S. O.S szerelem folytatása
Nem minden a bosszú

Írta: Szárnyaszegett és Vivus (schweiger)
Béta: Bibu

Tizenöt esztendő telt el a Végső Csata óta. Rengeteg dolog megváltozott, de még több dolog maradt a normális kerékvágásban. A Roxfortban több újítás is bekövetkezett: Minerva McGalagony távozása után az igazgatóhelyettesi posztot Perselus Piton foglalta el, sok szülő rémületére - morcos és rideg álarca ellenére azonban a munkáját tökéletesen végezte. Madame Hooch elvesztése miatt új kviddicstanárra is szükség volt, és ez a beosztás remekül illett Draco Malfoyhoz. Rengeteg áldozatot követelt a háború, s mily sok fájdalmat…

A Roxfort ódon falai között egy izgatott, barna hajú fiatalasszony tartott az igazgatói iroda felé. Kissé zaklatottan fogadta a napokban a hírt, miszerint megkapta a sötét varázslatok kivédése tantárgy tanításának feladatát. Idegesen felnevetett arra az emlékre, amikor Draco megtudta, hogy ő fogja tartani az SVK órákat.

Egy kisebb kerti összejövetelt szerveztek Pitonéknál, ami már megszokott dolog volt, hiszen a háború óta újra csend és béke honolt Angliában. A baráti kapcsolat továbbra is megmaradt a Piton és a Malfoy család közt, és Draco éppen Perselussal vitatott meg egy ’fontos’ dolgot, amikor egy roxforti fülesbagoly szállt le Judy vállára. A nő meglepődött.
- Legadema – fordult oda a lányához. – Rosszul emlékszem, vagy még nem kaptad meg a roxforti leveledet? – vonta össze a szemöldökét a nő.
- Szerintem neked szól – mondta sejtelmesen Piton -, de nézd meg a címzést! – ajánlotta.
- Hm… igazad van – vonta meg vállát Judy, majd leoldotta a bagoly lábáról a levelet, aki rögtön el is repült.
- Mi az? – kérdezte izgatottan Draco.
- Csak nem jobban érdekel téged a feleségem levele, mint őt? – kérdezte gúnyosan Piton.
- Te talán nem csodálkozol azon, hogy levelet kap a Roxfortból? – kérdezte a fiatalabbik férfi. – Hé, Lega! – fordult Draco a lány felé.
- Mit akarsz, keresztapu? – kérdezte az, feltekintve a könyvéből.
- Ugye nem rúgattad ki magad?
- Eszednél vagy? – nevetett fel az érintett, majd ismét visszatemetkezett a könyvbe. - Egyébként sincs olyan szerencséd, hogy megszabadulj tőlem – tette hozzá egy kis idő múlva.
- Merlinre! – hallották Judy hangját ismét.
- Mi az, drágám? – lépett mellé mosolyogva Piton, majd átölelte a nő derekát.
- Felkértek az SVK-tanári állás betöltésére…!
- Micsoda? – kérdezte meglepődve Draco, majd nekiállt nevetni először halkan, majd egyre hangosabban.
- Befognád a szádat? – csattant fel a nő. – Megmondanád mi a problémád ezzel?
- Semmi – mondta ki nagy nehezen Draco. – Csak eszembe jutott, hogy mennyire kitűntél SVK-ban néhány évvel ezelőtt…
Az emlékképbe ekkor egy hosszú, tejfölszőke hajú fiú futott be és az idősebb Piton gyerekhez rohant, vagyis Legademához. Kegyetlen módon az egyik új kiadású Weasley termékkel lepte meg, mire a csuromvizes lány mérgesen a Malfoy gyerekre szegezte a pálcáját. A bűbáj következtében annak hosszú, derékig érő haja a közeli fa törzséhez ragadt.
- Hé, Lega nem az én ötletem volt! Most komolyan, Ames vett rá…
- Megmondtam neked, Jareth, hogy elegem van a komisz vicceidből! Rosszabb vagy, mint Harry bácsi, pedig apu szerint nála csíntalanabb kölyök nincs a földön – amikor azonban meghallotta, hogy öccse is megint benne volt a csínyben, nagyon mérges lett.
- Ames Caleb Piton, azonnal gyere ide!
Jareth eközben a haját próbálta meg kiszabadítani; a látványtól a felnőttek hatalmas hahotában törtek ki.

