Daco Malfoy unottan figyelte, ahogy több rendtag elhagyja a főhadiszállást. Úgyis csak azokat a neveket adhatja tovább a Nagyúrnak, akikkel az már tisztában van, hisz ezt beszélték meg Dumbledore-ral. Akkor mosolyodott el majdnem, mikor láthatatlanná tévő köpeny ide vagy oda, Mordon odaintett neki távoztában. Az öreg egyszer sem bírná ki, hogy az orra alá ne dörgölje valamelyik hibáját, ezzel a köszönéssel is csak azt akarta jelezni, hogy ha valóban megfigyelő lenne, most bizony simán lebukott volna. Hát igen, a Renden belül sem sokan szerették. Elment a gyűlésekre, ha ráért, belefolyt a taktikai megbeszélésekbe, de nem igazán állt szóba másokkal. Tudták, hogy az ő oldalukon van, de nem tudták, hogy miért, és hogy mennyire komoly az átállás.

És Dracónak ez jó volt így. Keresztapjánál is kevésbé szerette a társaságot, ami, maga is tudja, nagy szó. Egyszerűen utálta hallgatni mások ömlengését arról, hogy milyen jó volt Voldemort előtt, kesergését, hogy milyen rossz most, és reményteli locsogásukat egy boldog jövőről.

Neki nem volt jó az élete eddig sem, ezután meg végképp nem. Egy rövid szakaszon boldog volt, igen, valóban. De ezt a rózsaszín elmeállapotot kegyetlenül lefejtették róla.

Most hidegen szemléli a világot, vegetál. Az egykori iskola üdvöskéjéből, a nagyszájú, harsány aranyvérű gyerekből egy jeges természetű, visszahúzódó, de még így is tekintélyes ifjú lett, akinek egyedüli érzelme a félelem, ami a Nagyúr előtt jut osztályrészéül. Nem, mégsem. Este, mikor lefekszik magányos szobájába, és ráborul a sötétség, még érez.

Bánatot, egy szebb jövő elvesztése miatt. Fájdalmat, egy már lassan feledésbe merülő gyönyörű arc emlékére. Tehetetlen dühöt egy ostoba jóslat miatt, amely kimondja, hogy sosem állhat bosszút. És néha kéjes élvezetet, amikor gondolatban mégis megteszi azt.

Aztán elalszik, felkel, él. Ez az ő jelene. A jövője homályos, de mindenképpen szenvedéssel teli. Ám nem bánja. Előbb utóbb vége. Mert már csak a halál biztos…

Időközben elcsendesült az utca, egyre kevesebb ablakból szűrődött ki fény, lassan már autó se közlekedett az úton.

Ő pedig csak figyelt. Gondolt arra, hogy küld egy patrónust keresztapjának, amiben figyelmezteti új feladatának mibenlétére. De inkább elvetette az ötletet. Holnap reggel gyűlés lesz, majd ott elmond mindent, és megtárgyalják az új helyzetet.

Jól esett neki itt állni. Csend volt, az éjjeli levegő átjárta testét, de nem zavarta, sőt. Úgy érezte, a végtelenségig tudna így szobrozni.

De erre nem volt lehetősége, ugyanis a megfigyelt ház ajtaja lassan, épp csak hogy egy ember kiférjen oldalazva rajta, kinyílt.

Egy sötét alak bújt ki a nyíláson, becsukva maga után a bejáratot.

Leszökkent a lépcsőfokokon. De vajon ki lehet az? Dracónak nem volt ismerős, ami furcsa, tekintve, hogy az összes rendtagot ismernie kellett, hogy rendesen teljesíthesse feladatát. De ez a magas, vékony férfi nem volt ismerős.

Sötét haja volt, és amennyire így éjszaka meg tudta állapítani, minden ruha rajta fekete volt. Vagy valami egészen sötét szín.

Tétován elindult bal felé. Már Dracónak bal, a másiknak jobb. Ahogy pár lépés után visszanézett a házra, az utcai lámpa megvilágította arcvonásait.

