Draco lihegve sietett Harry Potter után. És kezdte utálni a helyzetet.

Először még könnyen lépést tartott vele, de ő egyre fáradt, míg a másik még be is gyorsított. Ekkor egy titokban eleresztett lassító ártást vetett be, de ez nem sokat segített. Menthetetlenül lemaradt, és csak a lépéseit hallhatta távolodó üldözöttjének. Aztán már azt sem. Még jó, hogy egy kisebb kaliberű követő bűbájt is szórt rá, mert különben nem találná ebben a kusza parkban.

Így, erősen figyelve a csak számára látható szentjánosbogár nagyságú jelzőfényre ment az ösvényeken.

Egyszer csak egy kisebb csoporttal találta szemben magát, akik épp röhögve beszéltek valami balekról, akit mindjárt elkapnak, és jól megvernek.

Sóhajtva jött rá, hogy valószínűleg az ő balekjáról beszélnek, mert a jelzőfény egy időre megtorpant, majd a fák közé szállt, pont, amerre a fickók néztek.

Gondolta, ha már úgyis itt van, és elég ideges is, hát levezeti kicsit a feszültséget. A köpeny alól non-verbális Stuport szórt rájuk, kitörölte az emlékeiket, és máris jobban érezte magát. Egészen véletlenül még azért belerúgott az egyik különösen ellenszenves alakba, akinek olyan égő koponya volt a nyakára tetoválva, mint amilyen a Sötét Jegyben is van, majd követte a fényt.

Már jócskán a fák között járt, mikor órája felforrósodott. Tehát valaki a Rendből kereste, ami annyit tett, hogy felfedezték Potter eltűntét. Lecsatolta az időmérőt a csuklójáról, majd a hátlapjának nyomta a hüvelykujját, mire az lehűlt, és egy kép jelent meg rajta, keresztapja fejével.

- Draco! Ma figyeli valaki a házat? – kérdezte komoran a férfi.

- Igen, én, és jelenleg is A Kis Túlélőt hajkurászom a Dark Parkban.

- Miért nem szóltál egyből? Ha ott jártok, akkor már legalább másfél órája elment! – emelte meg vádlón a hangját Perselus. Szokatlan volt, mert általában a férfi maga a megtestesült önuralom.

- Csak egy órája. Futott, így nem volt időm üzengetni, ha nem akartam szem elől téveszteni.

- Miért nem állítottad egyszerűen meg?

- Persze! Álljak elé, hogy figyi Potter, bár valóban én támadtalak meg reggel, most gyere már vissza velem. Ja… Okos húzás lett volna! – mondta gúnyosan.

- Varázsló vagy, Draco! Egy mozdulat, és el van kábítva – oktatta ki az idősebb férfi.

- Nem tartottam jó ötletnek így bemutatkozni! Elég a délelőtti affér. – A távolból dulakodás hangját hallotta, és még gyorsan ennyit mondott: - Gyertek. Most. Hoppanáljatok mellém.

A kép elsötétült, ő pedig újra felvette az órát a többiekre várva. A szerkezetet Dumbledore találta fel, és minden rendtagnak volt ilyenje. A központi irányító az igazgatói irodában volt, egy húsz centi magas ezüstszínű valami képében. Nem tudták, hogy működik, csak azt, hogy akinek van ilyen, azzal bármikor beszélhetnek, és megtalálhatják. Ha kereste valaki, felmelegedett, de tűrhető mértékben, tehát ha nem válaszolt a hívásra, az akkor sem égette ki a csuklóját. Ilyenkor felfogták, hogy dolga van a másiknak. Egyféle hoppanálási iránymutató is volt. Ha olyanra gondoltak, akinek van ilyen szerkezete, akkor ahhoz a lehető legközelebb tette le őket.

Pár másodperc múlva egy feldúlt Lupin, egy zilált Weasley, egy szokásosan higgadt Perselus, és egy komor Dumbledore jelent meg mellette.

- Merre van? – csapott a közepébe a vérfarkas.

Draco pálcája egy intésével a többieknek is láthatóvá tette a jelzőfényt, majd minden további beszédet mellőzve elindultak utána.

