|
Döntés
banjuli 2008.08.27. 17:20
 Hmm... Majd meglátjátok! Csaca kedvéért beleírtam, mit kell tudnotok, hogy kedvenc bájitaltan profunk magánlakosztályába bejussatok. ^^
Harrynek csak úgy cikáztak a fejében a gondolatok, miközben némán figyelte, ahogy Dumbledore elhagyta a helyiséget. Hallott ő mindent, sőt, értette is az elhangzott szavakat, de per pillanat nem akart reagálni. Lehet, hogy nem is tudott volna…
Ezek komolyan gondolják? Ő neki kell megölnie egy hatalmas, és gonosz varázslót? Neki, akinél jobban valószínűleg senki nem utálja az erőszakot? Sőt, ha őszinte akart lenni magához, félt tőle.
Gyermekkorában annyi verésben, verbális erőszakban, szenvedésben volt része, hogy az ölés gondolatára is rosszul lett.
Most pedig ezek szerint az emberek szerint ez volt a sorsa.
Nem hitt Istenben, hisz Dursleyék nem nevelték hívővé, és mikor később elolvasta a Bibliát, az már nem tudta befolyásolni gondolkodásmódját.
Ő abban hitt, hogy egyszer boldog lesz. Ha eltűri az úgynevezett családját, nem árt senkinek, kedves lesz azokhoz, akik hagyják, és szorgos életet él, akkor egyszer csak megtalálja a boldogság. A lelkét tisztának tartotta. De ha megöli ezt az ismeretlent, akkor mi lesz? Mentesíti a gyilkosság bűne alól az a tény, amit itt hangoztatnak, hogy az ellenség gonosz? Mentesítheti? Tudna a tudattal élni, hogy valakinek megszakította az életét?
Merengéséből az ajkán érzett hideg érintés zökkentette ki, majd a torkán legurított, kissé mentolos főzettől lehullott a testéről a tehetetlenség lánca.
Nagyot sóhajtott, arcát térdére támasztott tenyerébe rejtette, és onnan szűrődött ki eltorzult hangja:
- Ha megkérlek, vissza tudod csinálni ezt az egészet? Vissza tudsz helyezni a tudatlanság áldásos állapotába?
- Mit gondolsz, Potter? – jött a szomorkásan gúnyos felelet. – Ha meg tudnám tenni, amit kérsz, már sokkal régebben megtettem volna magammal, hidd el…
- Akkor miért vagy még mindig itt? Miért nem varázsolod magad egy távoli tájra, és élsz ott tovább?
A kérdezett nézett rá egy ideig, majd leült a vele szemben lévő fotelbe, ahol keresztbe tette lábait, és ölében összekulcsolt kézzel hallgatott még egy kicsit.
- Én mindig tudtam ennek a világnak a létezéséről, Harry – kezdett bele halkan. – Nem tudom, milyen lehet másként, máshol élni. Nem is akarom megtudni. Ez az én helyem ezen a bolygón, nem más. Fiatalabb koromban úgy döntöttem, a hatalom, és az élvezetek kedvéért beállok a sötét oldalon harcolók sorába. Nem sok idő, de rengeteg szenvedés árán kellett rájönnöm önnön ostobaságomra. Akkor elmentem Dumbledore-hoz, és ő hitt nekem, hitt a szándékaimban, pedig akkor már én magam sem reméltem semmit. A helyében feladtam volna magam az auroroknak, akik a varázsvilág rendőrei. De ő nem ezt tette, hanem adott még egy esélyt. Esélyt arra, hogy túléljem, és hogy méltósággal tegyem azt. Ez az ember mentett meg engem, Harry. Nem a haláltól, hanem egy sokkal rosszabbtól: önmagam elsorvadásától. Nem mondom, hogy egy hibátlan ember, hisz mint egy mugli mondás is kimondja, olyan nincs. De bölcs, hatalmas, és karizmatikus. Egy jó vezető. Ezt tartsd észben, ha vele beszélsz.
- Ha ilyen szuper, miért nem öli meg ő Voldemortot? – kérdezte értetlenül a zöldszemű.