Judy elmosolyodott az emlékek hatására, de mint mindig, eszébe jutott rég elvesztett barátnője is. Vivus hiányát senki se pótolhatta, bár Hermione csodával határos módon való megjelenése sokat segített az akkori állapotán. A kis Jareth Malfoy már akkor megmutatta a világnak a hatalmát, alig 2 évesen…
Napról napra csak erősödött, s az idő előrehaladtával egyre komiszabb is lett. Bár ezt először annak számlájára könyvelte el, hogy Dracóék túlságosan is elnézőek vele.

Judy vett egy nagy levegőt, majd bekopogtatott az igazgatóhoz.
- Már vártam – hangzott belülről Albus Dumbledore nyugodt hangja.
A lány benyitott.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte csodálkozva.
- Kevés olyan dolog történik az iskolában, amiről nem tudok.
- Értem – bólintott a lány.
- Megkapta a levelemet – ez nem kérdés volt, mindketten tudták.
- Igen, siettem, ahogy tudtam, csak a gyerekek… – húzódott halvány mosolyra a szája. – Szóval hozták a szokásos formájukat. Elnézését kérem.
- Semmi gond, örülök, hogy itt van.
- Miért hívott az iskolába tanítani, igazgató úr? – érdeklődött udvariasan Judy, miközben tétován egyik lábáról a másikra állt.
- Mindjárt rátérek erre is, de előbb kérem, foglaljon helyet! Ülve mégiscsak kényelmesebb.
- Köszönöm – bólintott a lány, majd leült az igazgatóval szemben.
- Akkor, számíthatok önre az elkövetkezendő időszakban? – kérdezte az idős igazgató, majd sátor módjára egymásnak támasztotta hosszú ujjait.
- Ha nem vállalnám, akkor nem lennék itt – mondta semleges hangon a lány, miközben sóhajtva ölébe ejtette a kezét.
- Mi bántja? – kérdezte átható tekintettel Dumbledore.
- Semmi - rázta meg a fejét a lány. – Csupán… – folytatta –… eszembe jutott, hogy Dracónak talán igaza van: nem vagyok túlságosan jó SVK-ból…
Ekkor vidám nevetés hangzott fel az irodában; Albus hónapok óta először nevetett jóízűen. Igen, az igazgató az utóbbi időben elég gondterheltnek tűnt, és ennek egyedül Perselus Piton tudta az okát.
- Jó látni Albus, hogy végre nevet. Már hiányoltuk.
- Higgye el, Mrs. Piton, nekem is hiányzott, de ezekben a vészterhes időkben… – a professzor arca elkomorult.
- Kérem, maradjunk a Judynál és… - ekkor jutottak el az agyáig a szavak, amiket az igazgató mondott – Vészterhes idők?
- Most nem akarok erről beszélni, nem is vagyok biztos a dolgomban…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Judy megint a szavába vágott:
- Albus, maga soha nem szokott ok nélkül aggódni, vagy ilyen kijelentéseket tenni. Szóval?
- Túl sok időt tölt a mi drága Perselusunk társaságában – itt Judy elmosolyodott. – De okom van feltételezni, hogy megint valami szörnyűség fog bekövetkezni.
- Mire alapozza a feltevését?
- A múlt hónapban történt egy nagyobb erőkilengés a varázsvilágban, nem tudom érzékelte-e; de az erősebb varázslók és boszorkányok igen.
- Volt és van is valami vészterhes a levegőben – bólintott a lány -, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.
- Hm… - gondolkodott el az igazgató. – Arról hallott, hogy Miss Malfoy is tagja lesz iskolánk tanári karának?
- Még nem említette – felelte az asszony.
- Minerva helyét veszi át, a professzorasszony most már a családjának és az unokáinak szeretne élni. Túlságosan is sok időt töltött el nélkülük, főleg a háború előtti és alatti időszakban. Örülök, hogy Mr. Malfoy, Mrs. Malfoy, Perselus és ön is itt van az iskola falai közt. Azt hiszem, önök és a családjaik a jövő nagy reménységei. Ha beigazolódik a gyanúm, nem szeretném, hogy felkészületlenül érjen minket a háború, és hogy évtizedekig húzódjon el ismét. Maguk rendkívül nagy varázserővel és tudással rendelkeznek, és szeretném, hogyha segítenének egy új, nagyobb tudású, felkészültebb varázslónemzedék felnevelésében.