Harry erősen törte a fejét, hogy most mi a fenét csináljon. Csak két ember volt a nyomában, de nem volt ideje hátrafordulni, így nem tudhatta, milyenek. Lehet, hogy két kredencméretű monstrum. Abban reménykedett, hogy előbb-utóbb megunják a fogócskát. Épp egy kidőlt fatörzsön ugrott volna át, mikor megbotlott, és a földre zuhant. Éles fájdalom nyilallt a bokájába, de nem volt ideje lazsálni. Fél lábra szökkent, majd elugrált a legközelebbi fára, és felmászott rá. Elég nehézkesen ment, de még így is sikerült eltűnnie a lombok között, mielőtt a két fickó a látóterébe ért volna.

Az egyik sikeresen átugrotta a farönköt, de a másik megtorpant előtte.

- Áljj! – szólt társának, cigitől mély, és karcos hangján. A másik beledermedt a mozdulatba. Egy ideig csend volt, majd megint a mélyhangú szólalt meg.

- Megállt. Valahol megállt, és most arra vár, hogy elfussunk mellette.

Harry próbálta visszafojtani zihálását.

- Gyere elő, öcsipók! Úgyis elkapunk, ezzel csak felidegesítesz! – emelte fel a hangját a fája alatt álló, miközben zsebéből elővett egy bicskát, majd intett társának, aki erre egy pillangókést kapott elő.

És így várták, hogy lejöjjön a fáról! Még mit nem!

- Ha előjössz, nem lesz bajod. Csak elszedjük a pénzed, és mehetsz. Még azt is megmutatom, merre van az állomás.

Miközben ezt mondta, kézjelekkel kiosztották, ki merre megy, és elindultak megkeresni őt.

Ekkor egy fura kis fénypont lebegett be Harry szeme elé, majd lépteket hallott. Egy vörös hajú, magas férfi sétált be a képbe, majd egyből rá nézett.

Megállt az ütő a fán kuporgó szívében, de mikor a vörös elmosolyodott, és rákacsintott, egy kicsit megnyugodott. Akkor húzta elő zsebéből az újonnan érkezett a pálcáját, amiből Harry már tudta, hogy itt a felmentő sereg. Még egy férfi megjelent, szőke hajjal, elegáns talárban. Az is pálcát tartott a kezében.

Két piros fénycsóva indult az őt keresők irányába, mire azok eszméletlenül a földre rogytak.

Még hárman jöttek elő a sötétből. Dumbledore, Perselus, és még egy férfi, aki úgy hatvanévesnek tűnt, barna hajába ősz szálak vegyültek.

A fája alá csoportosultak, és onnan néztek fel rá.

- Ezért osontál ki, Potter? Rohangálni, fára mászni? Legközelebb szólj, elviszünk egy játszótérre – szólt gúnyosan Perselus. A vörös erre elvigyorodott, az igazgató pedig sóhajtott egyet.

- Mássz le, fiam. Visszamegyünk.

- De én nem akarok visszamenni! Én a régi életemet akarom. Mugli akarok lenni, ahogy maguk mondják. Másra sem vágytam egész életemben, csak nyugalomra. Erre én lettem a maguk Megmentője, a hősük. Nekem erre nincs szükségem! Egyszerűen ide rángattak, egyszer sem kérdezve, én mit akarok. EZT nem akarom! – fakadt ki a sötét gubó a fán, lefelé kiabálva.

- Potter, ezt nem itt, és nem így fogjuk megtárgyalni. Ha nem mászol le, kénytelen leszek kivágni ezt az átkozott növényt! – szólt fenyegetően Perselus, majd elővette pálcáját.

Ám nem volt szüksége rá, mert a fiú értett a szóból. Lemászott, és azzal a lendülettel, amivel leért, össze is csuklott egy szisszenés kíséretében.

Az ismeretlen őszes hajú férfi mellé kuporodott.

- Mi történt? – kérdezte halk, megnyugtató hangon.

- Azt hiszem, kibicsaklott a bokám.

Lehúzta cipőjét és zokniját, majd szemük elé tárult duzzadt, liluló bokája.

A mellette térdelő is elővette pálcáját, ráfogta a sérült testrészre, majd azt mondta:
- Röntgeríren!

A bokája felett megjelent egy fekete-fehér kép, amin a csontjai voltak.

- Ez eltörött. Perselus, lennél szíves idehívni valami összeforrasztó bájitalt, hogy visszamehessünk végre? – nézett fel a karba tett kézzel ácsorgó férfire. Az megvetően lenézett rájuk, majd megszólalt.

