|
Megbízások, és magyarázatok
banjuli 2008.08.26. 18:49
 Az eleje egy kissé véres!!! Ezt tessék figyelembe venni, mielőtt elkezditek. Egy kerti-party, és egy üveg jó bor után született a fejezet, remélem azért nem lett rossz.:D Ja! És hogy az egyik kedvenc fanfictionomból idézzek:"Comments are very welcome"
- Gyere be! Ajánlom, hogy jó híreket hozz, mert rossz kedvemben találsz – szólt Voldemort, mikor Lucius Malfoy belépett a sötét helyiségbe, ahol a kínzásokat szokták elvégezni.
Most is feküdt ott pár ember kikötözve, nem lehetett tudni, hogy van e bennük még élet. Testüket szörnyű sebek szabdalták, a vér még mindig szivárgott belőlük. Az egyik hason feküdt, és levágott ujjai az arca elé voltak rakva. A másik a falhoz volt láncolva, és testéből még most is tőrök álltak ki. Mellette is volt valami. Egykor az is ember lehetett, bár már csak egy véres masszának látszott. Az egyik sarokban kuporgott még egy szerencsétlen. A szemei helyén csak sötét, tátongó lyukak voltak, amikből sötét váladék folyt. Magát átkarolva reszkettet.
Ahogy jobban körülnézett, még a plafonról is lógott valaki. Őt ismerte. Egy másik halálfaló volt. Fiatal, húsz éves körüli, de már nem is öregszik többé. Hasa a lágyékától a nyakáig fel volt vágva, a zsigerei kilógtak a lyukból. A fején egy kisebb dárdát szúrtak át, úgy mintha elegük lett volna az üvöltözéséből. Nyitott száján ment keresztül, és a tarkóján jött ki. A vér monotonul csöpögve koppant a padlón.
A szobát betöltötte a mészárszék jellegzetes bűze. De itt most emberektől szaglott a levegő.
Ha a Nagyúr nem mondta volna, hogy rosszkedvű, Lucius abból is kitalálja, hogy a kínzókamrában fogadta. De az már egyenesen ijesztő volt, hogy még azzal sem törődött, hogy letisztítsa magáról a vért. A mellkasa, és a kezei abban a lében úsztak, az arcára is jutott belőle.
Mindent összevetve az átlagosnál is hátborzongatóbb volt, ahogy fehér arcát még jobban kiemelték a vörös vércseppek, és a szeme valami tébolyult fénytől bordó rubintként csillogott.
A szőke halálfaló meghajolt, és úgy is maradt.
- Nagyuram! Sikerült kideríteni, hogy mi történt azon a napon.
- Állj fel, hű szolgám. Hallgatlak – intett Voldemort.
- Egy mugli gyárban baleset történt. Csak egy túlélője volt, Uram. Harry Potter – mondta, még mindig meghajolva. Nem mert felállni.
A következő pillanatban érezte, hogy egy láthatatlan erő felemeli, és a falhoz vágódott. Hallotta a csontok reccsenését. Minimum két bordája eltört.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy a fiú, aki huszonhárom éve majdnem elpusztított, megfosztva a testemtől, az felelős azért a mágikus zavarért? – üvöltötte tajtékozva. – Most, hogy újra itt a hatalomra jutásom lehetősége, ez a kis korcs megint beleszólhat? – ahogy beszélt, Lucius egyre jobban préselődött neki a köveknek, már levegőt se kapott.
- Nagyuram – lehelte halkan. – Parancsolj, és én cselekszem. Ha kell, megölöm…
- Ó, nem, halálfalóm, nem… - mondta Voldemort elgondolkodva, megszűntette a varázslatot, majd leült a székébe.
Lucius leesett a földre, és a torkát szorongatva köhögött. Az ő vére is hozzáadódott a padlót elszínező mocsokhoz.
A Sötét Nagyúr töprengett. Nem is értette, eddig miért nem kereste a fiút. Pedig azokban az években, mikor kósza lélekként éldegélt egy erdőben, arra járó kígyók testét megszállva, megesküdött, hogy megbosszulja részleges pusztulását. Úgy tűnik, túl sok dolga volt az utóbbi években. Túl sokat akart, túl rövid idő alatt. Nem élt kedvenc örömeinek eléggé. De most nem kell kapkodnia. Potter eddig mugliként élt, hisz mindenki azt hitte, hogy elvesztette varázserejét. De ő már tudta, hogy nem. Most, hogy így belegondolt, csak ez lehetett annak a mágikus anomáliának az oka, igen. De ő most egy képzetlen, elhagyatott fiatal. Nem jelent Rá, Akit Nem Neveznek Nevén veszélyt. Most kiderítheti, mi tette tönkre akkor este. Rájöhet, és kiküszöbölheti még egy ilyen szörnyűség lehetőségét.
