|
Feladatok
banjuli 2008.08.27. 17:18
 Bocsi! Most jöttem haza a nyaralásból, és most már nem is egyek asszem sehova, tehát próbálok minimum hetente frissíteni. Ilyen nagy szünet nem lesz több. Ja, a tartalomért is bocsi! Még mindig nem az...
Draco Malfoy bárhová szívesebben tartott volna most, mint ahová az útja vitte. A sötét folyosókon lépdelve megpróbálta lecsillapítani elméjét, hogy okklumenciája hibátlanul működjön, és a Nagyúr ne láthasson gondolatai közé. Túl nagy volt ott a káosz.
Tehát Harry Potter visszatért.
Miután a szerencsétlen akció után Voldemort csak az apjával óhajtott beszélni, ő úgy döntött, hogy elmegy a délutáni Rend-gyűlésre.
Dumbledore bejelentése őt nem sokkolta annyira, mint a többieket, hisz már volt szerencséje találkozni vele, mert minden bizonnyal ő volt az a magas, fekete hajú és öltözékű fiatal férfi. Most, hogy így jobban belegondol, nagyjából egyidős is vele.
Be kellett ismernie magának, hogy kíváncsi a fiúra, és ez meglepő volt. Mióta halálfaló, mióta megölték a szerelmét, és ezzel hite szerint a lelkét is, nem érdeklődött semmi iránt. Gépiesen tette a dolgát, amit vagy Dumbledore, vagy Voldemort osztott rá. Mint egy báb.
Most sem a másik személyisége érdekelte, hanem irigykedett rá. Őt biztosan nem törte még meg az élet, hisz miután szüleit megölték, a rokonaihoz került, és még nem mocskolhatta be ez a világ. Neki még tiszta lehet a lelke. Újdonságnak érezheti a Lumost, a Vingardium Leviosát, és varázslatosnak láthatja azt a létet, amibe most csöppent.
Draco már rég nem látta annak.
És most előre kárörvendett lelke egy kis része, hogy a nagy Harry Potter is megtapasztalhatja ezeket a kínokat.
Ó, igen. Tudott a jóslatról, az igazgató elmondta mindenkinek, hogy értsék, milyen fontos lépés is ez a nagy háborúban. Meg persze valószínűleg reményt akart kelteni bennük.
Hát sikerült.
Mikor eljött, a töménytelen kérdés, és kétkedés után a többiek éppen pezsgőt bontottak, hogy ünnepeljenek.
Akkor forrósodott fel a Jegy a jobb alkarján. Amúgy sem maradt volna, de szívesebben ment volna haza, hogy egy jó üveg ital mellett gondolkodjon az új fejleményekről.
Így persze egyből a Sötét Nagyúr rezidenciája felé vette az irányt.
És most ott állt a kínzókamra ajtaja előtt, várva arra, hogy az kitáruljon, és ő bebocsátást nyerjen.
Kinyílt az ébenfából faragott, kígyómotívumokkal díszített ajtó, és három ember jött ki rajta.
Vagyis kettő jött, és egyet támogattak. Rossz állapotban volt, és mikor a sok vér alatt felismerte Moont, még jobban összeszorult a gyomra.
Tehát ő is erre számíthat.
Belépett a helyiségbe, és először apja testére esett a pillantása.
Eszméletlenül feküdt a vértől csillogó padlón, meztelen testét is szinte vörösre festette a kiömlött folyadék. Hátába valaki beleégette a Sötét Jegy egy nagyobb változatát. Ahol a minta volt, a hús feketévé vált a hőtől, a seb szélein pedig felhólyagosodott a bőr.
Egykori büszkeségét, dús, hosszú szőke haját tövig levágták, de olyan durván, hogy a fejbőre is sérült több helyen, ahonnan még mindig szivárgott a vér.
