Perselus Piton legszívesebben visszatért volna pincebeli kis laborjába, hogy kedvenc hobbijának élve bájitalokkal kísérletezzen. Amíg a háborúban való kémkedése miatt fordulhatott elő ez egyre kevesebbszer, addig nem is háborgott. De most? Ahelyett, hogy valami fontosat tenne, egy kódorgó kölyköt kell megtalálnia, aki ráadásul biztos nagyképű, és elviselhetetlen, akárcsak apja volt…
Nincs neki ehhez türelme! Nem elég, hogy év közben el kell viselnie azt a rengeteg hozzá nem értő, és ráadásul teljesen érdektelen fiatalt, most még egy olyat is az ő pártfogásába helyeznek, akit neki kellene bevezetnie a varázsvilágba. Pont neki… Akit pályafutása első évében küldtek ki először és utoljára ezzel a feladattal egy mugli családhoz, ugyanis az előadása után a gyerek kijelentette, hogy ő nem szeretne egy vámpírtól tanulni, és sírva bemenekült a szobájába. Csak Dumbledore utólagos látogatása mentette meg a helyzetet. Azóta sem érti, mi baja lehetett a kölyöknek, ugyanis ő akkor igenis kitett magáért. Nem szidta, nem úgy beszélt vele, mint egy degenerálttal, még csak nem is vicsorgott, mikor a szülők ostobábbnál ostobább kérdésekkel bombázták, és mégis…
De most komolyan. Mit mondjon egy huszonnégy éves embernek, akit a mugli társadalmi elvárások szerint arra neveltek, hogy alapjaiban vessen el minden mágiával kapcsolatos felvetést?
Elképzelt egy pár lehetőséget:

Bekopogtat az ajtón, és Potter nyitja ki.
- Jó napot! – köszön fals mosollyal. – Mr Potterhez van szerencsém?
- Igen, szerencséje van…- veti oda James kiköpött hasonmása hanyagul, miközben az ajtón túl egy róla készült egész alakos festmény látható. – Mit akar?
- Csak el szeretném mondani, hogy létezik a mágia, és ön varázsló. Most pedig jöjjön velem, hogy teljesen idegen emberek közé vihessem, ahol majd kiteszik egy csomó halálos veszélynek, és…
Paff… Becsapódik horgas orra előtt a cseresznyefa ajtó.

Bekopogtat, és egy fektébe öltözött, kopasz, „Nem vagyok rasszista, de…” feliratú pólót viselő, fekete tussal kihúzott zöld szemű suhanc nyit ajtót. Ő abban bízik, hogy nem őt keresi, de a homlokán lévő villám alakú sebhely mellett végigfutó „Potter” tetoválás szétoszlatja minden reményét.
- Oszt beszélni is tudsz, denevér, vagy csak a telemicsodával próbá’kozná’? – kérdezi a jelenség, a döbbent csöndet félbeszakítva, valamin undorítóan kérődzve.

Ebben a verzióban ő húzza be maga előtt az ajtót, sőt, kívülről még egy záró-varázslatot is rak rá…

Bekopogtat a bejáraton, és egy párnahuzatba öltözött, görnyedt tartású, lehajtott fejű fiú nyitja ki azt.
- Maga Harry Potter? – kérdezi csodálkozva.
Az alak még jobban összehúzza magát, és dadogva mondja: - Shh, U-uram, k-ké-kérem! E-ebben a há-házb-a-an nem sza-sza-bad a nevemet kkki-moo-ndani. Hi-hívjon Nyom-nyomo-rultnak, ahhh-hogy mi-mi-minndenkki. Miben állhatok a szo-szollgá-gálatára? Cipö-pőpu-puccolás? Vass-ssalás? Va-vaggy csak eggyszerr-rűen ru-ruggdosni sze-szerett-tne eggy kiccs-csit? Egy-egy szavába ke-kerrül… - kérdi alázatosan a Nyomorult.
- Csak azt szeretném mondani, hogy varázsló vagy. Most el kell jönnöd velem.
- Jaj, U-uram! Túl so-so-sokkra becsül e-enngemm! Nem ér-érdemle-lem me-egg, ho-hogy bárho-hovvá is e-el-elmenjek ma-magával.