Voldemort elmosolyodott. Nem a más embereknél megszokott vidám mosollyal, hanem egy olyan lény mosolyával, akinek az a legnagyobb szórakozása, ha mások szenvedését látja.
Egy olyan mosollyal, amitől még a sokat megélt Lucius Malfoy is legszívesebben a világ másik végére menekült volna, és ott bebújt volna egy sötét lyukba, ahol senki nem találhat rá.
De erre nem volt lehetősége, ugyanis Legnagyobb Félelme megszólalt.
- Lucius! Az akarom, hogy hozd el nekem. Élve. El akarok szórakozni vele egy kicsit…
ddddddddbbbbbbbb
Harry Potter nehezen ébredt. Úgy érezte magát, mintha átment volna rajta egy úthenger. Bár ez még sosem fordult elő vele, azért még el tudta képzelni. Ilyennek.
Nyújtózott egy nagyot, és kinyitotta a szemét. A reggeli napsütés aranyszínűre festette a máskülönben barna ágyneműjét. Kint csicseregtek a madarak, és a nyitott ablakon beáramlott a nyár illata.
Úgy döntött, még lustálkodik egy kicsit. Megérdemli, ugyanis nagyon rosszul aludt. Valami oltári nagy ostobaságot álmodott.
Egy férfi jött hozzá, és azt mondta neki, hogy varázsló. Ő meg elhitte…
Hangosan felnevetett. Úgy látszik, a baleset óta túlságosan elrugaszkodott a földtől. Különben miért álmodott volna ilyen hülyeséget?
Elkomorodott. Eszébe jutottak a szülei. Az idegen azt mondta, hogy megölték őket, ez pedig nem lehet igaz, már csak azért sem, mert csak képzelte. De akkor is. A szívébe költözött egy fájó kis érzés, hogy mennyivel szívesebben venne ilyen szülőket, akik egy jó ügyért áldozták életüket, mint a nagybátyjáék által lefestett alkoholista, rosszéletű családot. Persze a szíve tudta, hogy nem ilyenek voltak, csak azért mondták, mert utálják őt, a kis betolakodót, de azért mégiscsak úgy nőtt fel, hogy az agyába csöpögtették rosszindulatú szidalmaikat.
Emlékezett, hogy az álmában nagyon el akarta hinni a dolgokat. El akarta hinni, hogy az egész eddigi élete egy tévedés volt. Hogy van egy hely, ahol újra kezdheti. Nem érdekelte őt a varázslás, mint olyan. De a férfi azt mondta, ismerte a szüleit. Azt mondta, az anyjától örökölte a szemét. Vajon tényleg? Vagy ezt is csak a tudatalattija kreálta?
Akkor és ott, abban a pillanatban kétségek nélkül hitt az álombeli alakban, de most, hogy a fény elmosta zavaros gondolatait, már csak mosolyogni tudott rajta.
Feltápászkodott az ágyból, és a szobájából nyíló fürdőbe ment. Este le akart zuhanyozni, de aztán mégsem tette…
Miért is? Nem emlékezett…
Az igazat megvallva arra sem, hogy hogyan került ágyba.
Hmm… Biztos nagyon álmos lehetett. Még nem volt eléggé felépülve a futkározáshoz.
Azért elhatározta, hogy most is elmegy, megnézi, mi maradt a gyárból.
Kilépett a tus alól, megtörölközött, majd a tükör elé állva megborotválkozott. A szeme alatt óriási táskák sötétlettek. Egy fogmosás után visszatért a hálójába, és keresett valami ruhát. Egy szürke melegítőalsóra, és egy fakókék, kinyúlt pólóra esett a választása. A zoknit már fél lábon az ajtó felé ugrálva vette fel.
Kilépett a nappaliba, sült szalonna, és rántotta illata csapta meg az orrát.