- Ezt is elmondta. Mert a jóslat kim…
- Kit érdekel az a hülye jóslat! Lehet, hogy egy kamu az egész! Erre építitek a jövőtöket? Rám építitek? – fakadt ki, a végére Az Akaratán Kívül Kiválasztott szinte kiabált. – Hisz ott voltál, te magad mondtad el, hogy tudok varázsolni! Életemben nem csináltam semmit, ami hasonlított volna rá! És én öljem meg az állításotok szerinti leghatalmasabb fekete mágust a Földön, mikor itt vagytok ti is? – Fel alá járkált a szobában, kezei élénk mozdulataival adva hangsúly feldúltságának. Fekete ruhájában, sápadt bőrével, és szinte világító zöld szemével, mint egyetlen színfolt rajta, elég impozáns látvány volt.
Ez tetszett Perselusnak, hisz eddig nem látta ilyennek a másikat. Most tagadhatatlanul valami erő sugárzott belőle. Hogy ez mágikus volt-e, vagy szimplán emberi, az lényegtelen volt. Most először vette észre azt benne, amit ő csak úgy hívott magában, hogy harcos tűz. Régóta tanár, és eddig csak néhány nebulójában fedezte fel ezt a fajta pluszt, ami kell ahhoz, hogy valaki nagy harcos legyen. Ó, igen, a fiú apjában is volt belőle. És Lilyben is. Nem csoda, ha a gyerekük is örökölte, de ő már kezdett aggódni, hogy egy folyton besokkoló, nyavalygós, együgyű Kiválasztottat hozott a varázsvilágnak.
- Ha esetleg nem képzelnéd magad vásári forgónak, és leülnél végre, kultúráltabban is elbeszélgethetnénk a jóslatok mibenlétéről, és a tézised megcáfolásáról. – Kezdte élvezni a dolgot. Tudta, mit akar Dumbledore. Mivel ő most potenciális célpont minden halálfalónak, hát száműzi a főhadiszállásra, ahol Pottert kell majd pátyolgatnia. Hát rendben. Az alany bírja a piszkálódást, van benne spiritusz, és kíváncsi rá, mit tudhat. Egyébként még mindig jobb, mint a semmittevés. De akkor úgy csinálja, ahogy akarja, és annyit piszkálódik, amennyit jól esik.
Harry mély levegőt vett, leült, és meglepődve vette észre a másik szemében a szinte vidám szikrákat.
- Mi van a jóslatokkal? – vetette fel kissé durcásan az őt érdeklő témát.
- Sokrétű tudományág ez, ezért nem is megyek bele mélyebben, csak összefoglalóban beszélek róla, hogy megértsd az egész metodikáját. Tehát. Mint mindenhol, ebben is vannak értéktelen, fiktív dolgok, mint például a teafűből, tenyérből, féceszből, kristálygömbből való jóslás. Ezek legtöbbször badarságok, és unatkozó háziasszonyok, vagy pénzhajhász csalók alkalmazzák. Viszont vannak stabil alapokon nyugvó, az évek során hitelt érdemlő ágai is. Ilyen a csillagokból, számokból, időjárásból, állatmozgásokból származó jövőre vonatkozó információhalmaz. Ezek többnyire előremutatnak a jövő történéseire, és valóban beteljesülnek legtöbbször. Rengeteg nagyra becsült kutató szentelte életét a témának. Van egy harmadik vállfaja a jóslatoknak, és ez a legködösebb, a leglabilisabb, mégis, a legbizonyosabb mind közül. Típusa változó. Van, aki képeket lát a fejében, és abból áll össze egy prófécia. Olyan is létezik, aki ha például olvas, felvillannak előtte a könyv bizonyos betűi, ezzel jelezve. És persze már te is hallhattad, hogy van olyan is, ami készen, egy talány formájában fogalmazódik meg a jós fejében, majd akaratlanul kimondja azt, később legtöbbször nem is emlékezve ezen tettére. A tiéd is egy ilyen volt, és azt kell hogy mondjam, hogy be fog teljesülni, Harry. Senki nem tudja, hogy honnan származnak a jóslástan ezen utolsó szegmensének tagjai. De eddig mind beteljesült. Volt, hogy félreértelmezték őket, de utólagosan mindig beigazolódott az igaza.
