|
Megtört lelkek
banjuli 2008.08.21. 18:10
 Hááát...Lehet, hogy egy kissé komor lett, de azért remélem, tetszeni fog! Tudom, azt mondtam, még tegnap fölteszem, de Remus nem akart nekem megjelenni...És még csak fél egy, tehát nem is késtem olyan sokat!XD
Nem hiába volt Perselus Piton évekig kém Albus Dumbledore szolgálatában. A Surrey-i Általános Kórház előtt állva senki nem mondta volna meg róla, hogy nem ebbe a környezetbe született. Haját egy fekete gumival hátrafogta, felvett egy fekete farmert, és egy mardekárzöld pulóvert – mert ugyebár mégiscsak ő a rettegett bájitaltan tanár, nem járkálhat pirosban! Lábára pedig sportcipőt húzott, ami mint kiderült, egy nagyon kényelmes viselet. A Surrey Express egy példányát tartotta a kezében, és a környezet gondos felmérése után céltudatosan elindult az épület bejárata felé.
Belépve látott egy ahhoz hasonló pultot, mint a Mungóban a recepció, ezért itt is arrafelé vette az irányt. Egy fiatal mugli lány ült mögötte, épp valami rikító színű bájitalféleséget kenve ecsettel a körmére.
- Elnézést – szólította meg inkognitójához illő, megnyerő mosollyal. – Harry Pottert keresem. Tudna nekem segíteni?
Az alig húszéves fiatal kihúzta magát, és eldarálta: - Sajnálom, Uram, de betegeinkről információt csak a rokonoknak adhatunk ki.
- De hát én a nagybátyja vagyok! Most értesültem a történtekről, jöttem, amint tudtam.
- Maga a vezérigazgató? – nézett rá gyanakvóan a lány.
- Igen, az vagyok – vágta rá magabiztosan.
- Akkor hogy lehet, hogy nem értesült hamarabb a balesetről?
- Hát… - Hoppá. Gondolkozz, Perselus, mielőtt beszélsz! Csapta magát képzeletben homlokon. – Külföldön voltam. Üzleti ügyben.
- Értem. Még itt tartózkodik. A második emelet egyik privát betegszobájában van. 206-os. Fel a lifttel, és ott balra.
- Köszönöm, kisasszony! – hálálkodott, miközben vészesen járt az agya. Neki csak információ kellett. Most nem mehet be Potterhez, elvégre nem is ismerik egymást, és a kórház nem a legmegfelelőbb környezet a megejtendő beszélgetéshez…
Elindult a lift felé, beszállt, majd megnyomta a kettes gombot. Most csak megnézi, és majd azt mondja, hogy aludt, mikor felért, és nem akarta felkelteni. Igen, ez jó lesz.
Megérkezett a második emeletre, balra fordult, és megkereste a 206-os szobát. Nyitva volt az ajtó, és valóban aludt bent valaki.
Az illető tényleg hasonlított James Potterre, ugyanakkor másmilyen is volt.
Fekete a haja, mint neki, de az úgy, mint a professzornak, a válláig ért. Vékonyabb szemöldöke, és szebb metszésű orra volt, mint apjának. Ezeket bizonyára Lilytől örökölte. A testfelépítése is más volt. Az is lehet, hogy kora miatt, hisz James 21 éves volt, mikor meghalt, még ő is izmosodhatott volna. De valószínűbb, hogy a gyárban végzett fizikai munka tette ilyenné. Széles válla volt, és nyúlánk alkata. Biztosan sportolt is valamit, hisz a kórházi köpeny alól kilátszott szálkás lába. Az oldalára fordulva, összegömbölyödve aludt, önmagát átölelve. Látszott az arcán, hogy nem épp vidám dolgokról álmodik. Nem is csoda. Szörnyű, miken mehetett keresztül.
Ez a testtartás valamit elindított Perselusban. Ő is mindig ebben a pózban aludt kiskorában.
Mikor úgy érezte, senki nem szereti, és csak önmagára számíthat.
Mikor a képzelet világába menekült, mert a valóság túl fájdalmas volt.
Sajnálatot érzett. Igen, sajnálta ezt az embert, aki még az álmok világában sem menekülhetett démonai elől. Nem számított kinek a fia, és az sem, hogy nem a lelki üdvét megadni jött ide. Most csak egy szenvedő fiatalt látott, aki ahogyan egykor ő is, hiába várt a megnyugvásra. De ennek nem kell így lennie. Ő most már elég idős, és képzett, hogy segíthessen másoknak.
