- Nem szeretnék vele találkozni – jelentette ki a fiú.

- Nem olyan, mint amilyennek mások tartják – mondta Draco. – Követett el élete során hibákat, mint bárki más, csak éppen későn jött rá tettének súlyára, anyád azonban megváltoztatta, más ember lett, mint volt. Azonban sokan nem tudtak szemet hunyni afelett, amit tett.

- Arra rájöttem – morogta a fiú. – Volt alkalmam megtapasztalni, és ma is van. Miatta nem élhetek úgy, mint egy normális ember…

- Ne beszélj róla így! Ha megismered, megváltozik róla a véleményed…

- Ha nem lett volna olyan, amilyen, akkor ismerném őt! De így nem tehetem, csak fényképről ismerem, nem tudom hogyan néz ki. Nem tudok rá úgy tekinteni, mint az apámra.

- Jareth… anyád tévesen bízott meg bennem – suttogta inkább maga elé, de a fiú meghallotta.
- Hogy érted?
Draco felnézett.

- Egyszerűen megbuktam a nevelésedben azzal, hogy ennyire gyűlölöd a vér szerinti apádat. Nekem jogom lenne gyűlölni, hisz az én gyerekkoromat pokollá tette, de te…
- Velem mit tett?! Kiközösített lettem mindenhol, ahol meg nem, ott anyám mágiája miatt csodabogárnak tartanak! Egy különc vagyok és még ti is utáltok! – ugrott fel az asztaltól, de nem sikerült elhagynia a szobát. Draco megragadta a karjánál fogva és visszarántotta.
- Na most már ebből elég! – kiáltott rá. – A viselkedésed tűrhetetlen, hallottam a tegnapi cirkuszt az anyáddal.
- Ő nem az anyám!
- Jareth, elég legyen, kérj bocsánatot!
A fiú szemében szikrák táncoltak, dacosan felemelte fejét és úgy sziszegte a nevelőapja szemébe a választ:

- Soha.

- Mondtam valamit! – mondta dühösebben a nevelőapja. – Jareth, mi a gond? Soha nem viselkedtél így! Megváltoztál...

- Nem csak én, ti is! Már nem úgy viselkedtek, mint régen…

„Mit rontottam el?” – kérdezte magától Draco. Valóban kevesebb figyelmet fordítanak a fiúra? Vagy csak a kamaszkor miatt van az egész?

Látta, hogy a fiú egyre jobban elsápad, majd beletemette kezébe az arcát.

- Jól vagy?- kérdezte ijedten Draco.

Jareth bólintani akart, de már nem volt hozzá ereje: pillanatokon belül minden elsötétült előtte, s ha Draco nem kapja el, a földre zuhant volna.

- Perselus!

Hangzott egy hangos ordítás a földszintről; a keresett személy, feltépve lánya szobájának ajtaját, kettesével szedte a lépcsőfokokat, sietett Dracóhoz. Meglátva keresztfiát, félelem fogta el; Lega jelenleg biztonságban volt, Judy mellette őrködik. De nem lehet támadás, hisz a háború óta semmi harcot nem észleltek sehol. De akkor mi lehet a fiú baja?
- Mi történt, Draco?
- Segíts, valami baj van a fiammal… – észre se vette, hogy mit is mondott. Feltépve az ajtót, együtt siettek vissza a másik kertes házba.

- Mi történt? – kérdezte zihálva Piton, mikor beléptek a Malfoy házba.

- Összeesett és furcsán viselkedik, nem tudom elmagyarázni. Gyere! – szólt a férfinek, majd felsietett a lépcsőn.

Elakadt a lélegzete attól, amit a szobába belépve látott.

A fiú ott rángatózott az ágyában miközben a szeme félig nyitva volt, de szemgolyójának csak a fehérje látszott, s közben összefüggéstelen szavakat morgott. Két lépéssel ott termett a beteg mellett, kezét a homlokára tette – most nem érdekelte, hogy ki is ő, most egy volt a sok szenvedő ember közül. Segítenie kellett rajta.

A homloka meleg volt, túlságosan meleg, szemhéja nekiállt rángatózni, keze ökölbe szorult. Úgy nézett ki, mintha nagyon küzdene valami ellen.

- Legilemens – suttogta végül Piton, pálcáját a fiúra szegezve.

- Mit csinálsz? – horkant fel Draco.

Piton egy kézmozdulattal csöndre intette. Közben zár kattanása hallatszott.

- Megtaláltad Per… – kezdte a lány, de amikor megpillantotta a férfit, elhallgatott.

- Draco – fordult végül oda a férfi a keresztfiához. -, te tanítottad a fiút okklumenciára?

- Mégis hogyan? – kérdezte a fiú gúnyosan.

- Szóval nem… Gondolom, nem is te, Hermione.

