| INGA : 1.fejezet-Az idegen vér |
1.fejezet-Az idegen vér
ani 2008.08.17. 18:29
 Fordítás. Eredeti szerző: Tasha 911. Az írás fellelhető a következő linken: http://www.fanfics.ru/index.php?section=3&id=436 Harry Potter nem érkezik feldolgozni a keresztapja halálát, máris olyan emberek árulásával találja magát szemben, akikben a leginkább hitt. Figyelem: Snarry slash és negatív Dumbledore. Csak akkor olvassátok el, ha ezt el bírjátok viselni. Némi AU, és ebből kifolyólag OOC szereplők.
Nagyon tudott fájni. Az érzés – elveszíteni valakit –, ahogy nap nap után, minden egyes megtett lépésnél jelen van az életedben, ahogy képtelen vagy szabadulni tőle…
Sirius halott volt.
De hiába ejtette ki a száján ezt a három szót. Nem volt hihető.
Azt hitte, beleőrül, hogy ez a temérdek fájdalom túl sok egy hétköznapi fiú számára, akit éppen csak megcsapott a tizenhatodik életévének a szele, azt hitte, nem tudja elviselni.
Azt sem vette észre, mikor rekedt be. Melyik éjszaka volt az, amikor utoljára ordított olyan erővel, hogy hajnalra képtelen volt a suttogáson kívül bármilyen hangot kiadni?
Nem tudja, nem emlékszik. Számít ez egyáltalán?
Túlságosan üressé vált belül minden, talán, mert amikor belegondol következő napba, majd az azt követőbe, ami úgyis el fog jönni, nem látja magát benne. Egyikben sem. Egyszerűen nem szerepel bennük. Ő, Harry.
… Dursley-ék? Talán ez volt az első olyan éve, amikor nem volt kedve tőlük tanévkezdetkor elmenni. Időnként etették és nem figyeltek rá. Teljesen láthatatlannak érezte magát közöttük, mintha ő maga is egy halott lélek lenne csupán, akinek valamely vallás hagyományai szerint időnként kitesznek egy tányérra némi élelmet, amolyan rituális áldozásként.
Még az sem érdekelte különösebben, miért hagyják most jobban békén, a Rend fenyegetései tették meg a hatásukat, vagy egyszerűen azért, mert nem volt számára mondanivalójuk. Mindannyian a „nem lakik ebben a házban semmiféle Harry” című játékot játszották, békés együttértésben, és ez pont annyira elégítette ki őket, mint amennyire magát Harryt.
Most már azt is tudta, hogy nem is olyan nehéz velük nyugalomban élni. Elkülöníteni a két világot, az övét és Dursley-ékét, aztán soha többé nem engedni, hogy összekeveredjenek. Kellemes gondolat.
Szinte egyáltalán nem hagyta el az apró, törött, ócska tárgyakkal zsúfolt szobácskát. Néha úgy gondolta ő maga is egy közülük. Furcsa… kereste a törés okát. Úgy érezte, a megoldás Dumbledore jóslatról szóló szavai között volt, de ez nem volt igaz.
Sirius tudott ennyire fájni, az egyetlen és utolsó összekötő kapocs, ami közötte és a halott szülei között létezett.
Mit jelent az, hogy keresztapa? Kevesebb, mint egy apa, de több mint egy barát. Harrynek ennél ő több volt. Sokkal több.
Számára Sirius amolyan szimbólum volt, annak a jele, hogy van esély, hogy a végén majd egyszer minden jóra fordul. És majd ott fognak állni, abban a homályosan elképzelt jövőben, és a dolgok természetüknél fogva olyanok lesznek, amilyennek mindig is lenniük kellett volna. Ott lesz ő, aki boldog és gondtalan, egy szimpatikus barátnővel az oldalán, és ott lesz Sirius, aki életvidám, lesz saját házuk, kertjük, kutyájuk. Meg minden. Igen, mert Harry képzeletében a ház fontos volt. Valami hihetetlen, különleges érzés kerítette a hatalmába, mikor arra gondolt, hogy egyszer lesz saját háza. Nem olyan gondozott és komoly házat akart mint a nagynénikéje. Az ő udvarában egy hippogriff fog lakni, a fészerben repülő motorbicikli áll majd, és olyan órája is lesz a konyhában, mint amilyet Ronéknál látott, sok óramutatóval, annyival, ahány családtagjuk és barátjuk, és majd bosszankodni fognak, mert a mutatók picikék lesznek, mert annyi embernek kell majd mutatót tenni, hogy az már szinte képtelenség. És Voldemort halott lesz, és mindenki nyugalomban építheti a saját világát.
