Döntöttem

- Szeretlek – mondta még mindig a szemembe nézve.

- Nem – hangom hidegen csengett. Döbbenten nézett rám, de én úgy tettem, mintha észre se vettem volna, inkább tovább forgattam a tőrt a szívében – Te még kisfiú vagy, nem tudod mi a szerelem.

- De igen! Tudom, hogy szeretlek! – erősködött egyre kétségbeesettebben, rákényszerítve engem, hogy elmagyarázzam a szerelmet, bebizonyítsam, hogy téved.

- Hát jó, legyen. De tudd, nem azért teszem, hogy bántsalak, hanem mert nem akarom, hogy egész életedben hiú ábrándokat kövess. Akkor úgy érezném, én vagyok a felelős, mert nem mondtam el neked mindazt, amit én már tudok – nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. – Akik szerelmesek ismerik egymás gondolatait. Te ismered az én gondolataimat? – tettem fel a költői kérdést. – Nem, biztosan tudom, hogy nem. Kíváncsi vagy honnan? – szemében érdeklődés csillant, bár egy erőtlenül rázta a fejét. Én mégis úgy döntöttem elmagyarázom. Valószínűleg nem esett jól neki a lassú vontatott beszéd, hisz olyan voltam, mint aki egy elsőévesnek magyarázza, hogy a farkasölőfű és az ebrontófű egy és ugyanaz. – Onnan, hogy én sem ismerem a te gondolataidat. Csak sejtem őket, de ezt sem azért, mert ez egy kibontakozó szerelem. Csupán mert évek óta ismerlek. Aztán a másik ok, hogy én érzem, hogy nem vagyunk szerelmesek. Ron, amit te érzel az egyszerű vonzódás, nem mindent elsöprő szerelem! – fordultam felé hirtelen és egyenesen a szemébe néztem. Hevesen kezdte rázni a fejét, de amikor már láttam, hogy szólásra nyitná a száját sietve előztem meg. Hangom még mindig nyugodt volt, mégis hidegen csengett. Akaratom ellenére is – Hidd el, tudom, hogy mit beszélek. Kérlek, bízz bennem és fogadd el. Az igaz szerelem egészen más érzés.

Újra a szemébe néztem. Rengeteg érzelmet véltem látni benne. Először szomorúságot. Emiatt bűntudatom támadt, hiszen nem akartam neki fájdalmat okozni. Bár ha hagyom, hogy hazudjunk magunknak, egymásnak, s ez által mindenkinek, az talán még nagyobb kegyetlenség lett volna. Végülis már felesleges ezen rágódni, hogy „Mi lett volna ha…”, hisz ezt a döntést hoztam, most már nem hátrálhatok ki az egészből. Itt le is zártam a gondolatmenetet, inkább ismét a kavargó érzelmek örvényére próbáltam koncentrálni. Düh. Nos, ettől féltem. Próbáltam magamban felkészülni rá, de utólag rá kellett jönnöm, hogy erre nem lehet. Egy pillanatra megrettentem. Úgy gondoltam talán itt az ideje elmenekülnöm, mielőtt haragjában valami olyat tesz, amit mindketten megbánnánk.
„Hagyd abba!” – rivalltam magamra gondolatban.
Újból elöntötte testem az elhatározásom ereje. Minduntalan visszhangzott a fejemben Perselus utolsó nekem szánt mondata mielőtt elindultam.

„Választanod kell. Vagy ő, vagy én. De ha már választottál tartsd magad a döntésedhez!”

Én választottam. Tudom, hogy helyesen.
Ronnal csak azért kezdtünk el járni, mert mindenki ezt várta tőlünk. A Végső Csata Hősei, A Kis Túlélő barátai milyen szépek együtt. Álompár. Ez volt olvasható akkoriban szinte minden Reggeli Próféta címlapján. Persze Rita Vitrol még akkor sem kímélt minket, de azért lényegesen jobb volt a helyzet, mint a háborúban. Nem is csoda, hisz Kingsley lett a Mágiaügyi Miniszter és egy kicsit befenyített a Prófétának. Azóta ismét ez lett a legmegbízhatóbb lap a varázsvilágban.

Ekkor még felhőtlen volt a kapcsolatunk Ronnal. Kézen fogva sétálgattunk Londonban, csókolóztunk, boldogok voltunk. Akkor még kitartott az újdonság varázsa. De egy kapcsolat nem lehet sikeres hosszú távon, ha csak ennyin alapul. Szépen lassan ráuntunk egymásra.
Ezzel párhuzamosan kerültünk egymáshoz Perselusszal.

