III.

Aggódom érte. Szörnyen. Itt fekszem az ágyamban és nem tudok elaludni már vagy… 7 órája (most mellesleg hajnali négy múlt pár perccel).

Gyűlölöm ezt a nyamvadt háborút! Még midig képes tökre tenni az életemet… éltünket. Pedig már nemsokára egy éve, hogy Harry legyőzte Voldemortot. Mindennek szépnek kellene lennie, nekünk boldogan kéne élnünk a békés kis életünket. De nem!
Gyűlölöm azokat a nyomorult halálfalókat is! Még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy visszatérhet. Harry persze váltig állítja mind a Minisztériumnak, mind a médiának, hogy ez lehetetlen, de bizonyítékok nélkül sajna az ő szava sem ér sokat. Márpedig a horcruxokról a Rendtagokon kívül senki sem tudhat. Az valószínűleg végzetes lenne. Az összes gonosztevő elkezdené nagyüzemben gyártani a lelkének darabkáival ellátott tárgyakat. Szóval ezt nem hozhatjuk nyilvánosságra.
Így viszont nincs kézzel fogható bizonyítékunk sem, tehát a megmaradt halálfalók szentül hiszik, hogy a Nagyúr megint visszatér, és aki hűségesen szolgálja őt, annak nem marad el a jutalma… és hasonlók. Ezért akarják minden áron elkapni Harryt.

Még mindig csak forgolódok. Azt hiszem jobb lesz az elejétől átgondolni ezt az egészet, aztán esetleg megiszok egy fiolányi altató bájitalt.

Az egész tegnap délután kezdődött, amikor Perselushoz igyekeztem a pincébe, hogy elmeséljem mire jutottam Ronnal.
Mikor benyitottam meglepetten tapasztaltam, hogy ott áll a munkaasztalon az üst, benne valamilyen bájital, a tűz eloltva alatta, a hozzávalók egy része gondosan felszeletelve, a maradék pedig sorrendben előkészítve.
„Tudtam, hogy hozzákezd.” – gondoltam magamban.
Körbejárattam a szemem a helyiségen, ámde őt sehol sem láttam.
Bekopogtam a fürdőbe. Semmi. Benyitottam. Üres.
Irány a hálószoba. Ugyanez.
Sehol senki…

- Perselus! – kiáltottam. Kezdtem megijedni.

Mint utóbb kiderült volt is rá okom. Semmilyen választ nem kaptam. Ekkor már tényleg az agyvérzés kerülgetett.
„Ha ez valami vicc, vagy Őhercegsége egyik szeszélye, bizisten, hogy kinyírom!” – dohogtam magamban. Nem annyira a haragtól, mint inkább az aggodalomtól. Féltettem. Féltem, hogy baja esett.

Kirohantam a laborból egyenesen a konyha felé. Félúton viszont összeütköztem valami lilával. Mint később kiderült, az Tonks volt. Akkora erővel csapódtunk egymásnak, hogy mindketten elestünk. Más körülmények közepette biztosan nagyon vicces lett volna, de nekem valahogy nem volt kedvem nevetni és érdekes módon neki Tonksnak sem.

- Hermione! Pont téged kerestelek. Gyere, siess! Gyorsan mennünk kell a Mungóba!

- Micsoda? Mi történt? – Ugye Perselusnak nem esett baja? – tettem hozzá magamban.

- Majd elmondom, de most induljunk, szükség van ránk!

Együtt rohantunk a nappaliba, ahol egy nagyon ideges Arthur Weasley várt bennünket.

- De jó, végre itt vagytok! Gyerünk Hermione, te menj elsőnek! – mondta és kezembe nyomta a hopp-poros edénykét, majd begyújtotta a tüzet.

- A Szent Mungóba! – kiáltottam mielőtt eltűntem a zöld lángnyelvek között.

Mikor kiléptem a kandallóból egy kis kórteremben találtam magam valamint úgy egy tucat gyógyítót és ápolót. Annyian voltak, hogy nem is láttam tőlük az ágyon fekvő beteget.
Lassan elindultam arra, amerre a legtöbb szakállas gyógyítót véltem látni. Éppen egy bájitalokat hordó nővérkét próbáltam kikerülni, amikor jobbra pillantottam. Az ereimben meghűlt a vér és halkan felsikoltottam a maga beteg és az állapota láttán.

- Harry! – nyögtem és odasiettem az ágy mellé.