Hogy segíthessen neki.
Határozottan belépett a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Az ágyhoz ment, és a férfi izzadt homlokára tette a kezét. Koncentrálni kezdett.
Sikolyokat hallott.
Megjelent egy csinos lány, és felé nyújtotta a kezét.
- Harry! Miért tetted ezt velem? Miért kellett meghalnom? És ha mégis, te miért menekültél meg? Nem értelek – csóválta a fejét. – Azt hittem, végre tényleg velem akarsz lenni…
- Bess, hidd el, én nem akartam ezt! Ha lehetne, meghalnék helyetted! – esett térdre a fiú. Mert itt csak az volt. Egy megtört gyermek. Közben a lány hátralépett, helyet adva egy idősebb embernek.
- Fiam, én befogadtalak. Ami az enyém, az a tiéd is volt. Mégsem mentettél meg, pedig megtehetted volna… - nézett a földön zokogó Harryre, majd lemondóan csóválva a fejét elfordult, még odavetve: - Cserben hagytál, fiam…
Egy labda gurult a fiú elé, majd pár férfi futott oda érte.
- Buldózer! Mégsem volt jó poén az a Péntek 13 név, haver… Biztos amiatt történt. A sorssal nem jó játszani… – szólt oda az egyik, majd eltűntek.
Egy zöld villanás, egy szívfájdító sikoly, majd minden elsötétül.
Perselus erősen valami megnyugtatóra gondolt. Egy patak. Igen, az jó lesz. Elmossa a rossz álmokat.
Harry vonásai kisimultak, mély, megnyugtató lélegzetet vett, majd nyugodtan aludt tovább.
A bájitalmester elvette a kezét, majd beletörölte a nadrágjába. Nem, nem az izzadtságtól akart a mozdulattal megszabadulni, hanem az érzéstől. Attól, hogy egy ilyen fiatal embert is kergethetnek olyan démonok, melyektől soha nem lehet szabadulni. Ő felismerte őket, hisz őt is üldözte pár.
Harry Potter belül úgy tűnik, végképp nem hasonlít az apjára, és a professzornak ez rengeteg töprengenivalót adott következő találkozásukig.
Miközben elhagyta a kórházat, intve a recepciós lánynak, megtette azt, amit soha nem gondolt volna magáról: azon gondolkodott, hogy tehetne egy Potternek kellemesebbé valamit…
ddddddddbbbbbbbb
Remus Lupin egy poros fotelben várakozott a könyvtárszobában. Nem sejtette, miről akarhat vele beszélni volt munkaadója.
Így, teliholdak előtt mindig visszavonult ide, a Rend főhadiszállására, hogy sebezhető, vagy éppen sebző állapotában ne találjon rá senki. Kialakítottak neki a pincében egy vaskabint, ami tökéletesen megfelelt rendeltetésének, miszerint elzárja a külvilágtól, míg veszélyes. Bár minden hónapban kapta a Farkasölőfű-főzetet, nagyon megviselték az átváltozások, sőt, teste szinte már egy héttel előtte használhatatlan volt a vérfarkasok közötti kémkedésre. Nem értette, hogy lehet, hogy negyvenöt éves korára ennyire legyengült a szervezete. Ez a probléma fajtársainál nem jelentkezett. Dumbledore a lelki sérüléseknek tulajdonítja. Próbálja rávezetni, hogy engedje közel magához Tonksot, vagy bárkit. De ő erre képtelen. Már az.
Mióta Sirius is meghalt, nem mer mást a szívébe fogadni. A családja, a barátai sorban hagyták magára, vagy taszították el, és persze a varázsvilág teljes megvetését is élvezheti.
Gyermekkorában a szülei nagyon szerették, de a támadás után valami megváltozott. Akkor még nem értette, de mai fejjel már tudta, hogy utána miért távolodtak el tőle. Nem mintha nem szerették volna többé, és nem adtak volna meg neki mindent. Csak már nem voltak lefekvés előtt játékok az anyjával, és kertben hancúrozás az apjával. Sem meghitt családi ölelések. Ma már látja, mi volt teliholdak előtt az a villanás a szemükben, ha hirtelen mozdulatot tett. Félelem. Tartottak a kilencéves kisfiútól, aki viszont csak a szeretetükre éhezett.