- Azt akarja, hogy hadsereget gyártsunk? – vonta össze meglepetten a szemöldökét a lány.
- Nem – rázta a fejét az öreg. – Csupán nem szeretném, ha megint annyi ember halna meg ártatlanul.
- Én nem látom ilyen súlyosnak a helyzetet, és bocsásson meg Albus, de szerintem se Hermione, se Draco nem akarná egy elméletben ugyan nem, de gyakorlatilag egy hadsereg szerepét betöltő diákhad felkészítését vállalni – Judy szemeiben az eltántoríthatatlanság lángja égett.
- Fel kell készülnünk, és megértem, gyermekem. De ez még a jövő zenéje, addig, míg nem tudok biztosat…
- Perselus tud erről?
Az igazgató félénken állt fel s lépett a kandallóhoz. A párkányra támaszkodott és onnan kezdett el halkan beszélni a lányhoz.
- Szóval igen… csak megint nekem nem volt hajlandó elmondani…
- Én kértem meg rá.
Percekig csönd volt a szobában, majd Judynak eszébe jutott valami, amit meg is kérdezett:
- Uram, nem lehet, hogy Malfoy szabadulása miatt érzi ezt? Mármint… ő volt Voldemort leghűségesebb halálfalója. Igaz ugyan, hogy megváltozott, mikor… mikor Vivussal volt, de a börtön rossz hatással volt rá. Hisz tizenöt év, az mégiscsak tizenöt év, még ha nincsenek is dementorok.
- Higgye el, erre én is gondoltam, és az eset után fel is kerestem. De mentálisan jól van, egyedül a lelke fáj. Valóban megváltozott. Ezért kérvényeztem, hogy az „évfordulón” meglátogathassa a sírt. Tizenöt éve nem láthatta se a szerelmét, se a fiát. Megérdemli, bár igaz, hogy négyszáznyolcvan nap és lejár a büntetése, de láttam rajta, ha most nem kap pár órát, akkor vége. Teljesen összeomlik.
- Mi lesz Jareth-tel? Megmondjuk neki, hogy az apja egy napra ismét szabad ember lesz?
- Joga van tudni – mondta fáradtan az igazgató.
- Igaz - bólintott a lány.
- Bízom abban, hogy a fiú eléggé felnőtt ahhoz, hogy meglássa és megértse a dolgokat, hogy ne ítélje el az apját meggondolatlanul. Azonban azt hiszem, hogy Draco joga eldönteni, tájékoztassák-e a fiút arról, hogy az apja egy nap erejéig visszakapja a szabadságát. Ő jelenleg a törvényes képviselője.
- Tud ő már erről?
- Még nem, alig egy órája kaptam választ a kérvényemre.
- Értem – felelte elgondolkodva a lány. – Csak azt nem tudom, miért mondja el ezt nekem, miközben tudom, érzem, hogy bizonyos dolgokat eltitkol előlem, Albus. Talán jobb, ha nem is tudom – vonta meg a vállát a lány. – Néha úgy érzem, maga egy igazi sakkmester, aki ide-oda tologatja az embereket, akár a bábukat, aszerint, hogy éppen melyik pozíció a megfelelő.
- Tévedsz, Judy – mondta szomorúan az igazgató. – Rosszul hiszed, hogy a kezemben tartom a szálakat. Néha még az én kezemből is kicsúsznak. Nem én vagyok a sakkmester, hanem maga a sors.
- Ha nem gond, én most elmennék. Délutánra beszéltük meg a családtalálkozót.
- Megint összejön a híres-nevezetes Malfoy és Piton család?
- Miért érzem úgy, hogy gúnyolódik, igazgató úr? – az „igazgató úr” szót a nő szándékosan megnyomta.
Albus arcán széles mosoly terült el.
– Meglehet. Nem lesz véletlenül egy kis édesség is ott?
- Haha, még mindig diétázik, Albus?
Judy emlékezett még a két hónappal ezelőtti veszekedésre férje és az idős férfi között. Akkor este, Albus megint elvetette a sulykot és citromporral kínálta a másik férfit. Olyan erős szóváltás alakult ki köztük, hogy a vége egy fogadás lett. Ennek következményeként Albusnak három hónapig egyetlen gramm édességet se szabad ennie, bár elérte, hogy Perselus megegyen egy csomagot az importált citrompor készletéből.
- Viszlát.
- Viszlát a holnapi megbeszélésig.

