| INGA : 2.fejezet-Ha komolyan engem választasz… |
2.fejezet-Ha komolyan engem választasz…
ani 2008.08.26. 19:07
 X
Harrynek fogalma sem volt, hogy mennyi ideig maradtak mozdulatlanok, miután Mordon a konyhába ment, Dumbledore pedig elhagyta a házat. Lehettek percek, vagy akár órák is, mintha semmi sem lett volna képes kirántani abból a megkövült állapotból. Semmi, kivéve:
- Khm. Akkor én most megyek – Piton hangja gyenge volt és kimerült. – Töröljem az emlékeit, vagy eléldegél velük?
És ez volt az utolsó csepp a pohárban.
- Menjen a picsába! Gyűlölöm magát is, meg ezt az egész kócerájt!
Aztán olyat tett, amit normális körülmények között sosem tudott volna megmagyarázni magának. Az első ütés Piton mellkasát találta el, de a második a gyomorfalát, és a férfi a saját öklét harapva, méltóságteljesen csúszott le a földig a fal mentén.
Ez valamennyire kijózanította Harryt. S bár meg kellett állapítania, soha senkit nem látott még ilyen stílusosan elájulni, a következő gondolata kifejezetten vad volt. Ez az ember élni akar. Ő, aki nem is fiatal már, ronda és rosszmájú, az egész élete méreggel van átitatva, és ő mégis élni akar, holott neki, Harrynek ebben a pillanatban egyáltalán nem volt kedve életben maradni, mert nem volt kiért, miért. Nem értette, pedig akarta, mert akkor talán felvilágosította volna ugyanez az értés arról is, miért érzi úgy, hogy nincs többé célja, s ha tényleg nincs, cél nélkül mi értelme az életének?
Elég spontán született meg a fejében az elhatározás. Betakarta Pitont a köpennyel, ő maga pedig rohant az emeletre, a szobájába, ahol néhány átgondolt sort firkantott egy papírlapra.
„Hermione, Ron!
Nagyon szeretlek benneteket, kérlek, ne keressetek többé, és minél később mondjátok el a többieknek, hogy eltűntem, annál jobb. Megtalálom a módját, hogy egyszer majd felvegyem a kapcsolatot veletek. Ne mutassátok meg ezt a levelet senkinek, egyszerűen mondjátok, hogy eltűntem, és ti nem tudtok semmiről. Ron! Ha Hermione erősködik, győzd meg, kérlek, a kedvemért.
Harry.”
Nem akart csomagot cipelni magával, néhány feltétlenül szükségesnek tartott dolgot belecsavart egy kendőbe, majd odalépett Hedvig kalitkájához.
- Hedvig, most elengedlek, repülj, és ne keress néhány napig, rendben?
Ez volt az első eset, mikor a bagoly csak ránézett azzal a bölcs tekintetével, és Harry nem fedezett fel a kerek szemekben semmilyen indulatot. Egy utolsó huhogással az ablakpárkányra röpült, majd eltűnt a tető irányába. Hálás volt a bagolynak, hogy ilyen könnyen ment.
A következő döntést már jóval nehezebb volt meghozni. Fogta a söprűjét, bement Hermione mostanság folyamatosan üres szobájába, és otthagyott egy levelet a söprű társaságában. Hinni akart benne, hogy a lány megérti majd, mit miért tett. Tudta, hogy Hermionénak van némi zsebpénze, jó ideje gyűjtögette már, egy részét a szüleitől kapta születésnapi ajándék gyanánt. A következő év nyarán Párizsba akart utazni. Egy apró dobozban őrizgette a pénzt, és ami Harry számára nagyon fontos volt, hogy Fontban tartogatta a kis vagyont.
„ Hermi! Add el a söprűmet, ez bőven fedezi azt, amit kölcsönvettem tőled. Bocsáss meg!
Harry.”