- Szerintem hagyjuk így. Egyrészt megérdemli a fájdalmat, ha már ilyen kritikán alulian ostoba, hogy egy idegen környéken elkóborol, másrészt meg így is tudjuk szállítani, és legalább nyugton marad.

- Perselus, kérlek! – szólt rá dorgálóan az igazgató. Harry mindezt gyötrődő arccal hallgatta végig.

Erre a bájitalmester intett pálcájával, és megjelent másik kezében egy kis fiola, gyanús, sárszerűen barna tartalommal.

- Hát, nem irigyellek. Undorító íze van. De vigasztaljon a tudat, hogy pikk-pakk rendbe rak – kacsintott rá újra a vörös fiatalember. Nem sok lehetett korban közöttük. – Egyébként Ron vagyok. Ron Weasley – intett még.

Perselus felhorkant, majd a földön ülő kezébe nyomta a fiolát.

Közben a szőke, aki most jobban megfigyelve szintén vele egyidős lehet, az elkábított pároshoz lépett, majd varázsolgatott még valamit.

Harry lehúzta az italt, még mielőtt a főzője szól valamit a bátorságáról…

Valóban undorító volt. Szinte érezte, amint lefolyik a gyomrába, csigaszerű nyálkás nyomjelet hagyva maga után. Ebbe nem gondolhatott bele jobban, mert újabb furcsa dolgokat produkált a szer. Olyan volt, mintha a térde alatt körbefogták volna a csontját, majd elkezdték volna lehúzni. Szinte érezte egy kéz körvonalát, amint szorítja belül. Ahogy a bokájához ért, összébb szorult, mintha össze akarná préselni, de épp, mikor már szólni akart volna, hogy valami nincs rendben, a nyomás megszűnt, és a fájdalmat mintha elvágták volna. Nem érzett semmit. A lábát sem, ami jó, tekintve, hogy alapesetben sem érzi az ember. Megmozgatta, megforgatta, és semmi. A bőre kicsit ráncos volt ott, de egyébként rendben volt.

- Köszönöm, már jó! – nézett hálásan a többiekre, majd felvette a zokniját és a cipőjét, és felállt. Ron nyújtotta a kezét, hogy segít, de nélküle is ment. Azért odabólintott neki köszönetképpen.

- Oké, Happy End. A Kis Túlélő megint túlélte, ő a park új réme. Mehetünk most már? – szólt közbe gúnyosan Perselus. Kialvatlan volt, fájt az alkarja, és unatkozott. Ez meghatványozta undokságát, ami lassan elviselhetetlen lett.

- Te nyugodtan menj előre. Innen már menni fog hathatós segítséged nélkül is! – sóhajtott fáradtan Dumbledore. Nem volt már fiatal, egy ilyen stresszes éjjeli riasztás sok volt neki, ráadásul sokkal rosszabb vége is lehetett volna a dolognak… - Azt hiszem, én is megyek. Rátok bízom, hogy hazajuttassátok Harryt, és legalább reggelig ott is tartsátok. – Most az említettre nézett. – Jó lesz így? Holnap beszélünk, és ha este még mindig el akarsz menni, magam viszlek el a kijelölt helyre.

A zöld szemek az aljnövényzetet vizsgálták, nem mert szembenézni a csalódott hang tulajdonosával. Egyszerűen bólintott.

- Nekem vissza kell mennem őrködni – jelentette ki a szőke, taláros fiú, majd el is tűnt egy kis pukkanás kíséretében.

- Akkor én hozom Pottert, és a főhadiszálláson találkozunk – mondta Perselus, majd Harry mellé lépett.

A többiek már épp bólintottak volna, mikor ilyen késői fentlétük oka óvatosan megszólalt.

- Nem sétálhatnánk? Nem igazán bírom a hopp…izélést, és ha nem muszáj… - nézett reménykedve Dumbledore-ra.

Akik ismerték az igazgatót, megvillanó szeméből már tudták, hogy még örül is a kérésnek.

- Dehogynem, fiam. Remus majd elkísér, a többiekre már nem lesz szükség. – Intett kezével az őszes hajú, kedves ember felé.

A bájitalmester égnek emelte a tekintetét, majd sürgősen dehoppanált is.

Mikor mindkét érintett beleegyezően bólintott, akkor Dumbledore is, egy „További szép estét!” kíséretében.

- Hát akkor… Örülök, hogy találkoztunk, még ha ilyen… hmm… rendhagyó körülmények között is – vigyorgott Ron. – Reggel találkozunk! – Azzal ő is eltűnt.

