Surrey gyászba borul
Ma, 13 óra 5 perckor robbanás rázta meg megyénk külterületét. A több mint 1000 embert foglalkoztató Grunnings fúrógyár földszinti hangárjában az egyik gép, aminek a folyó vizsgálatok szerint mechanikai rendszerébe feltehetően idegen anyag került, berobbant, ezzel eltömítve a földalatti szint vészkijáratát, ahol a csomagolás és raktározás folyt. Mivel az épület szerkezete megbomlott, félő volt, hogy összedől. A felsőbb régió evakuálása sikeresen megtörtént, de az alsóba beragadtak a munkások, és mire odaért a tűzoltóság, a gyár végképp eltemette őket. Becslések szerint 250-en lelték e balesetben halálukat, bár a romok között mentőcsapatok még az esetleges túlélők után kutatnak. Mi pedig reménykedünk.
Rose Templ, Surrey Express

Ugyan ezen a napon, kilométerekkel arrébb sietős léptek zaja verte fel a nyáron oly elhagyatott iskola nyugalmát.
McGalagony professzor, a máskor mindig nyugodt és méltóságteljes tanerő most zaklatott arccal, és lobogó talárral igyekezett Roxfort igazgatójának irodája felé.
- Spero – mondta a bejáratot őrző kőszörnynek a jelszót, ami erre félrelépve útjára engedte. Rálépett a mozgó lépcsőre, majd nem bírva annak lassúságát fürgén szedte a lábát felfelé. Türelmetlenül kopogott a helyiség ajtaján, majd a bebocsátó feleletet meg sem várva benyitott.
- Albus! Beszélnünk kell!
- Á, Minerva. Egy pillanat, és a tiéd vagyok - mondta, majd visszafordult a kandallóhoz, amiben egy fej lebegett. - Alastor, most menj a Grimmauld térre, és szólj Perselusnak, hogy új fejlemények vannak az ügyünkben.
- Milyen ügyben? – kérdezte gyanakvóan a volt auror.
- Az csak rá és rám tartozik. Ha ideje lesz, titeket is beavatunk, de addig ne kérdezősködj.
- Rendben barátom. Én csak teszem, amit mondasz. Teszem, amit mondasz… - szólt Mordon fejcsóválva, miközben eltűnt a tűzből.
Dumbledore felállt a kandalló mellől, és az íróasztala mögé ült, ami elé időközben látogatója is elhelyezkedett.
- Miről lenne szó? - kérdezte érdeklődő tekintettel. Ritkán látta ennyire feldúltnak alkalmazottját.
- Új név jelent meg a Könyvben, Albus – felelte az, kissé már lehiggadva.
- És mire ez a nagy izgalom? Hisz a Roxfort Nagykönyvében szinte minden nap feltűnik egy új kis varázslópalánta neve…
- De ez most más! – szakította félbe McGalagony. Majd jelentőségteljesen fúrta pillantását a másikéba. – Az új „varázslópalántánk” 24 éves.
Ez azért még az igazgatót is meglepte. Felvont szemöldökkel hátradőlt székében, és félholdalakú szemüvege fölül fürkészte beszélgetőpartnerét. Érezte, hogy a történetnek itt még nincs vége.
- Albus, hatalmasat tévedtünk annak idején! Az újonnan bekerült név ugyanis Harry Potteré.
- Az nem lehet, Minerva! Ő elvesztette a varázserejét több mint 23 éve…- a második mondatot már csak suttogta, és látszott rajta, hogy gondolatok cikáznak a fejében, ahogy megpróbál magyarázatot keresni a jelenségre.
Nem értette. Tisztán, és kitörölhetetlenül emlékezett arra a napra, ami az időleges békét hozta a varázsvilágra, és teljes katasztrófát a Potter családra.