- Draco, hol van Perselus? – idegeskedett Judy; a gyerekek megint túl hiperaktívnak bizonyultak.
- Most küldött egy levelet, az igazgató a segítségét kérte valamiben.
Judy kezdte magát egyre dühösebbnek érezni, csalódott a férjében és Albusban is.
– Nekem nem kellett volna szólnia? – csattant fel.
- Hát, ez így nem igaz. Mármint… pontosabban… neked szólt a levél, csak gondoltam, megengeded, hogy felbontsam…
Ekkor Draco egy hatalmas tockost kapott a tarkójára: az elkövető a megjelenő Hermione volt.
- Draco Lucius Malfoy! Már beszéltünk a mardekáros húzásaiddal kapcsolatban, nem? Hogy volt jogod más levelét felbontani? Na, gyere csak – a fülénél fogva közelebb húzta magához, majd megcsókolta.
- Jareth, nézd, anyu megint elkapta aput! – cincogott egy öt év körüli kislány. Gesztenyebarna szemeivel és félhosszú, göndör hajával tiszta anyja volt. De a személyisége… le se tagadhatta volna, hogy Draco Malfoy az apja. Vérbeli mardekáros volt, bár Mionétól is örökölt pár jellegzetes vonást, például a makacsságát és a lobbanékonyságát. Szöges ellentéte volt „féltestvérének”, Jarethnek. Végül is a kis csapat Piton nélkül indult a közeli erdőbe kalandtúrára. Több érdekes gyógynövényt és a kicsik csodálatára még egy csorda egyszarvút is láttak. Este hosszabb huzavona után végre ágyba kerültek a gyerekek, és Judy is megfürdött. Perselus éjfél előtt nem sokkal érkezett meg.


***
- Valami bánt, kicsim? – kérdezte Perselus miközben átölelte az oldalán fekvő nőt.
- Nem – mondta Judy.
- Pedig nem úgy tűnik – suttogta a fülébe a férfi, majd belecsókolt a vállába.
- Kérlek, Perselus, most ne – motyogta fáradtan a nő.
- Biztos, hogy minden rendben van? – ráncolta a szemöldökét a férfi, majd felült az ágyban, aztán a derekát átölelve Judyt is ülő helyzetbe segítette.
A nő csupán bólintott, de nem nézett a férfi szemébe.
- Nem tudsz becsapni – mondta kissé fáradtan Perselus, majd átült a felesége elé, hogy pont egymással szemben legyenek. – Látom rajtad, hogy valami bánt.
- Túlságosan elfáradtam ma – felelte a nő, miközben elnyomott egy ásítást.
- Általában a fáradtság nem ürügy arra, hogy az ember így viselkedjen. – megfogta Judy állát és felemelte, így a tekintetük összekapcsolódott. – Valami rosszat tettem? – kérdezte mélyen a másik zöld szemeibe nézve.
- Ha ennyire tudni akarod, igen! – csattant fel türelmét vesztve a fiatalasszony, majd felpattant az ágyról.
- Várj! – szólt utána Perselus, majd megragadta a karját. – Mi a gond? – kérdezte aggódva. – Megbeszéltük, hogyha valami gond van el, fogjuk mondani a másiknak…
- Ezt hányszor szegted meg eddig, Perselus? – csattant fel a nő. – Mit titkolsz még előlem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett a férfi.
- Tudom, hogy titkoltok valamit Albusszal. Ne is tagadd! – mondta dühösen a lány. – De ha annyira nem akarsz róla beszélni, akkor ne tedd! – tette hozzá. – Jó éjszakát! – morogta, majd kitépte a kezét a férfi szorításából és kiviharzott a szobából.

Judy nem igazán tudott magával mit kezdeni, csak céltalanul járkált a házban. Magának is alig merte bevallani, de legbelül remélte, hogy Perselus utánajön, és megbeszélik az egészet.
Útját végül a konyha felé vette, s gyanúja beigazolódott: senki nem tartózkodott ott ezen a késői órán. Fáradtan lépett oda a nem túl tágas helyiség közepén álló asztalhoz. Kihúzta az egyik széket és lerogyott rá. Arcát a tenyerébe temette; teljesen össze volt zavarodva. Félve ismerte be magának, hogy esetleg csak túlreagálta a dolgokat. Talán vissza kellene mennie a szobájukba, hogy megbeszéljék a dolgokat.
Fájdalmas sóhaj szaladt ki az ajkán. Fogalma sem volt róla, hogy miként is kezelje a helyzetet. Túlságosan is új volt számára… vagy inkább túlságosan régi? Maga sem tudta. Amióta együtt éltek, még soha nem vesztek össze igazán, maximum apróságokon, amin néhány perc múlva már együtt nevettek.
Fájdalmas mosoly jelent meg arcán.