A Rend és a Mungó számára készítettünk bájitalokat. Mivel már nem volt a tanárom elhatároztam, hogy bátrabb leszek, és nem hagyom, hogy megalázzon. Úgy döntöttem beszélgetéseket fogok kezdeményezni és nem fogom hagyni, hogy belém fojtsa a szót. Az első próbálkozásaim persze csúfos kudarcot vallottak. De én nem adtam fel. A háború alatt megedződtem annyira, hogy egy ilyen kis akadály ne állhassa utamat a célom felé. És nem mellékesen sokat megtudtam a mogorva kém álarca mögé rejtőzött ember múltjáról. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy kihúzom a gödörből, amiben immáron majd’ húsz éve ül és visszavezetem a fényre a „normális” életbe. Azt azért tudtam, hogy ezzel a névvel, ezzel a múlttal sohasem lehet majd tökéletesen normális élete (még varázsló mércével se), de azért képes lenne kialakítani magának egy viszonylag békés életteret. Ekkor már nem csak egy embert láttam magam előtt, hanem egy megoldandó feladatot, egy újabb célt, amiért érdemes küzdeni. Ez akkora erőt adott nekem, mellyel sikerült véghezvinnem a küldetésem.

Eleinte elutasította a beszélgetések lehetőségét, ám elegendő számú felajánlás után nem bírta tovább (valószínűleg úgy gondolta egyszerűbb és kényelmesebb megoldás, ha hagyja, hogy beszéljek s úgy legalább békén hagyom) és engedett. Ekkor még csak én beszéltem neki mindenféle dologról. Sokáig csak szótlanul hallgatta, majd később már kommentálta is az elhangzottakat. Beszélgetéseink során általában a bájitalokról folytattunk szakmai jellegű konzultációkat, majd egy kissé elkanyarodtunk a magánjellegű dolgok felé is. Ő mesélt nekem a múltjáról s én cserébe megosztottam vele, a Ronnal kapcsolatos kételyeimet és egyebeket. Ekkor talán már tudtuk, hogy merre tart a kapcsolatunk és mégse tettünk ellene semmit. Olyan jó volt valakivel beszélgetni. De nem akárhogy. Igazán. Őszintén. Teljesen. Szívből.
Az este összevesztem Ronnal. Természetesen megint egy kis apróságon. A szócsata közben óvatlanul feltettem a kérdést „Merre tart a kapcsolatunk?”. Nos, ekkor szabadult el a pokol. Ron magából kikelve ordítozott velem. Igazából már azt se tudom miket vágott a fejemhez, mert akkor már azon pörgött az agyam, hogy hogyan tűnjek el mellőle. Az utcára nem rohanhattam ki, mivel nemrégen sötét alakokat láttak erre és a Rend tagjai nem akarták kockáztatni a testi épségünket tehát egyfajta „kijárási tilalmat” vezettek be a Grimmauld tér 12. alatt. Csak a hopp-hálózat igénybevételével lehetett bejutni valamelyik kandallón keresztül. Szóval az utca kizárva. A házban sehova se mehetek hisz mindenhova utánam jön. Kivéve egy helyet. Ekkor felpattantam a székről, amin addig ültem és a pince felé kezdtem rohanni. Közben fel se tűnt, hogy Ron már belépett a kandallóba és eltűnt a zöld lángokban.
De ez akkor nem érdekelt.
Csak mentem az utamon, ügyet se vetve az engem figyelő Remusra és Tonksra.
Mikor végre elértem a pince bejáratát kopogás nélkül berontottam, majd bevágtam magam mögött az ajtót, mire a laborban a szekrényeken lévő üvegcsék megremegtek.
De ez akkor nem érdekelt.
Hátamat az ajtónak vetve csúsztam le a padlóra, térdeimet felhúzva kezdtem el zokogni.
Ekkor jött be Perselus a bal oldali ajtón.
Döbbenten nézett rám, de nem tudott megszólalni. Bizonyára hallotta a veszekedésünket. De azt valószínűleg nem gondolta volna, hogy a szobám helyett ide jövök kisírni a bánatomat. Először nem tudta, mit tegyen. Láttam rajta, hogy vívódik. Végül döntött.
Megfogta a két kezemet és gyengéden felállított. Felnéztem rá. Mikor a tekintetünk találkozott megmagyarázhatatlan bizsergés futott végig a testemen. Szégyenkezve hajtottam le a fejemet, mintha csak valami olyat tettem volna, ami tilos. S valóban. Abban a pillanatban elöntöttek a kételyek. „Hiszen ő Piton! A volt tanárod! És az sem elhanyagolható tény, hogy az apád lehetne és…”
Nem hagyott tovább kétségek közt vergődni.
Kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. Ismét megborzongtam. Olyan lágy és selymes volt a bőre. Meglepődtem. Nem volt hideg, sőt! Szinte éreztem, hogy az egész teste tűzben ég, akárcsak az enyém. Most már kétségem se volt afelől, hogy ugyanúgy érzünk egymás iránt. Egymás szemébe néztünk. Féltést láttam, aggodalmat és… vágyat. Mindent felperzselő szenvedélyt. Valószínűleg ő is hasonlót látott az én szememben.
Arcom még mindig könnyáztatta volt így hát először azt vette kezelésbe. Lágyan lecsókolta a könnyeket egy elégedett sóhajt kiváltva. Ekkor ajkával a nyakamon indult felfedezőútra, majd feljebb a fülemhez.
Nem bírtam tovább.
Hátrébb húztam a fejemet és az ajka után kaptam. Neki se kellett kétszer mondani, ugyanolyan hévvel csókolt vissza. Nyelvünk őrült táncba kezdett, majd szép lassan lecsitult. A végén már csak ízlelgettük egymás ajkait.
Elkezdtem babrálni az inge gombjaival mikor hátrébbhúzódott és lefogta a kezem.

