|
Igaz?
banjuli 2008.08.21. 18:12
 Itt a várva várt találkozás. Nem lett túl izgi, hisz Harry kicsit sokkot kapott...Ezúton szeretném megköszönni Shyletnek a címet. Nélküle lehet, hogy fel se raktam volna...XD
Harry Potter álmodott.
Először egy fiatal nőről, vörösesbarna hajjal, és élénkzöld szemekkel, amikből határtalan szeretet sugárzott felé. Még soha nem látott ilyet. A rokonai megvetették, a barátai kedvelték, sőt, szerették is, de nem így. Bess szerelmes volt belé. De ez, itt az álomban más volt. Ez a pillantás benne látta a világot.
A szépség fölé hajolva beszélt hozzá, és bár nem értette, hogy mit mond, kellemes hangja, szavai dallamossága megnyugtatóan hatottak rá. Kinyújtotta felé a kezét, de nem érte el.
Egyszer csak a nő eltűnt, és egy férfi foglalta el a helyét.
Egy borzas fekete hajú, jégkék szemű valaki. Az ő pillantása büszkeséget tükrözött. Fura grimaszokat vágott, és zavarbaejtő hangokat adott ki közben. A háttérből nevetés harsant, mire az arca elpirult, és egy utolsó meleg mosoly után ő is kikerült a látóteréből.
Nem sokáig kellett a nagy fehér semmit bámulnia, ugyanis a következő percben már három ember is ott görnyedt felette.
Egy hosszú fekete hajú, fülig érő szájú férfi minden áron egy kicsi botot akart a kezébe nyomni, aminek a végéből még kisebb pálcikák álltak ki. Ebben a törekvésében határozottan akadályozta a másik, aki mindig elhúzta a karját, mikor már épp célba ért volna. A barna hajú, szelíd tekintetű hátráltató mindeközben vidáman mosolygott rá. A harmadik egy kicsit távolabb állva figyelte a jelenetet, szinte rá sem nézve. Neki fakóbarna haja, és ritkás bajusza volt, ami felett az orra idegesen rángatózott.
Egy kar elhessegette őket, és két csillogó félholddal találta szemben magát. Látta a mögötte lévő szakállas, ráncos arcot, amin jóságos mosoly ült, de akkor csak a csillogás érdekelte. Kellett neki. Meg akarta fogni, meg akarta ízlelni azt a ragyogó csodát. Nagyon.
Egyszercsak a kezében termett a két félhold, és gyorsan a szájába tömte őket. Még látta az öregember meglepett arcát, majd ismét a tündér jelent meg. Rámosolygott, és miközben kivette a szájából a csöppet sem finom, és már nem is annyira csillogó holmit, végigsimított az arcán.
Belehajtotta a fejét a cirógatásba.
- Harry, drágám, ideje felkelned – hallotta a kedves szólongatást. Ki ez?
- Anya? – kérdezte álomittas hangon.
- Nem, Harry. Martha vagyok. Ébredj, hazaengednek.
A férfi hirtelen felnyitotta a szemét. Elfelejtette a boldogságot és a nyugalmat, amit az álom alatt érzett. Eszébe jutott minden. Felült.
- Mit keresel itt, Martha? – nézett végig a nőn. Fekete ruhát hordott, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. A máskor mindig derűs és életvidám arc most beesett volt, és sápadt.
- Gondoltam, szükséged lesz pár holmira. Kocsival jöttem. Haza viszlek – jött a felelet egy halvány mosoly kíséretében.
- Igazán nem kellett volna…
- Harry James Potter! Mégis mit képzeltél? Ebben a hálóingben hagyod el a kórházat? Csinosnak csinos, de egy kicsit lenge, nem gondolod? – oktatta ki a csöpp asszony.
- Igazad van, mint mindig. Csak… Biztos van elég gondod nélkülem is – motyogta szemlesütve. Eredetileg azt akarta mondani, hogy azt hitte, most a legkevésbé sem szeretné látni őt.
Martha megérezhetett valamit kételyeiből, mert így válaszolt:
- Drága fiam. Hat hosszú éve ismerjük egymást. Több időt töltöttél velünk, mint az igazi családoddal. Miért hitted, hogy magadra hagylak? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta. – Én most kimegyek a folyosóra, te pedig szépen felöltözöl. Kitöltjük a szükséges papírokat, és nyomás haza!