Csakhogy Sirius nélkül ezek az álmok tárgytalannak és sutának tűntek.
A halálával együtt megváltozott minden más is. Most már azt is tudta, hogy Voldemort nem csak azért volt mindezidáig dühös rá, mert annak idején ő, Harry eltüntette a föld színéről, még ha csak egy rövidebb időre is.
Nem, mostanra már nyílt vadászat indult a bőréért, aminek a vége csak két irányba mutathatott - vagy a vadász éli túl a harcot, vagy a vad. Nincs köztes megoldás.
A legfurcsább az egészben mégis az volt, hogy akár még érdekelhette is volna ez a veszedelem. Lett volna oka aggódni, félteni a csodás jövő álomképét.
De így?
Többé már nem volt mit csodálni abban a jövőben.
Az első néhány napban sehogy sem tudta levetkőzni a dühét. A gyűlöletének neve és arca is volt. Mindennap vele feküdt és ébredt, onnan nézett rá, a falról, egy darab papírról, amit céltáblának használt. A szemüregeiben már rég nem volt papír, mert elég jól célzott. És a kép alatt ott állt a név: Perselus Piton. Pontosan. A legjobban ezt a tekintetet gyűlölte. Így nézett Piton Siriusra, aki annak idején gyávának merte nevezni őt, és így nézett Piton rá is az iskolában, akkor, az utolsó napon, mielőtt elutazott.
Meg akarta gyilkolni azt a tekintetet… de… hamarosan ez a hihetetlen erejű harag és gyűlölet csillapodni kezdett.
Valószínűleg az a szemét, aki mindig is beszűkült látókörű és ostoba, beképzelt kölyöknek nevezte, meglepődött volna, ha tudja, Harry milyen hamar átlátta a dolgokat, és hogy rájött, nem őt kell hibáztatnia Sirius halála miatt.
A fiúnak mindössze két hétnyi lassan tetőző folyamatra volt szüksége az idegösszeomlásig. Aztán az emlékeiből előkotort kép darabkák nehezen, de kezdtek összeállni.
És megállapította.
Három ember vétkes a keresztapja halálában. Ő maga, a meggondolatlansága miatt, Sirius az elővigyázatlansága és esztelen bátorsága miatt, és a harmadik bűnös nem más, mint maga Dumbledore.
De valami hiányzott. Harry ebben az egész különös történetben egy adagnyi hamis tónust érzett, és minél többször gondolt azokra a napokra, minél többször vizsgálta át a tényeket, próbálta értelmezni az előjeleket - amik bizony jócskán akadtak -, annál inkább kezdett olyan érzése lenni, hogy az indíték és a következmény nem igazán klappol egymással.
És ez a gondolatfolyam valahogy mindig Pitonnál akadt meg. Nem is értette mit keres a képben Piton, de tudta, hogy ott van.
Miért Pitont bízta meg Dumbledore, hogy tanítsa őt okklumenciára? Ez különös volt, főleg, ha figyelembe vette a kettőjük között kialakult kölcsönös ellenszenvet. Választása sem volt, csak gyűlölni tudta azt a tantárgyat. És pont az igazgató lett volna az, aki nincs ezzel tisztában?
Akkor meg miért? Még ha azt is vette alapul, hogy Dumbledore nem engedhette meg, hogy Harry belelásson a fejébe, és Piton állítólag profi volt az okklumenciában, akkor is… hát nem igaz, hogy nem talált volna nála alkalmasabb tanárt erre a feladatra.