Hogy örültek, mikor jött Dumbledore, és elmondta, hogy van esély az iskolába járására! Remust is boldoggá tette az ott töltött idő, de fájt neki, hogy minden szünetet az iskolában kellett töltenie, azzal az indokkal, hogy legyen csak az új pajtásaival. Csak a nyári vakációra tért haza, és akkor sem volt már semmi a régi. Szülei egy másik kisgyermeket is szerettek volna, és ő úgy érezte, hogy csak annak normálisságára vágynak. Elkezdett velük hidegen viselkedni, hogy megvédje magát, és a nyári szünetekre is eltűnt, inkább barátaival töltötte az időt. Mikor hatodévben Voldemort megölte családját, ő valójában két idegen embert temetett el, és nem miattuk, hanem az elszalasztott lehetőségek miatt sírt. Amiatt, hogy nem szerették egymást eléggé ahhoz, hogy a visszafordíthatatlan kór ellenére is megmaradjanak egymásnak.
Sóhajtva felállt, és odasétált a könyvespolchoz. Megkereste Io Nostalgie, Ilyenek voltunk című kötetét. Ez volt a kedvenc könyve. Egy különleges osztály életét írta le, iskola előtt, alatt és után. De most nem olvasni akart. Még a Roxfortba jártak, mikor ezt a barátaitól kapta. Szülei halála után, mikor magába fordult. A fedőlap hátuljára a következők voltak írva, girbe-gurba betűkkel:
Mélyen tisztelt Holdsáp Uraság!
Fogadd e becses irodalmi műremeket szívbeli cimboráidtól.
Soha ne feledd:
„A nagy válságokban a szív vagy megszakad, vagy megacélozódik.”
Mi itt vagyunk melletted, és ha a páncélod meg is reped, akár saját testünkkel is, de betapasztjuk a hézagokat.
Mert mi örökké együtt tekergünk:
Tapmancs
Ágas
Féregfark
A könyv utolsó lapjára pedig egy kép volt ragasztva, rajta négy tizenéves gyerekkel. Boldogok voltak. A két fekete hajú kviddicstalárban, seprűikkel a kezükben fogtak közre két másik fiút. Egy magas, betegesen sovány, de szívből kacagó Remus Lupint, és egy illetődött Peter Pettigrewt, aki majd egy fejjel volt alacsonyabb mindhármuknál.
Még emlékezett arra a napra. Siriusék akkor nyerték meg a meccset a Mardekár ellen, ezzel elhódítva tőlük a Kupát. A fényképész Hagrid volt, aki akkor ünnepelte a 47. születésnapját. Tőlük kapta a gépet, és bár szabadkozott, hogy neki elég ajándék volt, hogy láthatta a mérkőzést, azért elfogadta, és könnyeivel küszködve megkérte őket, hogy az első kép róluk készülhessen. Éppen azon nevetnek, ahogy a vadőr két ujjal kezeli a gépet, mert félő volt, hogy egy mozdulattal szétnyomja.
Egy könnycsepp esett a megsárgult fotóra, amit Remus gyöngéden letörölt, és a könyvet a mellkasához szorítva visszatelepedett fotelébe.
A barátai nélkül sanyarú iskolás évei lettek volna. De ők ott voltak, és bár nagyon különböztek, fenntartás nélkül elfogadták egymást. Ő félt, hogy ha kiderül a titka, vége lesz az idillnek, de az csak még összébb kovácsolta őket. Elválaszthatatlanok voltak!
A híres négyes.
A Tekergők.
És most?
Jamest megölte Voldemort.
Sirius, mikor végre kiderült, hogy ártatlan, és azt hitte, hogy újra barátok lehetnek, megkapta a dementor csókot, majd az Azkabanban három hétre rá végelgyengülésben meghalt.
Peter? Rá gondolni sem tudott. Ahányszor eszébe jutott, mérhetetlen gyűlölet töltötte be a lelkét, és bármilyen messze volt a telihold, szint érezte, hogy a fenevad ki akar törni belőle.
Ő? Ő egyedül maradt. Napról napra tengődik, és egyetlen mentsvára is csak azért van, amiért mások eltaszították. A Kór. Így idejöhet a főhadiszállásra, ha kell egy odú, ahol meghúzhatja magát.
De igazi barátai itt sincsenek, ugyanis a könyvben idézett sor valósággá vált. Az ő szíve nem csak megacélozódott, hanem törhetetlen burok vette körül. Vigyáznia kellett rá, hisz már nincs senki, aki betapasztaná a repedéseket…
Épp itt tartott a merengésben, mikor hallotta, hogy az ajtót védő varázslatok feloldódnak. Valószínűleg megjött Dumbledore, gondolta, és az órájára pillantva megállapította, hogy valóban itt volt már az ideje.