Nem szerette apját, sőt gyűlölte, de most mégis szánta. Ezt nem érdemli senki. Ő maga szívesen megölné, de nem így. Nem kínozva, az emberi méltóság utolsó darabjaitól is megfosztva. Egy egyszerű Adava Kedavra, és vége. Bár lehet, hogy erre neki már nem lesz lehetősége, a férfi állapotát látva…
- Sajnálod? – szakította ki merengéséből a jeges hang, ami a terem végéből jött. Draco felnézett, és látta, amint Voldemort, lába körül Naginivel a tiszteletére felállított trónféleségen ült, amit koponyákból építettek. Volt ott emberé és állaté is. Az ülőke például egy egykori óriásfej volt, a két karfa pedig unikornis koponyából lett elkészítve.
Maga a férfi egyenes háttal ült, olyan érzést keltve Dracóban, mint egy lecsapni készülő kobra. Egyenesen rá meredt, mozdulatlanul.
A szőke férfi a trón elé lépkedett, és ott meghajolt, majd úgy maradt. Meg akarta élni a holnapot, és ehhez egy nagy adag megalázkodásra, és fájdalomtűrésre lesz szüksége.
- Hibázott, Nagyuram. – mondta, még mindig a földre meredve.
- Nem ezt kérdeztem, Draco – figyelmeztette élesen a másik.
- Szánom, uram. Elkerülhette volna ezt a sorsot, de ő rossz döntéseket hozott.
- Téged is elhívott a küldetésre. Ez is hiba lett volna?
Draco sebesen jártatta az agyát, hogy most vajon mit feleljen. Itt nincs helyes válasz.
- Piton az egyik legerősebb embered volt, de akár lehetett volna ott Dumbledore is. Crack és Monstro nem az eszükről híresek, mégis őket hívta. Ez volt a hiba, uram.
- Így véled? De kettőtöknek már sikerülnie kellett volna feltartani az árulót, és azt a kis fattyút. Úgy hallottam, hogy nem adtál bele mindent, Draco.
- Mindent elkövettem, hogy maradásra bírjam őket, higgy nekem, Nagyúr! – hajolt mélyebbre a szőke, és tudta, hogy most mi fog jönni.
- Akkor az kevés. Legközelebb jobban erőltesd meg magad. És hogy ezt jól az eszedbe véssem, itt egy kis emlékeztető. Crucio!
Draco a földre hanyatlott, és felkiáltott fájdalmában, mikor az átok elérte. Hogy legyűrje az érzést, megpróbált másra koncentrálni, de ez általában Voldemortnál nem jön be. Az ő kínzó varázslatai alatt nem tehettél mást, csak szenvedhettél.
Mikor vége volt a kínnak, lehet hogy egy óra, de az is lehet, hogy egy nap múlva, reszketeg lélegzetet vett. A torka kapart a kiabálástól, kezei lüktettek, mert kínjában körmeivel a macskaköveket kaparta, és most egy merő seb volt az egész keze. Agya lüktetett a mentális megerőltetéstől, és úgy érezte, hogy most aludnia kell. Talán az lenne a legjobb, ha örökre…
- Állj fel! – parancsolt rá a szörnyeteg.
Reszkető karjaira támaszkodva feltornázta magát ülő helyzetbe, majd a feltörő hányingerre nem figyelve felállt.
- Nos? – kérdezte Voldemort.
- Köszönöm, Nagyúr – jött a rekedt felelet.
- Mit?
- Hogy emlékeztetsz a feladatomra, és méltónak találsz a figyelmedre.
- Rendben – mosolyodott el a trónon ülő. Pengevékony ajkai felhúzódtak, felfedve hegyes fogait. – Most pedig feladatom van számodra, és ajánlom, hogy jól csináld, mert különben neked is szentelnem kell egy fél napot, ahogyan az apádnak – intett a földön fekvő véres halomra.
- Amit kívánsz, Nagyuram.