- Martha! Már haza is jöttél? – kérdezte a hangját felemelve a férfi, útban a konyha felé. Az ajtóból meglátta a tegnap esti férfit, mire a küszöbre dermedt. Már épp arra gondolt, hogy megcsípi magát, hátha felébred, mert tuti elaludt a zuhany alatt, mikor az idegen megszólalt:
- Ha még sokáig tátod ott a szád, elhűl a reggelid, és én nem leszek hajlandó megmelegíteni – mondta gúnyos hangon, fel sem nézve az újságból, amit olvasott.
Harryvel forogni kezdett a szoba, ezért az asztalnál álló egyik székhez tántorgott, és lezuttyant rá.
Tehát nem álom volt.
És most ébren itt ül a saját konyhájában, egy ismeretlen férfival, aki egy olyan újságot olvas, amin mozognak a képek, és villódznak a feliratok. A mosogatójában a szivacs magától sikálja a koszos edényeket, és egy bagoly ül az ablakban.
- Één…khm – köszörüli meg a torkát, mert csak rekedt krákogásra telik a hangjából. – Én azt hittem, hogy csak álom volt…
- Mint saját szemeiddel láthatod, nem. És még mielőtt megkérdeznéd, tényleg igaz, amit tegnap mondtam – pillantott rá a fekete pólóban, és farmerban olvasgató férfi.
Harry, aki még mindig túl kába volt egy értelmes gondolathoz, nekiállt a reggelijének.
- Kávét? – jött a kérdés, mire ugrott egyet ijedtében. Aztán meg is szidta érte magát. Túl sok ez neki ilyen rövidtávon… Már nem a kávé, hanem ez az ember. Ott ül, és úgy tesz, mintha ez egy szokványos nap lenne. Pedig Harry életét éppen fenekestől dúlta fel!
- Kér a fene kávét! – kiáltott felpattanva. Evőeszközei csörömpölve hullottak a tányérjára. – Itt ülsz, halál nyugodtan, eszel, iszol, olvasol, miközben én majd begolyózom.
- Már épp kezdtelek megkedvelni, amiért ilyen csöndes, és érett vagy – nézett rá, egyik szemöldökét felhúzva a megszólított. – Ne rontsd el azzal, hogy elkezdesz hisztériázni! Én értem, hogy feldúlt vagy, de kultúráltan is lehet beszélgetni – ezzel lerakta a villát, és az újságot, egy szalvétával megtörölte a száját, mindezt idegesítően higgadtan, és ráérősen. Majd előredőlt, az asztalra könyökölt, maga előtt összekulcsolva a kezeit, és fekete szemével kérdőn fürkészte a még mindig álló másikat. – Tehát? Hallgatlak.
- Ööö…Hát… - most, hogy megkapta az osztatlan figyelmet, nem is tudta, mit kérdezzen. Idegesen a hajába túrt, mire eszébe jutott, hogy nem fésülködött. – Ki vagy te? A nevedet már tudom, és azt is, hogy egy iskolába jártál a szüleimmel. Még valami?
Amíg a válaszra várt, odament a konyhaszekrényhez. Kivett a fiókjából egy gumit, és hátrakötötte a haját. Ezt általában csak főzés közben tette meg, de most nem volt kedve mással bíbelődni. Így gyorsabb, és egyszerűbb.
- A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában vagyok bájitaltan professzor.
- Az olyan, mint a mesékben? Nyúlszem, denevérmáj, pontytüdő? – kérdezte mosolyra görbülő szájjal.
- Bár a mesék magukban ostobaságok, ez alkalommal van alapjuk. Tényleg különböző alapanyagokból kell varázserejű italokat főznöm, illetve erre próbálom megtanítani a kezem alá kerülő gyerekeket. Több-kevesebb sikerrel… - viszonozza a mosolyt. – Szívesebben hadonásznak pálcával, mint görnyednek órákat egy főzet fölött.
- Értem. És mi a feladata abban a Rendben?
- Kém vagyok. Beépültem a Sötét Nagyúr emberei közé, és onnan szállítom a híreket Dumbledore-nak.
- És ez a Dumbledore… Tényleg erős? És ha ilyen erős, akkor hogy-hogy nem győzte még le ezt a Voldemortot? – hadarta, most már feloldódva. Az a halvány mosoly valahogy megnyugtatta. Újra visszaült az asztalhoz, és érdeklődve dőlt előre.
- Igen, ő egy hatalmas varázsló, bölcs, és határozott. De a Nagyúr legyőzése nem az ő feladata lesz.
