Még ennyi idő után is él a remény?
A fúrógyári katasztrófa óta folyik a romok átkutatása Surreyben, de tegnapig nem találtak túlélőt. Ma délelőtt azonban, egy mentőkutya segítségével a rengeteg törmelék alól előástak egy 24 éves fiatalembert, akinek a kiszáradáson és a sokkon kívül más baja nem
esett. Kórházba szállították, ahol két napos ágynyugalmat rendeltek el neki. Harry Potter nem kívánt nyilatkozni lapunknak. A dolog egyik érdekessége, hogy a szóban forgó személy a gyár egyik vezérigazgatójának, Vernon Dursleynak az unokaöccse. A másik, és legfontosabb, hogy miként élhette túl a több tonna rázúduló súlyt egyetlen sérülés nélkül. Csoda? Vagy reménykedhet az a több mint száz család is, akiknek még nem találták meg a hozzátartozójukat?
Surrey gyászol, de valahol egy család köszönetet mond a Mindenhatónak, hogy szerettüket megkímélte. A bizonytalanságban élők pedig azért kögyörögnek, bárcsak az övékkel is megtenné ezt. Szívből kívánom nekik.
Rose Templ, Surrey Express

A kórházban egy férfi lemondó sóhajjal hajította le az éjjeliszekrényére az aznapi újságot. Mégis ki mondana hálát érte Istennek? Ki maradt? Hisz mind ott voltak abban a pokolban. Látta, ahogy a mennyezet…
De nem! Nem akart erre gondolni. Nem szabad erre gondolnia! Nem, ha ép ésszel szeretné eltölteni hátralévő éveit.
Az újságot is ezért kezdte el olvasni. Hogy másra figyeljen. Erre a saját nevét látja benne viszont, mint ha egy kis csoda lenne. Pedig ő nem érzi magát annak. Inkább megtörtnek, és elhagyatottnak.

Ekkor lépett be a szobájába egy nővér. Óránként jönnek, nagyon figyelnek rá. Sajnálják. Pedig ő csak nyugtot szeretne.
- Á, Mr Potter! Látom, megtalálta az újságot, amit odakészítettem Önnek. Hogy érzi magát? Hatott a fájdalomcsillapító? – kérdezte a nő halk, jóságos hangon. Mintha egy dühöngő őrülthöz, vagy egy haldoklóhoz beszélne. Ezt biztos tanítják nekik…
- Mikor mehetek végre haza, asszonyom? – szólalt meg rekedten. Nem csoda, két napig feküdt a romok alatt étlen, szomjan, fejében elhunyt barátai sikolyait hallva újra, és újra. Néha, mikor már nem bírta tovább, csak ordított, ameddig el nem vesztette az eszméletét. Akkor legalább nem emlékezett, és nem álmodott. Ott nyugalomra talált.
- Hívjon csak Dorisnak, uram, és holnap délután már haza is mehet – zökkentette ki a nő merengéséből, ami nem is volt baj. Csak ne ezzel az idegesítő hangsúllyal tenné… - Addig is itt az esti gyógyszeradagja. Altató és ásványi-anyag pótló. Szüksége van mindkettőre.
Harry fáradtan meredt a nőre. Ennyi bogyót még életében összesen nem evett, mint itt egy nap alatt. Bár ez talán gyerekkora sanyarú körülményeit is jellemezte.
Az ápoló is bámult rá. Ahogy mindenki, a baleset óta. Egy vállig érő, hollófekete hajú, smaragdzöld szemű férfit láthatott, furcsa sebhellyel a homlokán, aki a rakodómunkák alatt megizmosodott, és a maga 185 centiméterével eléggé kitöltötte a keskeny kórházi ágyat. Hunyorítva, és homlokráncolva próbálta kivenni beszélgetőpartnerét, mivel kontaktlencséjét levették mikor ide került.
- Rendben, Doris. Nem hagyna magamra? Elmegyek zuhanyozni, aztán beveszem a gyógyszereket, ígérem.
- Nos, elvileg meg kellene várnom, hogy biztosan beveszi e… - mondta végre normális hangon az ápoló. – De ha megígéri, akkor nem lehet belőle gond. Csak aztán tessék tényleg aludni!
- Köszönöm! – felelte hálásan a férfi, és elmosolyodott.
A smaragd tekintet felcsillant, a nővér pedig ábrándosan sóhajtozva hagyta el a szobát.