Tudta, hogy szemétség, amit csinál, azt is tudta, hogy a barátainak joguk van hozzá, hogy haragudjanak rá, de képtelen volt másként cselekedni. A gondolattól, hogy Sirius azért halt meg, hogy ő továbbra is a valóságot elfedő, hamis káprázat, az elérhetetlen délibáb maradhasson Voldemort orra előtt, hányingere volt. Nem is beszélve a többiről. Megöletik Pitont. Ilyen egyszerűen. Persze a professzor egy szemétláda, de eddig mindent elkövetett értük, az életét és egészségét kockáztatta nem is egyszer, erre mikor feleslegessé válik, lazán elteszik az útból? Még egy szemétládának is joga van tudni, mi történik körülötte, joga van eldönteni, élni akar avagy meghalni.
Harry egyik végletből sodródott a másikba.
- Menjenek mind a picsába – suttogta halkan az orra alá, mikor már újra a földön fekvő ájult férfi mellett guggolt.
Valami nagyon-nagyon elromlott körülötte. Egy összeszedett lendülettel felhúzta magára a magatehetetlen testet, és elkezdte vonszolni a kijárati ajtó irányába. Nem ment valami könnyen a köpenyt is magukon tartani, meg mozogni is. Piton pedig istentelenül nehéz volt, és a véres ruhája nyomot hagyott maga után a padlón, de erre már nem volt ereje odafigyelni. Egy ideig még hallgatta a konyhából kiszűrődő hangokat. – A szüleim, Sirius, Cedric… Nem játszom többé ezt a játékot az undorítóan gonosz szabályaival.
Valahogy ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Elmenni, és ezzel elérni, hogy embernek többé ne keljen miatta meghalnia.
Pitonnal nehéz volt haladni. Bőven elég volt a háztömb mögé jutnia, már érezte, hogy a súlyos test további cipelése nem az ő erőnlétéhez van mérve.
- Hiszen maga tök sovány, akkor mi a fenétől ilyen nehéz? – morogta, mintha az segítene bármin is, aztán lekapta magukról a köpenyt, és Pitont egy biztonságosnak vélt testhelyzetbe döntve nekiállt taxit fogni.
Három kocsi ment tovább megállás nélkül. A negyedik lassított, az ablaka legördült, aztán a kikukucskáló indiai sofőr tetőtől-talpig végigmérte őket, és megcsóválta a fejét.
- Na nem, fiú! Nekem nem hiányoznak a problémák. – És már ment is volna tovább.
- Milyen problémák? He? – Ordított rá idegességében. Gondolkodni. Gondolkodni. És a következő mondatnál saját magán is meglepődött, milyen ügyesen tud hazudni. - Apám megint leitta magát, a mostohaanyám meg kirakott minket a házból, alig érkeztem néhány cuccomat összeszedni.
A sofőr egy rövid ábrándozás után enyhülve elmosolyodott.
- A mostohaanyád, azt mondod? Jól van, pakold be az apádat, de ha tele merészeli hányni az autómat, háromszoros tarifát fizetsz. Megértetted?
- Meg, uram. Köszönöm, uram.
Nagy nehezen beráncigálta Pitont a hátsó ülésre, és maga is mellé ült. Még lihegni sem mert, holott ráfért volna.
- Na és hová lesz a fuvar? – fordult hátra a sofőr.
És tényleg. Hová? Harry elgondolkozott. Dursley-ékhez nem mehetett, ott keresnék először. Azonkívül olyan messzire akart kerülni innen, amennyire az csak lehetséges.
- Talán egy hotelbe.
A férfi szkeptikus képpel bámult rá.
- És papírjaitok vannak? Személyi, útlevél, ilyesmi?
Neki nem voltak. Piton ruháját meg nem merte átkutatni, mert bár szürkült, és eléggé sötét volt, annak is örült, hogy a sofőrnek legalább eddig nem tűnt fel a vérfoltos öltözék. De ha most nekiállna átnézni a zsebeit, ezer százalék, hogy észreveszi Harry kezein a vérfoltokat.
- A franc. Azt elfelejtettem.
- … Nem lenne jobb, ha mégis inkább hazamennél?
Harry megrázta a fejét.
- Ahhoz a fúriához? Na nem, köszönöm. Legalább egy hét, mire megenyhül. Addig nem mehetek. Nem tud esetleg egy olyan helyet, ahol nem kérnek az embertől papírokat?
- De, tudok – bólintott a sofőr. – De nem hiszem, hogy az neked való hely lenne.
- Nekem mindegy. Csak menjünk.