- És az „enyém”, ahogy te mondtad, nem lehet félreértelmezve? – kérdezte reménykedve a fiú.
- Nem valószínű. Dumbledore maga értelmezte, és ő a legelismertebb jóslatfejtő a mai világban – rázta a fejét Perselus. Alapvetően sajnálta a másikat, aki még az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodna. – És pont ezért nem is mehetünk mi ellene. Mert ez a te sorsod. Meg van írva. Hidd el, én vagyok a legszkeptikusabb az egész kimenetelét illetően, de még én sem mondhatok mást.
Harry gondolataiba mélyedt megint, majd pár perc néma csend után megszólalt.
- Dumbledore nem valami főhadiszállást emlegetett?
- Valóban. Ha késznek érzed magad, akkor mehetünk – bólintott a férfi.
- Késznek? Mire késznek? – értetlenkedett Harry.
- Azt hiszed, a huszonhárom éve nem látott Kis Túlélőt nem fogják körülugrálni? – kérdezte gúnyosan, felvont szemöldökkel Perselus.
- A Túlélő? Én? Pff… Itt is? – rándult grimaszba az arca, és a zöld szemek fáradtan tekintettek a világba. – Nekem most gondolkodnom kell, Perselus. Idő kell, és tér. Nyugalom. Nem maradhatnék itt? – intett körbe reménykedve Harry.
- Ó, Potter, nem hittem, hogy ilyen hamar visszarettensz – jegyezte meg még a másik, majd elkomorodott. – Rendben, nem kell találkoznod ma még senkivel. De itt sem maradhatsz, ez egy iskola, nem rejtőzködésre való. Küldők egy üzenetet a főhadiszállásra, és akkor nyugtod lesz. De csak ma. Nem bujkálhatsz előlük. – Habozott egy pillanatra, majd folytatta. – Apádék régi barátja is a rád várók között van. Nem hiszem, hogy tovább bírná…
Harry nagy kísértést érzett arra, hogy azzal a baráttal azért találkozzon, de megállta. Most tényleg gondolkodnia kell. Ezeken. És nem a szülein.
- Rendben – bólintott rá a javaslatra, majd bizonytalanul hozzátette: - Köszönöm.
- Ne köszönd, kölyök. Így legalább én is hamar végzek, és nem kell egész este a téged imádók gyűrűjét figyelnem… - jött a csípős felelet, majd a férfi elfordult, és egy újabb ezüstös baglyot varázsolt elő, és azt mondta neki: - Megyünk, de nem kell közönség. Kifáradt, holnapig napolva a találkozó. Takarodó.
A gyönyörű madár eltűnt, majd a Perselus leült.
- Öt percet adok nekik. Aztán indulunk.
Harry ismét bólintott. Egy ideig csendben üldögéltek, de ehhez most a fiatal túl ideges volt.
- Amit nyomkodtál a képen, mielőtt bejöttünk, egyfajta biztonsági kód volt? – kérdezte, jobb téma híján.
- Mondhatni. A saját találmányom – nézett önelégülten a férfi. – Egyrészt érzékeli az ujjlenyomatomat, másrészt egy tetszőleges bájitalt kell kirakni a megjelenő hozzávalókból. Az üstbe rakásnak megfelelő sorrendben kell megérinteni az üvegeket, és persze mindig van öt kivétel, ami az aktuális főzethez nem passzol. Ha kész a bájital, meg kell simítani az üstöt, majd az öt maradék alapanyagot ismert felhasználási számuk alapján csökkenő sorrendben kell megérinteni. A kép persze kétpercenként változik, hogy ne legyen túl könnyű, és ne állhasson ott valaki naphosszat, a fejét törve a megoldáson. – Mindezt úgy mondta, mintha természetes lenne, hogy valaki rajta kívül meg tudja oldani a feladványt, ha egész napja van is rá.