Ketten maradtak, ha nem számítják a földön fekvő eszméletlen embereket.

Harry tétován nézett kísérőjére.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit. A nevem Remus Lupin, rendtag vagyok. A főhadiszálláson élek többnyire, ezért sokat fogunk találkozni. Tegezz nyugodtan – biccentett felé mosolyogva a férfi.

- Oh… Oké. Hmm… Tudod, merre kell menni? – mutatott körbe bizonytalanul a feketehajú.

A másik erre csak elővette a pálcáját, intett vele egyet, mire egy sárga fénypontocska jelent meg előttük.

- Ha ezt követjük, oda jutunk a házhoz – mondta Remus, majd elindult a fény után.

Egy ideig csendben mentek egymás mellet, de Harry nem sokáig bírta.

- Mióta vagy rendtag? – kérdezte kíváncsian.

- Amikor kijártam az iskolát, egyből beléptem, tehát huszonhat éve már. Akkoriban sötét időket éltünk, senki nem volt biztonságban, és mi a barátaimmal jobbá akartuk tenni a világot… - egy nosztalgikus mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Ők is tagok még?

- Nem, már nem… - a kérdezett erre nagyon elkomorult, és a fiú meg is bánta, hogy megszólalt. - Tudod, a háború áldozatokkal jár. Ők mind meghaltak már. Vagy így, vagy úgy. – a mellette lépkedőre nézett. – Tudod… Vagyis dehogy tudod, hogy is tudhatnád? – nevette el magát. – A szüleidről is beszélek most. Lily és James a legjobb barátaim voltak.

- Tényleg? Akkor rólad beszélt Perselus?

- Igen, valöszínűleg rólam. Már nem emlékezhetsz rám, de mikor kicsi voltál, szinte minden nap találkoztunk, sőt, havonta egy hétig nálatok laktam. Nagyon szerettem játszani veled. Mindig, mindent elloptál, igazi kis kópé voltál. Az embernek nem volt nyugta melletted! – nevetett fel megint, valószínűleg egy régi emlék hatására.

Harry tágra nyílt szemmel hallgatta. Soha nem beszéltek neki a szüleiről, és most itt egy ember, aki a barátjuk volt. Rengeteg kérdése lett volna, de gondolta, kezdi az elején.

- Hol ismerted meg őket?

- Az iskolában. Az első éjszaka nem tudtam aludni, és lementem a klubhelyiségbe. Ott találtam Jamest, és Siriust, akik már akkor összebarátkoztak, és valami csínyen törték a fejüket. Mikor észrevették, hogy ott vagyok, apád rám vigyorgott, és megkérdezte, hogy van-e valami jó ötletem a gondnok felbosszantására. Volt. Attól az éjszakától kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Csatlakozott hozzánk még egy fiú, Peter. Mi voltunk a roxforti arany négyes. A tanárok réme, a diákok kedvencei. Mind különbözőek voltunk, de nagyon jól kiegészítettük egymást. És ők akkor sem hagytak el, ha bajban voltam… Aztán negyedikben apád beleszeretett anyádba, aki viszont nagyképűnek, és gyerekesnek tartotta őt. Ő volt a legszebb lány az évfolyamunkon, és a legokosabb is. Rengeteget tanult, és cseppet sem értékelte James humorát. Istenem, mennyit nevettünk, azt nézve, hogyan próbálja magára vonni Lily figyelmét! De egészen hetedikig édesanyád ellenállt. De én meg ő egyébként is jó barátok voltunk. Sokszor tanultunk együtt, és mindig kiállt értem. Azt hiszem, nála jobb párt el sem tudtam volna képzelni apád mellé. James a kedvéért megkomolyodott, tanult, felhagyott a kalandozásokkal. És vele együtt mindannyian. Aztán az iskola után összeházasodtak, és soha olyan boldog párt nem láttam. Akkor teljesült ki az örömük, mikor te is megszülettél. Mindannyian a szüleidnek éreztük magunkat egy kicsit, és Dumbledore is imádott.

