A nappaliban Perselus Piton járkált feldúlva a beszélgetés után.

Legszívesebben azonnal a Privet Drive 4 számhoz hoppanált volna, hogy hosszú halálfalói pályafutásának átok-gyűjteményéből a legjobbakat ismét kipróbálja, de ezúttal az ott lakókon.

Mikor a fiú a szemébe nézett, Perselus bepillantott a gondolataiba, hogy tudja, mi taglózta le őt a nyilvánvalón túl.

Megdöbbentette az ott lejátszódó képsor.



Egy kövér, vörös fejű, bajuszos férfi nadrágszíjjal ver egy alig tízéves kusza feketehajú gyereket, miközben ezt ordítozza:
- Ezt azért kapod, mert csentél a hűtőből! Ugyanolyan romlott vagy, mint az apád! Majd te is alkoholista leszel, és vered a feleséged, ha ugyan lesz bárki is, aki hozzá megy egy ilyen ocsmánysághoz, mint te!
A gyerek sírva könyörög megbocsátásért, bizonygatja, hogy csak éhes volt. A háta egy merő vér…

Képváltás. Most egy magas, vézna nő szidja, itt csak hat éves lehet. Sír, és a térdét szorongatja.
- Hogy gondoltad, hogy felülsz Dudlicsek biciklijére?! El akartad lopni, mi? Te semmirekellő élősködő! És mintha ez nem lenne elég, még el is esel vele. Most meg csak ülsz, és ott picsogsz, mint akinek baja van. Nyomás be a gardróbba! Holnapig meg se lássalak! – rikítja torz fejjel az asszony. A kisfiú megpróbál felállni, de nem sikerül, nyögve visszahanyatlik a földre. – Takarodj a szemem elől! – a nő nem könyörül. Nyugodt szívvel végignézi, ahogy a kicsi, törékeny gyerek a kezén vonszolva magát behúzódik a lépcső alatti zugba, majd rácsapja az ajtót.

Újabb kép:
Ugyanez a gyerek a térdét a mellkasához húzva ül a sötétben, az arcán most is peregnek a könnyek. Átkarolja magát, és egy belső dallamra ringatózik.
- Anya, hol vagytok? Miért kellet meghalnotok? – kérdezi panaszosan az üres helyiségtől. – Hát ti sem szerettetek? Félek…

Váltás:
Egy tanteremben ül, figyelne a tanárnőre, de a mögötte ülők papírgalacsinnal dobálják. Próbál rájuk sem hederíteni, mire már radírok, és ceruzák koppannak a fején, majd egy összegyűrt lapot dobnak neki. Azon egy pálcikarajz van egy nőről, fölé pedig az van írva, hogy Potter anyja, és hogy kurva. A zöld szemeket ellepi a könny, és legördül pár csepp az arcán.

Következő kép:
A tizennégy körüli fiú fejvesztve rohan, mögüle hangos kurjongatások hallatszanak, és ő fél. Retteg, mert tudja, ha utolérik, neki vége.

Aztán otthon, az ebédlőben.
A már látott férfi, nő, és egy hihetetlenül kövér gyerek mellett ül a sovány, alacsony, zöldszemű fiú. A többiek előtt púposan teli a tányér, míg előtte egy szelet száraz kenyér fekszik, rajta vékony réteg vaj, és egy szelet felvágott. A malacképű fiú szemében gonosz fény villan, és megszólal:
- Anyúúú! Én most szendvicsre lennék éhes.
- Azonnal, Dudli-mudlikám! - pattanna fel a nő.
- De én azt akarom, ami Harry tányérján van! – mondja akaratosan affektálva.
A kisebb elől azonnal elveszik a tányért.
- De éhes vagyok! – tiltakozna.
- Te hálátlan kis dög! Örülj, hogy van hol aludnod! Most takarodj a helyedre – szól bele a vitába a férfi is, mire Harry lemondó sóhajjal kikullog a konyhából.



Azután újra az előtte ülő fiúra koncentrált, és tovább beszélt, látszólag higgadtan. Pedig nem volt az, a legkevésbé sem! Milyen kegyetlen ember képes egy ilyen fiatal gyermeket bántalmazni? Ráadásul a saját rokonukat! Addig még rendben van, hogy nem mondhatták el, mi történt valóban a szüleivel, de tudták, mi volt! Dumbledore leírt nekik mindent. Mégis, miket mondtak neki ezek a szörnyek?

Abbahagyta a járkálást, és leült a kanapéra. Egy pálcaintéssel magához hívta magán italos pincéje legrégibb whisky-ét, meg egy poharat. Töltött belőle, majd az asztalon álló kancsóból még egy kis varázslattal jeget is szerzett.

