban talán akkor is látszódnának annak körvonalai a ruhán keresztül, mélázott el a férfi. Szellemként azonban az egész alakján keresztülragyogott a fény, csakúgy, mint a kezében tartott üveglapon…

-         Ismételje meg – szólt hirtelen a férfi.

-         Mit?

-         Menjen vissza oda – mutatott a bájitalmester egyik ujjával az üst melletti pontra.

Igaz, értetlenkedve, de Hermione követte a férfi utasítását, és visszalebegett a dolgozóasztal elé. Perselus mint egy bűvöletben sétált oda hozzá, és kivette kezéből az üveglapokat. Felemelte, majd kitartotta őket maga elé, hogy az égő fénye átvilágítson rajtuk, ahogy Hermione alakján néhány pillanattal előbb.

-         Látja ezt?

Hermione rögtön odasuhant mellé, és ő is megpillantotta, hogy apapírt átvilágító halvány fény egy félkört rajzolt ki a pergamenen, melyből sugárszerű vonalak indultak ki.

-         Látom, de nem tudom, mit jelent. Úgy néz ki, mint a felkelő nap.

-         Aurora – suttogta a férfi. - A hajnal római istennője, és minden az arany szó eredetszava.

- Arany? – ismételte a lány. – Akkor miért nem használta annak alkímiai szimbólumát, egy kört, ponttal a közepén?

-         Az széles körben használatos volt a középkorban. Mára már elavult, de akkoriban a bájital készítés és az alkímia még nem voltak különálló tudományok, mint most. A mi ismeretlen feltalálónk idejében bárki, még a mugli unokatestvére is könnyen rájött volna, hogy a kör ponttal a közepében aranyat jelent. Nem, ő határozottan igyekezett elrejteni a receptet az illetéktelen olvasók szeme elől.

-         Gondolom, ez lehet a magyarázata, hogy végül Dél-Amerikában találtak rá. Nos, hogyan tovább? Aranyat kell tennünk a főzetbe?

-         Nem egészen – szólt Perselus elgondolkozva. Aztán hirtelen a lány kezébe nyomta a lapokat. – Kezdje előröl, de csak a hozzávalók felével – utasította, aztán elhagyta a termet.

 Miután ilyen váratlanul egyedül maradt, Hermione integetett az üres ajtónyílásnak, majd letette a pergament a tartójára, és ismét a dolgozóasztalnak szentelte a figyelmét.

Már az összes hozzávalót előkészítette, és éppen rendet rakott maga után, mire Perselus visszaérkezett. Egy üstöt cipelt a kezeiben, ami kisebb volt, mint Hagrid Három Seprűbeli, öt literes „pohárkája”. A férfi lábai megroggyantak egy meglehetősen méltatlan és kényelmetlennek látszó szögben.

-         Ez TÖMÖR arany? – kérdezte Hermione.

-         Nagyon tömör – morogta Perselus. Támolygott egy pillanatig, mielőtt a dolgozóasztalra helyezte volna. Az üst puffanása visszhangzott a kőfalakon.

-         Még szerencse, hogy nem tört össze semmit. Nem tudta volna egy Leviosával lehozni? Egyáltalán, honnan szerezte?

-         Nem fognak rajta a bűbájok – magyarázta Perselus az asztalra támaszkodva, miközben egyik kezével a sajgó derekát masszírozta. – És az igazgató készletéből vettem kölcsön. Az iskolai költségvetésbe nem fér bele ilyesfajta kellékek beszerzése, de Dumbledore tizenhét évig alkimista volt, mielőtt otthagyta volna a szakmát a tanítás kétes örömeiért. Tehát alkimistaként és igazgatóként is abban a helyzetben van, hogy a legfurcsább kacatokat gyűjtögesse.

-         Mint például?

Perselus egy rosszalló pillantást vetett a lányra, de azért válaszolt neki.

-         A tükrök, bölcsek köve, és színarany üstök csak elhanyagolható részét képezik a titkos gyűjteményének, Miss Granger.

Majd a férfi a zsebében kezdett kotorászni, és előhúzott onnan néhány további, aranyból készült kelléket. A másik zsebéből pedig elővett egy aranymozsarat, a hozzá való mozsártörővel együtt, melynek fejét szintén arany borította, csak a felső kétharmada maradt áttetsző zöld, ahol a fogantyú volt.

Egy óra múlva már az üstben fortyogott egy kis adag az addigi legígéretesebb főzetükből. A Nagua bőrt ismét megvágták, és bőven tettek a sebre a színes gyógykenőcsből.