A zöld szemek tágra nyílva meredtek rá, és gazdájuk abban is kételkedett, hogy akár egy hozzávalót FELISMERNE a festettek közül.
- Ööö… izé. És ezt te meg tudod csinálni? – jött a hitetlenkedő kérdés.
Egy lesajnáló pillantás volt a válasz, majd Perselus felpattant, és a kandallóhoz lépett.
- Letelt az öt perc. Gyere ide – intett a másiknak.
Az felállt, és mellé lépett, majd érdeklődve nézte a ládikát, ami házigazdája kezében volt, és amiben csillogó port tartott.
- Ez a Hopp-por. Veszel belőle egy marékkal, beleszórod a kandallóba, beleállsz, majd érthetően artikulálva, ami, megjegyzem, nem a te korosztályod erőssége, kimondod az úti célt. – Itt egy papírdarabot nyomott a kezébe. – Az ezen a lapon van. Olvasd el, jegyezd meg, dobd a tűzbe, és utána ne mondd el senkinek. Nem is tudnád.
Harry így is tett. Grimmauld tér 12. Oké. A kandallóban dobta a fecnit, majd felnézett.
- Akkor megjegyezted? Markol, dob, lép, mond. És javaslom, hogy húzd be a könyököd – darálta szenvtelenül „segítője”.
Megint követte az utasításokat, és érdekesnek találta a testét nyaldosó zöld lángokat. Kimondta a címet, majd testéhez szorította a karját.
És akkor megfordult vele a világ…
Mint lassan szokásává vált, négykézláb kötött ki úti célján. Ami ezek szerint egy sötétzöld, kígyómintás szőnyeg volt.
Ez az utazási mód sem nyerte el a tetszését, mert bár itt nem érezte úgy magát, mint akit felporszívóztak, a ki centrifugázottság-érzet sem volt egy pozitív benyomás… Egy ismerős süvítő hangot hallott, mire hátrafordult, és irigykedve nézhette végig, amint Perselus már lassan megszokottan elegáns lépteivel kisétál a kandallóból.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáradt vagy… - nézett le rá gúnyosan a magasból a másik. – Vigyelek, vagy esetleg fel tudsz kelni magadtól is? – húzta fel egyik szemöldökét kérdően, szája szinte mosolyra húzódott, szeme is összeszűkült.
Harry nagy sóhajjal feltápászkodott.
- Nincs esetleg egy olyan helyváltoztatási módszeretek, ami után nem úgy érzem magam, mint egy felmosórongy, és esetleg még nem is négykézlábra érkezem? – kérdezte szemrehányóan a férfit.
- Láttál te engem abban a testhelyzetben, Potter? Vagy úgy tűnik, mintha rossz lenne a közérzetem? – Kis hatásszünetet tartott, és a zöldszemű már sejtette, hogy nem kap túl konstruktív választ… - Nem, ugyanis az utazás általad űzött módja igen… egyedi. Ennyit erről. – Majd látva újdonsült, rákényszerített védence arckifejezését, még hozzátette, halkabban. – Majd megszokod. Az első alkalom mindenből nehéz. Most várj itt egy pillanatot, megérdeklődöm, hol a szobád – mondta kemény, parancsoló hangon, majd lobogó talárral elsietett.
Harry kárörvendően vett észre pár koromfoltot a hátán, miközben orra alatt azt motyogta:
- A hoppizélésről is azt mondtad, hogy jobb lesz. Ennyit erről…
Úgy döntött, hogy míg várakozik, kicsit szétnéz a szobában ahová érkezett.
Első látásra nem volt egy vidám hely. A sötétzöld, a barna, a szürke, és a fekete szín dominált, egyedül a néhol megjelenő ezüst, és arany vitt némi életet a komor nappaliba. Merthogy az volt, ez látszott a berendezési tárgyakból. Bár a szokásostól jóval több ülőalkalmatosság volt itt elhelyezve. Székek, puffok, fotelok, sámlik, kanapék. Még egy trónszerű valamit is felfedezett a sarokban. A falon portrék függtek, érdekes módon csukott szemű emberekről mintázva… Ez vajon miért? Mindegy… Itt a varázsvilágban lassan már nem lepődik meg semmin! A kandalló mellett volt a szoba „színfoltja”, egy burgundi vörös, magas háttámlájú fotel. Kicsit kopott volt már, de nagyon kényelmesnek tűnt, hát leült rá.