Mikor Harry hallotta az ajtó csukódását, egyből elkomorodott. Itt kell töltenie az éjszakát. Ennek nem örült. Haza akart menni, be akart bújni az ágyába, és összegömbölyödve aludni. És reménykedni akart abban, hogy mikor felébred, ez az egész csak egy rossz álomnak fog bizonyulni.
Lemondóan felsóhajtott. Nem, ez nem igaz. Tudja, hogy megtörtént, hisz a romok alatt volt ideje ébresztgetnie magát, és mégsem történt meg a csoda. Mert az lenne az! Nem annyi, hogy ő túlélte, hanem ha egyátalán meg se történt volna a katasztrófa…
Erőt vett magán, és felkelt az ágyból, bár még egy kissé szédült. Vagyis nem pontosan, de az az érzés hasonlított hozzá a leginkább. A baleset óta jelen van benne. Valami furcsa. Egy új dolog, ami eddig nem volt ott. De nem kellemetlen, hanem inkább csak szokatlan. Mintha egy erő feszegetné belülről. Egyszer látott egy filmet, amiben egy ufó előtört az emberből a hasfalán keresztül. Most már kezdi érteni, milyen szörnyen érezhette magát a pasas. De ez azért kicsit más.
Olyan, mint mikor egyszer ki akarta próbálni, milyen lehet vaknak lenni. Becsukta a szemét, és járkált maga elé kinyújtott kézzel. Persze mindennek neki ment, és végig érezte a késztetést arra, hogy kinyissa a szemét. Tudta, hogy akkor minden probléma megoldódik, nem horzsolja le a másik térdéről is a bőrt, és nem szerez egy harmadik púpot a fejére az állólámpától, de ő makacsul masírozott tovább vakon. De ott volt az a kis hang az agya hátsó, elnyomott szegletében, ami azt duruzsolta, hogy nyissa ki a szemét, lásson, képes rá.
Most is ott volt az a kis hang, de túl halk volt. Nem értette, mit akar.

Emlékezett a balesetre. Szakadt a mennyezet, ő meg csak bambult maga fölé tétlenül, hisz látta, hogy nincs kiút. Ekkor a hang, ami abban a percben nem suttogott, hanem süvöltött a fejében azt mondta, hogy bukjon le, és ő megtette. A következő dolog amire emlékszik, az a többiek sikolya, és egy érzés, hogy sugárzik belőle valami. Ekkor vesztette el először az eszméletét.
Miközben ezen töprengett, eljutott a fürdőszobáig. Két kézzel a mosdókagylóra könyökölt, és belenézett az a fölött lógó tükörbe.
- Ne gondolj arra a napra! Ne emlékezz! És főleg ne beszélj magadban, te marha! – utasította tükörképét, majd nyelvet öltöttek egymásra. – Még az kéne, hogy innen ne haza, hanem a rácsos ablakú Sárga Házba vigyenek…- motyogta még, miközben megmosta az arcát, hogy lehiggadjon.
Lassan levetkőzött, öregesen, mintha nem is 24, hanem 74 éves lenne. És annyinak is érezte magát…
Beállt a zuhany alá, majd legalább egy fél óráig folyatta magára a forró vizet, hátha az kiűzi tagjaiból és lelkéből ezt a dermedt állapotot.
Egy picit tényleg jobb lett. Megtörölközött, a haját is megpróbálta szárazra dörzsölni, de hát ez a hosszabb haj átka: lassabban szárad. A rövid viszont szerte-szétállt. Na jó, egy kicsit a nevelői orra alá is borsot akart törni a megnövesztésével…
Visszacsoszogott a szobába, és befeküdt az ágyba. Ahogy megígérte, bevette a gyógyszereket, majd az orráig húzta a takarót.
Gyorsan elaludt, és álmodott. Pedig azt nem akarta…