És dühös volt, mert nem sikerült megtanulta az okklumenciát, és nem tudott Siriusnak segíteni, és dühös volt azért is, amit Piton fejében meglátott, mert ezzel a tanára megölte azt a képet az apjáról, amiben Harry annyira hitt. Ez rossz volt, nagyon rossz. Bár az utóbbiért csak magát hibáztathatta, és az ostoba kíváncsiságát.
Túl sokat gondolkodott az utóbbi időben. A szobája másra nem is nagyon volt alkalmas. És éppen ezen a nyáron, amikor végre kezdte jól érezni magát ebben a magányban, a rokoni vér által oltalmat nyújtó családi házban, egyszer csak megjelenik Tonks és mindenféle ceremónia és elővigyázatosság nélkül bejelenti, hogy magával viszi.
Egy mugli taxival jött, aminek a vezetője Remus Lupin volt.
- Megkezdődött a háború. Mennünk kell.
Túl gyorsan történt minden.
Örült, hogy láthatta Remust, és ugyanakkor mégis fájdalmas volt ez az egész. Lupin volt az utolsó a Tekergők közül. Peter? Harry szemében Peter nem létezett. Talán még Hagrid volt az, aki egy kis melegséggel töltötte el a lelkét, mikor a szüleire gondolt; egy közös a mozaikok között, amit már sosem lesz képes összerakni. Ennyi maradt neki. Ennyi, ahhoz hogy akarjon élni.
***
A Rend új hadiszállásra költözött. Kénytelen volt, mivel a régi, elátkozott házat megörökölte Narcissa Malfoy, hát fulladjon is bele. Ez az új hely egy egyszerű ház volt, néhány különálló lakással, a Rend mugliktól bérelte ki. És nagyon kevés dolog volt belül, ami egyezett a varázslók által reálisnak ítélt világgal. Szinte undorítóan kevés. Üvegből és fából készült bútorok, steril tisztaság mindenhol. Na és Molly folyamatos morgolódása, amiért az otthoni, jól megszokott tűzhely helyett ezen a modern technikával felszerelt marhaságon kell főznie.
Még a barátaival való találkozása is, olyan… olyan… más volt.
Nem volt velük semmi gond, Ron ugyanolyan örömmel veregette meg a vállát, Hermione puszija is őszinte volt, csak egyszerűen valami megváltozott. Rájuk nézett, és érezte, hogy ők ketten összetartoznak. És Harry hirtelen érteni kezdte a sokszor emlegetett „harmadik-felesleges” szólás lényegét.
Ő az a fajta harmadik, akivel ugyanúgy foglalkoznak majd, kap elég figyelmet és törődést, csak éppen ő fogja mindezt már tehernek érezni, és egyáltalán nem azért, mert bárki is éreztetni akarná vele, csak egyszerűen a dolgok ilyenné lesznek, és kész. Szeretik őt, sosem engedik majd hogy egyedül maradjon, még akkor sem, amikor majd összeházasodnak, gyerekeik lesznek, és vasárnaponként meghívják őt, a magányos és jó öreg Harry bácsit, egy–egy ötórai teára.
Volt ebben valami fájdalmasan igazságtalan. Nem tudta volna megmondani, hogy mi.
Egyébként az emberek nem is annyira vakok, mint amennyire időnként látszani szeretnének.
Hiba őket alábecsülni. Hermione azonnal észrevette, hogy valami baj van, de inkább hallgatott. Ron már fele ennyire sem volt taktikus.
- Szomorú vagy? Mi baj, haver?
Egy elkínzott mosoly, ami már-már kezdett szokásává válni.
- Minden rendben.
Látta, ahogy Hermione megrántja Ron ingujját, és csak az ajkaival formálja a szót: „Sirius”.
És ő hagyta. Engedte, hogy azt a fiút lássák benne, aki éppen csak képtelen túllépni a szeretett hozzátartozó halálán, aki nem tudja és talán nem is akarja feldolgozni a gyászt.