Valóban kényelmes volt, de valami nyomta az oldalát. Lenyúlt, a kéztámasz és az ülőpárna közé ékelődve talált egy könyvet, kivette.
Egy jellegtelen, barna borítójú, kopott kötet volt, még soha nem hallott róla, pedig elég olvasott volt. Io Nostalgie, Ilyenek voltunk című irományát tartotta a kezében. Kinyitotta, hogy elolvassa a tartalma leírását, de a borítón egy rövid, elmosódott írást talált, és inkább azt vette szemügyre.
„Mélyen tisztelt Holdsáp Uraság! Fogadd e becses irodalmi műremeket szívbeli cimboráidtól. Soha ne feledd: „A nagy válságokban a szív vagy megszakad, vagy megacélozódik.” Mi itt vagyunk melletted, és ha a páncélod meg is reped, akár saját testünkkel is, de betapasztjuk a hézagokat. Mert mi örökké együtt tekergünk: Tapmancs, Ágas, Féregfark” – állt a lapon.
Szomorúan elmosolyodott, hisz egy ilyen idézetet csak valami gyászos alkalomból érdemel ki az ember. De nem is ezért volt szomorú, hanem mert neki ilyen barátok, mint a könyvet ajándékozók, nem jutottak osztályrészül. Persze, a gyárban voltak barátai… De erre most nem akart gondolni.
Kíváncsi volt, mi történhetett ezekkel az emberekkel. Vajon valóban együtt tekeregnek még?
A könyvet visszatette, ahonnan elvette, majd felállt, épp mikor Perselus visszatért.
- Gyere! – intett neki, majd el is tűnt az ajtóban újra.
Égnek emelte a tekintetét. Nem régóta ismeri ezt az embert, de lemerte volna fogadni – nagy tétekben -, hogy mindig ilyen. Sőt, még rosszabb is.
Követte ki egy keskeny folyosóra, ami sötét fával volt burkolva, a futószőnyeg pedig méregzölden terült el a padlón. Végigmenve a rövid szakaszon, egy előtérfélében találták magukat. Egy nagy ajtó volt velük szemben, amellett egy kalap- és kabáttartó. Mellettük egy lépcső indult el a felsőbb szintekre, és ahogy Harry ráfordult, egy függönnyel találta szembe magát. Furcsa hely egy ablaknak… Felértek az első emeletre, és balról az első ajtóhoz léptek, ami kinyitva állt.
- Ez a te szobád. Az enyémet szemben találod, ha gond van. Ne legyen. A ruhás csomagodat abba tettem – mutatott Perselus egy kis szekrényre a sarokban. – Gyertyát az asztalfiókban találsz, gyufát is. Most aludj, holnap fárasztó napod lesz… - mondta, azzal elfordult, bement a saját szobájába, és magára csapta az ajtót.
Harry egy ideig fáradtan bámult utána. Honnan van ennek a férfinek ennyi ereje? Mint egy jól szituált, sokhengeres buldózer. Csak hogy szakmájába vágó hasonlattal éljen…
Bement ő is a szobájába, és halkan behajtotta az ajtót. Egyből meg is bánta, mert tök sötét lett, és az orra hegyéig sem látott. Erről jutott az eszébe, hogy ideje levenni a kontakt-lencséjét, hisz már nyolc napja rajta van, pedig csak egy hétig lehetne. Szúrta is a szemét, és valószínűleg ezért is érezte magát ilyen fáradtnak. De a levételhez szükséges dolgok valószínűleg még a férfinél voltak…
Ő pedig most biztos nem megy oda hozzá. Elég volt mára az emberi társaságból!