Na jó, ez már túlzás. A megalázkodó Potter egy dolog, de EZ?

Miközben saját szórakoztatására mégis tovább képzeleg a helyzeten, megérkezik a Privet Drive 4 szám elé.
Na jó, az az igazság, hogy egy kissé kevésbé uniformizált környezetre számított. Semmi villám alakban haladó járda, és zöldre festett ablakkeret.
Odaér az ajtóhoz, és bekopogtat, miközben igyekszik a szokásosnál egy kicsivel emberbarátabb arckifejezést erőltetni magára.
Az ajtót nyitó személy reakciójából ítélve nem sikerült…

A résben, amekkorára kitárták a bejáratot, egy szem volt látható, meg egy fél arc, a többi testrész valószínűleg nem fért a látóterébe.
- Elnézést a zavarásért. Harry Pottert keresem. Jó helyen járok? – kérdezte magához képest udvariasan.
- Maga is újságíró? Megmondtam a munkatársának is, hogy már nem itt lakik. Különben is, még a kórházban van. Ott keresse! Minket ne zaklassanak! – hadarta el feldúlva, majd becsapta az ajtót. Perselus kiváló érzékeivel még hallotta, ahogy azt mondja: - Mi olyan nagy szám benne? Egyszerűen csak túlélt egy balesetet. De olyan, mintha ezzel is csak minket akarna idegesíteni…
A bájitaltan tanár megütközött. Újságíró? Baleset? Túlél? Kórház? Mi folyik itt?
Sürgősen szereznie kell egy napilapot!

- Ron! Nyisd ki az ajtót, csöngettek!
- De drágám! A két fogó épp a cikeszért verekszik! Most nem érek rá!
- Ronald Bilius Weasley! Épp a lányodat fürdetem! Igenis felállsz, és kinyitod azt a vacak ajtót!
- Jól van már, jól van… - motyogta rosszkedvűen a férj. – Azért a Biliust felhozni övön aluli ütés volt! – kiáltott fel az emeltre, miközben már a bejárat felé tartott.
- Bilius, Bilius, Bilius!- hallatszott föntről egy kislány kacagásokkal tarkított kántálása.
- Hermione! – üvöltött az emlegetett, mint egy sebzett oroszlán. – Most örülsz?
A vörös hajú, magas férfi nyugalmat erőltetett vonásaira, és kitárta az ajtót.

- Á, Dumbledore professzor! Jöjjön be! Mi szél hozta? – kérdezte meglepődve, mikor meglátta, ki áll a küszöbön.
- Ronald, drága fiam. Olyan hihetetlen, hogy csak meg szerettem volna látogatni imádott keresztlányom? – mosolygott rá az öreg, soha nem látott vidám csillogással a szemében. Ahogy Ron előreengedve ment utána, még azt is észrevette, hogy mintha könnyedebben is lépkedne. Mintha tíz évet fiatalodott volna.
- Nem hihetetlen, csak szokatlan. Általában nem állít be bejelentés nélkül csak úgy…
- Most sem ez a helyzet, sajnos. Egy hatalmas kérésem lenne hozzátok. De ezt inkább majd bájos nejed jelenlétében. Mi újság a hivatalban? Alastortól hallom, hogy egy új ügyre vagytok ráállítva – tért át más témára volt igazgatója.
- Igen, most épp mi koslatunk Bellatrix után. Nem értem, miért hiszik, hogy ha az egyik csoport eredménytelen, majd a másik hipp-hopp megtalálja… - csóválta a fejét lemondóan a férfi. Egy kisebb elit auror- különítmény tagja volt.
- Ne légy hitetlen, fiam. Hidd el nekem, csodák vannak, és remény is. Mindig – paskolta meg a vállát nyugtatóan az idősebb férfi. – És hol az én imádnivalón angyali Brianám? – emelte fel a hangját, amire válaszként egy hangos sikkantás jött.

