Úgy érezte, nézik. Hason fekve aludt eddig, de most valamire felébredt. Az ajtó felé fordította fejét, de a hajától semmit sem látott, hát kisöpörte a szeméből. Az ágyától egy méterre egy kislány állt, akinek égővörös, göndör haja volt. Rózsaszín pizsama volt rajta, amit furcsa állatok díszítettek, és hosszú nadrág alól kikandikáltak apró lábujjai. A kezében egy furcsa lófélét tartott, aminek szarva volt, emlékei szerint unikornisnak hívják az ilyet. Furcsa módon az állat is őt nézte, és határozottan kivehető volt, ahogy lélegzik.

A látogatójának hatalmas barna szemei voltak, amik most csodálattal meredtek rá.

- Szia! – köszönt rá a kislányra, mire az elmosolyodott, megmutatva, hogy bizony két foga is hiányzik.

- Szia! Ugye nem én ébjesztettlek fel? Mejt mami azt mondta, hogy azt nem szabad – csacsogott a kicsi. – Bjiana vagyok. Te pedig Hajjy Pottej, ugye? Tényleg nagyon szép szemed van ám!

Harry elvigyorodott. Csak az ilyen kicsi gyerekek tudnak ilyen kötetlenül beszélni. Ez idővel lekopik róluk, de most még ami a szívükön, az a szájukon.

- Igen, a nevem Harry Potter, és nem, nem te keltettél fel. Örülök, hogy találkoztunk, Briana. Hány éves vagy?

- Máj négy– mondta büszkén, és szabad kezével meg is mutatta.

- Az már igazán szép kor – bólogatott megértően az ágyban fekvő, majd vigyázva, hogy ne csússzon le a takarója, felült. – És mondd csak, nem keres téged valahol az anyukád?

- Háát… - pirult el a kislány, átmenetileg láthatatlanná téve az arcán szétszórt szeplőrengeteget. – Azt hiszi, fogat mosok. És mostam is, látod? – kérdezte vicsorogva, ezzel hite szerint kétség nélkül bebizonyítva a fogmosás tényét. Harry mosolyogva rábólintott. – De máj kész voltam, és unatkoztam. Lejöttem megnézni, most itt vagy-e.

- Most?

- Este is lejöttem, de nem voltál itt. Pedig a mami azt mondta. Aztán papszi elment, és visszahozott. Az én apukám nagyon ejős, és bátoj ám! – Kihúzta magát, és látszott, hogy nagyon büszke az édesapjára, Harry pedig leszűrte, hogy akkor valószínűleg ez itt Ron kislánya, hisz a vörös haj elég szembetűnő hasonlóság, na meg a szájformájuk is egyforma volt. Persze a kicsiről még nem kopott le a gyermeki pufókság, de azért felismerhető volt.

- Tehát te vetted észre, hogy eltűntem?

- Igen, és nagy kavajodás is lett belőle! – bólogatott tágra nyílt szemekkel Briana. – Mami alig tudott utána elaludni, a papi meg későn jött csak meg, én már nem is emlékszem já. És most Pejselus bácsi is mufujc. Ezt a mami mondta így. Mit jelent a mufujc?

- Azt, hogy rossz kedve van – magyarázta vigyorogva a fiú, hisz nem használta volna a másikra a mufurc kifejezést. Az olyan… komolytalan. A gyerekek szoktak azok lenni, vagy az öregek. De Perselus? Őrá a komoly, a komor, vagy legrosszabb esetben a mogorva jelző illene…

- Hát az igaz. Báj neki mindig jossz kedve van. A múltkoj bementem hozzá a… konyhájába, és csúnyán nézett jám – görbült lefelé a lányka szája. Látszott, hogy nincs az ilyenez hozzászokva. – Aztán felemelt, és kijakott. Meg azt mondta, hogy oda tilos bemennem. Miéjt? – Már a szemei is könnyben úsztak, félő volt, hogy itt és most elsírja magát.

