II.

Izgulok. Mit izgulok, inkább rettegek. Csak tudnám mitől… hiszen Perselus maga mondta, hogy beszéljek Ronnal, mielőtt bármi is történne köztünk. Na jó, nem pontosan ezt mondta, de ez volt a lényeg. Szóval nem tudom mitől tarok annyira.

Attól, hogy nem ugyanúgy érzünk egymás iránt?
Nem, az ki van zárva. Annyira még ő sem jó színész, hogy így tudjon játszani. És amúgy sem lenne semmi értelme annak, hogy tettesse magát. Abban az egyben biztos vagyok, hogy szeret.
Legalább annyira, mint én őt.
Akkor meg mi a baj?
Á, biztosan összezavart ez a beszélgetés Ronnal. Igen, csakis ez lehet az oka!
Szó, ami szó, tényleg nem erre számítottam tőle. Lelkiekben már fel voltam készülve az ordításra és a szitkozódásra. Őszintén szólva még az is megfordult a fejemben, hogy Ron hirtelen felindulásból megátkoz, vagy ami még rosszabb: megüt.
De erről szó se volt. Még életemben nem beszéltem ilyen kulturáltan, ilyen felnőttesen Ronald Weasleyvel. Valójában nem is értem ezt a hirtelen (homlokegyenest) megváltozott hozzáállást a kapcsolatunkhoz. Hiszen mielőtt a kandallón keresztül távozott, még nagyon is hisztis, kiabálós, vagyis gyerekes volt. Aztán, mikor visszajött meg már olyan, mint akit kicseréltek…
Hova mehetett akkor? És mi történt ott, amitől ennyire megváltozott?
Majd megkérdezem tőle később. Most már dolgom van.

Perselus…

Vajon mit csinál most? Mit csinál azóta, amióta elmentem?
Nyilván nekiállt főzni a mai bájitalokat. Igen, biztosan.
Az együtt töltött idő alatt elég jól kiismertem Perselust. Gyakran nem azért főz meg egy nagy adag tartalék sebforrasztót, mert szükség lehet rá. Na jó, azért is, de nem ez a fő ok. Inkább, mert el akarja terelni a gondolatait valamiről.
Vagy valakiről…

Szinte látom magam előtt, ahogy ott áll az üst fölé hajolva. Egy fekete nadrágot és fehér inget visel. Haját az én tanácsomra összefogva tartja, legalábbis főzés közben. Emlékszem, éppen lázcsillapító főzetet készítettünk, amikor észrevettem, hogy eléggé zavarja, hogy a haja az arcába lóg (bár ő maga ezt természetesen sose vallotta volna be).

- Miért nem köti össze a haját, ha már úgyis ennyire idegesíti? – kérdeztem, miután eluntam nézni, ahogy szenved vele.

- Azért, mert nem vagyok hatéves kislány, ráadásul nem tartok rózsaszín hajgumit se. De ha ad egyet kisasszony, ígértem összekötöm vele a hajamat! – fortyant fel, ámde perceken belül meg is bánta.

Ugyanis nekem több se kellett, azonnal elővarázsoltam egy olyan (undorítóan) rózsaszín hajgumit, amit jó ízlésű ember még egy óvodás kislányra se tukmálna rá. Hogy fokozzam a hatást, néhány helyen rápöccintettem a pálcámmal, amire kis fehér virágok jelentek meg rajta. Elégedetten szemléltem művemet, majd egy torokköszörülést követően megkezdtem a volt professzorom kínzását.

- Uram! – szólítottam meg, mire ő szembe fordult velem és meglátta az általam felé nyújtott hajgumit. Enyhén eltátotta a száját, ám egy pillanaton belül sikerült rendeznie vonásait és fenyegetően kezdett méregetni hol engem, hol a már említett hajba valót, majd a lehető legjegesebb hangján megszólalt.

- Miss Granger, ugye nem gondolta komolyan, hogy én ezzel a… - kezdte volna, miközben mutatóujjával a kérdéses tárgy felé böködött, de félbeszakítottam.

- De hát megígérte! Azt hittem van magában annyi becsület, hogy betartsa az adott szavát!

He-he-he.
Tudtam, hogyha az önérzetét sértem, akkor már csak azért is – hogy kiköszörülje a csorbát az egóján – el fogja venni a hajgumit. Nem tévedtem (hé, hát szoktam én olyat?). Egy-null, ide!

- Én állom a szavam, de ez… - megint közbe vágtam. Úgy tűnik, már egyetlen mondatát sem hagyom befejezni…

- Akkor nincs semmi de! Gyerünk, vegye el! – pirítottam rá.