- Nem, Perselus – rázta a fejét a nő. – Miért kérded?

- Nem látok bele az elméjébe, tökéletes ellenállást tapasztalok a fiatok felől, nincsen egy kis rés sem.

- Akkor most mi lesz? - kérdezte aggódva Draco. – Mit tudsz tenni? Így nem maradhat! – csattant fel.

 - Tisztában vagyok vele! – mondta idegesen a férfi, majd intett egyet a pálcájával és a kis éjjeli asztalon különböző bájitalok jelentek meg.

Néhány perc múlva a fiú már nyugodtan aludt.

„Felettébb különös, ilyen erős mentális ellenállást még senkinél se tapasztaltam, hihetetlen, hogy egy apró rés sincs a fiú pajzsán. De ha nem tanulta soha az okklumenciát, hogyan lehetséges mindez? Értesítenem kell Albust, ez nagyon érdekes és mégis ijesztő…” Ekkor egy hang térítette magához Perselust, gondolatait elhessegette és teljes figyelmét a körülötte lévő világra összpontosította.
- Mit adtál be neki?
- A legerősebb nyugtatófőzetet, ami nálam van, és hidd el ennél erősebb nincs. És ez is furcsa, az első három bájitalnak hatnia kellett volna, de meg se érezte őket. Pedig önmagukban is elég erősek, így együtt pedig különösen.
Hermione odasétált a tárgyaló felekhez és halkan megkérdezte.

- Piton professzor… mármint… Perselus, hogyhogy nem tudtál kapcsolatba lépni vele? Mi a baja a fiamnak? – sírta el magát a nő.

Draco hozzálépett és leültette az ágy melletti karosszékbe, míg a bájitaltanár egy kisebb fiolát nyomott a kezébe. Draco kérdő tekintettére csak ennyit mondott.

 – Ez egy egyszerű főzet, nem erős. Semmi baja nem lesz tőle. Draco, szólnunk kell Philipéknek.
- Miért? Olyan súlyos?
- Egyáltalán nem tudom, hogy mi a baja. És kicsi az esélye, hogy a Szent Mungóban dolgozók közül bárkinek is lenne fogalma erről. A mágia azon ága, amit a fiú képvisel nagyon ismeretlen és kiforratlan. Sőt ha jól tudom, egyedül a Crow család tagjai rendelkeznek ezzel az erővel, szóval, ha valami baj van, akkor csak ők tudnak segíteni, ez esetben Philip.
- Értesítenéd?
- Rendben, de ha nem gond én sietnék haza. Legának szüksége van rám, és még meg kell találnom valakit.
- Mi történt? –vonta fel a szemöldökét a Malfoy fiú. – Kit kell megkeresned?
- Tegnap este valaki megpróbálta megerőszakolni a lányom, és hogy véletlenül se bukjon le, ráküldött egy felejtésátkot. Ha a kezeim közé kerül az illető, halállal fog lakolni, biz isten.
- Ugye nem…?
- Nem, nem sikerült neki. Lehet, hogy megzavarták, de Lega eléggé magába roskadt.

- Perselus! – pattant fel meglepetten Judy, mikor a férfi belépett a szobába. – Merre jártál?

- Dracóéknál – felelte Piton.

- Valami gond van? – aggodalmaskodott Judy.

- Gond van Jareth-tel – nyögte Piton.

- Mi?!

- Ha visszajövök, elmesélem, de szólnom kell Philipnek! Sajnálom, kincsem – mondta férfi, majd egy csókot nyomott felesége arcára, és dehoppanált.

„De rég jártam erre” - mélázott Piton mikor átlépte a kovácsoltvas kaput. A kert még mindig szépen ápolt és rendezett volt. Az ajtóhoz érve már nem is kellett manót hívatnia, mert a kert végéből összeölelkezve érkezett a Crow házaspár. Mikor meglátták, meglepetés suhant át az arcukon. Piton megszaporázta a lépteit, és feléjük vette az irányt.

- Philip, Safira beszélnem kell veletek.
- Perselus, minek köszönhetjük látogatásodat? – üdvözölte mosolyogva Philip.

- Eléggé zaklatottnak tűnsz – fűzte hozzá Safira.
- Jareth-nek valami baja van, Draco küldött értetetk. Jó lenne, ha sietnénk. A legerősebb bájitalt adtam be neki, de amikor eljöttem múlni látszott a hatása.
- Mi történt?
- Majd ott, gyertek velem. Társas hoppanálással megyünk, mert gyorsabb. Kapaszkodjatok.

- Philip, Safira – biccentett Draco nevelt fia nagyszüleinek. – Örülök, hogy ilyen hamar ideértetek. Öhm, Perselus merre van?

- Visszament a lányához – mondta Philip.

- Értem.

Philip odalépett a fiúhoz, végighúzta teste felett a kezét, majd többször megismételte a mozdulatot.