Néha szégyellte érte magát, bár a szenvedő álarc olyan kényelmesen hozzánőtt az bőréhez, könnyű volt mögüle a bizonytalanságának és határozatlanságának okait megmagyarázni, és nem kereste benne senki a gyanakvó és csalódott embert. Aki ítélt és hibáztatott…
Tényleg szégyellte magát, de egy idő után ehhez az érzéshez is hozzá szokott, és már csak próbált valahogy együtt élni vele…
Ez lenne az ő lelke.
De még a legborzalmasabb és legmocskosabb szemétdomb területére is betörhetnek időnként ismerős démonok.
Péntek volt, és a Rend épp gyűléshez készülődött. Ebben nem is volt semmi új.
Őt, Ront, Hermionét és Ginnyt felküldték az emeleti, ideiglenes szobáikba. Szó nélkül eleget tettek a kérésnek, mert elég felnőttek voltak már ahhoz, hogy értsék, hol ért véget a játék, és hol kezdődött el a háború, mert tudtak viselkedni, és mindegy is milyen ürüggyel küldték volna fel őket, a lényegnek ugyanaz volt a neve: blöff -, ami jól működött a naiv gyerekek ellen. Hermione és Ron azonnal különváltak, Ginny a szobájába ment levelet írni Deannek, ő pedig ugyanazt tette, amit mindennap az elmúlt hónapok alatt. Leült az ablakpárkányra és egy pontot bámult. Semmi mást. Egészen addig, amíg minden elsötétedett körülötte.
***
Intuíció. Nem, nem valószínű, hogy az volt… egyébként Harry jóval később sem tudta magának megmagyarázni mi késztette őt akkor este arra, hogy hangtalanul lelopakodjon a lépcsőn. Később, mikor viccelődni szottyant kedve, azt a valamit elkeresztelte a „dologgá, ami megmentette a seggét”, bár a kifejezés egyáltalán nem illet a szituációra, mivel nem is az ő seggéről volt szó akkor este, hanem egy idegen seggről, és akkor elméletileg kedve sem volt azt a csontos testrészt megmentegetni, de addigra valahogy minden úgy összezavarodott, annyira bonyolulttá és kibogozhatatlanná vált. Mintha valaki a világon fellelhető összes színt összekeverte volna, és kontár módjára újra akarta volna velük színezni a világot, csak azok az új színek élesek voltak, gonoszak és furák.
És mégis…
Épp a láthatatlanná tévő köpenye alatt lépkedett lefelé, a konyhába tartott. Valójában nem volt éhes, de valamit tennie kellett, mert a tétlenségtől ideges volt, és az egy pontba való bámulásnak is volt egy hatalmas hátránya. Az, hogy az a bizonyos pont egyszer csak elkezdett nőni, és el akarta nyelni őt egészben.
Igazi, finom őrület. Mondhatni, úri agyrém.
Hát ennyi a logikája banánhéjban a dolgoknak, ilyen primitíven egyszerű. Harry csak meg akarta védeni magát attól a bizonyos ponttól, és ehhez mozdulnia kellett.
Már majdnem a lépcsőfordulónál járt, mikor váratlanul kinyílott a ház bejárati ajtaja, és ő régi, jó szokásához híven a falhoz préselte magát. Reflex, amit az évek észrevétlenül dolgoznak ki benned.
Az ilyen váratlan látogatóktól szokták kérdezni, hogy „mi szél fújt erre?”
De ezt a látogatót aligha szél fújta, vagy ha az is, akkor valami erősebb fajtájú lehetett. Akit pedig a látogató személyében tisztelhetett, az leginkább egy megfáradt, de csatangoló hullára hasonlított. Egy nagyon sérült, véres félholtra.
Piton bezárta maga mögött az ajtót, és egész testével nekidőlt. Igyekezett gyorsan a talárjába törülni a kezeit, amelyek igencsak ragacsosak voltak a vértől. Most már Harry számára is derengeni kezdett, hogy a fekete jó szín, kevés dolog látszik meg rajta, mindenesetre a vér az nem.
