|
Bonyodalom
banjuli 2008.08.27. 17:16
 Hát, kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá. Gondolom, sejtettétek, hogy ez lesz, de azért próbálkoztam. XD
Harry Potter még mindig mosolygott. Az előbb szembe sétált vele egy nyolcvan év körüli öregember. Ez még nem ok a vidámságra, de az öltözéke annál inkább. Elsőre el se akarta hinni, ezért miután elhagyták egymást, visszanézett rá.
Azt gondolta még ekkor is, hogy csalatkozik szemei által. A magas és karcsú alkatú, hátközépig érő ősz, szinte már fehér hajú ember kihúzott háttal, fiatalosan járt. És békalencse színű melegítőt hordott. Meg neonnarancssárga, feszülős trikót. Ez a kettő együtt úgy hatott Harryre, mint ha valami rosszul öltözött mesefigurát nézne. Ahogy körülnézett, látta, hogy nem csak ő hökkent meg, hanem az utca más járókelői is.
Már rég eltűnt a szemei elől, de úgy vélte, hogy a látvány örökké az emlékezetébe vésődött. Miközben lemozgatta megterhelt izmait, néha fel-felkuncogott, majd felment a lakásához.
Benyitott a házba, majd a szobájába indulva elkiáltotta magát, mivel azt hitte új ismerőse a konyhában tartózkodik még.
- Megjöttem! Elmegyek lezuhanyozni, aztán megbeszélhetjük, amit még meg kell. Képzeld, mit… - elhallgatott, mert a hálójába érve azt kellett látnia, hogy ott drasztikus változások történtek. Peselus a szoba közepén állva hadonászott a pálcájával, fura szavakat mormolva, és munkája nyomán a berendezési tárgyak összementek, helyet változtattak, a ruhák összehajtódtak, és a bőröndjeibe lebegtek.
A férfi rá nézett, és egy pillanatra sem maradt abba a mozgolódás a dolgai között.
- Nincs idő zuhanyozni. Hívd fel a főbérlődet, és magyarázd el neki, hogy elutazol. Hogy miért, az nem lényeges, légy kreatív. Aztán a munkahelyed. Mondj fel, találj ki valami könnyes történetet arról, hogy nem tudnál tovább ott dolgozni. Közben szedd össze, hogy mi kell a konyhából. Igyekezz! – darálta el ellentmondást nem tűrően. Az arca feszültséget tükrözött.
- Mi történt? Mi ez a nagy rohanás hirtelen? – kérdezte Harry értetlenkedve, és a csomagokhoz lépve kivett valami olyan ruhát, amiben utazhat.
- A Sötét Nagyúr valószínűleg megtudta, hogy mégis van varázserőd. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
- De hát… Honnan tudnák, hogy hol lakom?
A még mindig a csomagolással elfoglalt férfi lesújtó pillantást vetett rá.
- Gondolkozz, Potter! Szerinted, ha én meg tudtalak találni, más nem képes rá? – szűrte a fogai között gunyorosan.
- Igazad van… Te honnan tudtad meg? – Közben ledobta a nadrágját, és egy fekete farmerre cserélte. Most valahogy feketés hangulatban volt…
- Ó, egészen egyszerűen. Egy követő-bűbájt tettem a kocsitokra a kórház előtt.
Miután a fekete rövid ujjú inget is felvette, Harry kiment, hogy a telefonokat elintézze. A válla, és a füle közé szorította a telefont, majd Martha fiát tárcsázta. Míg kicsöngött, az előszobába ment vele, és elővette a fésűjét, majd kibontva a haját, rendbe tette azt.
Kattanás, és a vonalban felhangzott egy mély férfihang.
- Tessék.
- Hello Peter, Harry vagyok. Marthát keresném.
- Hello Harry! Hívom! Kint van a kicsikkel a kertben. – Kattanás, majd távoli kiáltások. Újra Peter szólt bele a kagylóba. – Egy pillanat, és jön. Homokoztak, és most koszosabb, mint a gyerekek. Meg kell mosakodnia… - Hallatszott a hangján, hogy mosolyog, miközben ezt mondja.
- Ő már csak ilyen… - a helyzet ellenére, amibe belecsöppent, elvigyorodott, mikor elképzelte tetőtől-talpig homokos fogadott anyját.
- Igen, de jó így látni – komorodott el a másik beszélő. – Tudod, mióta megtudtuk, hogy… - elcsuklott a hangja. – Szóval. Aggódtunk érte. És érted is. Hogy vagy?
Harrynek jól esett a szavaiból kicsendülő valódi féltés.
