Harry óvatosan nyomta le az ódon rézkilincset, de nem azért, mert félt, hogy szétmállik a kezében, hanem mert nem tudta, bent mire számíthat. Abban biztos volt, hogy Dumbledore-t találja odabent, de milyen hangulatban?

Már félig kitárta az ajtót, de még mindig nem lépett be, mikor meghallotta a vidám hangot:

- Gyere be nyugodtan, nem tervezem a megátkozásodat, és a leszidásodat sem.

A kint álló, aki most már ostobának érezte magát félelmeiért, egy nagy lélegzetet véve bement.

Csak pár lépést tudott tenni, ugyanis annyi idő kellett, hogy agya felfogja a látottakat. Akkor megtorpant, és ámulva nézett körbe. Egy könyvtárszobába jutott. Ha Perselusnál sok volt a könyv, akkor itt rengeteg. Kétszeresen. Hatalmas helyiség volt, és minden falát polcok borították, amiken könyvek sorakoztak katonás rendben. Meg sem tudta volna tippelni a számukat.

Szétszóródva különböző ülőalkalmatosságok voltak, mindegyik mellett egy kis olvasólámpaszerű valamivel, bár nem volt rajtuk se gomb, se zsinór.

Középen egy kör volt kialakítva két kanapéból és két kényelmesnek tűnő fotelból egy asztal körül. Itt ült az igazgató, apró mosollyal a szája sarkában.

- Ha kigyönyörködted magad, leülhetnél mellém. Valóban nagyszerű látvány ennyi tudást tartalmazó olvasmány a kíváncsi fiataloknak – nézett szét csillogó szemekkel. – Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy ennyire elvarázsolt volna bárminek is a látványa.

- Lehet, hogy mint varázslónak, ez a világ már nem mutathat többet önnek – jegyezte meg Harry, miközben odasétált a másikhoz, és helyet foglalt vele szemben.

- Mindig van új a nap alatt, fiam. Nincs két ugyanolyan nap, két teljesen azonos óra. Én az apró örömöket nem találom az életemben manapság, ha belegondolok. Nem örültem egy szép napfelkeltének már túl régóta, és leszoktam az élvezet miatti evésről is. Kivéve talán az édességekről – tette hozzá mosolyogva, majd világoskék, levélmintás talárjának belső zsebéből előhúzott egy kis erszényt. Kibontotta, majd Harry felé nyújtotta, és mikor az nemet intett, vett magának egy kis cukrot, és eltette a tartót. – Nem olvastam könyvet már évtizedek óta a saját szórakozásomra, mindig volt valami oka, célja a választásomnak. A tekinteted azt sugallja, hogy szereted az írott szót. Nem ajánlanál nekem valami könnyű olvasmányt?

- Hát – vakarta meg a fejét a fiú. Teljesen összezavarodott. Azt hitte, kemény érveket kell felhoznia a maga igazának védelmében, erre könyvekről diskurálnak… - Robert Merlétől az Üvegfal mögött.

- Utána nézek, köszönöm – bólintott Dumbledore, majd felállt, és az egyik polchoz sétált, ahonnan levett egy fekete kötetet. Visszatérve Harry kezébe adta, aki meglepődve vette észre a borítón átfutó villámot, egy teljesen olyat, mint az ő sebhelye.

- Ez a te élettörténeted a nagynénédhez kerüléseddel bezárólag. Ennyit tud rólad a mi világunk. Se nem többet, se nem kevesebbet. Nem a leghitelesebb, hisz rajtad és Voldemorton kívül senki sem tudja, pontosan mi történt, de a legszínvonalasabb a hozzá hasonlóak közül.

A könyvre A Kis Túlélő Tragédiája cím volt nyomtatva, és a háttérben néha éles zöld fény villant, majd átcikázott rajta a villám.

- De hisz csak egy éves voltam, mikor történt. Mi tölt ki akkor egy egész könyvet? – forgatta értetlenül a kezei közt.

- Teóriák a hogyanokról, és a miértekről. Eszmefuttatások a tragikus sorsodról. Dicsőítenek benne, piedesztálra emelnek, ahonnan nincs visszaút.

- De… Nem értem. Miért? Ez egy tragédia volt, maga is mondta. Miért kell engem azért dicsőíteni, amit tudtomon kívül értem el? – A könyvet a térdére fektette, és eltakarta a tenyerével, hogy ne is lássa. Megkínzott tekintettel pillantott fel az idős mágusra.