Úgy öntötte el az indulat, mintha minden eddigi borzalmas esemény az életében abban a pillanatban zajlott volna le.
Kedve lett volna odamenni, bemosni egyet Piton arcába az öklével, és megkérdezni tőle:” Mi ez a rendetlenség, Uram? Ma nem sikerült tiszta kézzel kikerülnie a mocskos kis ügyleteiből?”. De érdekes módon a dühroham amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt belőle.
Piton nehéz sóhajjal eltolta magát az ajtótól, tett néhány lépést, és remegő kezekkel belekapaszkodott a terem közepén álló üvegasztal lapjába. Elég ügyetlenül rángatta elő a pálcáját, s hátrafordulva, az előzőleg összemaszatolt ajtó irányába emelte.
Harry egyfajta tökéletes közömbösséggel figyelte, ahogy a vérfoltok lassan eltűntek a fa felületről. A bizonyítékok, melyek azt hirdették, ez a zsíros hajú, érzéketlen gazember húsból és vérből van, mint akárki más fia. Fájdalmat érez és szenved, képes a halálra, s a bőrén nem csak a megbélyegző sötétjegy hagyott nyomot, de a vágások, karcolások is hegeket véstek bele. Nem démon, nem maga a gonosz. Egyáltalán nem, csak egy borzalmas természettel megáldott férfi állt előtte. Egy egyszerű ember, aki vérzik, és éppen kutyául szenved.
Valószínűleg a gondolkodás helyetti cselekvéskényszere nem csak a griffendéles vérmérséklete miatt győzedelmeskedett. Talán az is közrejátszott a következő döntésében, hogy ő valójában csak egy jólelkű, egyszerű fiú volt a Privet Drive-ról, aki elég hamar megtapasztalhatta, milyen az, amikor egy ember életében minden szar.
És ez a jólelkű fiú lerohant a lépcsőn, belekapaszkodott Piton vállába, hogy a lábán tarthassa a férfit, amíg az összeszedi magát. Az ügyetlen mozdulataival sikerült kiprovokálnia egy halk nyögést a sérültből.
Aztán egy hirtelen válaszmozdulat, és a sovány, hosszú ujjak lerántották a köpenyt a fejéről.
- Potter… - Általában ezt az egy szót mások is szokták követni, többnyire nem kellemes, modoros fülnek való díszítésekkel, de most Piton elvesztette az egyensúlyát, és akaratlanul is ránehezedett. Harry becsülettel igyekezett megtartani, megmarkolta a ruháját is, ami nedves volt és csípős szagú.
- Maga megsebesült, Uram! Hívnunk kell valakit…
- Ne merje! – Piton megkísérelte kitépni magát a kezei közül, de ha ő nincs ott, valószínűleg hátraesik, ezzel előidézve a csinos üvegasztalka biztos halálát. Egyébként nagyon szimpatikus kis asztalkáét… Kár lett volna érte. Talán.
Piton, okos ember lévén hamar felfogta, hogy a támasztékát, amit jelen esetben Potter teste képviselt, nem feltétlenül lenne sikeres elveszítenie, ezért mérsékelt ellenkezéssel inkább csak imitálta, hogy le akarja rázni magáról a fiút, fél kézzel azonban elég erősen markolta a kölyök ingét.
- Úgy tűnik ma nem vagyok formában – morgott kényszerű beismeréssel. – Talán nem kellene erőltetnem ezt a gyűlésbeli részvételt. Van itt egy kandalló valahol?
„Nem vagyok ma formában” – Harry nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen egy kurta vigyort. Piton önmagához kifejezetten eredetien viszonyult.
- Olyan, ami be van kötve a hopp-hálózatba? Van egy a harmadik emeleten, de kétlem, hogy elbírnám odáig cipelni, Uram. – A szavai sokkal durvábban szóltak, mint ahogyan azt Harry szerette volna, s Piton már nyitotta volna a száját, hogy alaposan helyre tegye a neveletlensége miatt, de vagy rájött, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas, vagy csak túl fáradt volt a kioktatásához, mert csak némán bezárta a száját, és vékony csíkká préselte az amúgy is sápadt ajkait.