- Ezt honnan veszed? – nézett rá értetlenkedve, zöld szemei zavartól és értetlenségtől csillogtak.
- Sok-sok éve született egy jóslat, ami kiköti, hogy kinek kell véget vetnie a sötétség uralmának. De ebbe most ne menjünk bele, majd Dumbledore részletesen elmagyarázza.
- Rendben… Világmegmentő téma kilőve… Akkor. Mit jelent ez a „varázsló vagy” pontosan? Mit tehetek meg? Mit nem? Vannak szabályok? – kérdezte, és egy fáradt sóhaj kíséretében végigdörzsölte az arcát.
- A varázslat egy nagyon tág fogalom. Még a mai napig sincs pontos definíciója a világunkban. Ha sarkosítani akarok, mondhatom, hogy mindent megtehetsz vele. DE! A józanész határain belül. Nem lehet halottakat feltámasztani, de a mugli világban halálos sebeket mi egy pálcaintéssel gyógyítjuk. Magadtól itt sem tudsz repülni, de vannak eszközeink, amik segítenek ebben, sőt, varázslényeket is használatba vehetünk e célból. Nem teremthetsz a semmiből valamit, viszont bármilyen távolságból magadhoz hívhatod, amit akarsz, vagy másból átalakíthatod a kívánt dologgá. Nem válhatsz láthatatlanná, de elérheted, hogy ne lássanak. Nem kényszeríthetsz ki valakiből szerelmet, barátságot, szeretetet, de az illetővel elhitetheted, hogy azt érzi, amit te akarsz. Rengeteg a lehetőség, és a hatalom. De éppen ezért, a felelősség hatványozódik. És el is érkeztünk a szabályokhoz. Ahogy a mugliknál, nálunk is van egy minisztérium, vannak törvényeink, jogaink, kötelességeink. Ezek mibenléte most nem fontos, majd idővel ezt is megtanulhatod. Az egyik legfontosabb, aminek megszegése katasztrófához vezethet, az az a törvény, miszerint mugli nem tudhat a varázsvilág létezéséről.
- De hát… A nagynénémék is tudnak róla, nem? A tegnapi szavaidból legalábbis ez következik – mondta bizonytalanul a fiatalabb férfi.
A tanár tekintete elégedetten megvillant.
- Jó észrevétel. Valóban, mint minden szabály alól, ez alól is van kivétel. Ha egy varázsló beleszeret egy mugliba, akkor neki, és esetenként annak családjának is elmondható az igazság. Ha mugli szülőknek varázsló gyermeke születik – lásd édesanyád példáját -, nekik is el kell mondani, különben hogyan nevelnék rendesen? Ugyanis a mágikus tehetség már kis korban is megmutatkozik. Nálad már pár hetesen is látható jelei voltak. Ezek általában apró dolgok: egy a kezében termő cumisüveg vagy játék, egy felrobbantott tányér, amibe neki nem tetsző étel van. Ilyenek. De ha nem tudják a szülők, hogy miért történnek, akkor orvosokhoz, pszichológushoz hurcolják őket, ami teljesen felesleges, csak ront a helyzeten.
- De én eddig azt hittem, hogy a varázsláshoz pálca kell – nézett rá most már teljesen összezavarodva.
- Alapvetően igen. De gyerekkorban az érzelmek hatására kitörhet egyfajta szelídítetlen mágia, mint ahogy meséltem. Ennek lehetnek súlyos következményei is, előfordult már, hogy a varázserő egy egész házat romba döntő robbanás kíséretében mutatkozott meg, egyszerűen csak azért, mert a szülők egyedül hagyták a gyereket, míg kimentek a kertbe. De ez nagyon extrém eset. Később, mikor már képzett a varázsló, és amennyiben erős, képes szintén pálca nélkül varázsolni. Ez ritka, hatalmas koncentrációt, és gyakorlottságot igényel – magyarázta, majd intve a kezével eléjük lebegtette a kávéskannát.
A másik csillogó szemmel figyelte. Mint egy gyerek a karácsonyi kirakatot, jutott eszébe Perselusnak. Töltött magának, majd folytatta:
- A pálca fókuszálja a varázserőt, és a meghatározott mozdulat, és varázsszó pontosítja, hogy mit akarunk elérni. Persze vannak olyan igék, melyeknél fontos, hogy mit érez a varázsló. Van olyan pajzs, amit a szeretet erejéből tudunk felvonni, és van olyan kínzó-átok, amit csak akkor tudunk használni, ha szívünkből akarjuk azt
- Hány éves korban kerülnek a gyerekek ebbe a Roxfortba, amiről beszéltél?