- Az emberek érdekes lények, fiam. Nézd el nekik ama vágyukat, hogy hálásak szeretnének lenni valakinek. Hálásak, amiért megszűnt a rettegés időszaka, amiért kimehetnek az utcára, biztonságban érezve magukat és családtagjaikat. Te voltál az egyetlen túlélő. A rád kimondott átkot sosem élte túl azelőtt senki, és azóta sem. Ez már önmagában nagy visszhangot keltene, de ugyanez a cselekedet akkori hitük szerint meg is ölte rettegésük kiváltóját. – Miközben beszélt, megint leült, és elgondolkozva simogatta egyik kezével ősz szakállát. – Aztán eltűntél. – Harry szemébe nézett, és úgy folytatta. – Szerintük egy olyan veszteséggel, ami a halálnál is rosszabb. Nem voltál varázsló többé, így hát az ő szempontjukból feláldoztad magad. De éltél valahol. Mindenkinek kell egy tündérmese, és a varázslóké te vagy. Legalábbis a te sorsod. Kell az embereknek a hit, hogy jár köztük valahol egy Harry Potter. Meg tudod ezt érteni? – Összekulcsolta kezeit az ölében, és várakozóan nézett a másikra.

- Megértem. Azt hiszem… - mondta lassan a fiatalember. – De még mindig nem tudom elhinni, hogy csak én ölhetem meg Voldemortot. Miért kéne kilépnem a nyilvánosság elé? Ha elbukom, minden reményük oda, és nem is próbálkoznak tovább. Így viszont tevékenyek, harcolnak. Előbb-utóbb összejön, ehhez én nem kellek – jelentette ki határozottan eszmefuttatása végén.

- Egyrészt igazad van. Ha elbuksz, minden csepp remény oda, de csak a miénk. Nem sokan ismerik a jóslat valódi tartalmát, erről nem szól a legendád, hisz pár nappal ezelőttiig azt hittük, veszett ügy. De abba belegondoltál, hogy Voldemort ismeri? Mindenki ellen a biztos nyereség tudatával száll szembe, elvégre csak te győzheted le. Ekkora önbizalommal nem versenyezhet senki, mert még a tudás is mögötte áll. Egyedül te tudnád meglepni.

- És mégis hogyan? Vágjam hozzá a botom? – fakadt ki Harry.

- Az minden bizonnyal meglepné – mosolyodott el Dumbledore, majd elkomolyodva folytatta: - Szeretnék tőled most bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésem miatt. Nem lett volna szabad úgy rád zúdítanom mindent a megfelelő magyarázatok nélkül, és legfőképpen lelki támogatás nélkül.

- Hát, egy kicsit sok volt egyszerre… - mosolygott kényszeredetten a fiú, akkori viselkedésére gondolva. Nem volt túl érett…

- Mentségemre legyen mondva, igazság szerint tartottam a reakciódtól. Nem tudtam, milyen vagy, mennyire fogsz hinni nekünk.

- Hát, nem tehettem valami jó benyomást… - motyogta lehajtott fejjel Harry, még jobban szégyenkezve.

- Nézz rám, kérlek – hallotta a kedves hangot, és felnézett. Egy határozott pillantással találkozott a tekintete, ami igazat szólt. – Bárhogy másképp reagálsz, talán megijedek. Az egy normális dolog, sőt, A normális dolog, ha nem akarsz embert ölni. Ez különböztet meg minket Voldemorttól. Ő kedvtelésből, szórakozásból öl, mondhatni az a kedvenc elfoglaltsága. Nagyon nem szeretném, ha a gyilkosság gondolata nem taszítana, mert akkor nem lennél megfelelő a feladatra. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne arra gondolj, hogy meg kell ölnöd egy embert, hanem arra, hogy meg kell mentened ezreket.

Tudta, hogy az igazgatónak igaza van, mégis…

- De hogyan tudnám én megölni azt az embert? Nem azt mondták, hogy ő a leghatalmasabb feketemágus? – kérdezte arcát a tenyerébe temetve.