- Albi bácsi! – hallatszott, majd apró lábak dobogása kíséretében megjelent egy kicsi lányka, törölközőbe burkolózva. – Albi bácsi! Hoztál nekem valamit? Ugye hoztál? Citjompoj? – nézett rá reménykedve, megnevettetve ezzel mind a szobában ülő férfiakat, mind akkor belépő anyját.
- Jó estét, professzor. Briana, kicsikém, ezt már megbeszéltük. Először köszönni illik, aztán szépen meg kell várni, míg a vendég veled foglalkozik. Ne légy mohó! – oktatta ki lányát a kinyúlt, vízfoltos ruhákat viselő, hullámos barna hajú asszony.
- Ne fedd meg, Hermione. Egy öregembereknek oly üdítő látni a fiatalok múlhatatlan nyüzsgését, és örömét – mondta Dumbledore, miközben az ölébe vette a kislányt. – Briana, drágám. Nem emlékszem, hoztam e neked valamit. Légy oly jó, és kutasd át a zsebeimet, hátha van ott valami kedvedre való – javasolta kacsintva.
A kislány csillogó szemmel, mohón állt neki a talár módszeres átvizsgálásának.

- Most, hogy már mind itt vagytok, beszélnék jövetelem valódi okáról. A napokban történt valami, ami alapjaiban rendíti meg a közelmúltunkat. Mindenki ismeri a kis Harry Potter történetét, a Gyilkos Átok túlélésétől, a varázsereje elvesztéséig. Ha jól emlékszem, Hermione, te a Ravasz szintű Mágiatörténet esszédet is ebben a témában írtad – nézett kérdően az asszonyra.
- Igen. A Kis Túlélő Tragédiája címmel. Szomorú történet. Egyetlen nap leforgása alatt vesztette el családját, és létének esszenciáját.

Közben a kislány ujjongva találta meg keresztapja zsebében egy unikiornis kicsinyített, mozgó mását. Egy „Jajj, Albi bácsi! Ez olyan tündéji!” kiáltással lelkesen nyálas puszikat nyomott a szakállas arcra, és leugorva a földre ki is próbálta új játékát.

- Most viszont úgy néz ki, hogy hatalmasat tévedtünk. – fordult vissza Dumbledore a szülők felé, elkomorodva. - Minden jel arra mutat, hogy Harry nem vesztette el a varázserejét, csak tudat alatt lefedte a trauma hatására, amit a Gyilkos Átok becsapódása okozott. Olyan erősen, hogy sem én nem észleltem a mágiáját, se a Roxfort Nagykönyve, ami eddig példátlan a történelmünkben…
- Ez azt jelenti, hogy a muglik közé küldtük, és soha nem képezték a varázserejét, ami ezek szerint hatalmas? – kérdezte döbbenten Hermione, átlátva a helyzetet.

- Sajnos úgy tűnik, ez a helyzet. De még jóvátehetjük a baklövést. Most valamiért varázsolt. Már elküldtem érte Perselust, és ha visszérnek…
- Pitont küldte érte? – szakította félbe indulatosan Ron. – Attól a megkeseredett embertől fog hallani életében először a varázsvilágról? Attól, aki a fülem hallatára nyilatkozott úgy a halott apjáról, mint egy csúszómászó féregről? Végiggondolta ezt, Uram?
- Ronald, hidd el, mindent számításba vettem. Csak nem hiszed, hogy a varázsvilág Megmentőjét – még ha csak ideiglenes felszabadulást hozott is – felelőtlenül kezelném?! Itt most nem csak a lelki épsége a tét, hanem a testi is. Voldemort akár meg is érezhette a pajzs leomlását. Perselus meg tudja védeni, ezt még neked is el kell ismerned. És pont a lelki békéje miatt jöttem hozzátok. Amire meg akartalak kérni, mielőtt félbeszakítottál, az az, hogy költözzetek ideiglenesen a Grimmauld térre, hogy Harryt saját korabeliek vegyék körül. Én már túl öreg vagyok, hogy egyfolytában válaszoljak a benne bizonyára felmerülő kérdésekre, és igazság szerint Hermione talán jóval nagyobb segítséget tud nyújtani, mint ez a szenilis vénember itt előttetek.