Hátradőlt, és lehunyt szemmel kortyolgatta italát.

Tudta, hogy az évek során ő is rengeteg gyereket bántott verbálisan, de azoknak ott voltak a barátaik, szüleik, akik ellensúlyozták ezt, és ő elérte, amit akart. A tanulók az ő óráin voltak a legfegyelmezettebbek, és bájitaltan tanultak a legtöbbet. Az év végi vizsgákon is kiemelkedően teljesítettek.

De ami Dursley-éknál folyt…

Egy hajtásra kiitta a whiskyt, és felpattant.

Beszélnie kell Albussal!

A Roxfort nagykapujára gondolt, majd egy halk pukkanás kíséretében eltűnt.




ddddddddbbbbbbbb




Lucius Malfoy a Zsebkosz Közben lépkedett. Nem szeretett ide járni, már csak a hírneve miatt sem, de most itt volt találkozója. Fontos találkozója. Ha ez az informátora se hoz értékelhető híreket, akkor kénytelen lesz maga a mugli világba menni. Ettől a gondolattól pedig a hideg is kirázta. Bár a kudarc esetén kilátásba helyezett játszadozás Naginivel eléggé valós fenyegetés volt ahhoz, hogy még ezt is megtegye…

Befordult az egyik elhagyatott sikátorba, és az arra nyíló egyik ablakhoz lépett. A pálcájával rákoppintott hármat a keretére. Pár másodperc múlva a földön egy apró remegés futott végig, és egy lépcső jelent meg a lába előtt.

Lement rajta, és egy másik utcára jutott. Ez volt a varázsvilág söpredékének és kitaszítottjainak szintje. Itt gyűlt össze minden, ami még a Zsebkosz Közben sem kaphatott helyet.

Rabszolgaárusok, emberi szervekkel kereskedő kofák, halálos mérgeket kínálgató standok, kéregetők, csavargók, a törvény elől bujkálók.

Ezek az emberek nem Luciushoz hasonlóak voltak. Ők nem a Nagyúr hívei. Akik itt éltek, csak a saját érdekeiket tartották szem előtt. Ha éheztek, ugyanúgy kirabolták volna őt, vagy akár azt a szánalmas Rémszem Mordont. Nem szolgáltak sem istent, sem embert. Csak magukat.

De a férfinak most pont itt volt dolga. Meglátta, akit keresett.

- Canary! Van számomra valami híred?

- Á, Mr Malfoy! Épp üzenni akartam. Érdekes dolgot találtunk az egyik kidobott mugli újságban. De… Mi is volt az? Az emlékezetem már nem a régi… - vakargatta az állát a hatvan év körüli, szakadt rongyokba öltözött, mocskos, és nagyon alacsony emberke.

- Ez talán visszahozza az emlékeid… - nyújtott át neki Lucius egy erszénnyi galleont.

- Jaj! Tényleg! Három napja volt egy csúnya baleset egy mugli gyárban.

- És az mit érdekel engem? – kérdezte a férfi unottan.

- Ohhó! Ez igenis fontos. Ugyanis egyetlen túlélője volt az ügynek. Egy érdekes túlélője…

- Merlinre! Mondd már!

- Egy fiú sérülések nélkül került ki a romok közül – itt jelentőségteljes szünetet tartott, és foghíjas vigyort küldött hallgatósága felé. – Egy 24 éves fiú, aki nem más, mint Harry Potter! – vágta ki diadalmasan.

Lucius szeme összeszűkült. Igen, ez lehet az… De ennek a Nagyúr nagyon nem fog örülni!

Odadobott még az emberkének egy erszényt, majd gyors, öles léptekkel elhagyta az alsó szintet, majd az Abszol Utat is, hogy minél hamarabb Urához hoppanálhasson.

De belül sejtette, hogy bár megoldotta a problémát, ez egy igen fájdalmas látogatás lesz…




ddddddddbbbbbbbb




A Roxfort igazgatója irodájában ült, íróasztala mögött, és egy könyvet böngészett. A kötet azt taglalta, hogy miért is vezetik be a varázsló gyermekeket már olyan fiatalon a mágikus világ rejtelmeibe.

A tizenegy éves kor azért ideális, mert olyankor a gyermeki elme még oly fogékony. Kutatások támasztják alá, hogy minél hamarabb beavatnak valakit varázslói voltába, a képzése során annál hamarabb érez rá a mágia természetére. Felnőtt kori képzésnél problémák adódhatnak, mivel az alanyban rögzült a fizikai korlát fogalma, így nem hiszi, hogy képes lesz megvalósítani a kitűzött feladatot. Ritka esetben…

Határozott kopogás hallatszott az ajtó felől, kizökkentve ezzel az olvasásból.