- Tudod annak az ostoba Rendnek a főhadiszállásának becsült helyét – nem kérdezte, kijelentette, hisz nemrég maga a férfi hozta az információt. – Odamész, és figyelsz. Mindent. És ha valaki kijön úgy, hogy neked lehetőséged van foglyul ejteni, te megteszed. Érthető? Kell egy belső ember. Tudnom kell, mi van vele…
- Igen, Nagyuram. Azonnal indulok – mondta mély meghajlás kíséretében. Megnyugodott egy kicsit, hisz egy újabb találkozást élt túl Voldemorttal. Úgy maradt, a helyiségre csend telepedett. A póz kezdett kényelmetlenné válni, de nem mert kiegyenesedni.
- Ne kelljen csalódnom benned is, Draco. Perselus megbocsáthatatlan dolgot tett, és a jutalma halál lesz. Apád is vétett, de mivel az én oldalamon áll, és én kegyes úr vagyok, nem kell meghalnia. Ha látod Perselust, megölöd. Ha tudod, ide hozod. A lényeg, hogy árulását ne ússza meg szárazon! – utasította halk, sziszegő hangon a Sötét Nagyúr. – Most pedig elmehetsz.
Draco még mélyebbre hajolt, majd felegyenesedett, és megfordulva elhagyta a kínzókamrát, egy pillantást sem vetve apjának roncsaira.
A változatosság kedvéért most Harry egy füves terület fölött görnyedt öklendezve, magában kísérőjét szidva, amiért azzal hitegette, hogy jobb lesz az utazás.
Nem volt jobb.
Remegve kiegyenesedett, és felnézve elállt a lélegzete.
Kicsi korában, mikor a sötét gardróbban kuporgott egyedül, hogy elterelje a saját figyelmét a bezártság érzetéről, és hogy ne legyen olyan magányos, kitalált magának mindenfélét. Megmentendő királykisasszonyokról, és legyőzendő sárkányokról álmodozott, csodás világokról és lényekről képzelődött.
És persze a száztornyú kastélyról.
Ami most itt állt előtte fenségesen.
Szürke gránitfalai megrendíthetetlennek tűntek, és az egész épület valahogy biztonságot sugárzott.
Körülötte hatalmas birtok terült el, zöld gyepe hibátlannak látszott, valószínűleg egy gazt sem talált volna benne. Ősréginek tűnő fák álltak szétszórva rajta, a domb lábánál, amire a kastély épült, pedig egy tó feküdt. Különös, fekete vize mattul tükrözte vissza a nap sugarait.
A birokot nekik szemből egy erdő határolta. Egy sötét farengeteg. Olyan volt, mintha a fái között örök szürkület uralkodott volna.
Felőlük pedig egy masszív kovácsoltvas kerítés, melynek épp a kapuja előtt álltak.
Ránézésre két méter széles volt, tartóoszlopai előtt pedig egy-egy vadkanszobor ült.
Perselus megszólalt:
- Albus megérkezett már?
Harry már épp válaszolt volna értetlenkedve, hogy ő ugyan honnan tudná, mikor a bal oldali szobor kinyitotta száját, és karcolóan mély hangon azt mondta:
- Még nem tartózkodik az iskola területén az igazgató – Míg beszélt, feléjük fordult, mikor pedig befejezte visszamerevedett eredeti pozíciójába.
A fiatalabb férfi meglepődve, leesett állal bámulta. Már épp emelte a kezét, hogy megérintse a jelenséget, mikor Perselus megállította.
- A helyedben nem tenném, Potter. A szobrok az iskola védelmi mechanizmusának fontos részei, épp e miatt elég erős varázslatokkal vannak ellátva. Ne ezen éld ki tapogatási vágyadat, ha jót akarsz.
A tanácsot megfogadta, újra maga mellé engedte a kezét, és már csak szemmel kutatta a vadkanon az előbb megmutatkozó élet jeleit.
Időközben a kapu kitárult, és elindultak befelé. Átvágtak a parkon, és minél közelebb értek a kastélyhoz, az annál lenyűgözőbb hatást tett Harryre. Mire a bejáratához vezető széles lépcsőkhöz értek, szeme már be sem tudta fogadni egyszerre a látványt, ezért inkább csak az ajtóra koncentrált.