- Mi történt a fiammal? – kérdezte kis idő után már türelmetlenül Draco.

- Perselus tévedett, amikor azt mondta, hogy szerinte ez varázsbetegség, vagy esetleg a Crow családdal, vagyis a mi varázserőnkkel áll kapcsolatban.

- Miért, nem? - csodálkozott a férfi.

- Én úgy gondolom, nem. Meglátásom szerint a fiú részéről ez egyfajta válasz az őt ért hatásokra. Ez ellen védekezik így. Amiatt gondolhatta Perselus, hogy ennek köze van hozzánk, mert a Crow családból kerülnek ki a legjobb okklumentorok.

- Nem értelek – rázta a fejét a fiú.

- Érte mostanában a fiút valamilyen erős külső hatás, fizikai vagy akár mentális?

- Nem, de úgy érzi, hogy nem törődünk vele annyit, mint régebben…

- Hát, szerintem nem az a bűnös. Valami más?
Draco gondolkodott, majd gondolatban sípcsonton rúgta magát.

- Tegnap összeveszett Mioval, és megtudta, hogy az apja egy napra kijöhet a börtönből. Ez annak számít?
- Ezt miért nem mondtad előbb?
- Mert nem gondoltam erős külső hatásnak, eddig is tudta, hogy ki az apja és milyen ember. A feleségemmel is voltak már kisebb-nagyobb vitái.
- De most kamaszodik, Merlinre is! Kiszámíthatatlan az ereje, most formálódik igazán.

- Most engem hibáztatsz, igaz?

- Te neveled az unokámat, nem?! Fogalmad sincs, hogy egy kamasszal mennyit kell törődni. Nem csak arra gondolok, hogy Jareth különleges képességgel bír! Itt nem csak arról van szó, hogy most alakul az ereje igazából…

- Hanem?! – horkant fel Draco.

- Most alakul a személyisége is.

- Nem mondod…

- Mindent túlkompenzálhat, minden kisebb megrázkódtatás is rossz irányba viheti el a fejlődését. Nevelés kérdése az egész…

- Mielőtt még lehordasz a sárga földig, ne feledd el, hogy én milyen körülmények közt éltem, hogy mit láttam otthon. Apám ott rúgott anyámba, ahol tudott, és én mindent kaptam tőle, csak szeretetet nem. Ha szeretett is, akkor nagyon jól titkolta. Tudom, hogy megváltozott! – szabadkozott, mikor látta, hogy a férfi közbe akar szólni. – De nem állt mellettem akkor, amikor egy fiúnak a legnagyobb szüksége lenne az apjára. Ne ródd fel nekem, hogy rosszul nevelem Jaretht-et. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jól bánjak vele és becsületes embert neveljek belőle. De lehet, hogy a lányod tévedett, én nem vagyok erre képes…

Philip elgondolkodva nézett végig rajta. A fiú múltja tényleg nem a legjobb volt, bár igaz, hogy mindent megkapott, de a szeretetet nem lehetett megvenni. Tekintete a markáns állról a fiú szeméhez pattant. Mérhetetlen fájdalom ült benne, bár az évek folyamán Hermionénak és Jareth-nek, most meg a kis Amynek sikerült megtörniük a jeget.

- Tévedtem, sajnálom a kitörésem… én csak aggódom az unokám miatt. Már csak ő maradt nekem… nekünk. Jó apja voltál, és hiszek benne, hogy a lányom helyesen ítélt meg téged.
- Köszönöm a bizalmad, de…
- Nagypapa? – hallottak egy nagyon gyenge hangot. Megfordulva Jareth ült fel az ágyban.
Megdöbbenésükben egyikük se jutott szóhoz. - Nagypapa?
- Jareth, hogy érzed magad? Fáj valahol? – tért magához először Draco.
A gyerek haragos tekintettel fordult el nevelőapjától.

- Semmi bajom… nagypapa te mit keresel itt?

- Miattad jöttem – mondta fáradtan az idős férfi.

- Miért? – kérdezte a fiú.

- A nevelőszüleid aggódtak miattad. Elvesztetted az eszméletedet és nagyon rosszul néztél ki, aggódtak, hogy komoly bajod eshet.

- Milyen megható – mondta gúnyosan Jareth.

A nagyapja megrökönyödve nézett rá.

- Kimennétek néhány percre? – nézett rá Philip a feleségére, Dracóra és Hermionéra.

- Tudod, Jareth – kezdte a férfi, mikor már csak ketten voltak a szobában. – Ilyenkor még jobban hasonlítasz anyádra – eresztett meg egy mosolyt. – De a nevelőapádnak igaza van, régen nem viselkedtél így. Mi a gond, bánt valami?

- Úgy érzem, romokban hever az életem – suttogta maga elé meredve a fiú.