Felállt, bár jelentős méretváltozást nem ért el vele. 155 centijével Harrynek mindig egy gyerek jutott róla eszébe. Persze göndör, feketéből őszbe változó haja meg is cáfolta a feltételezést. Amit a Teremtő megtagadott tőle centikben, azt pótolta életerőben, és éleslátásban. Megpaskolta a fekvő térdét, majd régi lendületének árnyékával kilépdelt az ajtón, becsukva azt maga mögött.
A férfi utánabámult. Gondolkozott rajta, persze, hogy miként megy haza, de eszébe sem jutott, hogy Marthát hívja segítségül. Az igazat megvallva félt a találkozástól. Attól, hogy azt látja majd a szeretett szemekben, hogy ő miért lehet itt, mikor a férje nem. Most egy kicsit megnyugodott a lelke, mert az asszony nem bánt vele máshogy. Szomorú volt, de nem hibáztatta Harryt.
Sóhajtott egyet, és mintha egy méretes vaspánt hullott volna le a szívéről.
- Nem hallom, hogy készülődnél! – jött a türelmetlen kopogás az ajtó túloldaláról.
A zöldszemű férfi, a baleset óta először, elmosolyodott.
Gyorsan felpattant az ágyából, és elkezdett öltözködni. Meglepődött, hogy milyen fittnek érzi magát. Kipihent, és a körülményekhez képest nyugodt. Ezt nem tudta mással magyarázni, mint hogy az altató hatott, és végre kialudta magát.
A Martha által hozott csomagban két zacskó volt. Az egyikben egy vékony fekete hosszú ujjú, és egy ugyanolyan színű farmernadrág volt egy alsóval, meg egy pár zoknival, a másikban pedig fekete sportcipő. Nem rémlett neki, hogy ő valaha is vett volna ilyet, és hálás volt az asszonynak a figyelmességéért.
Elindult, hogy letusoljon.
Közben a folyosón álló székek egyikében ülő nő sírt. Nem a bánat miatt.Ó, nem! Azokat a könnyeket már mind kiontotta. Most csak örült. Örült annak, hogy a fiú nem tört össze. Mert nagyon féltette. Rettegett attól, hogy már őt sem kaphatja vissza, ahogy a férjét.
Al Whitford nagyszerű, szeretetre méltó ember volt. Kiskoruk óta ismerték egymást. Egy kisvárosban éltek, egy osztályba jártak annak idején. Első vitájuk akkor volt, mikor a kis Al negyedikben meghúzta a copfját, és azt még sok követte. A gimiben kezdtek járni, és mivel mindketten elég temperamentumosak voltak, kapcsolatuk nem volt problémamentesnek mondható. Együtt maradtak, mikor ő elment egyetemre, hogy tanár lehessen, Al pedig állást vállalt egy cégnél. Mikor Martha végzett, Surreybe költöztek, és összeházasodtak. Akkor helyezkedett el férje a Grunningsnál. Azóta sok mindenen keresztülmentek. Voltak jobb napjaik, és rosszabbak. Egy időszakban úgy nézett ki, hogy elválnak, mert Al ivott. De ezen is átverekedték magukat. Született két gyönyörű, okos gyerekük, akiket becsülettel felneveltek. Már epedve várták a nyugdíjas éveiket, hogy végre magukkal törődhessenek. Utazni akartak, szórakozni.
Ember tervez, Isten végez. Úgy tűnik, a sors más utat rendelt ki nekik.
Csak tudná, honnan lesz hozzá ereje, a férje nélkül…
Felpattant, megkereste a mosdót, és vizet locsolt felhevült arcára.
Nem akarta, hogy Harry azt higgye, miatta sírt. A fiúnak szüksége van rá. Mert hiába 24 éves, és egy szempontból tapasztalt, az érzései nem érettek még. Nem adatott meg neki a megfelelő környezet. Mindig, mindenért magát hibáztatta. Mintha belenevelték volna, hogy azért is ő a bűnös, ha dörög az ég.
Most is látta rajta, hogy szinte félt, hogy nekiesik. Pedig nem tehetett volna semmit.
Már az is hatalmas öröm, hogy ő él.