Négy méter magas lehetett, és három méter széles. Valószínűleg egy tank is befért volna rajta. Már ha járna erre olyan… Tölgyfából volt, és gyönyörű, aprólékos faragások díszítették.
Piton nem adott hosszabb időt a nézelődésre, könnyedén kinyitotta a nehéznek tűnő ajtószárnyat, és beinvitálta a zöld szemével mindenre áhítatosan bámuló férfit.
Egy előcsarnokfélébe jutottak, ahonnan több átjáró, és rengeteg lépcső indult.
- Ez az iskola központi helyisége. Innen kisebb-nagyobb kerülővel bárhová el tudsz jutni. Most, mivel nyár van, nem olyan aktívak, de egyébként láthatnád, hogy az itt lévő lépcsők változtatják a helyüket. Nem mindig azon a ponton lyukadsz ki, ahová elindultál. Ezért kérlek, ne járkálj egyedül – szólalt meg a tanár, figyelmeztetően a másikra pillantva, aki csak egy bólintással felelt, miközben azon gondolkodott, hogyan is mozoghat egy lépcső… - Mivel még nincs itt az igazgató, a saját lakosztályomba megyünk, ott megvárjuk.
Ezzel elindult az egyik lefelé lejtő folyosón, Harry pedig lassan lépkedve, mindent megfigyelve ment utána.
Egyre lejjebb értek, és már kezdte sejteni, hogy a pinceszintre tartanak. Nem látott ablakokat, az idő a kinti meleg ellenére hideg volt, és a levegő is állott volt.
Végre Perselus megállt egy festmény előtt. A másik azt hitte, valami érdekességre akarja felhívni a figyelmét a képen, amin egy labor volt látható. Harry ilyennek képzelte a középkori alkimisták műhelyét.
De vezetője nem mondott semmit, csak elkezdte a képen nyomkodni a fiolákat, egyik után a másikat, látszólag véletlenszerű sorrendben, majd elővette a pálcáját, az üsthöz érintette, és pár másodperc múlva eltűnt a kép, és helyét egy ébenfából faragott egyszerű ajtó vette át.
Piton összehúzott szemmel ránézett, mielőtt beléptek volna.
- Ide egyedül, mondanom sem kell, nem tudsz bejutni. És ne is akarj. – Majd intett a fejével, hogy menjen előre.
A fiatalabb férfi belépett, és egy kellemes nappaliban találta magát. A domináló színek a sötétzöld, a fekete, a mélybordó, és a barna voltak.
A falak nem is látszottak a rengeteg könyvespolctól. Padlótól plafonig értek a sötét borítójú kötetek. Harry alig akart hinni a szemének, hisz Dursleyéknél pár ponyvaregényen, szakácskönyvön, és pletykalapon kívül nem volt más olvasnivaló. Mikor elég idős lett, a könyvtárból hozott ki minden elérhetőt, és falta az írásokat. Így ismerte meg a világot, miközben egy kicsit el is menekült belőle…
- Ha esetleg arrébb lépnél, én is bemennék a saját lakosztályomba… - hallotta maga mögött a gúnyos megjegyzést.
- Oh… Igen – motyogta lesütött fejjel, miközben a kanapéhoz sétált, ami a kandallóval szemben állt. Furcsának találta, hogy a szobában nincs tévé. Manapság általában a szoba bútorai erre a készülékre néznek, hogy mindenki kényelmesen lássa.
Itt a kandalló foglalta el a központi helyet.
De akkor mit néznek? Valószínűleg ezért van itt ennyi könyv…
- Ülj le – szólt rá nem épp szívélyesen a házigazda. Mióta megjöttek, a férfi valahogy merevebb, és undokabb lett… Őt pedig ez zavarta.
- Mikor jön az igazgató? – törte meg pár perc néma ücsörgés után a csendet.
- Szerinted a jövőbe látok, Potter? – nézett rá felhúzott szemöldökkel Perselus. – Ki kell, hogy ábrándítsalak, ez még a mi világunkban is ritka. Ha jön az igazgató, majd megtudjuk.