- Biztosan csak féltett téged. Egy konyhában sok veszélyes dolog van ám! – próbálta csitítgatni. – És nincs is ott semmi érdekes. Inkább örülj, hogy nem kell oda bemenned – mosolygott rá, és Briana viszonozta a gesztust, mintha az előbb nem épp sírásra készült volna. – Honnan van ez a szép állatod? És hogy híják? – mutatott a kicsi unikornisra, hogy teljesen elfeledtesse a lánnyal a Perselusos történetet.

- Ő itt Albi, és Albi bácsitól kaptam. Ő az én kejesztapukám. Albi pedig a legbátjabb unikojnis a világon. Mindig megvéd. – Magához ölelte Albit, a legbátrabb unikornist, a sörényébe fúrva az arcát.

Halk kopogás hallatszott, majd kitárult az ajtó, és egy göndör barna hajú nő sétált be rajta, és a kislány felé vette útját.

- Briana! Nem megmondtam, hogy majd ha felébredt, találkozhatsz vele? Már mindenütt ker… - mondta halkan.

- De mami! Máj felkelt! – mutatott szidott az ágy felé. Az anyuka megtorpant, majd az ágyban lévőre nézett.

- Óh. Hello! – intett a kezével, majd idegesen a füle mögé simította arcába lógó tincseit.

- Hello – Harry is zavarban volt kissé, hisz egy pólóban, és egy alsónadrágban ücsörgött. – Harry vagyok.

- Tudom. – Most az anyuka pirult el, ahogy nem sokkal ezelőtt a lánya. – Azaz… Az én nevem Hermione, és ez az ördögfióka itt a lányom. A férjemmel már találkoztál. – mondta mosolyogva, a kezdeti félszegségből kilábalva.

- Igen, emlékszem – bólintott a fiú. – Hmm… Lehet itt enni valamit? – váltott témát.

- Persze. Lenn a konyhában. Ron anyukája már alig várja, hogy megismerjen.

- Akkor én felöltöznék… - nézett vágyakozón a szekrény felé, ahova a nadrágját dobta.

- Ja, igen. Akkor mi megyünk is. A konyha a lépcső melletti ajtóból nyílik. Ott majd találkozunk. – Megfogta kislánya vállát, és kitolta a szobából, miközben már el is kezdte szidalmait: - Mondtam, hogy nem gyere be! Biztosan te ébr… - Hangja elhalt, mikor becsukta maga mögött az ajtót.

Harry felpattant az ágyból, és a szekrényhez lépett. Ahogy odaért, felfedezett mellette egy másik helyiséget. Egy fürdőszobát, amiben ott sorakoztak a cuccai.

Megkönnyebbült, hisz a kontaktlencse levétel már nagyon esedékes volt. Meg egy fürdés is.

Dumbledore az emeleti könyvtárszobában ült a kanapén. Fáradt volt, de nem a nyugtalan éjszaka miatt, hanem mert tudta, hogy nehéz nap vár rá megint, már oly sok év óta. Lassan belefásul. Felcsillant a remény, de elszámította magát, hisz Harry nem úgy reagált, ahogy ő várta. Bár lehet, hogy túl optimista volt, hisz ha belegondolt a fiú helyzetébe, nem is volt meglepő a dolog.

Annyira hasonlít az apjára! Ugyanaz a szemforma, bár a színe a Lilyé. Ugyanaz a makacsságot sugárzó áll, és helyes arc, ami Jamest a nők kedvencévé tette. A haja fekete, bár a fiú megnövesztette, és felkötve hordja, ami idősebbnek mutatja a koránál.

Tegnap este, mikor megtalálták, Harry szégyenkezett. Még a szemébe se mert nézni, pedig semmi oka nem volt rá. Dumbledore egyedül magában csalódott, hisz úgy tűnik, előrelátása sem a régi már. Meg sem fordult a fejében, hogy a fiú el fog szökni, egyszerűen sokkolta a hírekkel, majd magára hagyta. Mint akkor, huszonhárom éve…

Megvárhatta volna, míg magához tér, és megnyugtathatta volna, hogy nincs egyedül.

És most ezt is fogja tenni!