Fiatal férfi volt, talán egy-két évvel idősebb nála. Haját hátrakötve hordta, elég hosszú lehetett. Határozott járomcsontján megfeszült a bőr, ahogy megtorpant, majd mégis elindult. Sötét szemöldöke összeráncolódva árnyékolta szemét, így azt nem is látta. De észrevett valamit, miközben közelített felé. Egy sebhelyet a homlokán.

Hirtelen beugrott neki a délutáni kép, ahogy Perselus egy feketeruhás fiút tol maga mögé, mikor ők belépnek a házba. A zöld szemek kétségbeesetten meredtek rájuk, és a villámalakú sebhely vöröse élesen elütött arca sápadtságától. Akkor nem volt ideje jobban megfigyelni A Kis Túlélőt, de most agya helyre tette a dolgokat.

Tehát a híres Harry Potter nem bírta a rá hárított felelősséget, és úgy döntött, hogy elmenekül. Lám, lám. Nem tetszik a hős lét?

Egy ideig gondolkozott azon, hogy elengedi, és nem lát, nem hall, nem beszél alapon elfelejti az egészet. Hátha akkor megadják neki az esélyt a jogos bosszúra.

De aztán eszébe jutott, amit jóslástanon belevertek már az első órán: A próféciák mindig beteljesednek.

Nagy sóhajjal megszaporázta lépteit, hogy az eközben futásra váltott szökevény után eredjen.

Éppen küldhetett volna egy üzenetet keresztapjának, de nem tette. Egyre inkább kíváncsi volt Potterre, és most itt a lehetőség a megfigyelésére. Majd rábeszéli valahogy a visszajövetelre. Ha meg nem sikerülne, hát még mindig ott a pálcája. Erre vigyorogva gondolt, hisz nem sokan akarnák megátkozni A Kis Túlélőt, de ő örömét lelné benne, az biztos!

Ami viszont nem tetszett neki, az az útirány volt. Üldözöttje épp a közeli park felé rohant, ami nem a közbiztonságáról volt híres. A Reng nőtagjai nem szívesen jártak benne, még nappal sem, hisz többször kényszerültek a mugli huligánok varázslattal való távoltartására. Ő maga nem először figyeli meg a házat, és esténként érdekes hangok szálltak felé a park irányából.

Az utóbbi időben, ha Mordonban túlteng a feszültség, csak kijön ide pár órára, és megnyugodva tér vissza.

Összefoglalva: ez egy rossz környék, Potter meg egyenesen belefut a közepébe. Remek.

Úgy vélte, mozgalmas éjszakája lesz.

Érezte, amint vigyorra húzódik a szája. Rég nem átkozódott már szimpla kedvtelésből.

Lehet, hogy most lehetősége lesz rá?

- Megyünk, de nem kell közönség. Kifáradt, holnapig napolva a találkozó. Takarodó – szólt Perselus hangján az ezüstszín bagoly, majd szertefoszlott.

Döbbent csendet hagyott maga után a szalonban. Ott volt legalább húsz ember, akik izgatottan várták Harry Potter megérkezését.

A Weasley ikrek sakkozással múlatták az időt, Tonks Mollytól kért főzési tanácsokat, amiket az asszony boldogan osztogatott, hozzájuk csatlakozott Madam Rosmerta, mikor meghallotta, hogy a házi sörük receptjét ecseteli. Hermione egy könyvet olvasott, A Kis Túlélő címmel, mert bár mindent tudott a huszonhárom éve történtekről, nem bírta ki, hogy fel ne frissítse tudását. Lábait férje ölében nyugtatta, akinek mellkasán aludt kislányuk, ragaszkodva ahhoz, hogy ő bizony el nem hagyja a szobát, míg meg nem jön a „villámsebes fiú”. A vörös hajú auror közben a kviddicsről beszélgetett Percyvel, és a jelenlevő sportszerető férfiakkal. A többi nő a kandalló köré ült, és valami cikkről beszélgettek, ami a Szombati Boszorkányban jelent meg az isteni Lockhartról. Nagy kacagások hallatszottak felőlük. Eddig. Erre az üzenetre azonban elhallgattak, és kérdően pislogtak a többi jelenlevőre.

