|
Remények és félelmek
banjuli 2008.08.27. 17:14
 Hát itt a következő fejezet. Ezer bocsánat, hogy eddig tartott, de kissé leeresztettem az érettségi után. Meg szereztem egy kiscicát.Cuki!XD Köszönöm a türelmet! A fejezetről: nem túl hosszú, nem is túl izgi. Majd reményeim szerint ezután indulnak be az események. Nagyon örülök a kritikáknak, még a történet folyásában is befolyásolható vagyok...:P
A Grimmauld téri rejtett házban csend honolt mindaddig, míg a szalonban lévő kandallóban a lángok zöldre nem váltottak. Egy göndör hajú nő, egy szintén göndör hajú kislánnyal a kezében lépett ki belőle. Távolabb ment, hogy helyet adjon a mögötte érkezőnek, egy vörös hajú, magas férfinak.
A hangokra megjelent még valaki az ajtóban, és mosolyogva nézte a vendégeket.
- Jémus bácsi! Jémus bácsi! Mondd meg a maminak, hogy máj elég nagy vagyok ahhoz, hogy egyedül utazzak a kandallóban! – szólt oda neki durcás arccal a kislány, kezében egy kicsi unikornist szorongatva.
- Szervusz, Remus! – mosolygott rá az anyuka, majd feddőleg kislányára nézett. – Kicsim, ezt már megbeszéltük. Még nem is tudod kimondani a hely nevét, és tizenegy éves korodig nem varázsolhatsz, ez pedig annak minősül.
- De anyúúú! Eva is csinálhatta egyedül, múltkoj mesélte! – tette keresztbe a kezeit. – Tegyél le!
Hermione sóhajtva letette, majd rávágott férje karjára, aki rendíthetetlenül vigyorgott, mióta szóba került az egyedül utazás ötlete. Nem szólt ám bele, ááá! Ha nevelni kell a gyereket, egyáltalán nem partner…
- Sziasztok! Korábbra vártunk titeket, Molly már haza is ment – szólalt meg Remus, majd beljebb jött, és hellyel kínálta a vendégeket. Ron leült, de felesége a kipakolásra hivatkozva lányával együtt kiment a szobából. – Hallom, egy ideig lakótársak leszünk.
- Igen. Dumbledore neked is elmondta? – kérdezte a vörös hajú elkomorodva.
- El… - válaszolt nagy sóhajjal a másik. – És most nagyon izgulok. Küldött egy üzenetet, hogy vagy ma este, vagy holnap reggel érkeznek Perselusszal. Délután Rend-gyűlés. Azt hiszem, el akarja mondani mindenkinek.
- Igen, valószínűleg. Logikus, hisz elég gyakran jár erre mindenki, feltűnne nekik – bólogatott az auror. – De miért vagy ideges? Hisz ez egy jó hír számodra, nem?
- Persze, hogy jó hír. Visszakapom a régi életem egy részét. Utoljára akkor voltam ilyen boldog, mikor titeket taníthattalak a Roxfortban. A legjobb barátom fiát végre újra láthatom. De mi lesz, ha nem tetszem majd neki? Hisz teljesen idegenek vagyunk egymásnak… - csóválta a fejét lemondóan.
- Remus, te vagy az egyik legszimpatikusabb ember, akit csak ismerek, és remekül bánsz másokkal. Miért gondolod, hogy pont ő nem fog kedvelni? – kérdezte értetlenül Ron.
- És ha felmerül benne, hogy miért nem kerestem ennyi éven át? Ha haragudni fog, amiért elhagytam?
- Nem hagytad el! Ott voltak neki a rokonai. Azt hittétek, hogy mugli. Mit tehettél volna? Csak fájdítottad volna a szívét a látogatásaiddal. – Megpaskolta az idősebb férfi térdét. – Ha haragudni fog, majd megbékíted!
- Remélem, Ron, remélem…
ddddddddbbbbbbbb
Lucius Malfoy egy láthatatlanná tévő köpeny rejtekében állt a Privet Drive négyes számú háza előtti járdán. Már órák óta itt szobrozott, és figyelte az itt lakó szánalmas lények életnek csúfolt létét. Továbbadhatta volna a feladatot, de mivel a saját bőre volt a tét, nem bízott senkiben.
Eddig csak azt derítette ki, hogy a kölyök már nem lakik itt, csak két malac, meg egy gágogó liba… Név szerint Vernon, Dudlicsek – már ha ez név… - és Petunia.
Előbb-utóbb rá kell szánnia magát, és be kell csengetnie, mert különben itt cövekelhet ítéletnapig.
Arisztokratikus arcán egy undorodó fintor jelent meg, ahogy belegondolt, kivel is kell beszélnie.
Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sincs az utcán. Így délelőtt mindenki dolgozik. Kivéve ezek a pletykás asszonyok… De most ők is eltűntek, itt a kedvező lehetőség a kérdezősködésre.
Lekanyarította a válláról a köpenyt, és kimért, határozott léptekkel az ajtóhoz ment, majd bekopogott.