Harry szíve szaporán dobogott, nem merte félbeszakítani a másikat. Eddig még soha nem hallott ennyit a szüleiről. Petúnia csak annyit mondott, hogy meghaltak. Ennyit hitt el neki, legalábbis. Persze lehordták őket mindennek ezen kívül, de ő nem is akart figyelni rájuk. Most pedig a szívében élő árnyképek megelevenednek, tulajdonságokat, múltat kapnak. Anyja jószívű, okos, kedves lány volt, apja pedig egy bolondozó kamasz, majd egy büszke szülő. Szerették őt. Ez az ember itt mellette szintén szerette. Talán még most is…

- Akkor jött a jóslat. Lily rettegett tőle, hogy rád lehet igaz, és elbújtak. De elárulták őket, és Voldemort rátok talált. Ők meghaltak, te pedig állítólag elveszítetted a varázserődet, és elküldtek a rokonaidhoz.

- Miért nem maradhattam mondjuk az igazgatóval? Vagy veled – nézett bizonytalanul a másikra.

- Ó, Dumbledore akkor nagyon megváltozott. Egy kicsit összetörte, hogy nem tudott vigyázni rátok. Tudod, James apja gyerekkori jóbarátja volt, és mikor pár hónappal a születésed előtt meghalt, megkérte, hogy figyeljen a fiára. Ő ezt meg is tette, és megszerette a fiatal házaspárt. Akik aztán meghaltak. Kicsit bezárkózott. Én pedig szerettem volna, ha nálam maradsz, de bizonyos körülmények… - Elhallgatott. Tudta, hogy el kell mondani a betegségét, de nem tudta, a fiú hogy fog rá reagálni.

- Milyen körülmények?

- Tudod, van egy betegségem, ami miatt úgymond kitaszított vagyok. Nem kaphatok állást, nem látnak sehol szívesen. De mielőtt elmondanám, mi bajom, szeretném, ha tudnád, hogy van rá gyógyszer. Nem kell aggódnod a biztonságodért.

- Aggódni? Miért? Ragályos? – néztek rá értetlenül a smaragdzöld szemek.

- Harry, nekem vérfarkas kórom van – jelentette ki nagy sóhajjal.

A másik megtorpant, és megfogta az ő karját is, hogy álljon meg.

- Ez itt mit jelent? Olyan, mint a képregényekben, és tévékben? Havonta egyszer vérfarkassá változol, és embereket mészárolsz le? – az utolsó félmondatot viccesen tette hozzá, mert a férfi abszolút nem nézett ki tömeggyilkosnak, még szemmel látható karmolásaival, és sebeivel sem. Valójában nála jámborabb kinézetű embert nem sűrűn látni…

- Nem egészen úgy, ahogyan a könyvekben. Valóban átváltozom teliholdkor, de erre van egy szerem, amitől egész éjszaka alszom, és nem ártok senkinek. Lényegében az egyetlen hátrány az, hogy előtte, és utána egy hétig nagyon gyenge vagyok…

- Akkor miért közösítenek ki? Ha, mint mondod, nem bántasz senkit, és nem vagy veszélyes?

- Ez a gyógyszer egy új fejlesztés. Azelőtt le kellett magam kötözni, ha eljött az idő. Sokan vannak, akik ma is így tesznek, hisz a főzetet nehéz elkészíteni, és drága. A megítélésünkön az sem segít sokat, hogy Voldemort oldalán sok vérfarkas szállt harcba, rettegést hozva az emberekre, hisz a kór ragályos. Ha átváltozott alakomban megtámadnék valakit, és bármi belőlem érintkezne a vérével, akkor megfertőződne. És ez végleges.

- De… a szüleim is barátkoztak veled.

- Igen, ők különleges emberek. Mikor megtudták, akkor sem hagytak el, sőt, sokat segítettek saját magam elfogadásában.

Időközben tovább indultak, és kiértek a parkból. Már Harry is tudta, merre járnak, hisz erről jött.

- És te… Támadtál már meg embert? – jött az óvatos kérdés.

- Igen, egyszer. Nem direkt volt, és nem is lett belőle semmi gond, mert megakadályoztak. De örök emlék marad, az biztos. – Mindezt szomorúan mondta, mert azt hitte, a fiú fél tőle, de a következő mondatakor rájött, hogy nem azért kérdezte.