- Én is féltettem anyukád. De jól lesz, mert hihetetlenül erős asszony. És én is jól leszek. Idővel. – Eszébe jutott, hogy a rosszfiúk itt is kereshetik, ezért azt mondta: - Figyelj Peter. Azért telefonálok, mert elköltözöm, és azt szeretném ajánlani, hogy tartsátok magatoknál Marthát. Nem tenne jót neki az üres ház, és nektek is jól jön a pici mellé. Egyébként gratulálok! Rendben ment minden?
- Igen, csodaszép kislány. 3400 grammal született, és hatalmas kék szemei vannak, mint anyunak. Három nap múlva jönnek is haza. – Hangjából sütött az apai büszkeség, és Harry egy kicsit irigy volt a most született csöppségre, mert őrá soha, senki nem volt ilyen büszke… - Aleának neveztük el, apa után. Nem jössz el valamikor meglátogatni minket?
- Nem tudom. Az új munkahely, a költözés, meg minden… Majd még meglátom.
- Itt van anyu, adom. Viszlát Harry, vigyázz magadra. Aztán halljunk ám felőled!
- Mit hallok? Miért ne hallanánk felőled? – kapta ki a kagylót Martha fia kezéből.
- Szia! Azért hívlak, mert lenne egy fontos közlendőm.
- Mondd csak, drágám.
- Említettem, hogy nem szeretnék a Grunningsnál maradni, ugye?
- Igen, beszéltünk róla.
- Hát az a helyzet, hogy találtam egy állást. Egy kisvárosban. Lakás is jár vele, és egész jó fizetés.
- Jajj, hát ez nagyszerű! Ha hazaértem, megünnepeljük!
- Épp ez a gond. Holnap már kezdenem kéne. Éppen csomagolok – jegyezte meg óvatosan a fekete hajú férfi.
- Hogy? Milyen munkahely az, ahol ennyire sietni kell?
- Háát… Egy kis cégnél lennék biztonsági őr. Éjjeli, igen. Játékgyár. Varázslatos dolgokat gyártanak…
- Te tudod, fiam, de egyet meg kell ígérned. Gyakran látogass meg, rendben?
- Ez természetes, Martha. Az elején még biztosan zűrös lesz, de ha berendezkedtem, jövök.
Peselus lépett a szobába, és feltűnően az órára meredt, majd rá. Harry értette a célzást.
- Most le kell tennem, sietek. Ígérem, nemsoká újra hívlak.
Még búcsúzkodtak egy darabig, majd lerakta a kagylót.
- Ó, Merlinre! Nem közöltem világosan, hogy sietünk? Intézd el a másik telefont, de gyorsabban, ha kérhetem.
Harry meg is tette, és valóban pörgősebben ment a dolog. Megértették a problémáját, és nem akadékoskodtak. Azt mondták, minden papírmunkát elintéznek majd.
- Na, ez meg is van. A konyhából nem akarnék elvinni túl sok mindent, csak egy pár darabot – szólt, majd összeválogatott egy tényleg szerény kupac holmit.
- Rendben – mondta a tanár, és egy laza mozdulattal lekicsinyítette mindet, majd belerakta egy bőrerszénybe. – A fürdőből kipakoltam, a nappaliból is a könyveket. Minden itt van – jelentette ki, majd megpaskolta a zsebét, amibe az erszényt is belerakta.
- Ott? Az összes cuccom? – nézett értetlenkedve a fiatal.
- Azt hittem, ezt már tisztáztuk. Varázslat, Potter. Varázslat.
Erre Harry kicsit ideges lett, hisz nem érezte magát hibásnak a kérdéséért. Elvégre ez neki még nagyon friss… Őrület! Nagyot sóhajtott, hogy lenyugodjon.
- Még felhívom a nagynénéméket. Szólok nekik, hogy elköltözöm.
- Rendben, de igyekezz! Már így is túl régóta veszteglünk itt… - Ahogy ezt kimondta, egy kis impulzus száguldott végig a testükön, Harryből csodálkozó, Perselusból ijedt arckifejezést kiváltva.
- Ez mi volt? – érdeklődött a fiatalabb férfi, háttal állva a másiknak, így nem látva annak arcát.
- Nem mi, hanem ki. Elkéstünk, itt vannak… - Harry hozzáfordult, és már csak a magabiztosságot, és elszántságot olvashatta le a másik vonásairól.
ddddddddbbbbbbbb
Draco Malfoy idegesen hoppanált a szülőháza elé, majd határozott léptekkel bement. Nem tudta, mi vár rá. Remélte, hogy nem egy előre meg nem tervezett vérengzés szereplőjéül választották ki. Csak egy gyors üzenetet tudott küldeni Dumbledore-nak, és semmi érdemlegeset nem tudott benne írni. De legalább készenlétben lesznek.