Miután hallotta, mi történt, maga indult Godric's Hollow-ba, hogy esetleges túlélők után kutasson. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett Harry életben maradása miatt, miközben majd megszakadt a szíve közeli barátai holttestét látva. Észrevette az égővörös villám alakú sebhelyet a gyerek homlokán, és tudta, hogy az egy örök bélyeg, a szörnyű történések billoga, egy átokheg. Neki is volt egy, megismerte. A fejében összerakta a történteket, és már látta, hogy a kezében tartott kis csoda túlélte azt, amit még senki sem, ezzel egy olyan terhet véve vállára, amit soha nem kívánt volna neki. Mikor kibotorkált a kicsivel a kezében a romok közül, hogy megnézze, máshol megsérült-e, már érezte, hogy nagy baj van.
Egy erősebb mágus képes észlelni a környezetében a varázslattal bírókat, de ő most ezt a gyermeket a kezében tartva nem érzett semmit. Ez eddig nem így volt. Hiába volt ilyen fiatal, a kis Harryből már születése óta sugárzott a varázserő. Most pedig semmi, hiába koncentrál még jobban. Csak egy békésen alvó csecsemőt lát, apja kócos fekete hajának, anyja szépmetszésű orrának emlékének hordozóját, valakit, aki még nem szokott le az ujja szopogatásáról. Remélte, hogy álmaiban egy szebb világban jár. Ő ugyanis ezt a helyzetet elég kilátástalannak találta. Egy apró jele sincs, hogy nem egy muglit szorít magához. A szíve nem akarta elhinni, de az esze már tudta a szörnyű igazságot.
Ebben az állapotban talált rá Hagrid, a romok mellett állva, egy rongycsomót magához szorítva.
- Dumbledore professzor! Igaz? Tényleg meghaltak? - kérdezte elcsukló hangon a félóriás.
- Igen, igazak a hírek. Csak Harry élte túl - hallatszott egy öregember halk, megtört hangja. Nyoma sem volt benne most az erőnek, pajkosságnak, derűlátásnak, amik egyébként az igazgató sajátjai. És ez jobban megijesztette Hagridet, mint a romos ház látványa.
- Professzor Úr – érintette meg óvatosan pártfogójának vállát. - Tehetek Önért valamit? Csak szólnia kell.
- Igen, Rubeus. Egy fontos feladatot bízok rád, és tudom, hogy tökéletesen teljesíted majd - mondta kihúzva magát Dumbledore. Hangjába visszaköltözött egy kevés régi eltökéltségéből - Vidd Harryt Surreybe, azon belül Little Whingingbe, és ott keresd meg a Privet Drive-ot, ahol majd én várok rátok.
- De Professzor! Miért nem maga viszi oda a kicsit? Hisz ha úgyis oda megy…- mondta bizonytalanul Hagrid.
- Nekem még előtte el kell intéznem valamit. És tudom, mennyire szereted ezt a gyereket. Vidd, és útközben végy búcsút tőle, barátom. Valószínűleg hosszú ideig nem láthatod viszont.
- Ezt hogy érti, Uram? Hová kerül most, ahol nem kereshetem?- kérdezte a hatalmas ember, miközben a könnyeivel küzdött annak gondolatára, hogy még a kicsit is elveszíti.
Dumbledore látta rajta az elkeseredést, de nem tudott neki vigaszt nyújtani. Nem nyújthatott. Magának sem tudott…
- Hidd el, így lesz a legjobb. A rokonaihoz kerül. Ott szeretni fogják, lesz egy normális élete. Ha a sors is úgy akarja, akkor még viszontláthatod.
- Rendben, ha Ön így véli. Biztosan igaza van -, mondta, majd átvette a gyermeket főnökétől, és elindult vele a ott váró motor felé.
Felült rá, maga elé kötözte Harryt, majd elmerülve a békés kis arcban való vizsgálódásban, tűnődve szólalt meg, szinte csak magának beszélve:
- De oly sok fájdalmas veszteség ez egy napra…- majd beindítva a motort felszállt a felhők közé, hogy teljesítse fontos, de számára gyászos feladatát.
- És még csak nem is sejted, a veszteség mértékét, barátom. Nem is sejted… Adja Merlin, hogy tévedjek - mondta, majd egy halk pukkanás kíséretében eltűnt.

Emlékezett arra is, hogy amilyen gyorsan csak lehetett, visszatért az iskolába, hogy bizonyosságot szerezzen feltevése helyességéről. Belenézett a szóban forgó Könyvbe, izgulva, mintha csak az akaratával tudná befolyásolni a benne leírt dolgokat. De nem tudta. Az 1980-ban született varázserővel bíró gyermekek névsorából ki volt húzva az egykor vastaggal szedett név: Harry Potter, és mellé volt írva egy rövid megjegyzés, miszerint Varázserejét elvesztette mágikus trauma útján..
Dumbledore-ban akkor egy világ omlott össze. Órákig ült a könyv mellett magába roskadva. A máskor életszeretetet, határtalan erőt és magabiztosságot sugárzó, csillogó szemű ember, akit mindenki az évszázad legerősebb világos mágusának, és az elesettek, kitaszítottak mentorának tartott, akkor és ott csak egy öregember volt, könnyáztatta szemmel, temérdek év, és probléma súlyával a vállán, és egy újabb hibával maga mögött, ami emberek életét tette tönkre. Neki kellett volna a titokgazdának lennie, akkor Voldemort sosem jut a Potter család nyomára, és neki nem száradna a lelkén egy ártatlan gyermek jövőjének tönkretétele. Mert bár az esze tudta, hogy Harry Potter mugliként is teljes életet élhet, varázslóként a szíve úgy érezte, hogy ez az igazi lét. Amit a gyermektől most elvettek. Arra is emlékezett, hisz azóta minden napját, percét, döntését meghatározta, hogy milyen fogadalmat tett ott, abban a kis teremben, a Könyv fölött ülve.