- Tizenegy. Az a legoptimálisabb időszak. Az emberi elme akkor a legfogékonyabb, akkor kezd kialakulni valaki személyisége.
- És én ilyen idősen szintén meg tudom tanulni, amit kell? – kérdezte Harry feszülten. Látszott rajta, hogy fontos neki a válasz.
- Mivel van varázserőd, mindenképpen. Az nem biztos, hogy kiemelkedő szinten fog menni, mint ahogy elvárnánk a mágikus szinted alapján, de mindent meg fogunk tenni az ügy érdekében.
- Tehát varázsló leszek… - motyogta a férfi, miközben felállt. – Most szívnom kell egy kis friss levegőt. Elmegyek futni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd felvette a futócipőjét.
- Rendben, de siess vissza. Még rengeteg dolgunk van – figyelmeztette felhúzott szemöldökkel a professzor. Nem szokott hozzá, hogy ilyen kategorikusan nyilatkozzanak az ő idejéről, anélkül hogy beleszólhatna.
Harry az ajtóból visszanézve bólintott, majd intve egyet kiment.
A lépcsőn lefelé még keresgélt a CD-lejátszója listáján, hogy mihez is lenne kedve. A Slipknot új albuma mellett döntött, az illett most a hangulatához. Elindult a szokásos útvonalon, és a köreit futva folyamatosan lenyugodtak a gondolatai.
ddddddddbbbbbbbb
Fred és George Weasley épp egy új találmányukon dolgoztak. Az alapötletet az adta, mikor gyerekkorukban a testvérük maciját pókká változtatták, és az halálra rémült. Kamatoztatni szerették volna ezt az emléküket, már csak azért is, hogy láthassák Ron arcát, mikor megtudja. Öccsük azóta is retteg a pókoktól.
A figura állattá változtatása még ment is, de az vagy nem volt elég élethű, vagy túl hamar visszaváltozott.
- Te, George! Próbáltál már több acromantula-mérget belerakni? Az hosszabb ideig így tartja.
- Nem, az nem jó. Még az átváltozott állat is mérges lesz…
- Igaz. Akkor a szőréből? – kérdezte elgondolkodva Fred.
- Azt viszont megpróbálhatjuk.
Nyílt a pince ajtaja, és egy fiatal lány jött be rajta. Derékig érő vörös haja, és még a sötétben is érvényesülő sárgásbarna szeme volt.
- Hé, srácok! Én mennék, mivel mint mondtam, esti műszakom van. Ja! És van egy vevő fönt, akin nagyon meg fogtok lepődni… - mondta, a jellegzetes Weasley mosollyal.
A férfiak összenéztek.
- Mi?
- Meglepődni valamin?
- Hát ennyire nem ismersz minket, Gin? – szóltak egymás szavába vágva.
- Akartok fogadni? – erősködött a lány.
- Mire gondolsz? – kérdezte gyanakodva George.
- Egy hónapig ti takarítotok, főztök, és mindent, amire a háztartásban szükség van, elvégeztek – ajánlotta fülig érő vigyorral, a közös lakásukra utalva, az üzlet felett. Mióta ő is kijárta az iskolát, együtt laktak, és a felsorolt dolgok mind az ő hatáskörébe tartoztak. Egy kis nyugalomra vágyott.
- Az túl sok! – tiltakozott az egyik.
- Egy hét? – ajánlotta a másik.
- A-a. Négy – rázta a fejét a húg.
- Kettő? – kérdezte a Fred reménykedve.
- Három, és ez a legkevesebb. Amúgy is, biztosak vagytok a győzelemben, nem?
- De – vágták rá egyszerre.
- Akkor három hét, és ha mi nyerünk, akkor három hétig dolgozol délutánonként nálunk ingyen.
- Áll az alku! Csapjatok bele – nyújtotta a kezét. A férfiak gyanakodva fogadták. Túl gyors volt a beleegyezés…
- Akkor irány fel! – mondta elégedetten vigyorogva, és kiment. Az ikrek követték.
Fenn, a boltban elég nagy volt a forgalom.
A pult előtt egy csoport nyári vakációját töltő gyerek állt, tátott szájjal figyelve a kínálatot. Pár idősebb srác viszont a Weasley lányt leste tátott szájjal.