- Ebédszüneeeet! – kiáltott Jo, egy harminc körüli rakodómunkás, és kipattanva a targoncából el is tűnt a lépcső irányába. Még hallották távolodó hangját – Enyém az epres pite!
A többiek nevetve követték. Felmentek a felsőbb szintre, majd ott az étkezőbe, ahol beálltak a sorba. Fürge barátjuk már az epres sütijét fogyasztva ücsörgött a szokásos helyükön.
- Már megint fasírt… Mindig ez a kaja! Ti nem unjátok? – kérdezte panaszosan Kenneth, akit mindenki csak Létrának hívott 205 centis magassága miatt.
- Ugyan már! Nincs is mindig ez. Csak hetente egyszer. Ha nem tetszik, ehetsz salátát… - mondta, a vállára csapva Harry.
- Höhh, Buldózer! Te csak azért véded, mert Bess is a konyhán dolgozik – csattant egy tenyér most az ő vállán, és nevetés a háta mögött. – Amúgy meg egy jó munkás ember nem eszik zöldséget, mivel nem nyúl!
- Jól van, na! Csak egy ajánlat volt. Azt eszik, amit akar…- mondta a magas fekete hajú férfi, hátha leszállnak a témáról. Bevált. Ezután előjöttek a vadabbnál vadabb étkeztetési tanácsok a konyhásoknak, akik kacagva hallgatták az álmodozásukat, és egy-egy merészebb ötletnél a fakanalat lengették a vakmerő illető felé. Mikor mindenki kivette a maga fasírtját, és krumplipüréjét, letelepedtek Jo mellé, aki már lassan be is falta a saját adagját.

- Harr! Este jössz te is? – kérdezte teli szájjal Arti, a vézna, alacsony műszerész, aki figyelemreméltó lábmunkájával érdemelte ki csapatkapitányi helyét a focicsapatban, amelyik szerda esténként szokott összejárni egy másik társasággal, baráti mérkőzéseket tartava.
- Ki nem hagynám! Múltkor a kötelező havi vacsora miatt nem mentem. Vigyázni kell ugyebár a látszatra… - tette hozzá gúnyosan. Valóban, Dursleyék nagyon ügyelnek, hogy az utcában lakók és a munkatársak is azt higgyék, tartják a kapcsolatot szeretett unokaöccsükkel. Ennek az az eredménye, hogy elvárják, minden hónapban egyszer náluk vacsorázzon. Ez utoljára épp szerdára lett beütemezve. – Két hét múlva indul a Surrey-kupa. Minden gyakorlás ránk fér! Főleg rád, Bob! – mondta nevetve a vele szemben ülő, kissé testes, harminc fölötti munkatársának.
- Miből lesz a cserebogár?! Nézd már, a kis taknyosnak hogy kinyílt a szája! Főnök! Magyarázd már el neki, hogy én vagyok a legjobb a csapatban, csak hagyni akarom őket is érvényesülni – mondta magabiztosan, az asztalfőn ülő raktárvezetőnek, akivel mind nagyon jó kapcsolatban voltak.
- Ne szórakozz már, Bob! Még Martha is látja, hogy neked a fociban nem nagyon terem babér, pedig a feleségem aztán nem ért hozzá… - közölte vigyorogva az 50 éves férfi, és rákacsintott Harryre.
Az asztalnál pedig kitört a röhögés, hisz mind tudták, hogy főnökné, mindannyiuk fogadott nagyija már azt is óriási teljesítménynek tartotta, ha valaki egy egyeneset tudott rúgni a labdába. Ha ő azt mondta valakire, hogy falábú, az már jelentett valamit…