Remus maga mellé csúsztatta a könyvet, amit olvasott, majd felállt vörös foteljéből, összecsapta kezeit, és megszólalt.

- Hallottátok! Irány mindenki haza, vagy az ágyba. Holnap reggel gyűlés, majd akkor találkoztok vele. Egy nap már nem a világ! – vidáman mondta mindezt, de belül talán neki fájt az ittlévők közül a legjobban. Még egy nap neki igenis a világ! Olyan régóta vár erre… De a fiú biztosan fáradt. Persze, hisz nemrég tudta meg, hogy varázsló, és ma már egy támadáson is túl van. Tehát összekapta magát, és kikísérte a zúgolódó társaságot.

Csak Mrs Weasley, Tonks, és Hermionéék maradtak. Ők áttelepültek a konyhába, kivéve Ront, aki felvitte lefektetni a nyűgös kislányt.

Nem sokkal később Perselus lépett a szobába, és szokásos sötét tekintetével végigmérte őket.

- Melyik az ő szobája? – kérdezte lényegre törően.

- Az elsőn, a lépcső mellett. A tiéddel szemben, Perselus – felelt mosolyogva Molly, majd mikor látta, hogy a másik menne is el, még gyorsan hozzátette: - Nem vagytok éhesek? Van egy kis…

- Nem kérünk semmit, köszönjük. Most a szobájába viszem, és majd holnap elkezdheted A Nagy Túlélővé hizlalni – fordult vissza a bájitaltan tanár.

- Hát jó… - motyogta elpirulva az asszony.

- Milyen, Perselus? – jött a halk kérdés, ezúttal Lupin felől.

A professzor, beletörődve, hogy nem fogják beérni szokásos szűkszavúságával, megint visszafordult, és keresztbetett karral megállt a küszöbön.

- Mint az apja. De csak külsőre, hála Merlinnek – jegyezte meg gúnyosan, majd látva a másik szemében felvillanó szomorú fényt, komolyabban folytatta. – Te milyen lennél, ha megtudnád huszonnégy év után, hogy varázsló vagy, majd nem egészen huszonnégy órára rá, hogy akikről eddig nem is tudtál, tőled várják a megmentést, egy gyilkosság képében? – Letudva a választ el is fordult, majd kihasználva az elgondolkodó csendet, visszaindult a fiúért. De mielőtt hallótávolságon kívülre ért volna, még egyszer megtorpant.

- Alig várja, hogy találkozzon veled – szólt csak a fejét hátrafordítva, majd ment is tovább.

Ha nem tette volna, még hallotta volna Remus halk köszönömjét, és látta volna a koravén arcon elterülő megkönnyebbült, rég nem látott mosolyt.

- Csinálok egy teát! – pattant fel a Weasley anyuka, mert úgy gondolta, hogy valami meleggel a gyomrukban jobban fog menni az alvás. – Arthur is jön nemsoká, csak most sok a dolog odabenn, és mióta nyílt titok, hogy a Rend tagja, valami ürügyet mindig találnak a benntartására. Azt hiszik, így nem tud szervezkedni. Mintha az én uram az a szervezkedős fajta lenne… - csacsogott magában Molly.

Közben Tons felállt, majd szerelme mögé lépve, fejét annak fejéhez hajtva átölelte őt. Az pedig, mint még eddig soha, beledőlt az ölelésbe, kezeit a másik, a saját vállán nyugvó kezeire tette.

Megitták a teát, majd mikor hallották, hogy elcsendesült az első emelet, úgy döntöttek, ők is aludni térnek.

Remus kikísérte Tonksot, búcsúzóul puszit nyomva a nő szájára, ami nem lenne nagy dolog, de az ő kapcsolatukban ez hatalmas előrelépést jelentett.

Az első emeletről mindenki felköltözött a másodikra, hogy ne zavarják az új vendéget, tehát most mind felmentek, halkan beszélgetve a nap egyéb történéseiről.