Megint csend volt egy ideig, és ezt Harryt feszélyezte. Felpattant, és az egyik könyvespolchoz ment. Elkezdte olvasni a kötetek gerincén található feliratokat. Nem sokat értett belőlük. Találomra levett egyet, és belelapozott, majd gyorsan be is csukta, ugyanis a férgek megfelelő előkészítéséről szólt a bájitalokhoz. Képekkel illusztrálva…
Továbbment, ellépett két sötétbarna olvasófotel mellett, amik között egy fekete talpú, sötétzöld burájú állólámpa égett. Persze zsinór nem jött belőle. Már majdnem megkérdezte, hogy akkor mégis hogyan működik, de a másik férfira nézve belátta, hogy úgysem kapna értékelhető választ, csak valami gúnyos szurkálódást.
A bejárat mellett egy kis szekrényke állt, rajta egy tál gyümölccsel, és egy képpel.
Egy mozgó fényképpel.
Vendéglátója volt rajta egyedül. Egy talárban állt, és egy nagy elsárgult pergament mutatott a kamera felé. Kihúzta magát, és mindenkire lenéző pillantásokat vetett. Harry közelebb hajolt, hogy kiböngészhesse a papírra írottakat.
Perselus Piton
Bájital Mester
Tehát ez valami diplomaféle. Megint a könyvespolcokat kezdte nézegetni, és már épp levett volna valami ártatlannak hangzót, a Koboldfelkelések Krónikáját, mikor a háta mögül furcsa süvítést hallott. Kicsit hasonlított a porszívó hangjára…
Megfordult, és azt látta, hogy a kandallóban a lángok zöldre váltanak, és kilép belőle valaki.
Valaki, aki nagyon ismerős volt neki. Ahogy jobban belegondolt, rá is jött, hol látta már ezt az embert.
Ma, a parkban. Jót nevetett rajta.
Most egyáltalán nem keltett vicces benyomást.
Aranyszínű talárjába apró leveleket hímeztek, egy fokkal világosabb arany fonálból, egyenes tartását még jobban kiemelte combközépig lógó sima, hófehér szakálla, és a félholdalakú szemüveg mögül őt pásztázó nyári égboltra hasonlító íriszek higgadtságot, és erőt sugároztak.
Tehát ő Albus Dumbledore. Az iskolaigazgató, a sokat emlegetett nagyhatalmú varázsló.
- Üdvözöllek a Roxfortban, Harry! Sajnálom, hogy nem tudtalak személyesen fogadni, de sok elintéznivalóm volt, és ma már nem megy olyan könnyedén, mint rég – szólalt meg Dumbledore jóságos mosollyal az arcán, és kedves hangon. Harrynek, miközben becsukta eddig tátva maradt száját, eszébe jutott, hogy gyerekkorában ilyennek képzelte a Mikulást, csak egy kicsit kövérebbnek. Ezen az emberen láthatóan idős kora ellenére sem volt semmi felesleg. Szikár és tiszteletet parancsoló volt.
- Semmi gond, uram.
- Albus, lebuktam. Hatan jöttek, le kellet rombolnom a fél emeletet, hogy el tudjunk menekülni – jelentette ki komoran Perselus. Harry rájött, hogy valószínűleg ezért volt olyan mogorva… - Köztük volt Lucius, és Draco is. A Nagyúr már mindent tud.
A mosolygós arc elborult, és az újonnan érkezett az egyik fotelhez lépve leült. Keze egy intésére három teáscsésze, egy kanna, és több tál édesség jelent meg a kandalló előtti asztalon.
- Vegyetek csak! – mondta kettejükre pillantva, majd a bájitalmesterre koncentrált. –Milyen fajta kutatásra számíthatunk?
- „Ha tudod, kapd el, ha nem, öld meg” félére. És hidd el, lelkesek lesznek. Nem egy embernek léptem a hátára, miközben Voldemorthoz próbáltam minél közelebb kerülni.