Harry mosolyogva nézett körül. Igen. Ez az ő igazi családja. A család, amit 18 évesen talált meg, mikor Vernon nem támogatva továbbtanulását, inkább beajánlotta a gyárba dolgozni.
- Tényleg Al! – szólt oda John a főnöknek. – Akkor hétvégén flekken nálatok? Áll még az időpont? Alig várom Martha csodás habos sütijét! – mondta ábrándozó tekintettel, kezét a hasára csúsztatva. Harrynek is nyelnie kellett egy nagyot, mert összefolyt a nyál a szájában a finomság említésére, és nem volt ezzel egyedül az asztalnál...
- Persze, a feleségem már felvásárolt egy fél italdiszkontot meg egy élelmiszerüzletet, hogy ezt az éhenkórász bandát lecsillapítsa hosszú távon. Mindenki tud jönni, ugye? A párotokat se hagyjátok otthon!
Az asztal körül felhangzottak a „Ki nem hagynám!”, „Még szép, hogy ott leszünk!”, meg „A fenébe, azt hittem lesz pip-show!” kaliberű felkiáltások, majd még további csipkelődések. Harry pedig magában eldöntötte, hogy most elhívja Besst, mert bár nem szereti, de kedveli, és még bármi kialakulhat közöttük. Azt tudta, hogy a lány szerelmes belé.
- Hé, emberek! - hajolt pont ki az ételkiadó ablakon, akire gondolt. – Egy óra! Nem kéne mennetek?

Mindenki fejvesztve bekapta az utolsó pár falatját, és rohantak vissza dolgozni. Harry direkt utoljára maradt, és megszólította Besst.
- Szia! Nem kísérnél el egy darabon? Sietnem kell, de kérdeznék valamit – lépett oda szégyenlősen.
- Á! Szia! De, persze, egy pillanat – ajtócsapódás, majd megjelent a lány, már ormótlan fehér köpenye, és hajhálója nélkül. Meg kell hagyni csinos látványt nyújtott. Hosszú, fekete haj, nagy, égszínkék szemek, sportos alak, meglátszott, hogy esténként együtt jártak futni. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, és már a lépcsőn mentek lefelé, mikor Harry még mindig nem mondott semmit.
- Hm… Harry. Nem úgy volt, hogy beszélni szeretnél velem? Mert mennem kéne mosogatni… - mondta kedves mosollyal a lány.
- De, persze! Ne haragudj, elméláztam… Csak azt szeretném kérdezni, hogy szombaton ráérsz-e, mert lesz ez a ramazuri Alnél, tudod, és gondoltam, hogy talán, mi… Tehát. Ööö… Eljönnél velem? – nyögte ki nagy nehezen, mikor már az öltözőszekrényénél jártak.
- Örömmel, Harry! – válaszolt Bess csillogó szemmel. – Kell vinni valamit? Menyire öltözzek ki?
- Szerintem nem kell semmi. Ismered Marthát… Kötetlen baráti vacsi, öltözz kényelmesen – ajánlotta a férfi.
- Hé, Buldózer! Szükség lenne rád a kettes kapunál! Persze, csak ha kiudvaroltad magad… - kiáltott oda nevetve valaki, akit nagy szerencséjére Harry nem ismert fel.
- Huhh, mint hallod, mennem kell. Holnap találkozuk!
- Igen, holnap. Szia! – mondta a lány, majd megfordult, hogy elmenjen.
De ekkor elszabadult a pokol…