***
Hogy mennyire nem mindegy, azt Harry akkor értette meg, mikor a taxi végül megállt. Amúgy is elég rosszul ismerte Londont, ezt a részét meg egyáltalán nem. Szürke házak, telefirkálva színes feliratokkal, káromkodásokkal, obszcén képekkel. Rosszul megvilágított utcák fogták körül, itt-ott embereket látott, agyonfestett, hiányos öltözetű nőket, meg néhány fiatalabb fiút, akiken még annyi ruha sem volt. A halk, monoton zene és a felgyújtott szemetes konténerek mellett melegedő, görnyedt emberroncsoknál csak az elhanyagolt épületek ablakaiból kihallatszó veszekedések meg a rémült gyereksírás volt rosszabb. Basszus.
A sofőr az egyik épület ajtaja felé intett, ami előtt egy talán tizenöt éves lány cigizett, a falnak dőlve, kihívó ruhában, és szakmája szempontjából egyértelmű kinézettel.
- Ez itt a Mennyország Hotel. – jelentette be az indiai taxis. - Szobát is lehet náluk bérelni óradíjra, de ha tovább akarsz maradni, mint egy éjszaka, javaslom, hogy inkább az emeleti lakásokból válassz. Ott nyugisabb és biztonságosabb. Ha a portán kérdeznek, mondd azt, hogy Haszid küldött.
- Köszönöm. – Harry kikászálódott a kocsiból. Pitont már inkább csak húzta maga után. Elég nagy feltűnést kelltettek, de nem volt kedve azon rágódni, miért. Az alatt a tíz méter alatt, amíg kínkeservesen eljutott a hotel bejáratáig, paradicsom vörös lett az arca attól a pár tucat ajánlattól, amit személyesen neki címeztek, meg attól a néhánytól is, amit az ájult Piton testéért egyesek hajlandóak lettek volna fizetni, mondjuk egy éjszakáért cserébe.
Az épületen belül félhomály volt és kosz. Harrynek hirtelen az jutott az eszébe, hogy Petunia néni infarktust kapna, ha itt lenne. Az agyonstrapált kanapé színe egész egyszerűen felismerhetetlen volt, két üveges tekintetű nőszemély ült rajta, rendületlenül rágózva, mintha versenyt űztek volna belőle, melyikük tud nagyobb lufit fújni a gumiból. Harry nem értette, miért vannak ott, lehet, hogy csak azért, hogy eltakarják az ülepükkel a bútordarab rozoga állapotát?
Aztán megpillantott egy fehér trikós alakot, teli mindenféle színes tetoválással, több kilónyi piercinggel, és akkora karizmokkal, mint Harry mindkét combja együttvéve. Tévét nézett a pult mögött ülve, azon hahotázott, és a megjelenésük láthatóan egy kicsit sem hozta lázba.
- Jó estét. – Legalább ne fogják rá, hogy neveletlen. Pitont lecsúsztatta az egyik közeli székre. – Haszid azt mondta, itt bérelhetek lakást.
A férfi erre már felemelte a fejét, bár még mindig a tévé műsoron mulatott, majd lustán felé fordulva végigmérte.
- Vannak papírjaid?
- Nincsenek.
Aztán ugyanolyan nyugalommal Pitont is megnézte magának.
- Kliens?
Hm. Harry ritka gyorsan rájött, hogy határtalan a vörösödési készsége.
- Nem, az apám – hazudta nagy átéléssel.
- Neki sincsenek papírjai?
- Nincsenek – suttogta, és kezdte magát komolyan rosszul érezni.
A tetkós alak egyre érdeklődőbben bámulta az ájult professzort.
- Részeg, vagy be van lőve?
-… Hogyan, kérem? – Harry nem értette, mi baja.
- Azt kérdeztem, apuci alkesz, vagy elszállt. Milyen szeren ül? Kokain, heroin, hasis, füvezik, vagy valami egyéb cuccot használ? Leszarom, nem az én dolgom, de heroinistákkal nem foglalkozom. Nekem elveim vannak, öcsi. Se a zsaruk, sem egy kábszeres hulla nem hiányzik a folyosómról. Ez egy rendes hely.