Lassan visszasétált a székéhez, és pont mikor leült, kilépett a szobájából Harry. Tiszta feketében volt, haja még nedvesen lógott a vállára. Hunyorogva nézett, hisz valószínűleg tönkrement a kontaktlencséje, és így nem látott.
- Hazafelé megállunk a látszerésznél… - jelentette ki a nő.
- Igazán ne fáradj. Majd én elmegyek délután.
- Ne butáskodj! Pont útba esik. Menjünk.
Aztán közös erővel kitöltöttek egy halom nyomtatványt, és végre kiléphettek a kórházból.
- Abban a kis mellékutcában parkolok, ott – kezdte el vonszolni a nő egy irányba.
Harry kábán követte. Mikor odaértek, akkor jutott eszébe Marthának, hogy bizony a retiküljét a benti mosdóban hagyta.
- Várj csak meg itt, azonnal jövök – szólt még oda, miközben elviharzott.
A férfi nagyot sóhajtva zsebre vágta a kezét, és a kocsinak dőlt. Jól esett neki a friss levegő. Kora nyár volt, a fák zöldelltek, a madarak csiripeltek. Szemét lehunyva a nap felé fordította arcát. Szokatlanul jó idő volt. Angliában még nyáron sem volt túl meleg. Esetleg a végén.
Furcsa érzése támadt. Bizsergett a tarkója. Körbenézett, hátha lát valamit, de ez egy hamvába holt ötletnek bizonyult, hiszen csak homályos körvonalakat tudott kivenni.
Egy ideig még kémlelte a kisebb-nagyobb foltokat, majd megérkezett a fuvarosa, a kulcsok boldog tulajdonosaként. Beszálltak a kocsiba, és az optika érintésével hazamentek.
Az egyik padról felállva, egy fekete nadrágos, zöld pulcsis, magas, karvalyorrú férfi vetette bele magát a reggeli tömeg forgatagába, hogy a következő pillanatban észrevétlenül eltűnhessen…
ddddddddbbbbbbbb
Ő, Akit Nem Neveznek Nevén aggódott. Valami történt három napja, és hiába küldte ki legjobb kémeit, és kínzott meg személyesen több minisztériumi varázslót, nem tudta, hogy mi lehetett az.
Elgondolkozva ült szobája félhomályában. Érezte, hogy valami megváltozott. A mágia megbolydult, és nem tudott rájönni, hogy miért. Eddig kétszer tapasztalt ilyet életében. Mikor 23 éve azon a borzalmas éjszakán elvesztette testét, és tíz éve, mikor újra visszakapta azt. De most nem ő volt az anomália okozója, és ez megijesztette. Csak egy hatalmas mágus befolyásolhatja ennyire a varázserő mozgását. Még Dumbledore sem képes rá, pedig az ostobák szerint ő az évszázad legerősebb varázslója…
Kopogás hallatszott az ajtó felől.
- Gyere be, Lucius! – mondta emelt hangon.
A szobába egy magas, egyenes hátú férfi lépett be. Arcáról eltűnt a szokásos gőg és magabiztosság, idegességnek, sőt, talán félelemnek adva át a helyét.
- Nagyuram! Jöttem, amint tudtam – mondta, Voldemort széke elé letérdelve, fejét lehajtva. – Épp a miniszterrel beszéltem…
- Hagyjuk az üres fecsegést. Mit tudtál meg? – szakította félbe kifejezéstelen arccal az ülő férfi. – Állj fel.
- Nagyúr, Caramel sem tud semmit. Nem hallott semmilyen mágikus balasetről, vagy nagyobb összefogásról a varázslók között. A Rend sem szervezkedik – hadarta, miközben lassan felállt. - Monsrto sem látott nagyobb mozgást a főhadiszállásuk környékén. Egyszer járt ott Dumbledore, de akkor is csak egy órára, és addig nem ment be senki.
- A független aranyvérű családok?
- Csak a saját dolgukkal foglalkoznak. Nem szeretnének belefolyni a dolgokba egyik oldalon sem.
- Tehát akkor lényegében nem derítettél ki semmit? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában.
- Nagyuram, minden jel arra mutat, hogy a varázsvilág eseménytelen. Azon a zavaron kívül, amit mi okozunk, nem történik semmi.