Mindketten feszülten várakoztak, Hermione szokás szerint lélegzetvisszafojtva, Perselus pedig anélkül, hogy mutatná az idegessége jeleit, míg csak a seb szélei el nem kezdtek összeforrni, eltűntetve a károsodást.

-         Legközelebb, ha azt az izét mozgatja, tegye rá valami állványra, és lebegtesse az állványt – tanácsolta Hermione szórakozottan, még mindig a gyógyuló hártyát figyelve.

-         Jókor szól, Granger mami – vágott vissza Perselus, azon bosszankodva, hogy nem gondolt erre a megoldásra, mielőtt öt emeletnyi lépcsőn lecipelte azt a vacakot.

-         Viszont nem vagyok biztos benne, hogy igazi áttörést értünk el – tette hozzá. – Ígéretes ugyan, de már számtalan balzsam van a piacon, ami képes ilyesfajta sebesülések gyógyítására.

-         Bizonyára nem gyógyítana meg valakit, akinek most vágták ki a szívét – mutatott rá a lány. – Nem mondanám, hogy én személy szerint hagynám magam egy oltáron kivégeztetni, még akkor sem, ha tudnám, hogy a következő napon tökéletesen egészséges leszek megint, mindenestre ez elég hatásos eszköz lehetett a vallásos ceremóniák alkalmával.[1]

A bemetszés addigra teljesen bezárult, és csak egy vastag varasodás jelezte a helyét.

-         Valóban azt mondja a fordítás, hogy kenőcsként kell használni? – kérdezte Hermione. – Úgy emlékszem, valami olyasmit is említ a forrás a sok szócséplés közt, hogy le kell nyelni.

-         Hmmm… Lehetséges, hogy egy iható bájitalról van szó. További kísérletek nélkül ezt nem tudjuk eldönteni – válaszolta elgondolkodva Perselus.

Egy oldalsó pillantást vetett Hermionéra, várva a lány reakcióját, de az a semmibe bámult, üveges szemekkel.

-         Hermione? – szólította meg aggódva a férfi.

Saját nevének hallatára a lány magához tért az elrévedésből.

-         Sajnálom, Professzor, de azt hiszem, kel fel a nap. Kezdek hervadni.

Egy szellem esetében ez szó szerint így volt: ahogy a férfi ránézett, látta, hogy a lány teste fakó szürkévé válik.

-         Megkérdeztem, hogy érdekli-e a munka, ami előttünk áll. Ha mégis inkább a napfelkeltét szeretné nézegetni, maga nélkül is boldogulok.

Hermione egy indulatos pillantást lövellt a férfi felé, olyat, amit valaha Harry Potter és Ron Weasley számára tartogatott.

-         Persze, hogy érdekel! – mondta neki. – Egyszerűen csak elfáradtam, ahogy bizonyára maga is, ha képes volt így rám ripakodni.

-         Igaza van, egész éjjel dolgoztunk, de legalább ezúttal nem eredmény nélkül. Rendben, mára fejezzük be, és holnap folytassuk innen.

A férfi egy pálcaintéssel megtisztította a mesterséges bőrt, majd az üstöt is be kellett zárnia a szekrénybe; még a magánlaborjában is el szokta zárni az értékes vagy veszélyes holmikat. Hermione követte a férfit a többi kellékkel, amiket aztán felsorakoztatott az üst mellé.

-         Szeretné megnézni a napfelkeltét – kérdezte Perselustól ásítozva, miközben a férfi rázárta a szekrényt az értékes felszerelésre. – Tudok egy nagyszerű helyet a lépcsők tetején; sok időt töltök ott. – Perselus furcsán nézett rá, és a lányon végigsöpört a pánik, hogy a férfinak esetleg eszébe jutott a vérfarkasos rémálma, és az ő jelenléte benne.

A bájitaltanár következő megjegyzése azonban a csípős hangnem ellenére is megnyugtatta.

-         Mi késztetne maga szerint arra, hogy megmásszak tizenhat emeletnyi lépcsőt csak azért, hogy nézhessem felkelni a napot? – kérdezte. – Inkább ágyba bújok, és kiélvezem a nyári szünet utolsó heteit, mielőtt visszatér a horda. Viszont ha segíteni akar, kiszámolhatná a tanulók számára szükséges felszerelések mennyiségét; Minerva végre eljuttatta hozzám az érkező elsősök listáját.

-         Itt leszek – ígérte Hermione, elnyomva egy újabb ásítást.

Perselus kurtán biccentett felé búcsúzóul, de a lány addigra már eltűnt, bágyadtan intve az egyik kezével. A férfi egy pillanatig az üresen maradt helyét bámulta, majd megrázta a fejét, és az ágya felé vette az irányt.