- Ez az, amit már rég tisztáznom kellett volna – jött a nyugodt felelet. – Nem azt várom, hogy két nap múlva állj elé, és vívj meg vele. Mielőtt egyáltalán újra kimehetnél innen, rengeteg tanulnivalód van. Segítünk készülni, átadjuk tudásunk legjavát, amint kész leszel rá. És ez a tanulás addig fog tartani, amíg te magad késznek nem érzed rá magadat.

- És ha sosem jön el az az idő? – hallatszott a halk kérdés a még mindig görnyedten gubbasztó fiú tenyerei mögül, majd felemelte a fejét. Szemében bizonytalanság tükröződött.

- Akkor nem jön el. Ha nem érzed késznek rá magad, akkor nem fogjuk erőltetni, ezt megígérhetem. Csak arra kérlek, hogy próbáld meg. – Felállt, felvette a földről a leesett fekete könyvet, és visszatette a helyére. Ezután nem ült le, hanem ott maradt, és onnan figyelte a másikat. – Adj bele mindent a tanulásba, és tedd meg, ami tudsz. Csak ennyi. Megtennéd ezt, ha nem is értem, akkor a többi ezrekért, akik élete ezen múlhat?

Harry csendben ült tovább. Tisztában volt vele, hogy ez egy nagyon tisztességes ajánlat. Itt lehet, megismerheti a ma látott embereket, megtudhat mindent a szüleiről, és még varázsolni is megtanítják. De egyelőre nem érezte volna tisztességesnek elfogadni, hisz úgy érezte, sosem lesz kész arra, amit elvárnak tőle.

- És ha már most tudom, hogy nem akarom? – kérdezte halkan a még mindig álló Dumbledore-ra nézve.

- A jövő útjai kifürkészhetetlenek, fiam. Ha elkezdesz tanulni, néhány eszméd alapjaiban fog megdőlni. Nem tudni, melyik után érzed majd azt, hogy kész vagy, de egészen biztosan nem az eljövendő pár hónapban, de lehetséges, hogy évben sem. De ez a sorsod, és egyszer kész leszel a beteljesítésére. Ne gondolj arra, hogy mit kell majd tenned. Tanulj, légy nyitott, csak ennyi. – Egy percig újra csönd szállt a szobára. - Tehát? Hogyan határozol? – kérdezte, majd fürkésző tekintettel figyelte a reakcióit.

Egy pillanatnyi szünet után jött egy tétova bólintás, mire az igazgató elégedetten elmosolyodott.

- Akkor én most átadlak Perselusnak – jelentette ki, majd a döbbent arckifejezést a másikon észre sem véve elindult kifelé. – Szólok neki, hogy jöjjön.

- De… Utazom valahová? Vagy miért? – szólt utána Harry.

Dumbledore visszafordult.

- Óh. Nem mondtam volna? Őt jelöltem ki a tanulmányaid koordinálására – mondta, majd mosolyogva kiment, maga után hagyva egy fintorgó embert.

Nem az volt a baj, hogy nem kedvelte a férfit, hisz a maga módján vicces volt, és érdekes. De hogy tőle tanulni? Emlékezett még élénken a kérdéseire adott válaszokra. Ami akkor nem volt vészes. De állandóan ilyen megjegyzéseket hallgatni?

Közben a konyhában tovább zajlott az élet. A Weasley ikrek, Madam Rosmerta, és Tom Felton elmentek, egyéb dolgokra hivatkozva, de helyettük jött egy morcos Piton, ami jelentősen csökkentette a helyiség zaj-, és boldogságszintjét, ugyanis a férfi mindenkire jeges pillantásokat vetett, és minden beszélgetés kezdeményezését meghiúsította maró megjegyzéseivel.

És ettől ő egyre jobban érezte magát. Már azt hitte, elvesztette légkör-fagyasztó képességét, hisz Potter mintha jól is érezte volna magát vele. Kezdett megijedni, de ezek szerint nem vele van a baj.

Hanem a fiúval. És nem csak az, hogy feltűnően nem fél tőle, hanem az a döntés is, amit most készül meghozni.

Nincs joga nemet mondani, egyszerűen lehetetlen. A tegnapi szökése alapján pedig nem igazán vágyik a maradásra. Ha Albus helyében lenne, egyszerűen bezárná ide Pottert, és ki sem engedné, míg nem tanult eleget a harchoz. Nem kérdezné meg, mit akar, és nem jótékonykodna a szabad választás jogával. Itt most emberéletek ezrei forognak kockán, sőt, ha a jóslatot helyesen értelmezték, az egész varázsvilág sorsa is.