- Occatio - mondta, jobb kezét Lucius felé lendítve, markát összeszorítva. A férfi hanyatt esett, szőke haja szétterült a feje körül. Voldemort élvezettel figyelte kíntól eltorzult arcát, görcsben vonagló testét. – Csalódtam benned, halálfalóm. Ez pedig most, hogy a szívedet úgymond a kezemben tartom, nem épp szerencsés számodra – közölte higgadtan, még összébb szorítva öklét, mire a földön fekvő alak szájából vér kezdett szivárogni. – Azt akarom, hogy menj a muglik közé, és ott is kutass. Rá kell jönnöd, mi történt, mert ha nem teszed, akkor még csalódottabb leszek. Azt pedig nem akarhatod, ugye? – kérdezte mellé térdelve. Bal kezével letörölte a vért a férfi szája sarkából, majd vékony ajkaihoz emelve, villás nyelvével lenyalta azt. – Nagini úgyis rég kapott már játszópajtást… - sziszegte az arcába, majd felállva megszüntette a varázslatot.
- Úgy lesz, ahogy kéred, Nagyuram – krákogta Lucius, miközben Voldemort kiviharzott a szobából.
Még egy ideig ott feküdt, összeszedve magát, majd felpattant, és határozott léptekkel elhagyta a kastélyt.
ddddddddbbbbbbbb
Nem bírt tovább otthon maradni. A négy fal közé zárva túlságosan sokat gondolkozott. Az pedig most nem volt jó.
Felvette a futó felszerelését és a sportcipőjét, majd leszökdelve a lépcsőn, elhagyta a házat.
Az utcára kilépve felvette a fülhallgatóját, amiből a Korn zenéje dübörgött, majd pár nyújtó gyakorlat elvégzése után elindult futva a park felé.
Igen, ez mindig megnyugtatta. A futás. Az iskolában végig ő volt a legszerencsétlenebb, a legutáltabb, az, akibe mindenki belerúghat. Egy dolog volt, amiben jeleskedett: a futás. Abban senki nem tudta lepipálni. Egy időben úgy vélte, hogy ezt Dudleynak köszönheti, hisz évekig futhatott előle az ép bőréért, de aztán rájött, hogy egyszerűen csak megfelelő hozzá az alkata. Mióta elköltözött Dursleyéktól, azóta naponta háromszor futott. A munkába menet, hazafelé jövet, és esténként a közeli parkban. Az utóbbi három évben már a maratonon is indult, egész szép helyezéseket elérve.
Most is elindult a szokásos útvonalán, azon gondolkodva, hogy mihez fog ezután kezdeni magával. Mikor a kórházból megérkeztek, a rögzítőjén sok egyéb üzenet mellett a cégtől is volt egy. Kifejezték benne abbéli örömüket, hogy jól van, és biztosították, hogy három hónap múlva, mikor felépül az új gyár, várják munkába állását, és addig is fizetett szabadságot adnak.
Ez mind szép, és jó, de ő ezt nem szerette volna. Nem akart újra ott dolgozni, ugyanazt csinálni, mint eddig. Maga mögött akarta hagyni a múltat, és ez egy új állást is jelentett. Talán egy másik városban. Ahogy beszélgettek Marthával kiderült, hogy a nő a lányához költözik, és eladja a házukat. Túl sok emléke fűződik oda. Harry támogatta az ötletet, és megnyugtatta, hogy lesz hol laknia neki is. Az asszony még azt is felajánlotta, hogy tartson vele. A sógora egy kis vállalkozást vezetett, és tudott volna neki munkát ajánlani. A férfi kedvesen visszautasította az ötletet.
Valami újat akart csinálni. Az évek során összegyűjtött egy kis pénzt, hála az alacsony bérleti díjnak, és Bess külön ételszállítmányainak. Gondolta, elmegy tanulni.
Szerette a gyerekeket, szívesen lett volna tanító, tanár, vagy egyszerűen csak egy gyerekfelügyelő egy otthonban, vagy árvaházban. Igen, ez az ötlet határozottan tetszett neki.
Régóta járt hétvégénként a közeli árvaházba, ahol Bess anyukája dolgozott, és mindig szívesen vették a segítségét, mert nagyon jól bánt a kicsikkel. Talán azért, mert neki nem volt rendes gyerekkora, de órákig el tudott velük játszani.