- Uramisten… - mondtam megrökönyödve. Harry testét mindenütt vágások borították. Szétszakadt talárja csupa vér volt, kilátszott alóla a fiú, zúzódásokkal teli mellkasa. A vállát, nyakát és arcát ugyancsak zöldes-lilás foltok tarkították. Utoljára a Voldemort elleni utolsó csatában láttam ilyen rossz állapotban. Úgy tűnt eszméleténél van.

- Harry… Mi történt? – kérdeztem. Igazából nem is Harrytől hanem… végülis azt sem tudom kitől, hisz rajtunk kívül csak gyógyítók voltak jelen.

- Piton… - lehelte a fiú, majd elájult.

- Micsoda? Mi van Perselussal? – kérdeztem kétségbeesetten.

Az nem lehet, hogy ő…

- Kisasszony kérem, jöjjön velem! – taszigált ki az egyik ápolónő. Nem volt erőm ellenkezni. Ez már túl sok volt egyszerre.

- Ismeri Mr. Pottert Miss… - érdeklődött már kint a folyosón.

- Granger. Hermione Granger vagyok.

- Ó, igen? Értesítettek minket, hogy jönni fog. Azt mondták, hogy ön tudna segíteni a könnyebb sérültek felügyeletében.

- Sérültek? Megmondaná nekem végre valaki, hogy mégis mi a fene történt? – csattantam fel. Még több sérült? Hát ez nem lehet igaz…

- Én csak annyit tudok, hogy Mr. Pottert, Ronald Weasleyt és Remus Lupint megtámadták. Mr. Weasley és Mr. Lupin könnyebben sérültek.

- Hol vannak?

- Kérem, jöjjön utánam.

A hölgy bevezetett egy kétágyas szobába. Jobbra Remus, balra Ron feküdt.

- Ron! Remus! – kiáltottam és hirtelen azt se tudtam, hogy melyikük ágyához rohanjak oda. Szerencsémre Remus eldöntötte a kérdést, mivel ő ült fel elsőnek. Odahúztam egy széket miközben Ron is átbotorkált és leült az ágyra a vérfarkas mellé.

- Szervusz Hermione, örülök, hogy végre itt vagy. Dora mondta, hogy jössz.

- Hogy vagytok? Mi történt veletek? És mi van Pe… Pitonnal? – „Óvatosan, el ne szóld magad!”

- Halálfalók. Ronnal épp Harryért indultunk az Aurorképzőbe. A sikátorban volt a találkozó, tudod, honnan hoppanálni szoktunk – Bólintottam. – Azonban számítottak ránk. Amint Harry megérkezett megjelent körülbelül 15 álarcos halálfaló. Körülvettek minket. Én felhúztam hármunk köré egy pajzsot, míg Ron átkokat szórt, Harry pedig elküldte a patrónusát. Akkor még nem tudtam kinek, ám másodpercekkel később megjelent Perselus. Harcoltunk, a halálfalók hullottak, de aztán elkábították Perselust. Majd Harry pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva három halálfaló egyszerre küldött rá három féle átkot. Esélye se lett volna kivédeni őket. Aztán a halálfalók fogták a sebesültjeiket és Perselust és dehoppanáltak. Elvitték Perselust… - suttogta Remus lehajtott fejjel.

Pár pillanat alatt lefutott az összes vér az arcomból, de az agyam vadul zakatolt és tiltakozott.
Elvitték… elvitték… elvitték… az is lehet, hogy már nem él.
Már a gondolatra is könnyek lepték el a szemet. Nem igazán fogtam fel mi történik körülöttem, csak azt éreztem, hogy valaki hátulról átölel, és vigasztalóan ringatni kezd.

- Nyugodj meg Hermione. Visszahozzuk. Ígérem – hallottam Ron hangját valahonnan nagyon messziről.

Arra már nem is nagyon emlékszem, hogyan kerültem vissza a főhadiszállásra. Talán Molly hozott el, vagy nem is tudom… Úgy este kilencig csak bámultam magam elé, nem ettem, nem ittam és nem beszéltem senkivel. Csak ültem.
Aztán valaki feltámogatott ide és ruhástól befektetett az ágyamba.

És most is itt fekszem. Immáron 7 és fél órája bámulom a plafont.

Megyek, iszok egy kis altató-bájitalt, aztán majd nyolc óra múlva felébredek és remélhetően rájövök, hogy ez csak egy szörnyű rémálom volt…