A bejárat egy kis idő múlva feltárult, és egy magas, vézna, pulykanyakú nő állt mögötte, aki gyanakodva méregette a palack zöld talárban várakozó Malfoyt.
- Tessék – szólalt meg kellemetlen, rikácsoló hangon.
- Üdvözlöm, asszonyom – mosolygott rá a férfi, mivel tudta, hogy kedvességgel érhet el a legtöbbet. – Az ön unokaöccsét keresem, és nagyon örülnék, ha tudna nekem segíteni ebben – mondta meleg hangon, de egyből látnia kellett, hogy nem érte el vele a kívánt hatást.
- Mi ütött magukba, hogy folyton rajtunk keresik? – csattant fel a nő eltorzult arccal. – Elköltözött, nekünk semmi közünk hozzá. – Majd végigmérte még egyszer az előtte állót. – És tudtommal a magukfajtának sincs, tehát hagyjon békén!
Ezzel bevágta az ajtót.
Lucius Malfoynak itt betelt a pohár. Ő az egyik leghatalmasabb aranyvérű család feje, és nem tűri, hogy egy ilyen szemét, egy semmi így bánjon vele.
Elővette a pálcáját, és egy Alomohora után belépett a házba. Az egyik helyiség felől undorító szagokat érzett, és tudta, hogy arra lesz a nő. Nem is tévedett. Feltehetően a ház konyhájába jutott, ahol a keresett személy görnyedt egy üstféleség fölé.
- Crucio! – legyintett a pálcájával, és a nő sikítozva hanyatlott le a földre. – Ó, igen. Zene füleimnek. Ezt azért kapod, mert csak erre vagy méltó, mégis azt hitted, hogy úgy bánhatsz velem, ahogy kedved tartja – ezzel megszűntette az átkot, pedig szívesen hallgatta volna még az egyre rekedő sikolyokat. De most dolgozni jött, nincs ideje szórakozni… - Most pedig elmondod Harry Potter jelenlegi lakcímét, vagy esküszöm, azt is megbánod, hogy a szennyes anyád megszült!
- Long Drive 23. Ott lakik – zihálta a nő, és amúgy is hatalmas szemeit kitágította a rémület, ahogy a szőke férfira nézett.
- Hát nem lett volna egyszerűbb, és fájdalom mentesebb, ha egyből elmondod? Az a szerencséd, hogy nem hagyhatom, hogy emlékezz a látogatásomra, pedig rád férne ez a kis lecke a jó modorról… Exmemoriam!
Még egyszer lenézően rápillantott az üres tekintettel a földön fetrengő nőre, majd dehoppanált, egyenesen a Malfoy-kúria elé.
A kapuhoz érve az kitárult előtte, ahogy pár lépéssel később a ház ajtaja is.
A szalonba ment, és töltött magának a legjobb Lángnyelv Whiskyjéből, jeget is téve belé.
- Dobby! – mondta emelt hangon.
Egy halk pukkanás kíséretében megjelent egy görnyedt alak, valami rongyfélébe csomagolva. Tényleges méretét még kisebbé tette, ahogy a fejét szinte a mellkasába húzta, és onnan pislogott fel hatalmas szemeivel a szőke férfira.
- Igen, gazdám. Mit tehet Önért Dobby, gazdám? – kérdezte alázatosan.
Lucius, mivel még mindig ideges volt, belerúgott a kis házimanóba, majd nagyot húzott a poharából.
- Hívd ide Dracót és Monstrót, meg Crakot. És Moont. Baddockot. Igyekezz!
- Igen, gazdám, máris, gazdám! – hajbókolt hátrálva Dobby, majd ismét eltűnt.
Lucius egy fotelhez lépett, és kimértem leült rá.
Ahogy fogyott a poharából a nagy adag szesz, úgy süppedt bele egyre inkább az ülőalkalmatosságba, és sötét gondolataiba.
Amint itt lesznek a többiek, indulnak a Potter fiúért. Azért nem akart egyedül menni, mert az az ostoba nőszemély más érdeklődőket is említett. Tehát már a másik oldal is keresi…
ddddddddbbbbbbbb
Albus Dumbledore belépett a Long Drive 23 szám alatti ház kapuján. Az imént látott kijönni onnan kocogva egy melegítős, fekete hajú fiatal férfit, villámalakú sebhellyel a homlokán, tehát Perselus egyedül van bent, és neki beszélnie kell vele.
Kifejezetten kényelmes viseletnek érezte a felvett zöld melegítőnadrágot, és a narancssárga trikót. Nem is értette, miért néznek rá furcsán az utcán a muglik…
Felment a lépcsőn, és benyitott a felső lakásba.
- Ez gyors volt! – Hallotta Perselus hangját a balról nyíló helyiségből, ezért arra ment. A férfi épp a Reggeli Prófétát olvasgatta, és fel sem nézve mondta:
- Valami Martha keresett. Azt üzeni, hogy örül, hogy nem maradtál egyedül, és hogy hívd vissza, amint tudod.