- Remus! Merre vagy? – hangzott a kiáltás az ismerős hangon.
- Az emeleti könyvtárszobában, Albus – szólt vissza.
Léptek zaja, padlónyikorgás, majd megjelenik látogatója az ajtóban.
A magas, szikár alak ezüstszürke talárt viselt. Hátát még nem hajlította görbévé az idő súlya, kora egyedül hosszú ősz hajában, és derékig érő szakállában mutatkozott meg. És persze a szemeiben, ami a félhold alakú szemüveg mögött mindig határtalan bölcsességet sugárzott. Ez pedig az idős, tapasztalt emberek sajátja. Biccentett Remus felé, majd letelepedett a vele szemben álló fotelba.
Egy ideig semmi nem törte meg a csöndet, csak az idős ház otthonos neszei.
- Albus, nem hiszem, hogy azért jöttél, hogy hallgasd a lélegzetvételeim ütemét… - kezdte nagyot sóhajtva a férfi.
- Nem, valóban nem. Sosem tudtam igazán élvezni a pillanatot, ahhoz túl sok minden kavarog a fejemben – válaszolta a másik. – Beszélnem kell veled, fiam, de félek, nem sok köszönet lesz hírmondói szerepemben. Hány éve is ismerjük egymást?
- Több, mint harminc éve. Akkor találkoztunk először, mikor eljöttél értem az otthonomba, azzal a hírrel, hogy esetleg élhetem egy normális gyerek életét. Az első években istenként tiszteltelek, tudod?
- Nem vagyok isten, barátom. Sőt! Egy istennek nem szabadna hibáznia. Én rengeteg hibát elkövettem életemben. De amiért most itt vagyok, és ami talán a legsúlyosabb mind közül, az az, amit 23 éve követtem el – mondta fáradt hangon.
- Nem a te hibád volt, ami Jamesékkel történt, ezt már megbeszéltük!
- Erről nem akarok többet vitázni, megtörtént, hordozom a lelkemen a súlyát. Viszont valami garantáltan az én bűnöm. Én mentem el a kis Harryért, és én küldtem a muglik közé, mikor éreztem, hogy nincs többé varázsereje.
Remus összerándult ezekre a szavakra. Még most is emészti magát az akkor történtek miatt, és az, hogy James fiától, akit szinte gyermekeként szeretett még el sem tudott búcsúzni, szintén nagy bánatot okozott neki.
- Mit akarsz ezzel, Albus? Mit vétettél?
- A közelmúltban történt valami, és Harry neve ismét feltűnt a Nagykönyvben, Remus. Nem vesztette el a mágikus voltát, csak elrejtette. És ez az én nagy hibám. Hogy nem vizsgáltam meg annak idején alaposan. Hittem gyarló érzékeimnek, és egy könyvnek. Nem küzdöttem eléggé. Ezt jóvá már nem tehetem, de elküldtem érte valakit, barátom. Nemsoká megérkeznek ide. Hallasz engem, Remus?
A férfi hallotta, de az agyának idő kellett, míg feldolgozza a dolgokat.
Tényleg azt mondta, amit hallani vélt? Valóban ilyen csúf játékot űztek vele?
- Ezek szerint Harry végig varázsló volt? És mi odadobtuk a mugliknak? – kérdezte higgadtan, lassan felemelkedve a fotelből.
- Ez egy kicsit erős megfogalmazás, hisz a rokonaihoz került. A családjába.
- Mi voltunk a családja! Én voltam a családja! Én, aki vakon bíztam benned! Elhittem az első szavadra, hogy nincs remény, és te valóban még csak egy erősebb vizsgálatot se hajtottál végre a gyereken? – kérte számon, most már felemelt hangon.
- Nézd, fiam – pillantott rá még mindig nyugodtan Dumbledore. – Ha az ember már elmúlt százéves, és mindenki az évszázad legerősebb mágusának tekinti, hajlamos arra, hogy a kelleténél jobban az érzékeire hagyatkozzon. Nagyobb felelősség, nagyobb hibalehetőség. Én tudom, hogy ezt az elszalasztott 23 évet nem pótolhatom, de próbálj megérteni. Én is gyászoltam! Lily és James elvesztése nekem is fájt, és valószínűleg ezért hihettem el egyből a legrosszabbat. Nincs más mentségem.