„James, Lily, és mindenki, akinek Voldemort, ez a szörnyeteg tönkretette az életét. Kicsi Harry! Esküszöm, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy kipusztítsam a világból a sötétséget, legyen az megtestesülve Voldemort, vagy más evilági démon képében. Amíg erőmből futja, nem hagyom, hogy mások is a ti sorsotokra jussanak!”

És most, egy apró reménysugár. Egy kis megnyugvás megfáradt lelkének, ami Voldemort megállíthatatlan visszatérése óta még jobban sajog.
De hogy történhetett? Hogy nem érzékelte sem ő, sem a Könyv Harry mágiáját? Mert ha most ott van, akkor annak idején is ott volt. Varázserő nem tér csak úgy vissza. Ha elveszett, vége. Nincs esély a visszafordításra.
Mi van, ha a gyermek annyira megijedt, hogy tudat alatt úgy érezte, el kell rejtenie magát? Ha a mágiája kifeszített egy pajzsot, ami nem engedte át a varázslatokat? Ehhez ugyan hatalmas erő kell, de a gyermekek maguk a csodák, nem tudni, mi mindenre képesek. És Harrynek meg lett volna ehhez a képessége. Sajnos a kiváltó ok is… Eddig soha nem oldotta fel a pajzsot, mert nem tudott róla, és arról sem, hogy milyen előnyökhöz jutna nélküle.
Akkor most mi történhetett, hogy mégis megtette? Reméljük, semmi végzetes…

- Albus! Mit tegyünk most? Mi történhetett szerinted? - szakította félbe gondolatai áradását az eddig türelmesen várakozó McGalagony professzor.
Az igazgató már el is felejtette, hogy ott van. Belemerült a fájdalmas emlékekbe. Most megpróbálta összefogalmazni sejtéseit.
- Tényleg hatalmasat tévedtünk, Minerva. De mentségünkre legyen mondva, még soha nem fordult elő, hogy egy egyéves gyermek képes lett volna leárnyékolni a mágiáját mind a Könyv, mind mások elől, így nem is gondolhattunk rá. Pedig valószínűleg ez történt. Harry varázsereje teljes birtokában volt, és van. És hogy mit teszünk most? Megkeressük, és visszahozzuk. Vissza a saját világába, ahonnan tévedésből száműztük egy évesen.
Ekkor kopogás hallatszott az ajtó felől, és Perselus Piton, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola bájitaltan tanára nyitott be az irodába. A bebocsátást meg sem várva. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Mindenki rohan…
- Minerva! - biccentett oda az újonnan érkezett baljós jelenség kollégájának, majd főnökéhez fordult - Albus, jöttem, amint tudtam. Mi hír az ügyünkről?
- Üdvözöllek, Perselus, épp időben. Hagyd az ügyet, most egy mindennél fontosabb feladatom van számodra.
- Hallgatlak - jött a szűkszavú felelet, hisz a férfi el sem tudta képzelni, mi lehet fontosabb Voldemort horcruxainál.
- Menj Surreybe, de inkognitóban, és keresd meg Harry Pottert. A nagynénjééknél kezdheted a kutatást. Majd megadom a címet. Keresd meg, avasd be a varázsvilág létezésébe, és hozd ide. Érted? Nagyon fontos, hogy baj nélkül ide jusson. Ő az utolsó reményünk. Emlékszel a jóslatra? Mégis Ő az. Ma varázsolt.
- De hisz ez lehetetlen!- mondta döbbenten Piton.
- Mi is azt hittük, Perselus. De megjelent a neve a Roxfort Főkönyvében. Varázsló.
- Ha ez igaz, Albus, akkor tényleg van még remény! – mondta komor arcán ritkán feltűnő mosolyainak egyikével, ami nem tartott sokáig – De álljunk csak meg! Miért én? Nincs túl jó múltam a családjával, és nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő arra, hogy bevezessem a varázsvilágba. Nem vagyok egy bizalomgerjesztő alak, és kedves meg végképp nem. Menjen Weasley, vagy Lupin. Vagy akár Minerva.
- Nem, neked kell menned. Te vagy a legjobb kémünk, és itt most szükség lesz a gyakorlatodra. Veled érezném a legnagyobb biztonságban. És bízom benne, hogy a régi sérelmeidet félre tudod tenni, hisz ő csak egy ártatlan fiatal, aki nehéz időszakon fog keresztül menni.
- Rendben. Megyek, és megkeresem. De ettől még nem kell örülnöm a feladatnak. Egy óra múlva jövök a címért, addig összekészülök - mondta, majd maga mögött lebegő éjfekete talárral kiviharzott a szobából.
Dumbledore elgondolkodó arccal nézett utána, majd McGalagony professzorhoz fordult.
- Remélem jól döntöttem, Minerva. Csak őt küldhettem. Legszívesebben magam mentem volna, de még rengeteg tennivaló vár rám az érkezésükig. Fel kell készülnöm minden eshetőségre…