- Nem tudok ilyen állapotban még egyszer hoppanálni – mondta, és a megjegyzés nem is Harrynek szólt, inkább magának, akár egy nem túl kellemes megállapítás.
Azonban már egyiküknek sem sikerült folytatni az eszmefuttatást.
Hangfoszlányokat hallottak, egyre közeledő lépésekkel karöltve, ami csak egyet jelenthetett, a Rend gyűlésének végét.
A többi, Harry szerint egy másodperc töredéke alatt, kiszámíthatatlanul gyorsan következett be. Egyszer csak Piton egy meszelt fal fehér színét utánozva megragadta őt a torkánál fogva, magával vonszolta a legsötétebb sarokba, és míg Harry azon morfondírozott, hirtelen hogy talált magában még ennyi pótenergiát, a csontos test a falba passzírozta. Piton tenyere a szájára szorult. Harry fel sem bírta fogni, mi történik…
Volt ebben az egészben valami szürreális.
- Hallgasson…
Talán a sokk vagy a pillanatnyi, agyában beállt rövidzárlat miatt, de Harry lassan bólintott, tehetetlenül figyelve, ahogy a professzor betakarja mindkettőjüket a láthatatlanná tévő köpenyével, majd néhány, Harry által sosem hallott bűbáj elsuttogása után teljes némaságba burkolóztak mindketten.
Piton súlya alatt alig kapott levegőt, melege lett, így hát igyekezett kissé kinyújtózni, legalább az állával elérni Piton vállát, némi levegő reményében. Meg akart támaszkodni rajta, hogy felkészüljön a hosszadalmas várakozásra. A férfi elégedetlen mordulásán kívül más reakciót nem kapott, bár ha őszinte akart lenni, egyáltalán nem érdekelte a másik problémája. Hamár ilyen illetlenül a falhoz nyomta és befogta a száját, az volt a minimum, hogy hagyja legalább kellemesebb testhelyzetbe kerülni.
Hogy mire volt jó ez a brutális konspiráció, Harry ugyan nem fejthette meg, hiszen ez is egy egyszerű estének indult, átlagos gyűlésnek.
A Főnix Rend tagjai szedelőzködtek. Molly a konyha felé vette az irányt, Tonks és Lupin az emeletre indultak. Fred és George egy ideig sugdolóztak, aztán kiléptek az ajtón.
A lassan kiürülő hallban utolsóként Dumbledore professzor és Alastor Mordon jelent meg, majd az idős auror az igazgatót a könyökénél fogva pontosan abba a sarokba húzta, ahol ők rejtőztek Pitonnal. Harrynek hirtelen beugrott, hogy a mindent látó mágikus szem átlát a láthatatlanná tevő köpenyen, és már készült a gyalázatos lelepleződésre, de mégsem ez történt. A mugli szkennelő szerkezetre emlékeztetető villanás pontosan mellettük vonult végig, és pillanatnyi szünet után közömbösen továbbvándorolt.
Úgy tűnt, maga Dumbledore sem neszelt meg semmit, talán működtek a bűbájok, amit a paranoiájáról híres Piton magukra vetett.
- Alastor, mire jó ez a kapkodás, főleg itt?
Az igazgató egyértelműen elégedetlen hangnemébe nem kevés ingerültség vegyült. Vigyázva körbepillantott, talán, hogy meggyőződjön róla, valóban egyedül vannak.
- Nyugodj meg, egyedül vagyunk, a lehallgató bűbájokról magam gondoskodtam még reggel. És az a dolog, szerintem, halaszthatatlanná vált. A kémed nem jelent meg…
- Nem először hagy ki gyűlést, de abban igazad van, hogy nem húzhatjuk a dolgot a végtelenségig. Tom az utóbbi időben túl sok figyelmet fordít Perselusra, előbb vagy utóbb meg fogja törni, és akkor…
- Pontosan erről van szó. Túl sokat tud, és a gyanú árnyéka folyamatosan rávetül. Valóban értékes, amit tesz, hiszen az általa megszerzett információknak mindig is hasznát vettük, de ha belegondolok, mi történhet, ha egyszer Tudjukki megszerzi a valódi jóslatot, rosszul vagyok, Albus. Talán itt lenne az ideje Piton teljes leleplezésének. Vállalja nyíltan a világos oldalt, és ne küldjük többé abba a pokolba.