De előbb vár rá egy kellemetlen vita, egy kemény vitapartnerrel…

Ahogy erre gondolt, kopogtak a helyiség ajtaján, majd a bebocsátás után beviharzott Perselus Piton. Sötétkék farmernadrág volt rajta, egy fekete, rövid ujjú inggel, ami szabadon hagyta az alkarján fehérlő kötést. A férfi a szokásosnál is komorabbnak tűnt.

- Hivattál, Albus – ült le munkaadójával szemben, egy fotelba.

- Igen, barátom. Azt hiszem, van egy félbehagyott beszélgetésünk – bólintott az öreg.

- Volt időm töprengeni az ajánlatodon, hogy maradjak a főhadiszálláson, míg keresnek. De most beszéljünk őszintén. Amíg a Nagyúr él, én a legkeresettebb ellenfelei között leszek számon tartva, az pedig, a Megmentőnket nézve, még elég sok idő. Túl sok. Ne akarj engem bezárni!

- Rendben, beszéljünk őszintén. Huszonöt éve vagy kém a mi oldalunkon, és meggyőződésem, hogy komoly szerepet játszottál abban, hogy Voldemort még nem tört hatalomra. Szerinted ezt Ő nem tudja?

- De…

- Nincs de. Beszéltem Dracóval, és elmondta, hogy a parancs szerint, aki meglát, az vagy elfog, vagy megöl. Aki kezei közül sértetlenül kisétálsz, egy napot tölt el Voldemort karmai közt a kínzókamrában. Szerintem ez elég erős motiváció. Te mit gondolsz?

A bájitalmester elsápadt a hallottakra, hisz ő is élvezte már a Nagyúr vendégszeretetét, de még órákra is túl sok. Egy nap, az szinte egyenlő a kínhalállal.

- Nincs esetleg valami feladat külföldön? Vagy vidéken? Nem bírom a bezártságot… - A témaváltással elismerte Dumbledore igazát.

- Szükségem lesz rád itt.

- Ugyan miért? Mit tudok csinálni a kémkedésen túl? – kérdezte nem kevés öniróniával a hangjában Perselus.

- Amit eddig is. Mint szakértő, segíthetsz a megbeszéléseken, és te főzöd a Rend számára a bájitalokat. És lenne még valami.

A tanár felhorkant, hisz tudta, mi jön.

- Potter.

- Igen, szeretném, ha kivennéd a részed a taníttatásából.

- Miért pont én? Miért mindig engem akar mellé helyezni? – értetlenkedett a férfi.

- Bízom benned, barátom, és hatalmas tudással rendelkezel, mind a bájitalok, mind a sötét varázslatok, és azok kivédése terén. És nem mellesleg te ismered a legjobban Voldemortot.

Perselus elgondolkodva meredt a semmibe. Ha tétlenül kéne ülnie valahol, abba belebolondulna. Viszont a fiúban van lehetőség. Érezte a varázserejét, ami hatalmas, még ha ő maga kételkedik is benne, ráadásul kapott egy különleges, egyedi pálcát. Mindemellett nem is olyan elviselhetetlen. Jól tűri a szarkazmusát, és néha még vicces is. Értelmes, és elég idős már ahhoz, hogy ne legyen olyan idegesítő, mint az elsős tanulói.

- Rendben, segítek neki. De egy feltétellel.

- Mi lenne az? – Dumbledore már sejtette a választ, de a másik szájából akarta hallani.

- Én leszek a főnök a nevelésében. Én döntöm el, mikor, milyen, mennyi órája van, és mikor léphet a következő szintre. És ti nem szóltok bele, még ha túl keménynek láttok is.

Most az igazgató merült a gondolataiba. Érezte, hogy ez lesz a feltétel, de nem tudta, hogy mit válaszoljon. Azaz tudta, hogy igent fog mondani, de nem sejtette, hogy ez milyen hatással lesz a jövőjükre. Perselus valóban képzett varázsló, az egyik legjobb, akit ismer, ráadásul betéve tudja a sötét varázslatokat is. És Harry bízik benne, ahogy még a világukban senki másban. De nincsenek illúziói, a férfi kemény tanár, a legtöbb roxforti diáknak túl kemény is.