- Ne! Még nem… még nem lehet – mondta rekedten. Tudtam, hogy nagy erőfeszítésébe került ezt kimondani, tehát meg sem fordult a fejemben, hogy nem úgy érez, ahogy én. Értetlenül néztem rá.

- Választanod kell. Vagy ő, vagy én. De ha már választottál, tartsd magad a döntésedhez!

- Hát jó. Akkor én most megyek – arcán csalódottságot véltem felfedezni ezért gyorsan folytattam – De kérlek, te maradj itt, mert még visszajövök, csak el kell intéznem valamit – mosolyogtam rá.

Azt még láttam, hogy a szeme felcsillant, ám sajna lemaradtam a további reakcióiról, ugyanis mögöttem csukódott az ajtó. Elindultam hát, hogy megejtsem életem legnehezebb beszélgetését az épp visszaérkező barátommal.



- Miatta van az egész, igaz? – Ron hangja visszarángatott a valóságba. Döbbenten kaptam fel a fejem. „Te jó ég meddig elmélkedtem? Kire céloz Ron? Csak nem Rá? Honnan tudja, hogy én és Perselus…?”

- Nem tudom, kiről beszélsz – jelentettem ki érzelemmentes hangon.

- Ugyan Mione. Nem áll jól neked a buta kislány szerepe. Nagyon jól tudod, hogy Pitonról beszélek.

- Honnan veszed, hogy én és ő… - próbáltam még mindig semleges hangon beszélni, bár egyre érzékelhetőbbé váltak a bennem kavargó érzések.

- Egyszerű. Nem vagyok vak. Én is észrevettem, hogy egész jó lett a viszonytok a közös bájitalfőzések alatt. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt napokban le se vette rólad a szemét – hihetetlen, de elmosolyodott. Bár elég haloványan és elég rövid ideig, de akkor is. Bűnösen lehajtottam a fejem. Álmomban se gondoltam volna, hogy képes ilyen éretten kezelni a helyzetet. Úgy tűnt, mintha a beszélgetésünk alatt szépen fokozatosan felnőtt volna. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha szerepet cseréltünk volna. Ő lett a felnőtt férfi, aki megnyugtatja a megszeppent kislányt miután rossz fát tett a tűzre. Hátborzongató.

- Nyugodtan elmondhatod, hidd el nem haragszom érte. Csakis az én hibám, hogy elüldöztelek magamtól és rákényszerítettelek, hogy valaki más karjaiban keress megnyugvást – ezzel tejesen letaglózott. Hihetetlenül érett gondolkodásra vallottak az utolsó mondatai. Összeszedtem minden bátorságomat és ráemeltem a tekintetem, majd belekezdtem.

- Igen, részben miatta. De nem teljesen. Hidd el, mindenkinek így lesz a legjobb.

Kérdő pillantását látva mégegyszer magyarázni kezdtem neki.

- Ron, most komolyan gondolkozz egy kicsit! A mi kapcsolatunk nem működött rendesen már egy jó ideje. Folytonos viták és kiabálás… Kell ez nekünk? Nekem biztosan nem. Inkább élnék egyedül, mint egy rosszul működő, önámító kapcsolatban. Előbb-utóbb úgyis szakítottunk volna, még akkor is, ha nem szeretek bele Perselusba…

- Tehát szereted? – kérdezte hirtelen.

- Azt hiszem igen – feleltem tétován.

- És ő is?

- Igen.

- Akkor mi a fenére vársz itt? Menj, már biztosan vár rád! – mondta vigyorogva és az ajtó felé kezdett taszigálni.

- Ron, ez komoly? – kérdeztem boldogan és mégis meghökkenve.

- Igen, menj már! – lökdösött tovább. Arcán még mindig ott feszített az a bárgyú mosoly.

A kezem már a kilincsen volt, mikor újra megszólított.

- Hermione!

- Igen?

- Köszönöm.

Na, erre már tényleg nem tudtam mit válaszolni. Csak mosolyogtam miközben kiléptem a szobájából. A folyosón menet még hallottam, hogy utánam kiáltott egy „Sok szerencsét!”.

Hát elindultam. Hozzá.