Harry Potter arra ébredt, hogy leesett az ágyról. Teljesen leizzadt, és hirtelen azt sem tudta, hol van. Megkönnyebbülve fogta fel, hogy álmodott, otthon van, és holnap megint mehet dolgozni.
Ez a kellemes állapot mindaddig tartott, míg észre nem vette, hogy nem a saját, Alék fölötti lakásának padlószőnyegén fekszik, hanem linóleumparkettán. Egy kórházban.
Hát mégis igaz. Meghaltak mind…

Al, akit magában apjává fogadott, aki elvitte kontaktlencsét venni, mikor megtudta, hogy Harrynek kilencéves kora óta ugyanaz a szemüvege van. Aki, mikor elköltözött a lánya Amerikába, felajánlotta neki a felettük lévő lakrész kibérlését. Aki a leghangosabban ünnepelt a nézőtéren, mikor ő gólt rúgott, és aki önként, ráhatás nélkül, szeretettel befogadta a családjába, pedig ezt a saját rokonai nem tették meg. Az első ember, aki figyelmen kívül hagyva Vernon bácsi szidalmait, meglátta az igazi Harryt. A becsületes, kitartó, nyíltszívű gyereket, aki az élet iskolájától túl sok tananyagot kapott egyszerre.

A fiúk, akiket a soha nem kapott testvér helyett testvérként szeretett. Akiknek kiönthette a szívét a munka utáni sörözések alkalmával. Akik mikor költözött, és nem volt pénze ágyra, szekrényre, hűtőre, mind megjelentek egy kis „aprósággal”, ami otthon már úgyis „csak fogta a port”. Akikkel megalapították a Péntek 13 nevű focicsapatot, minden alkalommal jót röhögve azon, hogy ha valaki megkérdezte, hogy ki rúgta a gólt, akkor azt válaszolhatták, hogy a 13-as. Akik minden alkalommal kiröhögték, mikor futva érkezett meg a 6 kilométerre lévő otthonától a munkahelyére, és akik „véletlenül” mindig pont arra jártak kocsival, mikor esett az eső, vagy a hó, és megkérdezték, hogy elvihetik e. Akikkel öröm volt dolgozni, mert összefogtak, és még a legnehezebb melók közben is majd hanyatt estek a röhögéstől…

És Bess. Akit ő hívott le magával, és most a roncsok alatt fekszik ő is. A kedves, aranyos lány, akivel estéként, miközben futottak egy pár kilométert, mindig remekül elbeszélgettek. Akinek egyedül volt teljes tudomása a Dursleyéknél töltött sanyarú éveiről, és aki erre emlékezve mindig extra adagot adott neki a menzán, és sokszor állított be egy- egy tál meleg étellel hétvégén is, semmit nem kérve érte. A lány, aki már láthatóan első perctől oda volt érte, és akinek soha nem viszonozta úgy az érzelmeit, mint kellett volna.

Már soha nem láthatja egyiküket sem. A mosolyukat, némelyikük csámpás járását, borostás arcát, vagy foghíjas vigyorát. Nem lesz több viccelődés, szerdai focimeccsek, hétvégi összejövetelek. Hogy néz a családjaik szemébe? Hogy fog nap, mint nap találkozni Marthával, tudva, hogy ezzel minden alkalommal felszakít benne egy mély sebet, a puszta látványával?
Harry Potter meggondolta magát. Nem akar haza menni. Annál még a Sárga Ház is jobb. Ott talán békét lelhetne újra. Békét, amit egy rövid időre megkapott, és amit egyből el is vettek tőle, amint túlságosan beleélte magát.

Békét, és felejtést akar. De az esze tudta, hogy ezt nem fogja tudni elfelejteni soha. Mert bár tragédiával végződött, élete legboldogabb időszaka volt. Ismét tovább kell lépnie. Tovább, előre, mindig előre, csak a szépre gondolva.

És ott, a kórház padlóján összegömbölyödve, sírástól feldagadt arccal, egy fekete hajú, zöld szemű, sebhelyes homlokú férfi végre álomtalan, békét hozó alvásba merülhetett…