- Tehát egy ideig el kellene tűnnöd a nyílt színről…
- De Albus! – kezdte felbőszülten, majd nagy levegőt véve higgadtabban folytatta: - Ezt talán majd később megbeszéljük – sziszegte Perselus, szemével Harry felé intve.
- Hát persze, persze – hagyta rá a másik, és a fiatalember felé fordult. – Úgy tudom, Perselus már elmondta neked, hogy varázsló vagy. - Megvárta, míg a kérdezett bólintott, majd folytatta. – Azt is, hogy mi történt huszonhárom éve?
- Nem pontosan – vetett egy óvatos pillantást beavatójára.
- Mivel senki sem volt ott, csak te, a szüleid és Voldemort, nem is tudjuk pontosan a történteket. Annyi biztos, hogy a házatok védelmét áttörve rátok támadott, és miután megölte édesapád, veled is végezni próbált. Lily meg akart védeni, mire Ő meggyilkolta anyádat is. Azután rád mondta a Gyilkos Átkot, amit, megjegyzem rajtad kívül még senki nem élt túl. Ám te mégis, sőt, a jelek szerint visszapattant rólad, és Őt magát semmisítette meg. – Harrynek furcsa volt így hallani a szüleiről. Az igazgató, ez a számára teljesen ismeretlen ember sokkal több érzelemmel a hangjában beszélt róluk, mint anyjának tulajdon testvére. Összefacsarodott a szíve a gondolatra, hogy új ismerősei közül ő tud a legkevesebbet saját szüleiről.
- De… Ollivander azt mondta, hogy most fenyegeti a varázslókat. Ha meghalt, akkor hogyan lehet megint itt? – kérdezte bizonytalanul.
Ollivander? Dumbledore Piton szemébe nézett, ott keresve kimondatlan kérdésére választ. Meg is kapta, mikor az beengedte őt az emlékeibe. Meglepődve, majd elégedetten konstatálta a pálca megszerzésének történetét. Visszaterelte a gondolatait a jelen beszélgetéshez, és válaszolt Harry jogos feltevésére.
- Nem halt meg, azt semmiképp. Eléggé bebiztosította magát a halállal szemben. De ezt majd máskor részletezem. Most legyen elég annyi, hogy bár a teste megsemmisült, a lelke nagy része megmaradt, és szövetségesei segítségével új testet kreált magának, hogy most megint rémuralmának csúcsát élhesse. És itt jössz a képbe te magad. Születésed előtt keletkezett egy jóslat. Tudnod kell, hogy a mi világunkban nagy jelentőséget tulajdonítanak az ilyen próféciáknak. Itt vannak igazi látnokok, akiknek látomásaik valóban beteljesülnek. Az előbb említett is ilyenként van számon tartva, hisz részben már teljesült is. Most felidézem neked a jóslat első felét, és aztán elmagyarázom, hogy miért fontos ez neked. „Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét nagyúr nem ismer.” Ködös a megfogalmazás, ám érthető. Lényegében azt mondja, hogy július végén születik egy gyermek, aki különleges varázserővel fog rendelkezni. Képes a Sötét Nagyúr megölésére. Azt is kimondja, hogy Voldemort megjelöli, maga mellé emeli hírességben ezt a gyermeket. Na mármost. Az egész varázsvilágban két gyermek született július végén. Ebből az egyik te vagy – nézett mélyen az igazgató a tágra nyílt zöld szemekbe. Nem kellett a gondolataiban olvasnia ahhoz, hogy tudja, a fiú kételkedik. – Hidd el, fiam. Alaposan végigkutattuk a gyermekeket abban a hónapban, és miután úgy tűnt, hogy elvesztetted a varázserődet, még egyszer. Csak ketten vagytok.
- És a másik gyerek? Tudom, hogy mire akar kilyukadni, de nem lehet igaza. Nekem nincs nagy erőm! Eddig nem is használtam mágiát! – kiáltott fel Harry.
