| INGA : 3.fejezet-Élni fogunk… |
3.fejezet-Élni fogunk…
ani 2008.08.26. 19:09
 X
Három óra múlva az ágyon fekvő Piton leginkább egy múmiára hasonlított, a fején kívül szinte az egész testét borító géztől. Még a tenyerén is keresztül volt csavarva pár csík.
Amíg a két nő a sérült körül sürgött-forgott, addig Harry a sarokban üldögélt egy széken, csöndben várva a végszóra. A professzornak sokkal több sebe volt, mint amennyit első ránézésre sejteni lehetett. A háta, és a combjai is tele voltak vágásokkal, és egy jókora gyulladt csík húzódott a hátsóján, amit Lola egy kiadós szemrevételezés után megértő hümmögéssel kommentált:
- Aki megdolgozta az apádat, az csakis egy jól képzett szadista lehetett. Nekem is kijutott egyszer egy ilyen kuncsaft. Brrr, még emlékezni sem szeretek rá.
- Csendet! – kiáltott rá Jen, majd mindketten visszatértek a munkájukhoz.
Mikor végeztek, a lediplomázatlan doktornő Harry orra alá tolt egy papírt, amin egy lista volt.
- Tehát! Szerencséje volt, hogy a sebei nem túl mélyek. Néhány vágást bevarrtam, a többi magától is összeforr. Nem lesz túl esztétikus, de majd megszokja. Kapott egy fájdalomcsillapító injekciót és némi altatót. Ki kell pihennie magát. Menj és vedd meg ezeket a gyógyszereket. Antibiotikum, fájdalomcsillapító, némi vitamin és egy kenőcs, ami segít, hogy a hegek felületei egyenletesen gyógyuljanak be. A kötéseket naponta kétszer kell cserélni, holnap megmutatom, hogyan kell csinálni. Rengeteg vért vesztett, ha magához tér, felteszek neki egy infúziót. Igyekezz normálisan etetni, főleg húst és zöldségeket egyen, lehetőleg mindent főve, és szerezz neki egy kevés vörösbort is. Mindent megértettél?
Harry bólintott.
- Ezek a gyógyszerek, ezek nagyon drágák?
Jen újra csak megvonta a vállát:
- Hát annyira nem vészes az áruk, de jegyezd meg, hogy az apádnak minimum két hetet feküdnie kell, és be kell tartani minden utasításomat.
- Köszönöm. Tartozom valamivel?
- Na látod, az nem lenne rossz – szólt bele kéretlenül Lola. – Jen a saját gyógyszereit használta fel.
- Igen, persze – Harry előszedte a pénzét. – Mondja, mennyit fizessek?
Jen elég szkeptikusan nézegette a vagyonát.
- Ez minden, amid van? – Harry rábólintott. – Akkor ledolgozod, amúgy is lesz mire költened. Tudsz főzni?
- Tudok.
- Akkor gyere, összedobsz nekem valamit, mindjárt leesek a saját lábamról a fáradtságtól. Lola, velünk tartasz?
- Még csak az kéne! Jen, a hülye jószívűséged miatt így is elég időmet vesztegettem el. Megyek dolgozni, hátha még fel tudok szedni valakit. Meg egyáltalán! Inkább a pénzt fogadtad volna el tőle!
- Na ez már hadd legyen az én gondom, jó? Gyerünk fiú, apád legjobb esetben is úgy fog aludni reggelig, mint akit kiütöttek.
***
Jen lakása első ránézésre különös volt, de otthonos. A hálószobája pontosan alkalmazkodott a szakmája követelményeihez, de még ez is lágyabb és egyszerűbb volt annál, mint amit Harry elvárt volna egy kurtizán intim munkahelyi légkörétől. Az ágyon friss huzat volt, selymes, de kellemes barack színű. A félhomály, a falakat borító erotikus képek is inkább művésziek voltak, mint romlottak vagy közönségesek. Az apró, ideálisan tiszta konyha kellemes illatot árasztott, teli volt kis fűszeres üvegekkel, színes agyagedénykékkel, fényesre súrolt fazekakkal. Tipikus női konyha.
- Tetszik? – kérdezett rá Jen, amíg kiszedegette a papírzacskóból a megvásárolt holmikat.
- Nagyon hangulatos – vágta rá Harry őszintén.
- Tudod, én már több mint egy éve lakom itt. Még egy ilyen hely is, mint a „Mennyország”, egész… tűrhető otthonná varázsolható, ha az ember törekszik rá. – Halványan mosolygott a fiúra. – Ettél te ma?
Harry próbált odafigyelni a teste jelzéseire. Most, hogy az első sokk elmúlt, és a Piton miatti félelme is alábbhagyott, már érezte, ahogy a gyomra sokat jelentően megkordul.
- Nem. – Jen vallató szemei előtt kénytelen volt bevallani a tényállást. – De emiatt egyáltalán nem kell aggódnia, majd holnap mindent megveszek, az ételt is pótolom.
Jen most már egészen vidám volt.
- Tudod, három tojás és két virsli még nem fog a csőd szélére sodorni, szóval most kajálunk. Tényleg tudsz főzni?
- Persze.
- Akkor érezd magad otthon. A hűtőben megtalálsz mindent, én addig lezuhanyozom.
Azzal kiment a konyhából, és Harry, aki meg akarta hálálni a segítséget, hozzálátott a tennivalókhoz.
Épp tálalta a vacsorát, mikor a nő visszatért. Egy kinyúlt, otthoni póló, és egy levágott szárú farmer volt rajta, és most egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy szerelmet áruló éjszakai pillangó. Olyan volt, mint egy fáradt, fiatal nő, a fürdés után a kontyából nedves hajtincsek csüngtek, kipirult a bőre, és most némileg idősebbnek is tűnt, mint ahogy arra Harry emlékezett.