Irdatlanul durcásan ugyan, de elvette. Undorodva pillantott rá, majd rám emelte a tekintetét, amelyből tökéletesen ki tudtam olvasni az egyértelmű üzenetet: „Ezért még megfizetsz!”
Gúnyosan elmosolyodott, majd villámgyorsan elővette a pálcáját. Egy pillanatra komolyan azt hittem, hogy meg akar átkozni, ám – mint utóbb kiderült – erről szó sem volt. A hajgumira pöccintett, mire arról eltűntek a virágok és fekete színűvé változott. Bármibe lefogadnám, hogy hihetetlenül nagymértékű elégtétel öntötte el akkor.

- Azt egyetlen szóval se mondta kisasszony, hogy nem alakíthatom át azt a förtelmet – jelentette ki gúnyosan, miközben hozzálátott felkötni ébenfekete tincseit.

- Maga, maga… - szidtam volna, hisz ez csalás és satöbbi, ám bennem ragadt a szó, amikor ránéztem.

Eszméletlenül jól mutatott így. Kétoldalt egy-egy rövidebb tincs rakoncátlanul lógott az arcába. Nem tudom leírni, egyszerűen szexi volt és kész.

Azt hiszem, akkor először néztem Perselusra más szemmel. Egy nő szemével egy férfira. És tetszett, de még mennyire! Azon kaptam magam, hogy már nem kevés ideje szemérmetlenül gusztálom a volt professzoromat. Ez valószínűleg neki is feltűnt, mert egyenesen a szemembe nézett és gúnyosan elmosolyodott. Mondanom se kelljen, én meg fülig pirultam…

- Nocsak, Miss Granger, ennyire lélegzetelállító volna a látványom? – úgy kérdezte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne! Ettől persze még jobban zavarba jöttem.

- Nem… én nem, csak tudja… én… - hebegtem. Azt hiszem még mindig sokkhatás alatt álltam.

- Persze, tudom én… - mondta sejtelmesen, miközben már fülig ért a szája. A kis álszent… a mai napig semmi kétségem sincs a felől, hogy ott és akkor pokolian jól szórakozott rajtam. Szörnyű ember.

És valamiért mégis őt szeretem. Kész rejtély az egész. Egy nagy-nagy zavaros katyvasz. Egy dolgot viszont már biztosan tudok: kezdem elveszíteni a józan gondolkodás képességét.

Így utólag veszem csak észre azokat a nyilvánvaló jeleket, a lopott pillantásokat, mozdulatokat, amelyek mind-mind arról árulkodtak, hogy itt van valami. Olyan nyilvánvalóak voltak, szinte már kiáltották, hogy vonzódunk egymáshoz, de mi észre se vettük őket. Nem is vehettük, hiszen mindig minden olyan természetes volt, mintha már ezer éve együtt dolgoztunk volna. Vagy nem akartuk észrevenni? Meglehet.

Most már mindegy, ami megtörtént azon már úgyse tudunk változtatni. Nem is baj, én nem is akarok. Jó, hogy így alakult, nem? Ha a végeredmény nézzük, akkor mindenképpen. Ronnal barátok maradtunk? Igen. Perselusszal összejöttünk? Még nem egészen, de már csak percek kérdése. És Harry? Hát nem tudom, ezen még nem gondolkoztam. Nem lesz egy sétagalopp, az biztos, de remélem meg fogja érteni. Mióta kiderült, hogy Perselus a háborúban a mi oldalunkon harcolt, Harry megbékélt vele. Barátok ugyan közel se lettek, de legalább megfértek egy helységben öt percnél tovább is, úgy, hogy nem átkozták egymást porrá. Időközben Perselus is rájött, hogy Harry nem azonos az apjával és nem büntetheti őt mások bűneiért. Szóval remélem nem lesz gondom vele.

És a többiek? Mit fognak gondolni?
Hm… nos, azt kell mondanom, hogy nem érdekel. Elég annyi, ha a Rend tagjai megbékélnek a helyzettel, mások áldására nincs szükségem. Mivel nekem a szüleim halála óta már ők a családom.
Bár, azért jó lenne, ha a többi ember is elfogadna minket. Más se hiányzik nekünk, mint egy kiadós veszekedés. Így is elég ingoványos terepre tévedtem, nem akarok az első mocsárban elsüllyedni. Pedig előbb utóbb el fogok, csak kérdés, hogy lesz-e ott valaki, aki kihúz a csávából, vagy hagyják, hogy elmerüljek benne…

Ki tudja, mi lesz itt még?

Szent Merlin, jól elkalandoztam! Egy pillanat… ismerős folyosó, ismerős ajtó…
Te jó ég, itt is volnék? Igen, nagyon úgy tűnik…

Nyugalom, Hermione, nem lesz semmi baj. Ez csak Perselus, megnyugodhatsz, nem fog megenni. Tedd rá a kezed a kilincsre, úgy jól van. Most nyomd le! Ügyes, már bent is vagy…

[Köszönet: Assa]