- Áú, Jareth! Megmondalak apának – simogatta a lábszárát a kislány.
- Amy, csendesebben! Neked különben is aludnod kellene már.
- De te se alszol, sőt megint ellógsz. És ha bajod esik?
Az idősebb Malfoy fiú megcsóválta a fejét; húga aggodalma már-már beteges volt.
– Nem lesz semmi bajom, és különben is csak a szomszédba megyek. Legadema már vár rám. Ha most nem árulsz be, kapsz tőlem egy Csípős Szalamandert.
- Nem is tudom…- gondolkodott el a pöttöm kislány.
Ekkor az ajtó felől meglepően éles torokköszörülést hallottak.
– Ti mégis miért nem alszotok? Mindjárt éjfél! Jareth, megint nem hagyod aludni a húgodat?
- Nem is az én hibám, ő kelt fel!
- Nem érdekel, szobafogság 1 hónapig.
Hermione morcos volt és még elég álmos is, s az elhamarkodottan kiszabott, talán túl erős büntetésért cserébe nevelt fia most mérte rá a legnagyobb ütést:
- Ő nem is a húgom, és te se vagy az anyám!
- Válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz, mert esetleg meghosszabbítom a szobafogságot, és nem hinném, hogy a nevelőapád ellene lesz.
- Hálával tartoznál nekem – morogta a fiú.
- Ezt most fejezd be! – csattant fel a nő. – Tudom, hogy az életemmel tartozom neked, de ezt a viselkedést akkor sem tűröm el! Most pedig nyomás az ágyba! – mondta idegesen. – Most! – nyomatékosította.
Jareth látta, hogy kezd szorulttá válni a helyzet.
- Bocsánat – mondta mélyen nevelőanyja szemeibe nézve, de legbelül nem gondolta annyira komolyan, mint ahogy látszott.
Hermione felsóhajtott.
- Feküdjetek le aludni – mondta nyugodtabb hangnemben. – Holnap még megbeszéljük, hogy mi hogyan lesz, de egy pisszenést sem szeretnék a továbbiakban hallani.
Megvárta, amíg mindkét gyerek ágyba bújik. Először a lányához lépett oda, és csókot nyomott a homlokára, majd elindult a fiú ágyához is, de végül megtorpant. Emlékezett rá, hogy a fiú már nem fogadta annyira jól a jóéjtpuszit, mint régebben.
- Neked is jó éjszakát, Jareth! – mondta végül, majd kiment a szobából.