- Ilyen fiatalon az nem lehetséges…

- Nagypapa, mintha minden összeesküdött volna, a barátnőm szülei ugyanúgy nem fognak tudni elfogadni, mint a legtöbb ember. Hiába harcolok, olyan nehéz leküzdeni az előítéleteket. Dracóék pedig…

- Mi van a nevelőszüleiddel?

A fiú felhorkant, de végül nem tett gúnyos megjegyzést.

- Néha úgy érzem, hogy az agyamra mennek, máskor pedig úgy érzem, hogy nem is törődnek velem.

- Ezen mindenki átesik a te korodban – mondta a nagyapja. - És ki a bájos hölgy, ismerem netalántán a szüleit? – somolygott az agg férfi. Kérdésére az unokája arca paprikavörösre változott.
- Nagy az esély rá.
- Hm, kezd érdekelni a dolog. Nekem elmondhatod, ha akarod.
A fiú áthatóan nézett végig rajta, de ekkor egy hang szólalt meg a fejében. Egy mélységesen rideg és kegyelten, vékony hang. Nem sokszor hallotta és többnyire mindig el is felejtette, de most valahogy megmaradt benne. Egyszerűen átvette rajta az irányítást, s már nem maga formálta a szavakat.

- Esküdj meg, hogy senkinek nem mondod el.
- Jaj, Jareth megígérem - mosolyodott el az öreg, de a fiú ismét meglepte:
- Tedd le a Megszeghetetlen Esküt!
Ki lehet a lány, hogy a fiú, az oly szeretett unokája ilyenre kéri? „Meg kell tudnom.”
- Egy feltétellel: ha úgy érzem, hogy bajban vagy értesítem Dracót.
- Nem, de annyit engedhetek, hogyha a lány is felvállalja a dolgot, akkor, de csakis akkor elmondhatod.
- Tudod, hogy másképpen is megtudhatnám a kis titkodat – bőszült fel Philip.
- Meglehet. De akkor kiderülne, hogy milyen erkölcstelen halálfaló a nagyapám!
- Jareth! - rökönyödött meg.

„Már megint elszúrtam” – rúgta magát bokán gondolatban a fiú.

Kopogás hallatszott.

- Tessék! – szólalt meg végül egy kicsit idegesen Jareth.

- Legadema vagyok, Jareth – hallatszott az ajtón kívülről egy hang. – Hallottam, hogy nem vagy jól és aggódtam. Bejöhetek?

Philip összehúzta a szemöldökét. Mikor a fiú meglátta nagyapja arckifejezését próbált nyugodtan viselkedni. Pont jókor jött a lány…

- Persze – mondta végül. – Gyere be nyugodtan.

A belépő lány először nem ismerte meg a neki háttal állót, de mikor megfordult, öröm suhant át az arcán.

- Philip bácsi! Hát te?
- Szia Legadema. Hogy vagy?
- Kicsit rosszul, de majd lesz valahogy. Zavarok? Mert visszajöhetek később is.
Philip elmosolyodott, majd a fiúhoz fordult és rákacsintott.

- Még visszajövök, beszélgessetek csak.
A férfi távozása után a lány egy ajtózáró igét mormolt, majd a fiú mellé feküdt.

- Hogy vagy? – kérdezte végül.

- Remekül – vágta rá gúnyosan a fiú. – A nagyapám, azt hiszem, pont most jött rá, hogy ki is a kedvesem. A legjobb időzítés volt! – mondta a kelleténél kicsit erősebben.

- Baj, hogy itt vagyok? - vonta fel szemöldökét kérdően a lány, kezeit ökölbe szorította és belenézett a fiú szemébe.

- Csak megjegyeztem, hogy jobbkor nem is jöhettél volna – ismételte magát a fiú.

- Remek, legközelebb majd engedélyt kérek, hogy meglátogathassalak!

- Nem erről van szó, te buta! Hanem itthon elég nagy a feszültség, és pont te hiányoztál.

- Remek! – csattant fel a lány. – Mehetek is! Nem fogom rád erőltetni a társaságomat! Viszlát! – vetette oda a fiúnak, majd felpattant és az ajtóig hátrált.

- Ez az, menj csak el, így a legegyszerűbb! Nem gondolod, hogy esetleg nem csak neked nehéz, hanem másnak is? – kérdezte gúnyosan a fiú.

- Na jó, én mentem!- jelentette ki a lány. – Ne is keress addig, amíg nem nyugszol meg! Szia!

- Nem is foglak, Soha! –ordított utána a fiú. A pokrócot magára rántva a legerősebb bűbájt küldte a szobájára, hogy senki se jöhessen be hozzá. Már nem is emlékezett rá, hol is tanulta, de ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Meg persze a hang is ezt mondogatta. Egyszerűen elnyomta az álom, még mielőtt annyit mondhatott volna, hogy kviddics.