Tehát a fiú nem megengedhető veszteség! Ha az igazgatónak nemet is mond, ott lesz még ő, és meggyőzi. Ha kell, hát zsarolással, fenyegetéssel, erőszakkal. Pont ezért volt jó kém, mert az ilyeneket meg tudta tenni a cél érdekében, és évek óta ez a legtisztább felvillanó megoldási lehetősége a dolgoknak. Albus pedig hagyná kisétálni az ajtón?! Azaz nem is, bocsánat. Oda vinné, ahová akarja…

- Hahh! – morrant fel hangosan, amire a többiek már fel sem figyeltek, mivel mióta bejött, egyfolytában ezt csinálta kisebb-nagyobb szünetekkel.

Nem kéne egyből fenyegetéshez folyamodni. De akkor mit mondjon? Fintorogva jutott eszébe első érve: „A szüleid emlékére, Potter. Ők feláldozták magukat, neked még azt sem kell, csak tanulni.” No igen, ez igaz. De erre azt válaszolja majd, hogy ha meghal, felesleges volt az áldozatuk.

Aztán előhozakodhat a „sok ártatlan halott” kártyával, meg a rá leskelődő halálfalókat is megemlítheti. Igen, hátha beijed… De sajnos nem fog, nem az a fajta. Tegnap elszökött, de akkor sem a félelemtől, hanem a felelősségtől. Ami ebben a helyzetben érthető is volt valamennyire.

Megint felhorkant, mikor észrevette, hogy már meg is bocsátotta a fiúnak a tegnapi szökést, sőt, így utólag visszagondolva még mulatságosnak is tartja. Kisétált egy szupererősen őrzött főhadiszállásról, és elment. De persze csak egy Potter lehet olyan szerencsétlen, hogy egy hatalmas parkban belebotoljon egy csapat csavargóba. A gondolat végére már vigyorgott, és ez megint felidegesítette.

Úgy tűnik, kedveli a kölyköt. Ami egyrészt meglepő, mert nem sok embert kedvel a környezetében, még kevesebb ilyen korút, másrészt jó, hisz ha a dolgok rendeződnek, elég sok időt fognak együtt tölteni. Harmadrészt pedig rossz, ugyanis ha kedveli, akkor nem szívesen kínozza. Márpedig a tanításról alkotott nézetei alapján meg kell majd tennie, és meg is fogja. De sajnos nem akkora élvezettel, mint a többi diákjánál… Így pedig oda a dolog varázsa.

Viszketni kezdett a karja a kötés alatt, jelezve, hogy Voldemort épp rá gondol. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, de abban biztos volt, hogy nem boldogan nosztalgiázik.

A főzet, amit elkészített nem volt tökéletes, de még így is a legjobb, amit bárki meg tudott csinálni, hisz fél napja volt rá. De már nem fáj annyira a jel helye, mint tegnap, és az elméjében sem érzi a késztetést a hoppanálásra, mint eddig. Ha lesz még rá ideje, talán tökéletesíti. Voldemort halála után talán lesz rá kereslet…

Ismét felhorkant, és felpattanva kiviharzott a konyhából, mikor rájött, hogy mióta felszedte Pottert, szinte úgy veszi, mintha meg lenne nyerve a háború. Ez megengedhetetlen, már csak azért is, mert ő örök pesszimista. No meg nem akarja, hogy a fiú lássa rajta, az nem tenne jót az önérzetének. Azaz túl jót tenne. Elpuhulna, ellanyhulna, nem venné elég komolyan.

A szalonba ért, majd hopp-port szórva a kandallóba, a roxforti lakosztályába utazott. Kellettek könyvek. Bájitalok.

Összeszedett minden nála fellelhető, a fiúnak hasznos kötetet, majd a könyvtár felé vette az irányt. Minden szükséges szakirodalmat be fog szerezni, és el is olvastatja Potterrel, mert nem fogja hagyni, hogy újdonsült tanítványa kudarcot valljon.