A szalonban már öten vártak rá.
- Hol voltál, fiam? Dobby azt mondta, hozzád ment először – feddte meg Lucius.
- Dolgom volt, apám. De jöttem, amint tudtam. – Felsőbbségesen nézett körül a többieken, de gondolatban bokán rúgta magát. Túl sok időt elvesztegetett, azzal hogy gyógyító bájitalokat tegyen el az esetleges sérülteknek.
- Tehát mint a többieknek is mondtam, mielőtt szíveskedtél megjelenni – hajtott felé gúnyosan fejet apja. -, ez a mai egy titkos akció. A Nagyúr magához rendelt valakit, és a mi dolgunk, hogy az meg is jelenjen.
- És ehhez feltétlenül hatan kellünk? – Tette fel gúnyosan a kérdést Moon.
- Lehet, hogy védeni fogják. De most siessünk, mert minden perccel kisebb az esély, hogy ott találjuk – mondta gőgösen Lucius.
Kimentek a házból, a hoppanálásgátló-bűbáj széléig, és miután az idősebb szőke férfi ismertette a paramétereket, mind eltűntek egy halk pukkanás kíséretében.
Draco legszívesebben mindet szétátkozta volna, de neveltetése, és mardekáros volta nem engedett ilyen nyilvánvaló bosszút. Mikor azon az estén Elladorát megkínozták, és megölték, keresztapjához indult vigasztalásért. Nála volt az igazgató, és éppen a Nagyúr terveit tárgyalták ki. Egyből tudta, hogy neki is ezt kell tennie. Benyitott, és kijelentette, hogy ő is kémkedni akar. A bent lévők döbbenten meredtek rá, majd Dumbledore egy jelentőségteljes pillantás kíséretében Perselus felé kimentette magát.
Utána egy üveg régi Lángnyelv Whisky társaságában töltötték az éjszakát, és keresztapja csöppet sem burkoltan kikérdezte.
Ő pedig elmondott neki mindent. Hogy összejöttek a hollóhátas lánnyal, és mikor apja rájött, a lány aranyvérű származása ellenére sem támogatta a kapcsolatukat, mert a családja generációk óta a világos oldalon állt. Hogy mikor elhagyták az iskolát el akarta jegyezni Elladorát, és haza is vitte, ahol már várta őket Voldemort, és felmérve szerelme mágia szintjét, úgy döntött, hogy támogatja őket, ha mind a ketten beállnak a halálfalói sorába.
Elladora ezt kereken megtagadta. Erre Lucius Cruciatussal megkínozta, őt pedig Voldemort vette kezelésbe.
Mire legközelebb figyelni tudott másra is a fájdalmon kívül a lány katatón módon meredt a világra, szemei tompán fénylettek. Az elméje megtört.
Szülei pedig hidegen álltak mellette, és nézték, majd egy laza csuklómozdulat, és egy Adava Kedavra kíséretében örökre elválasztották őket egymástól.
- Fiam, meg kell hagyni, elszánt egy csitri volt… - jegyezte meg szenvtelenül apja. – De a Parkinson lány megfelelőbb lesz hozzád.
Míg benne egy világ dőlt össze, szülei, és a Sötét Nagyúr már meg is tervezték közelgő esküvőjét.
De nem érdekelte. Már nem.
Nézte a szerelmét, és rájött önnön ostobaságára. Mi értelme van ennek az egész aranyvér mizériának? Halottan mindenki egyformán hideg, és merev, akár volt benne varázserő, akár nem. Ugyanúgy emberek, ő meg viccesnek tartotta a megkínzásukat. Hát most megtapasztalta, milyen a pálca másik oldalán, és nem tetszett neki.
Nézte halott szerelmét, és tudta, hogy ő végzett ezzel az aranyvér mániával. A vére mindenkinek piros, származástól függetlenül.
Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha fogja Elladorát, és elmennek messzire, ahol boldogan élhetnek…
Merev arccal várta végig a találkozót, majd amint lehetett, eljött otthonról. Egyenesen a Roxfortba.
Attól a naptól kezdve kémkedik a világos oldalnak, hisz már nem volt értelme menekülnie. Nem volt kiért. Elvette Pansyt, és kialakítottak egy hűvös, távolságtartó kapcsolatot. Ezt a szüleitől kellőképpen eltanulhatta.
Most pedig itt volt Londonban, egy kétszintes ház előtt, és fogalma sem volt róla, hogy most mi következik.