Ha hazaér, elmeséli Marthának, mire jutott. Az asszony örülni fog, hisz mint pedagógus, merérti az érzéseit.
Még futott két kört, majd elindult vissza. A ház előtt még csinált pár levezető gyakorlatot, körbesétálta a tömböt, miközben mély lélegzeteket vett. Mikor lenyugodott, belépett a verandára. Ott egy kis asztalkán egy üzenet várta:
Peter feleségénél megindult a szülés, bementem a kórházba. Pár napig náluk maradok, vigyázok a kis csemetéimre. Raktam némi élelmet a hűtődbe, csak rám romlottak volna. Majd este felhívlak!
Ölel: Martha
Harry mosolyogva tette zsebre a cetlit. Az asszony fia, Peter egy közeli kisvárosban lakott, és ez lesz a harmadik gyerekük. Ez kellett most Marthának, hogy legyen kit pátyolgatnia. Ő nem biztos, hogy sokáig bírta volna…
Felszaladt a lépcsőn, majd benyitott a lakásába. A kulcsait ledobta az ajtó melletti kis asztalkára, a CD-lejátszót is leszerelte magáról, és azt is oda rakta. A konyhába ment, és benézett a hűtőbe. A „némi élelem” körülbelül kétheti teljes kajaadagja volt. Fejcsóválva csukta be a hűtőajtót, és ivott egy nagy pohár vizet.
Tusolni indult. Épp a nappalin ment keresztül az esti félhomályban, mikor az olvasófotelje melletti állólámpa felkapcsolódott, egy ott ülő férfit megvilágítva.
- Már azt hittem, ítéletnapig a köröket akarod róni a parkban – szólalt meg mély, gúnyos hangon az idegen.
- Ki vagy te? Mit keresel itt? – kérdezte gyanakvóan Harry, miközben a fal felé hátrált, és szemével valami védekezésre alkalmas eszközt keresett.
- A nevem Perselus Piton. Nyugalom, csak beszélni szeretnék veled – a férfi fürkészve nézett rá.
- Hogy jutottál be? Hívom a rendőrséget, ha nem hagyod el azonnal a házat! – fenyegetőzött.
A betolakodót nem igazán zavarta amit mondott, továbbra is őt figyelte. Harryt kezdte zavarni. Úgy érezte, hogy az a fekete pillantás a lelkébe lát.
- Mondták már, hogy ugyanolyan szemed van, mint az anyádnak volt? – kérdezte az idegen, ezzel elérte azt, amit mással nem tudott volna.
Érdekelni kezdte a házigazdáját.
- Ismerted a szüleimet?
- Igen, együtt jártunk iskolába. Nem ülnél le? Meg kellene beszélnünk valamit.
Harry gyanakodva nézett rá, de győzött a kíváncsisága. A férfitől a lehető legtávolabb ült le, a bejárat melletti kis sámlira.
- Miről akar beszélni?
- Most elmondok valamit, ami bizonyára hihetetlen lesz számodra, de el kell hinned, mert igaz – nézett mélyen a szemébe a férfi. - A mágia létezik, a szüleid varázslók voltak, és mint kiderült, te is az vagy.
A zöldszeműből kirobbant a nevetés.
- Te megőrültél! A szüleim egyszerű emberek voltak, akik egy autóbalesetben meghaltak – mondta keserű hangon, majd felállt, a telefont a kezébe véve. – Most pedig takarodj, mert hívom a zsarukat.
- Nem érzed a fúrógyári baleset óta, hogy valami megváltozott? Hogy más lettél? Hogy képes lennél valamire, csak nem tudod, mire? – kérdezte még mindig higgadtan a betolakodó. – Gondolkodj el rajta.
Harry már épp megszólalt volna, hogy nem, mikor eszébe jutott a hang. A hang, ami megmentette az életét. Az érzés, hogy valami kitörni készül belőle. Döbbenten roskadt vissza a székre.
- Ez nem igaz! Én nem lehetek varázsló. Nem is létezik ilyesmi! – kiáltott kétségbeesetten, mert belül már tudta, hogy igaz minden. Az agya még tiltakozott.
- Invito Telefon! – kapott elő az idegen egy pálcát, mire a telefon a kezében landolt.