Dumbledore szomorkás mosollyal csóválta meg a fejét:
- Nem érted, Alastor! Amíg Tom nem biztos Perselus árulásában, és úgy gondolja hasznos lehet számára, csak félerővel sanyargatja. Amint biztos lesz benne, hogy Perselus áruló, semmi sem állíthatja meg, nincs olyan hely, ahová elrejthetnénk előle. A világ végére is utána menne elfogná és kiszedne belőle mindent.
Az idős auror elgondolkodott:
- Talán törölni kellene az emlékeit.
- El tudod képzelni a Rend többi tagjának a véleményét erről? Épp elég volt az a probléma Blackkel… Emlékezz vissza, micsoda botrányt rendezett, követelve, hogy engedélyezzem neki, hogy magával vihesse Harryt az Egyesült Államokba, míg a fiú nagykorúvá nem válik… Képzeld el, mi történt volna, ha megosztja ezt a zseniális ötletét azokkal, akik nem ismerik a jóslat valódi tartalmát. Ellenünk szegült volna szinte mindenki, aki eddig úgy tudta, hogy a fiú azért van Angliában, és azért nevelkedik a nagynénjének a házában, mert számára az a legbiztonságosabb. Akkor még sikerült meggyőznöm Blacket a vérkötelék védelmi erejéről, amit csak Dursley-ék házában kaphat meg, de a dementorok támadása után nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjön, az egész hazugság. Majdnem egy évig készítette elő a szökést a hátam mögött. Tudod nagyon jól, milyen sokat figyeltettem mindkettőjüket. Egyetlen szerencsénk, hogy Remus, aki nem értette, mi történik a barátjával, még idejében fordult hozzám tanácsért. Alastor! Perselus nem akkora bolond. Észrevetted, hogy az utóbbi időben milyen gyanakvó lett? Megpróbálja eltitkolni előlünk, hogy Tom már-már a sarokba szorította. És biztos vagyok benne, hogy mindez a titkolózás éppen abból ered, hogy fél, ha magunkra nézve veszélyesnek találjuk őt, megpróbáljuk ártalmatlanná tenni. Nem, ezt a dolgot nem lehet ilyen egyszerűen elintézni.
- Akkor mit ajánlasz?
Dumbledore egy ideig hallgatott, majd fáradt hangon újra beszélni kezdett.
- Blackkel szerencséd volt, Alastor. Igazán minőségi munka volt, és az Imperio, ami alatt önként vállalta a halált, egyenesen dicséretes. Senki sem gyanakodott, holott már az is könnyelműség volt a részünkről.
Harry érezte, ahogy a hátán az első borzongás után hideg verítékcseppek futnak végig. Minden apró porcikája üvölteni tudott volna a fájdalomtól, de… a hideg, vértől ragacsos ujjak most újra a szájára tapadtak, s Piton forró arca az ő arcának vetve szédülésre késztette. Nem tudott levegőt venni, most már tényleg nem. De ez olyan helyénvalónak tűnt, még a vér íze is az ajkain. Egy különös összetétel, a vér fémes íze, az ő kéretlen, sós könnyeivel. Úgy remegett, ahogy csak igen magas láz alatt szoktak, a pillantását egyenesen Piton nagyon közeli, sötét szembogaraiba mélyesztette, és mégsem őt látta maga előtt.
Ő kék, mosolygós szemeket látott, olyanokat, mint a tenger színe a rávetülő napsütés alatt, hosszú, hullámos hajfürtöket látott és zavart mosolyt, hangokat hallott, szavakat:
„… Persze megértem, ha nem akarod… ha nem akarsz együtt élni velem, Harry”.