- Tessék! – szólt ki az igazgató.

Egy ingerült Perselus Piton nyitott be az irodába.

- Á, barátom! Megtaláltad Harryt?

- Megtaláltam. El is mondtam neki. Kisebb idegösszeomlást kapott. De most nem ezért jöttem hozzád, Albus – válaszolt ingerülten a férfi. – Ez alatt a több mint két évtized alatt egyszer sem jutott eszedbe ellenőrizni, hogy hogy van a varázsvilág kis megmentője? –támadta le.

- A rokonaihoz küldtem, Perselus. Hol lehetett volna jobb helye? – kérdezte értetlenkedve, miközben a fel s alá járkáló alkalmazottját figyelte.

- Bárhol! Egy rossz árvaházban is több törődést, és szeretetet kapott volna, mint ott! – kiáltott fel, majd az íróasztalra csapott. – Azok az emberek verték, éheztették, és minden lehetséges módon terrorizálták! Csoda hogy túlélte! – szinte már ordította a képébe.

Az igazgató elkomorodott. Nem akarta elhinni, amit hall. Egy normális emberi lény sem tenne ilyet egy gyerekkel. Mindegy, hogy milyen körülmények között került oda.

- Biztos vagy ebben? – érdeklődött fenyegető éllel a hangjában, de ez a fenyegetés nem a még mindig előtte fújtató professzorra irányult, hanem arra a családra, akikben megbízva odaadta fogadott unokáját, hogy annak jobb, normális élete legyen, és akikről most kiderült, hogy tönkretették annak gyerekkorát.

- Láttam az emlékeit, Albus – egyenesedett fel a kérdezett, majd egy nagy sóhaj kíséretében leült az egyik ott álló székre. – Láttam. Szörnyűek voltak. Úgy bántak vele, mint egy állattal. Egy kivert kutyával. Bár mégsem, mert azt néha megsimogatják, és megetetik. Ők még erre sem voltak képesek. Komoly lelki erőről tesz tanúbizonyságot, hogy a fiú így is túlélte… - az utolsó mondatot a semmibe meredve motyogta, mintha csak magának jegyezné meg.

Dumbledore nem zavarta meg, ő is elgondolkodott a következő lépésén. Ezt nem hagyhatja annyiban. A gyermek mellet hagyott egy hosszú levelet, amelyben világosan kifejtette, hogy mi történt, és hogy mit kellett a szegény fiúnak fiatal kora ellenére túlélnie. Azt is leírta, hogy azért bízza rájuk, hogy teljes életet élhessen, hogy szeretetben, a családja körében nevelkedhessen.

De ők ezt semmibe vették.

Szenvedést okoztak egy olyan léleknek, aki azt nem érdemelte meg.

Ez pedig Albus Dumbledore, a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskola igazgatójának, az elesettek, és jogtalanul kitaszítottak védelmezőjének szemében megbocsáthatatlan bűn volt!

- Most hol van, Perselus? – kérdezte halkan.

- A lakásában. Alszik. Mikor elmondtam, nagyon feldúlt lett. Valószínűleg igazán fel sem fogta.

- Mikor lesztek útra készek?

- Holnap este. Legkésőbb másnap reggel. Le kell zárnia az ottani életét, és szerintem még rengeteg kérdése lesz, mielőtt hajlandó lenne velem jönni – jött a felelet. - Mit csinálsz most, Albus?

- Ó, ne aggódj, barátom. A sors mindig megbosszulja a rossz cselekedeteket. És ha mégsem érne most rá… Hát, én szívesen leszek a segítségére - tűnt fel egy olyan vigyor az idősebb férfi arcán, amit eddig kevesen láthattak. Azok sem mesélték szívesen. Nem volt túl bizalomgerjesztő… Ez furcsa módon nemhogy nyugtalanította volna a bájitalmestert, hanem határtalan megelégedésére szolgált. A Dursleyk el lesznek rendezve! – Most menj vissza hozzá. Segítsd! A Grimmauld téren várunk majd titeket.

- Rendben. De ne számítsatok sok jóra. Már attól majdnem elájult, hogy egy invitót használtam… - mondta cinikusan a férfi. – Nem tudom, hogy fogja elviselni, ha varázsolnak körülötte. Sőt, továbbmegyek. Nem tudom, hogy fog ő maga varázsolni… - csóválta a fejét, majd megfordult, és hosszú léptekkel elhagyta a szobát.

- Én sem tudom, barátom. Sajnos, még én sem…