Harry Potter nehéz időszaknak néz hát elébe…

- Rendben, elfogadom a feltételed. De Perslus! Ne hidd, hogy hagyni fogom, hogy kegyetlenkedj vele. Ha túlzásba viszed, bele fogok szólni. Természetesen védekezhetsz, de én fogom kimondani a végső szót.

- Ez megoldható. Milyen arányban tervezzem a képzését?

- Voldemorttal kell megküzdenie. Ez azt jelenti, hogy az idő múlásával mindenki át fogja adni neki tudása legjavát. Először szeretném, ha te vezetnéd rá az alapokra, ha ez megoldható, már a köztetek fennálló kapcsolatot erősítendő – nézett kérdően a másikra, aki beleegyezően bólintott. – Okklumenciát, és legilimenciát mindenképpen tanulnia kell, ez nem kérdés. A többit majd te meglátod, mennyire tehetséges. Ha sejtéseim bebizonyosodnak, akkor a mágia magasiskolájába is bevezethetjük egy idő után.

- Én is így gondoltam. Akkor holnap elkezdjük – mondta határozottan Perselus.

- Lassan a testtel, barátom. Én tegnap tettem egy ígéretet. Ha ma nem sikerül rábírnunk a maradásra, akkor vége. Elmegy, és nem tartjuk vissza.

- De Albus! Nem gondolhatod komolyan! A jóslat világosan kimondja…

- Ő egy ember, Perselus – szakította félbe halkan az igazgató, a kitörni készülő kiabálást. – Egy érző, gondolkozó lény. Nem tarthatjuk itt akarata ellenére, hisz akkor már eleve elbuktunk.

- Igazad van… - sóhajtott a bájitalmester, majd kihúzva magát hivatalos hangnemet vett fel. – Mint értesültem, a gyűlés egy órára halasztva. Engedélyeddel elmennék, és pár holmit elhoznék a Roxfortból.

- Tégy, ahogy jónak látsz – bólintott Dumbledore, majd mikor alkalmazottja már az ajtónál járt, még hozzátette: - Küldd be Harryt, légy szíves, ha már felkelt.

- Rendben – válaszolt a férfi, majd kinyitotta az ajtót.

- Vigyázz magadra, barátom. – Hallotta még az öreg hangot maga mögül, mielőtt becsukta az ajtót.

Aggódott az igazgatóért. Egyik pillanatban reményteli és fiatalos, a másikban egy megfáradt öregember. Ha most nem sikerül neki meggyőznie a fiút… Hát, az lehetetlen. Ha törik, ha szakad, Harry Potter itt marad, és szembenéz a végzetével, ezt ő, Perselus Piton mondja.

Frissen mosott, leengedett hajjal, világoskék melegítőben, mezítláb lépkedett lefelé a lépcsőn, miközben azon töprengett, hová tűnhettek a cipői, papucsai. Volt egy olyan érzése, hogy Perselus lehet a dolog hátterében, és vigyorogva értette meg az okát. Úgy gondolja, ezzel itt tarthatja. Hát, félig meddig sikerült is, mivel most nem is állt szándékában bárhová menni.

Leért a lépcsőn és megtorpant egy pillanatra, mikor meghallotta a konyhából kiszűrődő neszeket. Beszélgetés, nevetés, edények csörömpölése, vízcsobogás. Szokatlan dolog volt ez neki, de megmelengette a szívét.

Benyitott, mire csend támad, és mindenki ránézett. Már azon gondolkozott, hogy ugyanazzal a lendülettel, amivel benyitott, ki is megy, mikor az élet újra megindult.

Az asztalnál már rengetegen ültek, már az ő egyedül elköltött reggeli étkezéseihez képest.