A ház, aminek a kertjében egy békés hippogriff lakik, a fészer a repülő motorbiciklivel, amiben folyton benzinszag van, a háztetőn ülő vízköpő, és az óra a konyhában, aminek olyan sok mutatója van, hogy alig látni tőlük az óra számlapját… soha nem fog létezni, mert széttaposták, mint egy gilisztát,… leköpték… megölték… Ledobták a szakadék széléről, mint egy hasznavehetetlen téglát egy építkezés tetejéről. Hát meg lehet ölni egy házat… a reményt, egy álmot… a hitet?
Ők bebizonyították, hogy igen.
És ez rosszabb volt, mint akkor, ott a Minisztérium termében állni, mert olyan volt, mintha mindezt már átélte volna egyszer, mert olyan emberek árulásával lett átszőve az egész borzalom, akikért képes lett volna meghalni. Hitt nekik. És pont ők tették ezt vele, és nem az, akit eleinte mindenért okolt… Őt könnyű volt hibáztatni… Őt, akinek most a kegyetlen ölelésében némán sírta ki a lelkében felhalmozódott összes kínt… Már rég meg kellett volna tennie. Egyszerűen eddig nem tudott sírni, most meg már nem volt jelentősége annak, hogy a saját könnyeit ki vérével keveredve nyeli vissza.
- Piton nem Black – válaszolta komoran Mordon.
- Pontosan, barátom. Pontosan. Ezért célszerűtlen lenne bármilyen intrika. És nem utolsósorban veszélyes. – Az igazgató egy apró dobozt húzott elő a zsebéből, és szórakozottan a szájába gyömöszölt belőle egy cukorkát. – Ha nem jött ide, valószínű, hogy egyenesen Roxfortba vette az irányt. Vigyél magaddal pár megbízható embert, lehetőleg olyanokat, akik nem tesznek fel felesleges kérdéseket, és rendezzétek meg a támadást.
- Albus…
- Előbb-utóbb mindenképpen meg kellett volna tennünk. Próbáljátok úgy intézni, mintha vissza se tért volna Tomtól. Minerva az utóbbi időben sokat kételkedik, és vannak még néhányan akik miatt aggódom. Az lesz a legegyszerűbb megoldás, ha mindent szépen Tom számlájára írunk… Hadd gondolják mindannyian azt, hogy Perselus lelepleződött.
- Albus, de mi lesz, ha…
- Időt nyerünk. Pár évig kell csak kihúznunk… Amíg a fiú felnő. A Minisztériumban egész ügyesen tette a dolgát. Addig pedig Tom üldözze csak Harry Pottert. Még ha meg is öli, nem számít, mert akkor a korlátlannak hitt hatalmától megrészegedve elbízza magát, és akkor hibákat fog elkövetni. S nekünk mindez csak a kezünkre játszik.
- Én sajnálom azt a kölyköt. A szülei is jó emberek voltak, és ő maga is jobbat érdemel egy dróton rángatott bábu szerepénél. Élve maradt, holott…
- És maradjon is így, Alastor. Maradjon is így. Addig mindenképp, amíg Neville fel nem nő eléggé a feladathoz. Én nem kívánok Harrynek rosszat, és nagyon remélem, hogy továbbra is a közös harcunk szimbóluma marad, hiszen az embereknek hősök kellenek… De be kell látnod, túl sok minden forog kockán… Tehát? Számíthatok rád? A Perselussal kapcsolatos problémát pedig fogd fel úgy, mint egy szomorú, ám szükséges áldozatot. Amúgy is kezd kellemetlenné válni számunkra a tudása, és bevallom, mára már kifejezetten veszélyes, amit űz. Renden?
- … Rendben – bólintott fáradtan Mordon. – És mégis, Albus. Miféle harc az, ami megér ennyit?
- Jegyezd meg barátom, nincs rossz eszköz, ha végső soron elhozza számunkra a várt győzelmet.
Folyt. köv…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
