Eredeti cím: Forradalmak ellen

Írta: schweiger

Korhatár: 18+

Figyelmeztetés: Kínzás, szereplő halála, erőszakos jelenetek, stb.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Az írónak semmiféle anyagi haszna nem származik belőle.



2. fejezet - Terepszemle



Nem tudom, mi történhetett. Arra eszméltem, hogy valaki a nevemen szólongat. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de csak homályos foltokat láttam. A kezem iszonyatosan lüktetett, és a fejem is fájt.

- Granger, térjen már magához.
- Mi történt? – ültem fel nagy nehezen.
- Mégis mit gondol? Maga miatt romokban hever a bájitalszertárom. Miért kellett bezárnia az ajtót?! Nem azt mondtam, hogy maradjon egy helyben?

Várakozóan és egyúttal gúnyosan nézett rám. Meg volt győződve róla, hogy rövidesen visszavonulót fújok és bevallom, az én hibám volt az egész baleset. Akkor aztán előveheti a beszélőkéjét, és kedvére kiélcelődheti magát rajtam. Azt viszont lesheti, mert nem az én hibám volt.

- Fáj a kezem, professzor.
- Nem csodálom. Ha azt tette volna, amit mondok, akkor már rég lefertőtlenítettem volna és már a birkákat számolnám az ágyamban.
- Maga birkákat szokott számolni elalvás előtt?

Nem tehetek róla, egyszerűen felkuncogtam. Mindig is mondták Harryék, hogy nagyon élénk a fantáziám. Bár lehet, hogy nem kellett volna. Alighogy elhangzott a hülye kérdésem, Piton megdermedt. Ilyen érzés lehet egy kitörni készülő vulkán közelében lenni.

- Granger, ne feszítse tovább a húrt. Inkább mutassa a kezét. – Aztán pár pálcaintéssel beforrasztotta a sebet.
- Köszönöm, uram.
- Semmiség. Most derítsük ki, mi is történt. Ahogy nézem, még mindig a szertárban vagyunk, de…

***

Most nézett csak jobban körül, hisz ő is csak két perce tért magához. Miután megállapította, hogy neki semmi baja nem történt a szörnyű fejfájáson kívül, a lányhoz fordult. Meggyőződött róla, hogy a kezét leszámítva, ő se szerzett más sérülést, és máris elkezdte szólongatni. Rövid időn belül magához is tért. Miután kidühöngte magát, ellátta a lány sérülését. Ekkor jutott el a felismerésig, hogy ez a szertár nem az ő szertára, de mégis. Minden polc, szekrény a helyén volt, erről meggyőződhetett. A furcsa az volt, hogy annak ellenére, hogy majd’ tíz bájital esett a fejükre és még tíz a földön landolt, mikor elvesztette az eszméletét, itt egyetlen egy darab sem volt széttörve. Sőt, pedáns rendben a helyükön voltak. Felállva, arról is meggyőződhetett, hogy a felcímkézett bájitalok nem az ő kézírásával voltak ellátva.

Nem, ez lehetetlen, hisz ez az én szertáram. Itt az a rés a jobb oldali szekrényen és a felső polc is lötyög. Minden a helyén van, csak… csak egyszerűen ezek nem az én bájitalaim. Mi történhetett? Ez egy illúzió volna, vagy Voldemort újabb kísérlete, hogy teszteljen? Vagy valamilyen másik dimenzióba kerültünk? Granger is eléggé ijedtnek tűnik. Nem tudom, hogy mi történhetett, de nem maradhatunk a szertárban. Fel kell derítenünk a terepet.

- Miss. Granger, jöjjön – indultam az ajtó felé, de persze a kis kotnyeles megint közbeszólt.
- Hova megyünk, uram? Nem lenne jobb…
- Nem, nem lenne. Ki kell derítenünk, mi történt velünk. Most kimegyünk, de csak a terembe és körülnézünk. Legyen nagyon óvatos, nem tudhatjuk, hol is vagyunk. A pálcája magánál van?
- Igen.
- Rendben, készítse elő és indulás.