- Perselus, örülök, hogy otthon érzed itt magad… - szólalt meg derűsen az igazgató.
A bájitaltan tanár felnézett, arcán nem látszott a meglepődés, de ezt csak sokéves kémkedési tapasztalatának köszönhette.
- Á, Albus. Azt hittem, a fiú jött vissza. – Majd megvillant a tekintete. – Ha te itt vagy, akkor valami probléma merült fel. Mi történt?
- Draco üzent. Az apja sürgősen hívatta. Tartok tőle, hogy rájöttek, barátom. Mielőbb el kell innen jönnötök. Mennyi időre lenne szükségetek?
- Két óra. Talán három. Biztos, Albus? Akkor engem is hívott volna…
- Nem feltétlenül – csóválta a fejét az idősebb férfi. – Magad mondtad, hogy Lucius mostanában a vetélytársat látja benned. Szerintem magának akarja a dicsőséget.
- Igazad van – biccentett elgondolkodva Perselus. – Megsiettetem. Ha visszajött, utána még legfeljebb egy óra.
- A lényeg, hogy mihamarabb hagyjátok el a házat. Nem lesz nehéz Dursleyékből kicsikarni a címet, hisz már nem él a védőbűbáj, mióta Harry nem ott lakik.
- Egyből a főhadiszállásra megyünk.
- Ne! Ma délután gyűlés lesz, és nem akarom, hogy akkor érkezzetek, mikor mindenki ott van. Félek, túl sok lenne Harrynek. Előbb menjetek el az Abszol útra, és vegyetek neki pálcát Ollivandernél. Utána pedig a Roxfortban van vele beszélnivalóm, tehát oda gyertek. Míg nem találkozunk, úgysem mehet a Grimmauld térre.
- Rendben. Bár azt hittem, te akarsz vele pálcát venni, én pedig mehetek ismét a saját dolgaim után. Bármikor hívathat a Nagyúr…
- Nem, jobb lesz ez így. Feltűnőek lennénk együtt járkálva…
Perselus szája megrándult, a mozdulat már szinte egy mosolynak is beillett.
- Ebben a felszerelésben egymagad is az lennél. A mugli öregek nagy szakállal nem igazán így öltözködnek…
Dumbledore végignézett magán.
- Hmm… Pedig nekem tetszik – jegyezte meg, majd meglengette a karjait. – A talárok nem ilyen jó szellősek. Egészen szabadnak érzem így magam!
A másik erre már valóban elnevette magát. Látszott rajta, hogy nem sűrűn tesz ilyet, mert a kora ellenére arcán még nem jelentek meg a szokásos kis nevető-ráncocskák. A homlokán ellenben…
- Jó téged nevetni látni. Már csak ezért is megérte volna ezt a ruhát felvenni – mondta szintén mosolyogva az igazgató. – Hogy jöttök ki egymással? – nézett rá a szemüvege felett.
- A körülményekhez képest jól. Ami meglepő, tekintve, hogy nem vagyok egy könnyen megkedvelhető személyiség – válaszolt gúnyosan. – Meg persze romokba döntöttem a huszonnégy év alatt kiépült világképét… Igen, ehhez képest határozottan jól…
- Hogy viseli? – kérdezte Dumbledore homlokráncolva.
- Fiatal még, fogékony. Szeretne hinni egy jobb, egy érdekesebb világban, ezért hisz is benne. A szíve. Az agya még tiltakozik.
- Mennyit mondtál el neki?
- Ha arra célzol, hogy a jóslatról, és arról, hogy a reményeid szerint bekövetkező világbékében mennyi szerepe lesz, beszéltem-e vele, azt kell mondanom, hogy nem. Ezt a feladatot rád hagyom – mondta, kárörvendően.
- Ó, Perselus, megtisztelsz. Mindig tudtam, hogy arany szíved van… - hajolt meg kissé az igazgató vigyorogva. Igen, határozottan vigyorgott. A bájitaltan tanár nagyokat pislogva nézett rá. A főnöke megváltozott: mintha éveket fiatalodott volna. Utoljára akkor látta ilyen szórakoztatóan könnyednek, és vidámnak, mikor Potterék még éltek. Ez a változás eddig nem tűnt fel neki. Csak most, hogy újra láthatja ezt az énjét.
És ő örült ennek. Az utóbbi időben nagyon megközelíthetetlennek vélte Dumbledore-t, gépiesen végezte munkáját, és valahogy az egész Rendből kiveszett a régi tűz, amivel a jó oldalon harcoltak. Most rájött, hogy ez az egész ennek az embernek a hitehagyottsága miatt volt. Ő maga is belefásult a csatába, összeszorított foggal, kedvetlenül tett mindent. Nem látott kiutat, és ez most megváltozott. Ő maga is megváltozott, nem csak Albus.
Újra meglelték a reményt, egy huszonnégy éves, képzetlen varázserejű, összezavarodott fiú képében.
És lélekben már az ő vállára is helyezték ezt a hatalmas terhet, míg ő mit sem sejtve monotonon rótta köreit a közeli parkban…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