Harry elhatározta, hogyha Piton kicsit jobban lesz, feltétlenül elmeséli neki, hogy kábítószeresnek nézték, és azt is, hogy ez itt egy rendes hely. Még ha nem is látszik rajta.
- Nem, dehogy, csak részeg.
- Aha. Akkor mondom a szabályokat. Minden hetet előre kell fizetni, ha fél napot késel, kereshetsz más helyet. Dolgozni fogsz?
- Dolgozni?
- Ja. – A férfi ugyanolyan közömbös képpel méregette még egy ideig. – Minden kuncsaft után öt zsét Jo tányérjába. Érted? Jo – ez én vagyok. A másik fickó, aki itt dolgozik, Dan. Ha az ő műszakjában vagy, neki fizetsz ugyanúgy. Az, hogy mit mond a stricid, az nem a mi dolgunk, beszéld meg vele. A Mennyországban ilyenek a szabályok, itt rend van, a kopók jól ismernek bennünket, nincs velük gond, szóval vedd úgy, hogy nem nekünk fizetsz, hanem a rendszert fizeted meg. Ha a klienssel gondjaid vannak, vagy nagyon beindul, arra is van megoldás, minden szobában van vészhívó gomb. De minden hülyeségért nem ér megnyomni, jól gondold meg, mert sokba kerül ám, ha közbelépünk, bár a saját bőröd épsége azért időnként csak fontosabb. Vágod?
- Én… nem… ö… én nem fogok dolgozni.
- Mind ezt mondjátok az elején. Mindegy, a szabályokat érted, ha van valami, inkább magadtól fizess. Megfelel?
- Igen.
Harry automatikusan fizetett, megkapta a hatos szoba kulcsait. A liftig nagy nehezen elcibálta a professzort, és igazán hálás volt, hogy a lift ha nyikorgott is, de legalább működött. Kezdte elhagyni az ereje. Az emeleten végül megtalálta az ajtót, és belépve a lakásba, leengedte Pitont az ágyra.
Nem is tudja, mit várt. Sejthette volna, hogy néz ki egy ilyen helyen egy szoba. Majdnem az egészet elfoglalta az ágy, volt még tévé, egy kisebb asztal néhány székkel, két fotel. Az ágynemű nem volt valami bizalomgerjesztő, dehát panaszkodni nem ért. A konyha apró volt, a fürdő szürke és penészes. Mint egy igazi lyuk. Ennél az ő szobája Dursley-éknál tízszer komfortosabb volt. De ennél jóval nagyobb gondnak érezte Piton egészségi állapotát. Rengeteg vért vesztett. Akárcsak Jo a portán, ő sem akart egy hullát a szobába. Legalább azt tudta volna, miféle sérülései vannak?!
Lehúzta a férfi cipőit, majd nekilátott a talárnak. Igyekezett minél óvatosabb lenni, de az a rengeteg apró gomb igazi türelemjátéknak bizonyult. Piton fehér inge egy merő vérben ázott. Az ilyet már képtelenség kimosni.
Hozott a konyhából egy kést, és lassan elkezdte levágni róla a ruhadarabot.
Eszébe jutott, hogy régebben maguk között mennyit szórakoztak a találgatással, milyen lehet Piton teste. Olyan akár egy csontváz, undorítóan kiálló csontokkal, vagy mint egy hulla, ronda hófehér bőrrel. De nem. Egy teljesen átlagos test feküdt előtte, igen, kicsit tényleg csontos, de alapjában véve izmos is a maga módján, ami egy, az ő korabeli férfinak igenis az előnyére vált. Egyetlen szépséghibája volt az egésznek, a testet beborító vérző vágások és a rengeteg lila véraláfutás a bordák mentén. Jól helybenhagyták. Óvatosan megérintette az egyik sebet, mire Piton halkan felnyögött, majd egy szemvillanás alatt felpattantak a szemei.
- Hol vagyok? – nyögte és szétszórt pillantással megpróbálta megemelni a fejét.
„Nem semmi – gondolta Harry, amint meghallotta a gyönge hangot, amiből még így is ki lehetett érezni a felsőbbrendű, uralkodó tónust. – Ez az alak még a saját temetését is képes lenne a koporsójából levezényelni.”