***

Nem tudom, hogy Pitonnak miért kell mindig hősködnie. Komolyan mondom, rosszabb, mint Harry. Bár igaza van, nem tudhatjuk pontosan, hol is vagyunk. Mert arra már rájöttem a segítsége nélkül is, hogy nincs rendben valami. Jártam már a szertárban, szóval ismerem. Ez pontos mása annak, mégis a bájitalok máshogy vannak felcímkézve. Ez nem Perselus Piton írása. Akkor viszont kié? Piton lassan megközelítette a bájitalszertár ajtaját, és óvatosan kinyitotta. Először azt hittem, hogy egyből kimegy rajta, ezért utánasiettem. Kiderült azonban, hogy csak a fejét dugta ki, én meg szerencsésen nekimentem az izmos hátának. Komolyan. Eddig fel se tűnt, hogy izma is van. Mindig is abban a hitben éltem, hogy csontsovány. Tévedtem, persze nem sokáig időzhettem a „hátán”, mert megint azzal a szúrós nézésével pillantott le rám.

- Azt mondtam, óvatosan. Mit nem értett ebben? Na, kövessen.

***

Nem is gondoltam volna, hogy ennek a kis strébernek melle is van. Pedig meggyőződhettem róla a szerencsétlenkedése közben. Alighogy kinyitottam az ajtót, hogy kilessek a résen, máris a hátamnak ütközött. Miután sikerült kiélnem a helyzetet - még mindig rejtély számomra, mit is élvezhettem rajta -, figyelmem megint a szóban forgó terem felé irányítottam. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs ott, rászóltam a lányra, és kiléptünk. Percekig vizsgáltuk a termet, és már akkor szörnyű érzésem támadt. Ezt akkor sikerült megerősítenem, amikor Hermione, vagyis Miss. Granger véletlenül meglökte az „asztalomat”.

***

Ha így megy tovább, igazi besurranó tolvajnak fogom érezni magam. Pitonnal már percek óta vizsgáljuk a termet, de valahogy semmi furcsát nem fedeztünk fel. Na jó, ez így nem igaz. Például én nem találtam meg a jobb oldali sorban, a második padnak az alján az „a zsíros hajú szemét órája unalmas” karcolatot, de gondoltam, ezt nem mondom el a professzornak, a végén még rajtam vezetné le. Különben is, lehetséges, hogy már észrevette, és valamelyik szerencsétlen flótással le is takaríttatta valahogy. Szóval csöndben maradtam, de véletlenül mikor megint Piton hátára gondoltam, meglöktem a tanári asztalt. A tetején lévő iratok meg a földön landoltak. Persze a professzor megint szúrósan nézett rám, míg megpróbáltam összeszedni a papírokat, sőt még azzal a gúnyos mosolyával is megajándékozott.

- Mi a csoda… – tört elő belőlem a kérdés.

Ahogy felnéztem, Piton professzor teljesen lesápadt, úgy látszik ő előbb fogta fel a velünk történt dolgokat, mint én.

***

Ez képtelenség. Az ott Horatius írása és az ő neve is áll a lapok alján. Ami csak két dolgot jelenthet. Egy: a jövőben vagyunk, kettő: a múltban. A harmadik variációra nem is akarok gondolni: mi van, ha egy másik dimenzióban? De ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Azok a bájitalok, amik ránk eshettek semmi esetre se hozhattak létre egy időutazást. Jól van Perselus, nyugodj meg. Biztos van valami ésszerű magyarázata.

- Uram.
- Mit akar már megint, Granger?
- Tudom, hogy zaklatott egy kicsit. Én is az vagyok. De gondolkodjunk reálisan.

Mi ütött a lányba? Honnan tudja, hogy zaklatott vagyok, mi ez a felnőttes viselkedés? Még hogy reálisan gondolkodni!