Ahogy Hermione benyitott a szobájukba, nem a várt kép fogadta, miszerint a kislányuk a sarokba állított gyermekágyban, a férje pedig a franciaágyon alszik.

Nem, ezek ketten épp hangosan kacagtak valamin.

- Hahó! Csöppség, te az előbb már aludtál, nem? – kérdezte mosolyogva, miközben ő is az ágyhoz ment, és letelepedett családja mellé.

- De! De felébjedtem, mikor apuci felhozott – mondta vidáman Briana. – És nem is vagyok máj fájadt! Játszunk! – kiáltott lelkesen.

- Sssh! Most nem, kicsim, ideje aludni. Mindenkit felébresztenénk…

- De én nem akajok aludni! – tette keresztbe durcásan karjait a lányka.

Hermione cselhez folyamodott.

- Akkor bizony nem kelsz fel elég hamar ahhoz, hogy találkozz Harry Potterrel, aki most a régi szobádban alszik – szólt sajnálkozó hangszínnel.

- Deee! – pattant fel Briana, és ágyához szökellve belebújt. – Betakajsz, mami?

- Hát persze, kicsim! – Odament, betakargatta, majd ők is lefeküdtek. Hamar el is aludt mindenki.

Egy óra múlva azonban újra mozgolódás támadt, ugyanis a kislány kiszállt az ágyból, és szüleihez csattogott mezítlábas talpain. Megfogta anyja kezét, és rángatni kezdte.

- Mamiii! Pisilnem kell! – szólongatta cseppet sem halkan Hermionét. Az álmosan kinyitotta szemét, majd felkeltőjére nézve nagyot sóhajtott.

- Akkor menj el a mosdóba, drágám. Tudod, hol van – mondta, majd férjéhez vackolódott. Nem értette, mi baja a lánynak, hisz már évek óta egyedül járt vécére.

Briana még egy ideig ott áll, azt fontolgatva, hogy próbálkozzon-e tovább, vagy kockáztassa meg az ikrek által mesélt mumus ellenére a kimenetelt.

Ágyához sétált, előbányászta Albit, a bátor unikornist, hogy az megvédje, ha baj van, majd kiment a szobából. Elment a mosdóba, elintézte a dolgát, és nagyon meg volt elégedve magával, hisz a mumus sem bántotta. Ezért úgy döntött, hogy tesz egy kis kitérőt, mielőtt visszamenne aludni, amúgy sem álmos.

Lement hát a lépcsőn az első emeletre, és megkereste régi szobáját, ahol anyja szerint most Harry Potter lakott. Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd belesett, de mivel nem látott senkit az ágyban, beljebb lépett. Közelebb merészkedett, de csalódva vette észre, hogy itt bizony nincs senki.

Duzzogva ment vissza anyjáékhoz, majd hozzájuk lépve kijelentette:

- Azt mondtad, csúnya dolog hazudni, mami!

Hermione megdörzsölte szemét, majd felült, Ron pedig a fejére húzta a párnát, hisz a csöpp lány igen hangosan tudott beszélni.

- Mire gondolsz, kincsem?

- Azt mondtad, Hajjy Pottej a szobámban alszik, pedig nem is! – jelentette ki megfellebbezhetetlen hangsúllyal Briana.

- Dehogynem ott van, Briana.

- De nincs! Most voltam ott.

Hermione összehúzott szemöldökkel megbökdöste kitartóan alvást színlelő férjét. Az levette a párnát a fejéről, majd ásítva ő is felült.

- Még csak pár órája feküdtünk le! Mi van már?

- Briana szerint Harry Potter nincs a szobájában – világosította fel felesége.

- Az lehetetlen, hisz már megjöttek.

- Pedig nincs ott, Papszi! – toppantott lábával a kislány. – Hol van? – tette hozzá azzal a hanggal, ami a hisztit szokta nála előjelezni. – Mama azt mondta, reggel láthatom! – hangja egyre magasabbra ívelt.

A szülők kimerülten néztek egymásra, majd Hermione meglökte Ront a kezével, mintegy a felállásra bíztatva.

- Megnézem, na – sóhajtotta az, majd egy farmert magára kapva kiment a szobából, orra alatt a hisztis női nemről pampogva.