- Egy hotelben. – Harry kihúzta a pálcáját. – Tudok egy egyszerű vérzéselállító varázslatot, próbáljon meg nyugodtan maradni.
- Nem! – Piton keze azonnal utána kapott. – Ne varázsoljon Potter, így megtalálnak bennünket. Azonnal menjen vissza a főhadiszállásra, és ne csináljon semmi ostobaságot, tetesse, hogy nem tud semmiről, idáig ördögi szerencséje volt szinte mindenben, reménykedjünk, hogy ez így is marad.
- Így van. Ezért vagyunk itt.
- Térjen már észhez! Önfejű idióta, ez nem megoldás! Menjen már…
- Nyugi.
Láthatólag ez a dühkitörés Piton maradék energiáját is elszívta. Lazán elájult másodszorra is.
Ne varázsoljon… Harry elveszettnek érezte magát. Gőze sem volt, mit csináljon. A szobában nem volt elsősegély csomag, sem telefon, és ha nem szabad mágiát használnia, akkor is, Pitonnak akkor is minimum egy mugli orvosra lett volna szüksége. El kell látni, különben vége. Elhatározta, hogy a portáról fog telefonálni. Bezárta a szobát, és elindult végig a folyosón. Épp ekkor nyílott ki a szomszédos lakás ajtaja, és egy ipse sietősen távozott. Mögüle egy nő kukucskált ki, bíborszínű csipkés kombinéban, apró, bojtos papucsban.
- Hé, haver! Isteni voltál, ha van hozzá kedved, gyere máskor is! – A nő latin-amerikainak nézett ki, és Harry nagyon csinosnak találta volna, ha nincs az a rengeteg smink az arcán.
A férfi morgott valamit, de már hátra sem nézett, a lifthez sietett. A nő figyelme pedig időközben az előtte osonó Harryre terelődött.
- Hali? Új szomszéd?
Harry bólintott. A nő meg, felé nyújtotta a tűzpirosra lakkozott jobbját.
- Lola.
És ő elfogadta. Megszorította.
- Nagyon örvendek, hölgyem. Harry vagyok.
- Hölgyem? – A nő elnevette magát. – Hajaj. – Aztán mintha átgondolt volna valamit, szorosan magához rántotta a fiút, hogy a fülébe suttoghassa. – Nem akarsz velem kufircolni? A házbelieknek elengedem a felárat.
Szegény Harryt az újabb adagnyi kínos vörösödéstől csak az mentette meg, hogy a lift halkan csendült, és a távozó ex kuncsaft a liftben helyet cserélt egy onnét kilépő fiatal lánnyal, aki nagy, barna papírzacskót cipelt, aminek a végéből egy méretes francia bagett kikandikált ki. Kedves arca volt, az öltözékéből ítélve hasonló szakmát űzött, mint ez a másik nő, de volt pár meleg, finom vonása, amitől még így is szimpatikusnak és ártatlannak tűnt. Megmosolyogta az elé táruló jelenetet, de valójában nem igazán érdekelhette.
- Lola! Van neked lelkiismereted? Már a londoni katolikus gyerekkórus kóristafiúit is berángatod magadhoz?
- Jaj, dehogyis! Ez az új szomszédunk, Jen. De nekem úgy tűnik, ő inkább a nagydarab felnőtt pasikat részesíti előnyben puha farokkal és hatalmas tojásokkal a gatyájukban.
Na most aztán Harry tényleg magára öltötte a málnaszörp egészséges színét, és rohant volna a lifthez, ha a másik nő - akit ezek szerint Jennek hívtak -, le nem állítja.
- Hé, fiú! Ne hallgass rá. Fogd meg a zacskót, amíg kinyitom az ajtót. – És mire Harry kapcsolt, már egy vadidegen prostituált élelmiszerkészletét ölelte. – Véres a kezed és az inged, tudsz róla? – kérdezte a nő, holott Harry azt sem vette észre, hogy a nő komolyabban megnézte volna.
- Tudom. Az apám… - Azon tűnődött mihez hasonlítanak leginkább Piton sérülései. – Valami idióták megkéselték az utcán. Hívnom kell a mentőket.
Jen bólintott.