A zöld szemek kitágultak, és hitetlenkedve nézték a jelenséget.
- Most pedig, hogy ilyen szépen lenyugodtál, elmesélek egy történetet. Sok-sok évvel ezelőtt a varázsvilágban hatalomra jutott egy sötét alak. Gyötörte, sanyargatta a varázslókat, főleg az olyanokat, akik varázstalan emberek - továbbiakban muglik – gyerekeként születtek. Eszközei az átkok, kínzások, és erőszak voltak. Sok híve, szolgálója volt, akik halálfalóknak nevezték magukat. Mindenki rettegett tőlük, főleg vezetőjüktől, Voldemorttól. A félelem odáig fajult, hogy még a nevét sem merték kiejteni, csak úgy emlegették, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén. Volt egy maroknyi csapat, akik nem ijedtek meg tőle, és szembeszálltak a gonosszal. Vezetőjük Albus Dumbledore volt, az évszázad legerősebb világos mágusa, ő alapította meg a Főnix Rendjét. A szüleid is a tagok között voltak, sok barátjukkal egyetemben. Én is tag voltam, sőt, mai napig az vagyok. Hírét vettük 23 éve, hogy Voldemort meg akar ölni titeket. Akkor már majdnem egy éves voltál. Dumbledore segített nektek elrejtőzni, de rátok talált a Nagyúr, és végzett a szüleiddel. Téged is meg akart ölni, de az átka édesanyád szeretete miatt visszahullott saját magára. Akkor azt hittük, hogy meghalt. A világ ünnepelt. De veled történt valami, és úgy tűnt, a varázserőd elhagyott. Azt gondolták, jobb helyed lesz a muglik között, és a rokonaidhoz vittek. Három napja viszont varázsoltál, mikor a baleset történt. Valószínűleg gyerekkorodban a tudatalattid levédte a mágikus központodat, hogy megvédjen valamitől, ezért hittük, hogy mugli lettél. Most viszont elfoglalhatod téged megillető helyed a társadalmunkban – mondta Perselus, és reakcióra várva elhallgatott.
De az nem jött. A fiú magába roskadva ült, könnyek peregtek a szeméből, és látszott, hogy gondolatban messze jár.
- Harry! Érted, amit mondok? – emelte fel a hangját.
A zöld szemek rá fókuszáltak.
- Azt mondod, hogy a szüleimet megölték? – kérdezte.
- Igen. Voldemort.
- Akkor nem jó helyen jársz. Az én szüleim autóbalesetben haltak meg. Beleszaladtunk egy közlekedési lámpába. Még a zöld villogásra is emlékszem!
- Az nem lámpa volt, hanem a Gyilkos Átok. Annak zöld a fénye.
- Nem, nem. A nagynénémék is azt mondták, hogy baleset volt. Még élvezettel mesélték is, hogy apám biztos részeg volt…
- Harry, hidd el, így történt. Nem árulhattak el neked semmit – bizonygatta a férfi, miközben szánakozó pillantás jelent meg a szemében.
- De… Nem! Én miért éltem túl? Hogy lehet az, hogy két felnőtt meghalt valamitől, amitől egy egyéves gyerek nem? – nézett rá a fiú könnyben úszó szemmel.
- Ha velem jössz, mindent elmagyarázunk.
- Hová akarsz vinni?
- A Rendhez. Albus Dumbledore-hoz.
- Nem mehetek csak úgy el! Martha, és az itteni életem… Mi lesz velük?
- Holnap mindent elintézünk, ne aggódj. Most menj, aludj – szólt rá Perselus.
- Azt hiszem, most nem tudok megmozdulni…
Az idősebb férfi sóhajtva lehajolt, és felsegítette, majd a karját átvetve a vállán, szobájába vitte, ahol lefektette, majd visszament a nappaliba.
Harry Potter még sokáig feküdt ott éberen. Járt az agya. Még hogy ő, varázsló?! De a férfi azt mondta… És az anyjáék… Miért van az, hogy ő mindent túlél, de a szerettei nem? És ez a sötét, komor ember tényleg vele van? Mert most már nem szeretné, ha kiderülne, hogy az egész csak egy vicc. Tovább akar lépni, és ha a varázsvilág tárt karokkal várja, akkor miért ne?
Ezzel a gondolattal aludt el végre…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