- Nincs mentsége…Hahh…Azt mondja, nincs mentsége! – motyogta magának a fiatalabb férfi, miközben a szobában járkált fel, s alá. – Azt hiszed, hogy ezzel el is van intézve? Bocsánatot kérsz, bűnbánóan nézel rám, és erre én csak úgy megbékélek? Elvetted tőlem az egyetlen lehetőségem a boldogságra, egyetlen pillanatnyi felindulásból meghozott döntéseddel! – most már kiabált. Hogy lehiggadjon, két kézzel nekitámaszkodva a könyvespolcnak nagyokat lélegzett.
Az igazgató szomorúan figyelte gyötrődését. A magas, majdnem 195 centis ember minden porcikája maga volt a kitörésre váró feszültség. Remus nem szokott ilyen lenni. Ő az a higgadt, melankolikus fajta, sőt az utóbbi pár évben már egyenesen búskomor, és nemtörődöm volt. Mindenki aggódott érte, aki szép lassan megfigyelhette leépülését, ahogy az egykor tettre kész, intelligens, és erős varázslóból egy életunt emberi roncs lesz. Bár Dumbledore-t Harry miatt óriási bűntudat gyötörte, a szíve egy része örült, hogy láthatja a régi Remust, még ha az talán soha többé meg sem bocsát neki. Tudta, most bármit mondana, nem segítene. Inkább hallgatott.
- A fenébe is, Albus! – kiáltott fel megint, majd ökölbezárt jobb kezével rávágott az egyik polcra, ami erre leszakadt, könyvekkel árasztva el tönkretevője lábait. – Tudod, mit jelentett volna nekem a tudat, hogy van valaki, akiért élhetek? Akiért érdemes tovább csinálni ezt az egészet? Még ha nem is én lettem volna a gyámja, olyan gyakran látogattam volna, ahogy tehetem. Szerettem azt a gyereket, Albus. Legalább annyira, mint Sirius és te! Még el sem búcsúzhattam… - mondta megtörve, miközben lecsúszott a könyvespolc mentén, leülve a leesett kötetekre. – Még csak nem is láthattam azóta. Azt is megtiltottad, hogy a közelébe menjek, mondva, hogy ne fájdítsuk a szívét azzal, hogy mi tudunk varázsolni, ő meg nem. Meg hogy olyan rendszertelen az életem, és egy gyereknek folytonosság kell. De Albus…Ha csak egyszer is meglátogattuk volna, lehet, hogy rájövünk. Lehet, hogy most lehetne egy családom. Neked meg egy fogadott unokád… – álmodozott a semmibe meredve, miközben arcán néma könnyek peregtek lefelé.
Dumbledore még mindig csak hallgatta, és majd megszakadt a szíve. Ezt mind végiggondolta. Elsírta a könnyeit ő is.
De őt senki nem láthatja gyengének, mert akkor mások reménye lenne oda. Ez az átka a felelősségnek: sosem teheted le. Nincs olyan, hogy egy kicsit kibújsz alóla, és megpihensz. Nem, ha valaki benned látja a hőst, neked meg kell próbálnod megfelelni a képzelgéseinek. Szeretett volna odakuporodni Remus mellé, és elmondani, hogy neki is fáj. De nem tehette. Ő volt Albus Dumbledore, az évszázad legerősebb mágusa, a varázsvilág egyik alappillérének a vezetője. Neki nem lehetett lelke, ami akár össze is törhet. Sziklaszilárdnak, rendíthetetlennek, és erősnek kellett lennie mindig, és mindenhol.
Ezért most felvette az igazgató határozott állarcát, és megszólalt:
- Drága barátom. Nem adhatom neked vissza az eltelt éveket, de megadom a lehetőséget arra, hogy megismerd a fiút, és lehess a családja. Valószínűleg holnap érkeznek. Most magadra hagylak, reggel jön Molly kitakarítani, és főzni – mondta meleg hangon.
- Menj, Albus. Most nem akarlak látni. Sajnálom, de ezt nem tudom megbocsátani. Most nem. Talán egyszer, ha nem bizonyul későinek a bocsánatkérés – mondta a még mindig összezuhant férfi érzelem nélkül, rá sem nézve az idősebbre.
Így nem láthatta, azt a szomorú, megtört öregembert, akit már azóta rejt az álarc, mióta azon a tragikus estén a Potter család házának romjaihoz érkezve megtalálta szíve szerinti fia, és annak felesége holttestét.
Mielőtt Dumbledore kilépett volna az utcára, elejtett egy magányos könnycseppet…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