„Még hogy jó éjszakát!” - dühöngött Jareth, majd hirtelen pánik fogta el. Ő nem szokott ilyen lenni, még soha nem emelte fel a hangját a nevelőanyjával szemben. Mi lehet ez?
- Mindegy. Most akkor is átmegyek, megígértem – suttogta. Halkan felkelt és felöltözött. - Silentio! – elmondta a némítóbűbájt, aztán kiosont a szobából. Amilyen halkan csak tudott, lement a konyhába, majd a hátsó ajtón át a kertbe jutott. Körülnézett, de sehol se látta a keresett személyt. Már legalább negyedórája fagyoskodott a kert végében, mikor hangokat hallott a közeli bokrok felől.
- Lega, te vagy az?
A bokor ágai közül kinyúlt egy kar és magával rántotta a fiút. Egy száj tapadt az övére, majd egy nyelv tört utat magának, aminek ő készségesen engedett. Egy kis kéz a vállán kötött ki, csókjuk lágy volt és édes.
– Sajnálom a késést, apu későn ért haza és szerintem összevesztek anyuval.
- Semmi baj, a lényeg hogy itt vagy. Hiányoztál… mikor mondjuk el nekik?
- Én még nem szeretném… - húzódott el a Piton-lány.
Jareth felcsattant.
– Talán szégyellsz? Azért, mert Malfoy vagyok? Azért mert Lucius Malfoy az apám?! Nem a fiú választja az apját!
- Én nem, én csak… mi történt, Jareth? Mi a baj, nem szoktál ilyen agresszív lenni.
- Nincs semmi bajom, csak elegem van, hogy már négy hónapja együtt vagyunk, mégis titkolóznunk kell.
- Azt hiszed, hogy ez nekem öröm? – kérdezte a lány. – Hát tévedsz! Keresem a megfelelő pillanatot…
- Igen – bólintott a fiú. – Már hónapok óta… - tette hozzá gúnyosan.
- Nem tehetek arról, hogy mindig közbejön valami! – csattant fel a lány.
- Négy hónapja? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Néha már azt hiszem, hogy neked nem fontos a kapcsolatunk – tette hozzá őszinte keserűséggel a hangjában.
- Erről szó sincs – emelte meg kezével Jareth állát a lány. – Ha nem lenne így, akkor nem szöknék ki minden éjjel miattad – csókolta meg a fiút. – Erről jut eszembe, te már elmondtad a nevelőszüleidnek?
- Nem mondtam még el, utálnak. Mióta Amy van, azóta nem érdeklem őket, ahogy senkit se érdeklek – hajtotta le ismét a fejét, de egy könnyű kézmozdulattal megint szembetalálta magát a sötét és mélységeket rejtő szempárral.
- Ez nem igaz, sokan szeretnek. Hidd el, Draco és Hermione mindennél jobban szeret, de meg kell értened, hogy Amy kicsi és ő…
- És neki több szeretetre van szüksége – feleselt vissza a fiú. – Tudom. De régen…
- Jareth, nőj már fel! Az régen volt, most meg most van. Nehéz elfogadni, de ez van. És mindezek mellett én is itt vagyok. Ez nem számít?
- Számít, csak nem értem, miért nem lehet elmondani?!
- Mert apám nem szeret téged! – szaladt ki a vallomás a másik száján.
Jareth szemei megvillantak a sötétben, míg Legadema a szája elé kapta a kezét. Ha most valaki látta volna a Malfoy fiút, biztos, hogy az apjához hasonlította volna. A fájdalom hamar eltűnt a jeges tekintet mögött. A lány olyannyira megijedt, hogy pár lépést hátrált.

- Szóval apád fontosabb, mint én? – kérdezte Jareth, majd megragadta a lány csuklóját és magához húzta.
- A szeretteim közt nem tudok, és nem is akarok választani! – szisszent fel a lány, mikor a szorítás erősebbé vált.
- Pedig most nagyon úgy tűnik…
- Pedig soha nem akartam és nem is tettem köztetek különbséget – suttogta a lány. – Engedj el, mert fáj! – csattant fel.
- Kicsit halkabban, kedvesem – mondta a fiú, de nem engedett a szorításon. – Még a végén valaki felébred… - mondta gúnyosan. – Majd közel hajolt a lányhoz és megcsókolta, de ez a csók nem volt se gyengéd, se szenvedélyes, hanem erőszakos, s amikor beleharapott a lány ajkába, az felrepedt. Lega megpróbálta ellökni magától a fiút, de az még mindig nem engedte el a kezét.
- Világ életemben előítéletekkel kellett megküzdenem az apám miatt. Nehéz lerombolni az ellenszenvből épített falakat, és hiába is próbálom, de apádat nem tudom meggyőzni arról, hogy nem az apám vagyok – vicsorogta a fiú. – Hiába is hittem. Talán könnyebben meglátná, hogy én más vagyok, ha te beszélnél vele.
- Majd ha normálisan viselkedsz, és ha bocsánatot kérsz! – dohogta a lány, majd egy határozott mozdulattal kitépte a kezét a fiúéból. – Jó éjszakát! – morogta, majd eltűnt az éjszakában.
- Remek – suttogta maga elé Jareth, miközben azt a pontot nézte, ahol eltűnt a lány alakja. – Egy nap két olyan embert sikerült magamra haragítanom, akiket szeretek, és viszont szeretnek. Mi van velem? – kérdezte magától.
De ekkor valami történt, megint visszatért a szemekbe az őrült csillogás és különös köd lepte el a fiú tekintetét. Testét nem saját maga irányította, s a lány után iramodott: elkapta és némítóbűbájt szórt rá. Legadema szemeiben félelem tükröződött, amit a fiú erős és agresszív kézmozdulatai sem segítettek leküzdeni. Alig egy pillanat alatt a lányról darabokban lógott le a pulóver és az alatta lévő csipkemelltartó. A lány kétségbeesésében megpróbált szabadulni, rúgta, harapta a másikat, ahol csak érte. Az egy pofonnal jutalmazta, és Lega szája még egy helyen felrepedt. Könnyei megállíthatatlanul folytak és magatehetetlenül tűrte, hogy a barátja kiszívja a jobb mellét.