Ott ült Ron, Hermione, és a kis Briana, Mellettük Remus, és egy vékony, tűzoltókocsi-piros hajú, kedves arcú nő, és épp sugdolóztak valamin. Aztán ült ott még egy ikerpár, akik Ron rokonai lehettek, mert a vörös haj stimmelt. Felálltak, és elindultak felé, otthagyva az eddig velük beszélgető szintén vörös lányt.

- Szevasz, Harry! Én Fred vagyok, és ez itt…

- George. Örvendünk! – mutatkoztak be széles mosollyal, azzal a fajtával, amit nem lehet nem viszonozni.

- Sziasztok! – ráztak hát kezet vigyorogva.

- Halljuk, micsoda kavarodást okoztál tegnap este! – ütögette meg a vállát az egyik. Emlékei szerint Fred.

- Bizony. És mi pont most nem voltunk itt! Pedig egy kis huligánüldözésben mindig benne lennénk! – folytatta a másik, szemöldökét mókásan felhúzogatva.

- Hát… Annyira nem élveztem személy szerint, de ha ti mondjátok… – mondta Harry bizonytalanul.

- Ne aggódj, ha megtanulod kezelni a pálcád, majd kilógunk, és ellátjuk a bajukat! – kacsintott rá az, amelyiknek egy aranyszínű pötty volt a szemében. Körülbelül ennyi különbség volt a kettő között, meg a hangjuk tért el egy kicsit.

- Fred Weasley! Meg ne halljam, hogy esténként muglikat hajkurászol a parkban! – jött az ingerült hang a tűzhely felől, majd elindult feléjük egy pufók vörös asszony, egyik kezében fakanállal, a másikban pálcával. Mikor odaért, egy kicsit ráütött mindkét fiú fejére, akik csínyen kapott gyerekként húzták be a nyakukat a mellükig sem érő nő előtt.

Nagy sóhaj kíséretében, mintha ez napi vita lenne köztük, elfordult a kettőstől, majd Harryre mosolygott.

- Üdvözöllek a főhadiszálláson, drágám. A nevem Molly Weasley, és ez a két Merlin-átka az én fiam. Ront már ismered, és az asztalnál ott ül még a lányom, Ginny. Kicsim, gyere ide! – emelte fel a hangját.

Csatlakozott hozzájuk az utolsó vörös hajú is a helyiségben. Egy bő piros pulcsi volt rajta, az elején egy hóbagollyal. A piros és a vörös éles kontrasztot alkottak egymással, amit csak kiemelt a fekete farmer, ami még rajta volt.

Hosszú haja a derekát söpörte, és az ő arcát is, akárcsak Brianáét, rengeteg szeplő borította, de jól állt neki. Arca fáradt volt, szemei karikásak, látszott, hogy alig bír ébren maradni.

- He… - a köszönése félbeszakadt, egy kiadós ásítás miatt. - …llo! Bocs. Ginny Weasley vagyok, örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott rá a lány, és végre teljesen kinyitotta a szemét, megmutatva annak különleges színét. Sárgásbarna írisze volt, és körülötte, mintegy kiemelve, és keretbe foglalva azt, egy fekete sáv húzódott.

- Szia. Én is örülök – mosolygott vissza rá Harry.

- Ne haragudjatok, de ha csak egykor lesz a gyűlés, akkor én most hazamegyek, és bekómázok az ágyba. – Majd fáradtságának bizonyítékául még egyszer ásított.

- Menj csak kicsim. Csak el ne aludj, Dumbledore azt mondta, fontos dolgokról kell beszélnünk.

- Jó, anya… - forgatta meg szemeit a lány, majd intve nekik kiment.

- Tudod, általában udvariasabb, de most már lassan egy hete éjszakai műszakban van a Szent Mungóban, és ez kikészíti.

- Szent Mungó? – kérdezte értetlenül Harry.

- Ja, persze, de szétszórt vagyok! – nevetett zavartan az asszony. – Hisz te nem tudhatod. Az egy kórház, ahogy a muglik mondanák. Ő ott gyógyító. De hagyjuk most ezt! Biztosan éhes vagy – terelte másra a szót, és szinte felragyogott az arca a mosolyától. – Mit szeretnél? Bármit elkészítek neked, csak szólj!