Míg ezt elhatározta, hozzászokott a sötéthez, és látta a dolgok körvonalait. Így hát lerúgta cipőjét, és fél lábon a szekrény felé ugrálva zoknijától is megszabadult. A többi ruháját is levette, keresett egy nagyméretű, vékony anyagú pólót, felvette, majd bedőlt az ágyba. Nem volt többhöz ereje.
Lecsukta szemét, és próbált aludni. Tényleg! De nem ment.
Idegen zajok hallatszottak mindenfelől. Léptek nesze a folyosóról, nyikorgás, kattogás, nyávogás, emberi kacaj. Csupa-csupa olyan dolog, ami máskor nem zavarná, de most az idegeire ment.
Ráadásul egyfolytában járt az agya. Mindent elképzelt. Apja rá váró barátját, az első találkozást. Abszurdabbnál abszurdabb olyan dolgok jutottak az eszébe, amit megcsinál majd varázslattal. Tucatnyi harcot elképzelt Voldemort ellen, aminek legeredményesebb változatában annak szemébe vágta a pálcáját, és az ebbe belehalt. A legeredménytelenebben meg… hát, mit szépítse? Saját maga halt meg.
És ami furcsa, nem az utóbbi kavarta fel a legjobban, hanem mikor a másik élete szállt el, az ő kezei miatt. Nem akart gyilkolni! Egyszerűen nem hogy az ingert, de a képességet sem találta magában hozzá.
Eddig forgolódott az ágyában, most fel kellett állnia. Egyszerűen nem bírta itt tovább!
Ezek az emberek iderángatták, felborították ha nem is vidám és gondtalan, de megszokott életét. Nem kérdezték, akar-e jönni, egyszerűen csak hozták, ő meg eddig sodródott az eseményekkel. De most rájött, hogy milyen ostoba volt. Varázsló, oké. Akkor mi van? Mivel nem tud élni ezen képességével, valószínűleg nem is fogja hiányolni ezután sem.
Ha elmegy, az életben nem kell találkoznia azzal a Voldemorttal, és az is csak meghal valamikor! Végelgyengülésben, vagy a fejére esik egy tégla. Vagy ezek a Rendtagok, vagy mik, összefognak ellene, és megölik. Neki mindegy, csak ne kelljen neki megcsinálnia.
Elmegy Marthához! Igen, az lesz a legjobb. Odamegy, kiveszi a megtakarított pénzét, és elmegy Amerikába, ahogy tervezte magában. Mindenkinek jobb lesz így. A varázslóknak is megmarad a remény, és ő is kimarad az egészből.
Felvette előbb leszórt ruháit, és megörült a nadrágja zsebében hagyott készpénznek. Fel tud ülni valamire. Kivett még a szekrényből egy vastag pulcsit, majd óvatosan kinyitva az ajtót, kilesett a folyosóra.
A ház már elcsendesedett, nem járkált senki, és beszédhangokat sem hallott. Kilépett, becsukta maga után szobáját, majd leosont a lépcsőn. A bejárati ajtóhoz érve – mert logikusan szemlélve az lehetett az – jutott eszébe, hogy mi van, ha nem tudja azt kinyitni. Látszólag csak egy egyszerű zár tartotta távol az utcától. Próba-szerencse alapon elfordította a kulcslyukban lévő kulcsot, és a kilincset lenyomva majd felkiáltott örömében, mikor az simán, hang nélkül kinyílt.
Odakint már sötét volt. Egy elég kihalt városrészen lehetett, az utcalámpák is pislákoltak, sok fényt nem adtak. Kilépett, behúzta maga után az ajtót, majd lelépett az öt fok lépcsőfokon.
Jobbra indult el, mert a jobb az mindig jó választás, ő legalábbis így gondolta. Léptei tétovák voltak eleinte, de minél távolabb került a komor háztól, annál határozottabban szedte lábait. Úgy döntött, fut egy kicsit, legalább míg egy telefonfülkét nem talál.
Elindult, és már visszanézve nem is látta lehetséges új életének darabkáját…
És itt a vége, fuss el véle!
Neem! XD
Viszont most, hogy így megijesztettelek, írhatnál egy hsz-t... ^^
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