- Miss. Granger, én egyáltalán nem vagyok zaklatott, hogy a szavaival éljek. Csak kicsit meglepett, ennyi az egész.
- Értettem, mégis arra a következtetésre jutottam, hogy négy lehetséges dolog történhetett velünk.
- Négy?
- Igen. Utazhattunk a múltba, a jövőbe, de maradhattunk a jelenben is, csak hogy is mondjam. Mi eltűntünk kicsit, addig meg az igazgató keresett mást az oktatásra. Szóval lehet, hogy csak pár napja tűntünk el, és utána valahogy vissza. A negyedik, amire gondolni se akarok, pedig a másik dimenzió elmélete. Bár ezt még nem sikerült bizonyítani.

***

Hát végre kint van. Elmondtam. Piton mégis olyan furcsán néz rám. Mi lehet a baj, rosszat mondtam? Merlin szent golyóira, nem hiszem el! Megdicsért.
- Tökéletes következtetések. Szép volt, Miss. Granger. De még mindig felmerül az a kérdés, hogy mi is történt valójában?
- Ki kellene derítenünk. Keressük meg az igazgatót.

***

Nem hiszem el, én megdicsértem egy griffendélest! Mi lesz a következő, én és Granger puszipajtások leszünk? Belegondolni is rossz, bár megkóstolnám az ajkait. Mikre nem gondolok! Merlinre, biztos megbuggyant pár bájital. Igaza van egyébként, Albus mindenre tudja a választ. A bibi csak ott van, hogyha a jövőbe kerültünk, lehet, hogy már nem is él. Hisz a háború közepén tűntünk el. Ha a múltba, akkor meg azért, hisz nem változtathatjuk meg a múltat, mert a jövő is változna. A másik dimenzióba bele se merek gondolni, a végén még kiderül, hogy Albus a következő Sötét Nagyúr. Brrr… de akkor is igaza van, ki kell derítenünk. Szóval, indulás.

***

Miután a professzorral megtárgyaltuk az esetleges véletlen felbukkanásokat vagy furcsaságokat, el is indultunk. Talán említettem már, hogy a Roxfort mindig képes meglepni. Egyszerre több említésre méltó dolog is felkeltette a figyelmem. Az egyik mindjárt egy ember nagyságú szobor, Mardekár Malazár szobra volt. Ez nem is lett volna különös, hisz a héten minimum kétszer látom, amikor bájitaltanra megyünk Harryékkel; de ezen volt egy szöveg. A másik figyelemreméltó dolog a professzor hirtelen megállása és arcmimikája volt. Szinte leblokkolt a szobor előtt, és mikor sikerült elolvasnom, halkan sikkantottam egyet. A szobron ez állt kacskaringós betűkkel: Itt győzte le James Potter Pipogyuszt, a zsíros hajú szemetet! A sorok alatt egy gyerekek által rajzolt vonalas rajz állt, amin jól látható volt, hogy egy fiú, aki mögött három másik áll, kegyetlenül magasodik egy szerencsétlen negyedik fölé. A földön fekvő fiú gatyája a fején, s pálcája darabokban feküdt mellette. Legalábbis a kis vonaldarabkák azt akarták jelenteni, szerintem.

- Kijelenthetem, hogy a múltba kerültünk – szólalt meg mellette Piton, és elkeseredetten csúszott le a fal mentén ülőhelyzetbe. Az egész ember egy teljes kétségbeesés volt.
- Biztos benne, uram?
- Ezt a rajzot anno Potter rajzolta, mikor sikerült hetedikben megszereznie a pálcám és darabokra törni. Higgye el nekem, biztos vagyok benne, hogy ez a múlt.

***

Ez… nem lehet igaz. Végre azt hittem, lezárhatom ezt az egészet, de nem, megint itt vagyok. Sóhajtottam, majd válaszoltam a lánynak. Mennyit nevettek rajtam ezután a csíny után. Ráadásul majd’ két hétig megvédeni se tudtam magam, addig tartott ugyanis, míg sikerült új pálcát szereznem. Mennyi sértést, durvaságot kellett elviselnem! Főleg, hogy senki se tett ellene semmit, már Lucius se volt itt, hogy segítsen megvédeni a kis „házifeladat-menedzserét”.

***

Szegény Piton professzor, nagyon maga alatt van. Ilyennek még soha nem láttam. Azok a fekete szemek teljesen reménytelenek voltak.


folyt.