- Hát, egy kávét, és egy rántottát megköszönnék.

- Azonnal hozom is – mosolygott rá még egyszer, majd fiaihoz fordulva elkomorodott. – Mutassátok be mindenkinek. De rendesen ám! – fenyegette meg őket még egyszer a fakanállal, majd elment a tűzhely felé.

Az ikrek vigyorogva maguk közé karolták az új jövevényt, és az asztalhoz vezették.

- Fred, testvérem. Vajon hol kezdjük eme színes kompánia bemutatását? – bohóckodott George dagályosan beszélve.

- Ó, lelkem másik fele, én úgy vélem, az lenne a leghelyénvalóbb, ha az asztalfőtől haladnánk jobb kéz felé.

- Szívemből szóltál, cimbora.

Harry alig bírta ki, hogy ne röhögjön fel hangosan. A két fiú láthatóan teljesen bolond volt…

Odaléptek hát az asztalfőhöz, és magukkal húzták egy hajolásba az ott ülő férfi előtt.

- Engedelmeddel bemutatom a halálfalók és egyéb gonosztevők rémét, az egyszeri és utánozhatatlan aurort, Alastor Mordont, alias Rémszemet.

Az ősz hajú, ijesztő külsejű férfi elvigyorodott, még feltűnőbbé téve orrának hiányosságát, miközben egyik szeme őket figyelte, a másik mellettük elnézve az ajtóra fókuszált.

- Hello, Potter. Hallottam a tegnap esti kalandodról. Tudom, kikkel akadtál össze, jómagam már többször próbáltam őket jó modorra oktatni, de valahogy mindig elfelejtik – jót nevetve saját poénján visszafordult ennivalójához, és még annyit mondott: - Sejtésem szerint lesz még dolgunk egymással.

Az ikrek tovább rángatták a kissé elhűlt fiút, miközben halkan sugdostak a fülébe.

- Ne ijedj meg tőle, csak a rosszfiúkat bántja. De őket nagyon. A szemét, meg az orra egy részét is rájuk áldozta, sőt sejtésünk szerint ép eszének egy részét is. Ezt úgy értsd, hogy nála paranoiásabb ember nincs a földön…

Időközben a következő emberhez értek.

- Ő itt Tom Felton. A Minisztériumban dolgozik, mint aktatologató, és egyes számú közellenség, mert mindenki tudja, hogy a jó Dumbledore oldalán áll. – A bemutatott elhúzta a száját ezekre a szavakra, de végül elmosolyodott, és kezet nyújtott Harrynek.

- Örvendek. Valóban, nemrég elég nyíltan kifejtettem azon véleményem, miszerint az igazgató az egyetlen értelmes és döntésképes varázsló napjainkban. Hagy ne mondjam, nem arattam vele tetszést a minisztériumi talpnyalók között, és most az örökbefogadások részlegén dolgozom. Nem panaszkodom, hisz sokkal nyugalmasabb, mint a Külügy, de mégis…

- Köszi, Tom! Majd később elmeséled – mentette ki őket Fred, majd mentek is tovább, és ezúttal nem kellett nógatni a középen lévőt.

- Értelmes figura, de be nem áll a szája. Van egy hasonló testvérünk, majd őt is megismered. Bár sok örömöd nem lesz benne… - súgta a fülébe George.

- Ez itt Madame Rosmerta, a legbájosabb, és legbelevalóbb kocsmárosnő, akit ismerünk – mondta a következő bemutatást hangosan, mikor egy ötven körüli, szépvonású nőhöz értek.

- Hello, Harry – üdvözölte mély alt hangján, és érdeklődve nézte a sebhelyét a homlokán. – Örülök, hogy megismerhetlek. Tudod, mennyire hasonlítasz az apádra?

- Ööö… nem igazán. Még sosem láttam róla fényképet.

- Nem-e? – kiáltott fel Rosmerta. – Ezt gyorsan orvosold! Legközelebb hozok párat, bár biztos vagyok benne, hogy több ittlévőnek is van.