Észre sem vette, hogy megint úgy viselkedik, mintha biztos lenne Harry maradása. Vagy csak nem akarta…

Draco fáradtan közeledett a Malfoy kúria felé, de persze ezt senki nem látta rajta. Tartása ugyanolyan egyenes, léptei ugyanolyan határozottak voltak, mint máskor. Csak belül érezte magát kifacsartnak, és kongóan üresnek.

Most jön a Nagyúrtól. Sikertelensége nem egy, de nem is két Cruciatus átokkal lett jutalmazva, mindemellett pedig az elméjét is próbára tették, mert nem akarták elhinni, hogy azon a pár emberen kívül nem járt arra más. Sikeresen elzárta az éjszaka emlékeit, olyannyira, hogy most úgy érezte, semmi sincs az agyában. Nem gondolkodott, csak tette egyik lábát a másik után.

Mégsem. Néha bevillant neki apja, amint a kínzószoba falához láncolva, ugyanazon sebektől véresen, megskalpolva lóg ernyedten. Azok, akik most teljesítenek ott szolgálatot, azt mondják, az óta a kínzás óta nem kelt fel, és nem tudják, mi van vele. De a Nagyúr nem engedi megvizsgáltatni, csak mikor épp nem kínoz senkit, akkor nézegeti kedvtelve. Nem tudják, mit tervez vele.

Draco sejtette, ugyanis két kínzó átok elszenvedése közben kapott egy kis szünetet, amikor lihegve fekhetett a padlón. Onnan kiváló rálátása nyílt a szoba leghátborzongatóbb részére.

Az ember azt gondolná, hogy egy kínzószobában ez az a rész, ahol az eszközöket tartják. Nos, a Sötét Nagyúr tett róla, hogy az érdekelje a legkevésbé az ide kerülőket. Ugyanis a helyiség egyik falán nem voltak sem láncok, sem fegyverek. Előtte volt egy trónféleség, amin Voldemort ült.

Magán a falon az emberi élet elvételének kusza oltára függött. A szem elsőre fel sem fogta, mit lát, de mikor mégis, már nem tudott szabadulni a képtől. Mindenki, aki ott járt, és túlélte, azon imádkozik, hogy sose kerüljön közelebbi kapcsolatba azzal a fallal.

Ugyanis uruk és parancsolójuk mindenkiből, aki itt halt meg a keze által, elvett egy darabot. Valamit, ami éppen szimpatikus volt neki. Volt ott gondosan letisztogatott koponya, és egyben hagyott fej is, rajta a borzalom grimaszával, örökké a semmibe révedő szemmel. Megszámlálhatatlan lábujj, kézujj, volt, hogy csak egy darab, de volt, hogy az egész testrész. Tőrökkel összeaszott ökölnyi húsdarabok voltak odaszögezve, a frissebbeken még felismerhető volt az eredetük. Szív, máj, tüdő? Bármi, vegyesen. Belek csavarodtak, ahol látszott volna a tégla, amorf keretet adva mindennek. Szemek, orrok, fülek, nemi szervek. És lenyúzott hajdarabok.

És innen tudta Draco, hogy apja halálra van ítélve. A gyűjtemény közepén ott virított egy vérfoltos szőke hajzuhatag. Pont olyan, mint a sajátja.

És ezért volt most teljesen üres. Mert ha nem lett volna az, akkor elárasztották volna fejét a kétségek, hogy ő vajon mikor fog oda jutni. Mikor telik be a Nagyúr által vezetett szubjektív hiba-számlája? Meddig játszhatja ezt a kémesdit úgy, hogy nem kell egy utolsó játékra a kezei közé kerülnie?

Nagyon remélte, hogy még van ideje. És nem azért, mert félt a haláltól. Ó, nem.

Ettől a halálnemtől félt. Napokig kínozva, minden emberi méltóságát elvesztve szörnyethalni.

De nem ez volt az egyetlen oka. Még apja sorsát is elfogadta volna cserébe azért, hogy láthassa meghalni Voldemortot. Ez éltette. Most pedig itt van Potter, és ha felkészült, talán megöli őt.

Addig. Csak addig bírja még…

Remélem tetszett, és nem volt túl sötét a vége. Hajnali kettőkor írtam, és lehet, hogy látszik rajta... ^^

Mindig nagyon örülök a hozzászólásaitoknak, serkentőleg hatnak rám! XD

Köszönöm az eddigieket, nagyon kedvesek vagytok !^^