Lucius felemelte a pálcáját, és hopponálásgátló-bűbájt tett az egész ingatlanra, majd egy másik intés kíséretében ezt mondta:
- Veneficus foramen! – Kis szünet. - Ketten vannak az emeleten. Vagy nem tudják, hogy jövünk, vagy nagyon elbizakodottak… - mondta gúnyosan, majd fejével intve a többieknek elindult a lépcső irányába.
ddddddddbbbbbbbb
- Van másik kijárat? – kérdezte Peselus, már a nappaliban állva.
- Nincs… Most mi lesz?
- Azt hiszem reménykedünk, hogy nem sokan jönnek… Állj mögém.
- Expecto Patronum – mondta a tanár, majd egy ezüstszínű bagoly tört elő a pálcájából. – Itt vannak, Albus. Menekülünk, ahogy tudunk. – A jelenség eltűnt, majd a férfi felé fordult. – Most jól figyelj! Mindig maradj mögöttem, ne csinálj semmit, meg se szólalj!
Harry bólintott, pont, mikor a bejárati ajtó kitárult, mögötte pedig hat ember vált láthatóvá.
Meglepetten meredtek rájuk.
- Lám, lám Perselus. Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk – szólalt meg az egyik, akinek hosszú szőke haja, és jeges pillantása volt. Beljebb jöttek. – A Nagyúr küldött ide?
- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá!
- De igenis van. Ugyanis Ő engem küldött a kölyökért, és nem igazán értem, hogy te mit keresel itt.
- Hát nem egyértelmű? – kérdezte szarkasztikusan egy magas, vézna, ló képű férfi. – A Nagyúr jobb keze, a híres kém kettős játszmát űz. Elárult minket.
- Igazad lehet, Moon. Nekem mindig is gyanús volt. Túl közel él ahhoz a mugli imádó bolond Dumbledore-hoz.
Erre a kijelentésre elnevették magukat.
- Még mindig jobb, mintha egy sírból előmászott kígyó talpát nyalogatnám – vágott vissza gúnyosan Perselus.
Harry nem igazán értette a célzást, de szerinte ezt nem kellett volna, mert abban a pillanatban hat különböző színű fénycsóva indult útnak feléjük.
Védelmezője körkörösen intett a pálcájával, mire egy kékesen derengő burok jelent meg körülöttük, ami elnyelte a nyalábokat.
- Csak ennyi? – kérdezte ajkbiggyesztve.
Intett egyet a kezében szorongatott bottal, mire mind a hat ember a nappali falának csattant, és nyekkenve ért földet.
Kettő úgy maradt, de a többi felpattant, és további átkokat szórt rájuk.
Harry szíve majd kiugrott a helyéről. Nem tudta, hogy mi lenne, ha az egyik célba érne, de sejtése szerint nagy fájdalmat okozna neki. Látta, amint a visszapattanó, célt tévesztő, eltérített fénycsóvák óriási pusztítást végeznek élete első otthonában.
Nem volt biztos benne, hogy ezt meg akarja tanulni…
Kábultságából egy taszigáló kés eszméltette fel, ami az ajtó felé irányította.
- Bombata! – kiáltotta Perselus, pálcáját a halálfalók fölötti mennyezetre irányítva, mire az hatalmas dörrenéssel rájuk szakadt.
A lakás tulajdonosa nem látta, mi lett velük, mert a lökdösés eredményeképpen a lépcsőn lefelé botladozva találta magát, nyomában egy halkan szitkozódó bájitaltan tanárral.
Kiértek az utcára, és a nézelődőkön áttörve a parkig futottak, ahol egy csöndes helyre érve végre megálltak.
Fújtatva vették a levegőt. Az idősebb azért, mert nem volt hozzászokva a rohangászáshoz. A fiatalabb pedig az átélt eseményektől. Egy romhalmaz a ház. Mit fog gondolni Martha?
Perselus kihúzta magát, és ránézett.
- Kaptál egy kis ízelítőt a világomból, remélem, nem rémített el túlzottan… Most egy olyan helyre megyünk, ahol neked is tudunk egy pálcát venni, utána a varázsiskolába. Figyelsz rám?
- Igen, hát persze – mondta Harry felnézve, eddig ugyanis cipőtlen lábát vizsgálgatta. Nem akart a másik szemébe nézni, nem akarta, hogy az meglássa benne a rémületet.
A rémületet attól, hogy neki is ilyeneket kell majd tennie. Hogy mostantól esetleg így fog telni az élete. Menekülve.
Most szembenézett a másikkal, és ez valahogy megnyugtatta. A sötét tekintet magabiztosságot, és erőt sugárzott.
- Mehetünk.
A másik bólintott, majd megfogta a kezét, és a következő pillanatban úgy érezte, mintha egy nagyon vékony csőbe akarnák bepréselni a testét…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