Fred egyből rájuk is förmedt:
- Mi kéne? Az áruk a pult másik oldalán sorakoznak! – majd a húgához fordult. – Na? Hol az a vevő?
A lány az édességes szekció felé intett, ahol nem más állt, mint Albus Dumbledore, és épp a nyalánkságok közül válogatott bőszen.
A bolttulajdonosok megilletődve néztek egymásra. A volt igazgatójuk még soha nem járt itt, azzal indokolva távol maradását, hogy akkor kereshetne is új gondnokot, mivel a mostani a csínyek támogatásának venné. Pedig nagyon tisztelték az öreget. A legmenőbb felnőttek között tartották számon, ami nagy szó volt.
- Hát, Gin, azt hiszem, ideje gyakorolnunk a háztartási bűbájokat…
A lány felkacagott, magukra vonva ezzel fogadásuk tárgyának figyelmét, aki egy nagy adag édességgel feléjük indult.
- Á, Ginevra, köszönöm, hogy szóltál nekik. Fred, George – biccentett feléjük, keze foglalt lévén. – Mennyi újdonság! Azt hiszem, kell néhány új tételt íratnom a heti szállítmányomba…
- Professzor! Milyen meglepő Önt itt látni – mondta George, mire a másik kettő fogadó felnevetett. – Segíthetünk valamiben?
- Az igazat megvallva igen. De ezt, ha lehetne, valami csöndesebb helyen…
- Persze! Jöjjön be a laborunkba – intett az ajtó felé készségesen Fred.
- Én viszont most megyek, mert nemsoká jelenésem van a Mungóban. Viszlát, professzor! Sziasztok, fiúk! Akkor este! – köszönt olyan hangsúllyal, amiből az ikreknek nyilvánvalóvá vált, hogy minden részletet el kell mesélniük később.
- Csak Ön után! – mosolygott George az igazgatóra.
Lementek a pincébe, majd egy kis helycsinálás után letelepedtek egy asztalhoz. A vörös hajúak érdeklődve néztek Dumbledore-ra.
- Az igazat megvallva a segítségeteket szeretném kérni egy kényes dologban.
- Azok a kedvenceink, professzor! – jegyezte meg az egyik, míg a másik egyetértően bólogatott.
- Egy ismerősöm családja, akik muglik, nagyon csúnyán bántak ezzel az illetővel. Nagyon csúnyán – ismételte meg nyomatékosan. – Nem vagyok az a fajta, aki odamegy, és átkozódni kezd, de szó nélkül se tűrhetem, már csak emberi voltom miatt sem.
Az ikrek vigyorogva bólogattak erre is, mert valóban nem tudták elképzelni az idősebb férfit, amint muglikat kínoz. Hisz ő a világos oldal élharcosa, vagy mi…
- És itt jöttök ti a képbe. Szeretném, ha egy kicsit megbüntetnétek őket. No nem nagyon, nem kell kínzásra, erőszakra gondolni. Csak egy kis… leckéztetésre. Itt, az üzletben van egy pár igen érdekes találmány. Esetleg kipróbálhatnátok rajtuk párat… - nézett rájuk kérdően.
- Ó, uram, ez nekünk nem feladat! Ez szórakozás lesz, a javából!
- Tényleg szabad kezet kapunk? – jött a reménykedő kérdés George-tól.
- Igen, fiam, persze csak az észszerűség határain belül. A lényeg, hogy emlegessék meg a dolgot. Tudják meg ők is, hogy milyen kiszolgáltatottnak lenni. Jegyezzék meg örök életükre… - az utolsó mondatokat már szokatlanul komoran mondta, és az ikrek megértették, hogy ezek a muglik tényleg valami szörnyű dolgot tettek. – Tehát, ha ezt a kis szívességet megtennétek volt igazgatótoknak… - nézett megint rájuk.
Az két férfi összenézett, és az ő arcukon is megjelent az a híres Weasley vigyor, ami után még semmi jó nem történt.
- Uram, a legjobbakhoz jött! Már van is egy pár ötletünk…
Szerzői megjegyzés:
A Dursleyk megleckéztetését nem akarnám részletesen leírni, mindenkinek a képzeletére, és az elvetemültség-szintjére bízom. XD Feltételezzétek a legrosszabbat, amit Fred és George kitalálhat!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