Lement, kinyitotta sorban az ajtókat, Perselusét kivéve, mert őt jobbnak látta hiába nem zavarni, de mikor sehol sem találta a keresett személyt, kezdett kicsit bepánikolni.

Lerohant a földszintre, megnézte a mosdót, a könyvtárat, a konyhát, az ebédlőt, majd utoljára a szalont is, de akkor már sejtette, hogy baj van. Mikor ott csak az olvasó Remust találta, már tudta is.

- Mi az Ron? Nem tudsz aludni? – nézett rá mosolyogva egykori tanára.

- Remus… Azt hiszem, Potter eltűnt – szólt bizonytalan hangon.

- Hogy mi? – pattant fel a másik is.

- Nem találom sehol. Egyszerűen eltűnt! – túrt hajába idegesen az auror. Megpróbálta lenyugtatni idegeit, és a tanultakat átvéve sorolta: - Te szólj Perselusnak, én értesítem Dumbledore-t. Addig, míg ideér, keressük. Hátha csak eltévedt valahol…

De ezt csak az üres szobának mondta már, hisz Lupin már az első emeleti szobákat vizsgálta végig. Bekopogott a bájitalmesterhez, aki pár másodperc múlva egy fekete köntösben nyitott ajtót. Nagyon mérgesen…

- Mi van, Lupin? Hajnali egy óra. A telihold miatt felborult a napirended? – kérdezte gúnyosan. – Ha így is van, nem ártana figye…

- Harry eltűnt, Perselus! Nincs a házban.

A felkeltett férfi valami ismeretlen nyelven káromkodott. Jó hosszan, majd becsapta az ajtót.

Remus átment Harry szobájába, és vérfarkas szaglását hasznosítva megpróbálta kideríteni, hová tűnt a fiú. Kilépett a folyosóra, hisz érezte ott a szagát. Lement egészen az előtérig, és tudta, hogy járt ott. Kinyitotta az ajtót, és kiment. Senki nem gondolta volna, hogy a házat belülről is le kéne védeni. Nem számítottak erre a lépésre. Most pedig Harry eltűnt.

Mire idáig ért gondolatban, a bájitalmester is elkészült, mugli ruhába öltözve jött le a lépcsőn.

- Értesítetted Dumbledore-t? – kérdezte lényegre törően.

- Itt vagyok, Perselus – jött a szalon felől az igazgató. – Remus! Érzed a szagát?

- Igen, professzor – bólintott a kérdezett.

- Ront már elküldtem felöltözni, te is tégy úgy. Ha kész vagytok, elindulunk megkeresni.

- Miért nem indulhatunk most? – elégedetlenkedett Lupin.

- Mert nem tudjuk, mikor ment el. Lehet, hogy már messze jár, ott, ahol muglik is vannak. Nem akarunk feltűnést kelteni, fiam. Nincs szükség arra, hogy Voldemort is tudomást szerezzen erről a kisiklásról.

Remus szívesen ellenkezett volna, hisz féltette a fiút, de az igazgató szemébe nézve rájött, hogy annak igaza van. Hát befogta a száját, és felment átöltözni.

- Hogy történhetett ez Perselus? Nem vigyáztál rá? Nem adtál neki altatót? – nézett az ottmaradt férfire Albus.

Az csak magában szégyellte el magát egy kicsit, hisz annyira elege volt már ebből a napból, meg az alkarja is fájt, hogy kicsit sem törődött a fiúval, csak elment aludni. Kívülről persze szokásos hideg tekintetével nézett a másikra.

- A nyugtatóban, amit adtam neki, volt egy kevés, és azt mondta, hogy fáradt. Nem gondoltam, hogy szüksége lehet rá. Ezen kívül már egy felnőtt férfi. Nem gondoltam volna, hogy ostoba módon megfutamodik – mondta gőgösen.

- Ő még nem férfi, Perselus. Csak egy fiatal. Egy, a napokban többszörös traumán átesett fiú. Nem vagy olyan érzéketlen, mint mutatod, fiam. Próbáld megérteni! – nézett rá szigorúan, félholdalakú lencséi mögül főnöke.