- És milyen érzés? Mert tudod… - tétovázott. – Nekem a jóslat szerint meg kéne ölnöm Voldemortot. De én nem akarom! És el sem tudok képzelni olyan helyzetet, amikor nemhogy megtehetném, de megtenném. Tudom, hogy szörnyűségeket tett. A szüleimet is ő… ölte meg. És ezért gyűlölöm is, tiszta szívemből, hiszen elvette tőlem egy szerető család lehetőségét. De még most sem tudnék végezni vele. Ez szerinted ostobaság? – nézett szégyenlősen kirohanása után Remusra, aki egy ideig csendben ment mellette, majd mikor már lemondott a válasz lehetőségéről, az mégis megszólalt.

- Nem vagyok rá büszke, de öltem már embert. Fiatalabb voltam, mint most te. Jamesékkel voltunk egy megfigyelésen, és a halálfalók rajtunk ütöttek. Valószínűleg elárultak minket. Túlerőben voltak, de mi egy összeszokott trió voltunk, nem tudtak áttörni a védelmünkön, ezért erősítést hoztak. Valahogy elszakadtam a többiektől. Mindenfelől fekete taláros halálfalók, repülő átkok jöttek. Segítséget hívtam, és meg is érkeztek, de nem elegen. Még mindig szorongatott helyzetben voltunk, mindenki bevetett mindent. Én egy volt évfolyamtársammal párbajoztam, aki mindig is utált engem. Egyre fáradtunk, és… Egy erős hátráltató ártást küldtem rá. Hátra repült, és nekiment egy fának. Eltört a gerince. Ott, azonnal meghalt… Emlékszem az érzésre azóta is, rémálmaim vannak róla. Akkor semmivel sem törődve leültem mellé, és csak néztem. Néztem, ahogy már nem emelkedik a mellkasa, ahogy sápad, láttam fennakadt szemét. Azóta már mást is megöltem, de ez az eset maradt meg jobban.

- Tehát idővel könnyebb? – kérdezte szomorúan a hallott történet miatt Harry.

- Az ölés sose könnyű. Ha normális vagy, márpedig a jelek szerint az vagy, akkor mindig ódzkodni fogsz ettől. Akkor aggódnánk, ha nem tennéd. De akit meg kell ölnöd, az sok ezer ember haláláért felelős. Én akkor nem azért öltem, és azóta sem, hogy magamat védjem. Hanem azért, hogy másokat. Ha megismered a többieket, te sem akarod majd őket holtan látni. És a biztonságukhoz sajnos Voldemort halála kell, amit a jóslat szerint csak te érhetsz el. Mi itt leszünk, segítünk. Felkészítünk, és kiképzünk.

- De… Tudni fogom, hogy mindez azért lesz, hogy öljek.

- Nem csak azért. Megtudtuk, hogy mégis varázsló vagy. Visszakaptunk, és ha nem ez lenne a helyzet, akkor is oktatnánk. Lehet, hogy kicsit lassabb tempóban, de ugyanezt tennénk.

Erre Harry nem tudott mit mondani. Elmerült gondolataiba, ahogy a mellette menő is, és ez a csönd most nem zavarta. Kellemes volt, nem feszültséggel teli.

Nemsoká visszaértek a Grimmauld tér tizenkettőbe, felmentek a lépcsőn, majd egy sor nyitóvarázslat után beléptek az előtérbe.

- Most menj aludni. Holnap zűrös napod lesz – mondta Remus, és a másik elindult fölfelé, de a másik halk hangja még egyszer visszafordította.

- Szeretném, ha maradnál, Harry. Meg szeretném ismerni az egyetlen olyan embert, akit a rokonomnak mondhatok, és még él. Kérlek, gondolj erre is, mielőtt döntesz. – Ezután eltűnt a folyosón.

Harry fellépkedett az első emeletre, a szobájához ment, és kinyitotta az ajtót, mire szemből egy gúnyos hang érdeklődött:

- Felkeljek, és bezárjam az ajtódat, vagy képes leszel végre lenyugodni, és aludni?

A kérdezett szélesen elvigyorodott, és visszaszólt:

- Ne kelj fel, maradok holnapig. – Egy gúnyos horkantást hallott még, mielőtt magára csukta a szobáját.

Levetkőzött megint, és bebújt az ágyba. Lehunyta a szemét, és egyből el is aludt, miközben egy apró mosoly látszott a száján az utolsó gondolata miatt, miszerint:

Ezek az emberek féltettek.

Megint csak nagyon szívesen venném a hozzászólásaitoknak.^^ Még a "hagyd már abba,mert olyan..." jellegűeknek is örülök! A "tök jó volt, folytatást!" típusúaknak szintén. Csak írjatok!XD