- A Rendből ismeri apámat?

- Ó, nem! Már elsős korukban az én kocsmámban múlatták az időt. Mindig le tudtak venni a lábamról. – Harry erre a jellemzésre elmosolyodott, mire a nő is. – Pont ezzel a mosollyal győztek meg mindig, hogy ne szóljak Albusnak! – felnevetett. – Azt hiszem, egyszer leülhetnénk beszélgetni. Tudok pár történetet, ami biztosan érdekelne.

- Alig várom! – vigyorgott üdvözülten a fiú, miközben tovább rángatták.

- Ugye, hogy te is beleszerettél? Mindenki bele szokott! – sóhajtott Fred.

- Bizony. Ő a legtutibb csaj. Ha tudnám, hogy hozzám jönne, megkérném… - ábrándozott George, ezzel testvérére hagyva a következő bemutatást.

- Most pedig ismerkedj meg ezerarcú barátnőnkkel, a társaságok színfoltjával, a nagyszerű Nymphadora Tonksszal!

A Remus mellett ülő nő elvigyorodott, majd felállva meghajolt feléjük.

- Szolgálatukra, uraim – szalutált utána viccesen, amit az ikrek is utánoztak, bár a szalutálásnál a másik fejéhez emelték a kezüket.

Miután ezen kinevették magukat, a nő leült, és mivel úgy látta, ő az utolsó bemutatandó, a velük szemben álló székekre mutatott.

- Üljetek le, és hagyjátok végre szegényt enni – szólt kedvesen az ikrekre, akik magukkal húzva Harryt, le is ültek.

A zöldszemű fiú pont Briana mellé került ezzel, aki tapsikolva fejezte ki e feletti örömét, mert a szája tele volt.

Jött Mrs Weasley, és lerakta elé a kért ételt és italt, majd szórakozottan megsimogatta a fejét, és továbbállt.

Harry mélyet szippantott a sonkás, hagymás, kolbászos rántotta illatából, majd megragadta a villáját, és enni kezdett. Miközben rágta a falatokat, vigyorogva szemlélte az asztaltársaságot, és nagyon jól érezte magát.

Elszórakozott Mordon búgócsigaként pörgő szemén, és elpirult, akárhányszor Madam Rosmerta rámosolygott. Az ikrek előtte, fölötte, és mögötte átnyúlva piszkálták egymást a villáikkal, miközben az anyjuk pörölt velük.

Remus és Tonks vele szemben beszélgettek, de úgy, mintha egy külön világban lennének. A válluk egymásnak támasztották, és mosolyogva súgták szavaikat a másik fülébe. A néha rá vetett pillantásaikból sejtette, hogy róla is beszélnek, de most ez sem érdekelte.

Majdnem kiköpte a kávéját, mikor a tűzhely felé tévedt a tekintete, és észrevette, hogy azon a serpenyők és lábasok magukat kavargatják, a mosogatóban pedig szorgalmasan járt magától a mosogatórongy, és amivel kész volt, az automatikusan a szárítóba lebegett.

Hát erre is jó a varázslat, nem csak a gyilkolásra. Ez a tudás egy kicsit felszabadultabbá tette, egészen addig, míg ki nem vágódott a konyha ajtaja, és meg nem jelent benne Perselus, mogorván összekulcsolt karral.

- Dumbledore szeretne veled beszélni. Ha kész vagy, odavezetlek.

Harry bólintott, felállt, majd követte az előtte lépkedő férfit az első emeletre, ahol az egyik ajtónál megállva bekopogott. Kihallatszott a „Gyere be!” felkiáltás, mire a tanár felé fordult, és metszően ránézett.

- Gondold meg, mielőtt döntesz, Potter. Nem menekülhetsz életed végéig. – Azzal elfordult, és leviharzott a lépcsőn, egy ideges fiút hagyva maga mögött.

Nagyon örültem a sok kedves hozzászólásnak, szereztetek nekem pár jó napot!^^ Imádlak titeket!*virtuális ölelést küld minden olvasójának*