- Az jó dolog, ha van az embernek biztosítása.
„Biztosítás”. Hát Pitonnak olyan biztos, hogy nem volt. A francba, miért nem gondolt erre rögtön az elején?
- És ha nincs, nem ismer esetleg egy olyan orvost, aki hajlandó megnézni őt, és nem kezd el kérdezősködni?
A latin-amerikai elfintorodott.
- Na tessék! Megint holmi problémás pofák. Miért nem lehet egyszer normális embereket is elszállásolni a szomszédságunkba? Akkor inkább lenne prosti, mint egy alak egy megkéselt apával. Na én mentem, és neked is azt javaslom, Jen. Ne mássz bele, jobban jársz!
Mintha csak összebeszéltek volna, mindketten bementek a lakásukba, és becsapták Harry orra előtt az ajtót. Kis idő múlva Jen ajtaja újra kinyílt, a nő meg kikapta Harry kezéből az ottfelejtett papírzacskót, és még egyszer végigmérte.
- Igazat mond, kölyök. Itt olyan emberek laknak, akiknek nem tesz jót a nyilvánosság, főleg akkor nem, ha az ráadásként szimatoló zsernyákokat hoz a nyakukra. Fogadj meg egy jó tanácsot, ha jót akarsz magadnak! Ne légy ilyen őszinte az idegenekkel, és ne mondd el Jonak, mi történt az apáddal, különben mire háromig számoltok, repültök innen mindketten. A szomszéd utcában van egy gyógyszertár, és bocs, de többet nem segíthetek.
- Köszönöm. – Mintha még várhatna ezen a világon bárkitől is segítséget!
Elindult a lift felé, és csak az járt a fejében, mit tehetne. Piton önfejű, ő nem varázsolhat, de ha nem talál orvost, hamarosan elvérzik, és Mordonnak még a kisujját sem kellett mozdítania érte. Ettől az utolsó gondolattól összerázkódott, és átkarolta magát, hogy valami tartsa benne a lelket. – Minden hiába – suttogta. Valahogy össze kell szednie magát, gondolkodnia kell, ki kell mászniuk ebből.
- Állj! – kiáltott valaki utána. Megfordult, és rájött, hogy a papírzacskós lány végig őt figyelte. – Ilyen nagy a baj?
Csak bólintott.
- Áhhhhgrrrr… Miért csinálom ezt? – kérdezte Jen saját magától, duzzogva.
Erre kinyílott a latin-amerikai ajtaja is. Talán hallgatózott?
- Megvesztél, Jen? Fejezd be ezt a Teréz anya stílust! Nincs elég bajod?
- Közöd hozzá? Sajnálom, na. – Rántotta meg a vállát Jen. – Nézz rá! Ordít róla, hogy nem idevalósi. El bírod képzelni, mi lesz vele, ha most nekiáll az utcán orvost keresni?
- Te mindenkit sajnálsz, aztán meg… - Lola azzal a „na én megmondtam előre” nézéssel bámult egyikükről a másikra.
- Hallod, ne rinyálj már, inkább öltözz át, és gyere, segíts kicsit! Lola nem rossz – magyarázta Jen Harrynek halkan. – Csak sokszor megjárta már.
Harry értetlenül bámult rá.
- Talál nekem orvost?
- Vedd úgy, hogy szerencséd van, fiú, épp most találtad meg, de csak akkor, ha nem követeled rajtam a diplomám másolatát.
- Maga orvos?
Újabb vállrándítás.
- Fél év hiányzott a diplomámhoz, de a Mennyország zárkózott lakói számára ez nem jelent semmit. Őket nem egy papírfecni megléte érdekli.
- Nagyon szépen köszönöm.
- Egyelőre ne köszönj semmit. Várj! Hozok valamit, aztán megnézzük a betegedet. Lola, jössz már? – üvöltötte el magát.
- Megyek már, megyek! Csak felveszek valamit. Jaj, de nagyon nem tetszik nekem ez az egész!
- Csak magadat ismétled, ribikém! – fújta ki magából Jen. – És amúgy hogy hívnak?
- Harry a nevem.
- Na, jól van, Harry. Ne keseredj el. Mindig van megoldás.
Folyt. köv…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