- Megyek, értesítem Dracót, hogy tudjon szólni, ha valami akció készül – terelte el a szót a tanár, majd el is tűnt a szalon irányában.

Dumbledore fejcsóválva nézett utána, majd kiment az utcára. Megállt a járdán, és szemeivel egy távolodó árny után kutatott. Nem talált.

- Merre vagy, Harry? – suttogta bele az éjszakába.

Pár kilométerrel odébb egy parkban futott a keresett személy.

Minél távolabb került a Grimmauld tértől, annál inkább fáradt. Mivel rendszeresen, ennél jóval többet kocog, nem tudta hova tenni fáradékonyságát. Lépésre váltott, és azon tűnődött, hogy vajon mikor fogják észrevenni eltűntét. Perselus valószínűleg korán kel, tehát még van ideje, de nem sok. El kell jutnia a legközelebbi vasútállomásra, majd az első vonatra felülve Martha fiához. Emlékei szerint nem mondta a másiknak, hol van az asszony, így nem fogja ott keresni.

Ahogy tovább lépkedett, meglátott egy férfit, aki egy padon ülve dohányzott. Fején sapka volt, amire egy pók képe volt nyomtatva, orrában, állában piercing. Bőrkabátja szabadon hagyta a nyakára tetovált tűzben égő halálfejet. Nem volt egy bizalomgerjesztő alak, na.

De Harry nem lehetett válogatós, sürgősen útbaigazításra volt szüksége.

- Bocsi! Nem tudnád megmondani nekem, hogy merre van a vasútállomás? – lépett oda hozzá. Akkor látta, hogy a pad mögött egy kisebb sima terület van, amin sátrak vannak felverve. Hangjára több, a padon ülőhöz hasonló rosszarcú férfi jött elő. Tudta, hogy itt valami baj lesz, nem volt ő naiv. De még reménykedett, hogy ha látják, hogy nincs nála táska, sem semmilyen érték, akkor nem piszkálják.

- Oszt minek az neked, öcsi? – kérdezte a pókos.

- El kell jutnom valahova…

- Nem kell az! Maradj velünk. Hidd el, jó társaság vagyunk.

Erre a hátul állók röhögni kezdtek, majd páran, mintha csak sétálgatnának, elindultak Harry háta mögé. Az, észlelve, hogy melegszik a helyzet, elkezdett hátrálni az egyetlen, még járható irányba, és közben magyarázkodott:

- Tudjátok, mit? Eszembe jutott, hogy hol vagyok. Innen tudom, hogy merre van az állomás. De azért köszi…

- Ácsi, haver! Nem gondolod, hogy járna nekünk valami kárpótlás a hiábavaló zavarásért? – állt fel a padról a férfi is, és elindult utána.

- Bocsi, de nincs álam pénz. Tudjátok, elég hirtelen kellett távoznom otthonról.

- Ne mondd már, hogy nem lapul a zsebedben egy kis lé!

Körbevették. De neki kell a pénz a vonatra…

- Nincs. De majd holnap visszajövök, és hozok nektek… - jutott eszébe a gyenge érv. Hát nem vették be, sőt, egyenesen jót mulattak rajta...

Harry, kihasználva az általános derültséget, futásnak indult a legritkábban állók felé. A szíve őrült módjára dobogott, ahogy bevetette magát a fák közé, de még érezte, amint a kezek utánakapnak.

- Ne marhulj, öcsi! Ez a mi terepünk! – kiáltott utána valamelyik, majd halkabban, hozzátette: - Jo, Riker, kövessétek. Verhetnékem támadt, és ez egy szimpatikus alany… - És nevetett.

A fiú mögött csörtetés harsant, követői előrejelzéseként.

Szuper. Itt kergetőzik egy ismeretlen parkba n két rosszfiúval.

Most azt kívánta, hogy Perselus legyen nyugtalan alvó…

Nagyon örülök továbbra is a hozzászólásoknak!^^ Annál szívesebben írok...XD