- Elfeledkeztél a második kitételről. Voldemort megjelölt téged, fiam – mondta halkan, hosszú ujjaival a zöldszemű férfi homlokára mutatva, mire az odakapott, és végigsimított a villám alakú sebhelyen. Eszébe sem jutott. Már a része volt, ha nem bámulták feltűnően, meg is feledkezett létezéséről. Persze kiskorában gyakran csúfolták miatta, ahogy kusza hajáért, ócska szemüvegéért, és véznaságáért is. Ő ezeken felülemelkedett, és már nem is gondol rájuk. Most pedig kiderül, hogy egy billog, egy megkülönböztető jegy, nem pedig elhunyt szülei egyetlen emléke… - Igen, a sebhelyed. Ezzel kiválasztott a kettőből téged, és hírnevet adott neked, hisz a mi világunkban nincs olyan, aki ne ismerne.
- Azért vagyok híres, mert megöltem valakit? – Tette fel a kérdést még mindig sebhelyét piszkálva a fiatal férfi.
- Nem ölted meg, bár sokáig ebben reménykedtek. Azért vagy híres, mert túlélted a Gyilkos Átkot, és mert a sötétségbe űzted egy időre Voldemortot.
- De maga mondta, hogy a jóslat szerint nekem van egyedül erőm megölni Őt – emlékeztette az igazgatót.
- Igen, sajnos eljön az idő, mikor meg kell tenned. Ezt mondja ki a jóslat második fele is: „És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…” Nincs lehetőség a változtatásra. Vagy te ölöd meg őt, vagy ő téged, ezzel örök szolgaságba taszítva az emberiséget – mondta ki a végső konklúziót, és fürkészve nézte a semmibe meredő Harryt.
Annak pedig peregtek az agyában a gondolatok. És minél gyorsabban peregtek, annál inkább nevethetnékje támadt, amit nem is bírt sokáig visszatartani.
A szoba feszült csöndjét egy gúnyos kacaj törte meg, mire Perselus, és Albus összenéztek. Sok reakcióra számítottak, de erre nem.
- Harry… - szólította meg óvatosan a bájitaltan professzor.
A nevetés nem csillapodott, és a fiatal küszködve beszélni kezdett:
- Azt… azt akarja mondani… hogy… hogy a maguk nagy reménysége… én… én vagyok? – kérdezte, lassan fulladozva a nevetéstől. – Maga, mint az évszá… évszázad leg… erősebb világos… mágusa, azt várja, … hogy egy huszonhárom éves, soha nem varázsoló zöldfülű majd megöli azt, akit ön nem tud? – folyamatosan hagyta abba a nevetést, és hangja természetellenesen higgadtnak hangzott a kacaj után.
- Harry, ezt a jóslat mondja ki, nem mi. Ez elrendeltetett – jegyezte meg a megszólított, de csak egy elüvegesedett zöld pillantásba fúródhatott kék tekintete. – Perselus, hozz nyugtató főzetet. Azt hiszem, sokkot kapott.
A bájitalmester felpattant, majd az egyik ajtó mögött eltűnt. Közben az igazgató szomorú pillantásokkal méregette a semmibe révedő fiút. Férfit. James, és Lily gyermekét, a kicsi Harryt, akit egykor unokájaként szeretett, aki pedig most idegenként, sőt, egy picit talán ellenségként is tekint rá. Mikor a másik férfi visszatért, ő is felállt.
- Vidd a főhadiszállásra, kérlek – mondta, majd elindult az ajtó felé.
- De Albus! Azt hittem, hogy majd te… - állította meg a másik.
- Gondolkodnom kell, Perselus. Sok mindenen. És most te vagy neki az egyetlen biztos pont. Vidd el a főhadiszállásra, és te is aludj ott. Holnap reggel beszélünk. – Egyik zsebéből egy cédulát kapott elő, majd a férfinak adta. Kitárta az ajtót, és eltűnt a pince félhomályában. A bejárat lassan csukódott be mögötte, egy kelletlen Perselus Pitont, és egy kábult Harry Pottert hagyva a szobában.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