- Professzor, ezt nem kérheti – jelentette ki a vörös férfi azonnal. – Már így is figyeltet a miniszter! Hát még ha kiderül, hogy a Rend főhadiszállására költöztem! Tudja, hogy most nem egy életbiztosítás nyíltan a maga oldalára állni. Azt hittem szükség van az általam szállított belső információkra…
- Hát persze, fiam. De ez mind megoldható. Majd innen, a kandallón át jártok a főhadiszállásra, és senki nem lát titeket arra jönni – érvelt az igazgató.
- Na de Uram… - kezdte volna Ron újra, de félbeszakították.

- Albi bácsi! Ti most ajjól a Hajjy Pottejjől beszéltek? A smajagdszemű kisbabájól? Papszííí! Én találkozni akajok vele! Légyszi, légyszíííí! – könyörgött Briana, négyéves korának minden báját bevetve. Az apja már épp kreálta az agyában egy gyereknek is elfogadható indokait, mikor a felesége is megszólalt:
- Igazán, Ron. Gondolj bele annak a fiatalembernek a helyzetébe! Meg különben is. Én is szeretnék találkozni azzal az emberrel, akit tizenegy éves korom óta hősként tisztelek.

- Hát már te is, Hermione? – sóhajtotta lemondóan. – Rendben, legyen meg a többség akarata. Holnap költözünk.
- Köszi, Papszi! Holnap elmondom az oviban Evanak, hogy kivel is fogok találkozni. Biztos megeszi majd a józsaszín ijigység! – csacsogott lelkesen a kicsi.
- Az sárga irigység, kincsem – sóhajtott lemondóan Hermione, miközben felkapta a lánykát. – És nem illik dicsekedni. Most köszönj el szépen Albi bácsitól, mert megyünk lefeküdni.
- De a józsaszín az szebb, mama! Pápá Albi bácsi! Amit kaptam, azt is Albinak neveztem el, mejt te hoztad – mondta integetve, anyja válla fölött.
- Akkor a holnapi viszont látásig, Dumbledore professzor – búcsúzott Hermione is, majd eltűnt a lépcsőfordulóban az izgága gyermekkel.

- Hát akkor, a címet tudod, édesanyád várni fog titeket. Ne aggódj, megoldom a felmerülő gondokat. Most mennem kell, viszlát – mondta, lassan felállva. Sugárzott az aggodalom az arcáról. – Még meg kell magyaráznom egy telihold előtt álló vérfarkasnak, hogy annyi éven át miért is tartottam vissza feleslegesen legjobb barátai fiától. Be kell vallanom, ettől a beszélgetéstől igazán tartok. Lehet, hogy ha engedtem volna, hogy néha meglátogassa a kis Harryt, akkor hamarabb fény derült volna a dologra. Lehet, hogy sok szenvedéstől kíméltem volna meg mindkettőjüket… - elmélkedett, szinte csak magának. Ron együtt érzően hallgatta, de semmi bíztatót nem tudott hozzáfűzni.
Majd kilépve a házból, Albus Dumbledore nehéz szívvel elhoppanált.
Egy ház elé érkezett, amiben izgatottan várt rá egy kíváncsi Remus Lupin…