- Isteni illata van. – Jen a hűtőszekrényhez lépett és kinyitotta. – Legnagyobb szégyenemre én egyáltalán nem tudok főzni. Egyébként hány éves is vagy?
Harry meglepődött a kérdésen, de azért válaszolt.
- Tizenhat.
Jen két üveg sört vett elő.
- Akkor egyet megihatsz, nem erős, jobban alszol majd tőle. – Kinyitotta őket, és leült az asztalhoz. – És most mesélj! Hogy kerül egy ilyen kétes környékre egy olyan fiú, mint te? És kicsodád az a pasas?
Harry elkomorodott:
- Már mondtam, hogy az a…
- Aha. – Jen komolyan nézett rá. – A meséket tartsd meg az olyanoknak, mint Lola. Nincs köztetek semmi hasonlóság a fekete hajat meg az egy szál bél alkatotokat kivéve. Azonkívül, miközben vetkőztettem az ürgét, a kezem ügyébe került egy igen érdekes tárgy. – Fél kézzel a pólója alá nyúlt, és a nadrágszíjából kihúzta Piton pálcáját. – Eltettem, nem akartam, hogy Lola kérdezősködjön, de azt hiszem jobb, ha visszaadom.
- Maga… maga… - Harry azonnal kikapta a kezéből a holmit. – Maga nem is lepődött meg? És nem…
- Nem tudok én semmit, hallod? – Jen visszafordult a vacsorájához, és csak jóval később kezdett el beszélni. – És nem is akarok tudni erről semmit. Sara is mindig ezt csinálta. Titok ez, titok az…
- De…
- Gyermekkoromban volt a szomszédunkban egy lány. Sara. Barátnők voltunk… azt hiszem. Egy ideig. Aztán a szülei bentlakásos iskolába íratták. Az első nyarat még otthon töltötte, mesélt dolgokat, bár a felét sem hittem el, meg neki is volt ilyen botja. Flúgos volt a csaj… Aztán hirtelen elköltöztek. Soha többé nem láttam. Nem hittem neki, meg azt sem nagyon, hogy életemben találkozom még egyszer ezzel a mesével. Különös. – Jen egy pillanatra elgondolkodott, majd hirtelen belekortyolt a hideg sörébe. – Finom. Kóstold meg!
- Nem haragszik rám? – kérdezte Harry kicsit megkönnyebbülve.
- Nem. – A nő beleharapott a sült virslibe, és nagyot nyelt. – Tudod a „Mennyország” nem az a hely, ahol az embereket elönti a mániákus igazmondás. Nyugodtan kitalálhatsz meséket, nem zavar. És ha kérdezgetlek, azt tudd be a női kíváncsiságomnak, és küldj el nyugodtan a pokolba, vagy szólj rám, hogy fogjam be.
Harry szótlanul kezdett hozzá az ételhez. Megkóstolta a hideg sört és az egyszerű sült virslit. Tényleg ízlett neki.
- Tudja, maga annyit segített nekem, Jen. Igazán nem akarom megsérteni.
- Ugyan, hagyd! Én egy elvet tartok magam előtt, bármennyire is sanyargat az élet, igyekezni kell embernek maradni. Látni kell a fájdalmat magad körül, és nem szabad elmenni mellette. A baj, a gond egyszer mindenkit elér, de ha életed során nem segítettél soha egyetlen emberen sem, holott a lehetőséged megvolt rá, ne várj semmi jót cserében. A gonoszság visszaüt. Óh, azt hiszem bennem még mindig él a gyógyító pszichológus – vigyorodott el.
- És hogy történet, hogy maga egy… - Harry elszégyellte magát. – Bocsánat, nincs jogom ilyesmit kérdezni.
- Hát tudod – Jen könnyeden legyintett -, ez egy egészen banális történet. Egy vidéki kisvárosban születtem Amerikában, és egyetlen álmom az volt, hogy egyszer énekesnő legyek. Elég jó hangom van. A szüleim orvosok voltak, és a sors tragédiájaként pont akkor veszítettem el őket, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a tanácsaikra. Eladtam a házunkat, és a jobb, izgalmasabb élet reményében felutaztam New Yorkba. Kivettem egy kis lakást és tanulni kezdtem az orvosi előkészítőben, utána belekezdtem az egyetembe, és mikor már majdnem befejezetem, találkoztam vele… - Jen hatalmasat felsóhajtott. – Akkoriban is kellett a pénz, ezért éjszakánként egy kisebb klubban énekelgettem. Úgy mutatkozott be nekem, mint londoni producer, virágokkal és ajándékokkal halmozott el, és egy szép napon rábeszélt, hogy utazzak el vele Angliába. Azt mondta, ő mindent elrendez, ott majd folytathatom a tanulmányaimat, meg tud egy jó zenei stúdiót, ahol majd közösen elkészítjük az első szólóalbumomat. Mit mondjak? Tiszta hülye voltam. Hittem neki. Mindenemet pénzzé tettem, összeszedtem a szükséges papírjaimat, aztán elutaztam vele… A többi már úgy ment, mint a karikacsapás. A legelső nap eltűnt a pénzemmel együtt. Még az ajándékait is elvitte, amiket előzőleg tőle kaptam. És ott álltam az utcán, üres zsebekkel, ő meg gondolom, keresett egy másik hülyét, hogy folytassa, amit addig is csinált. Elmentem a rendőrségre, feljelentést is tettem, de semmit sem értem el vele. Sok időbe telik errefelé a nyomára bukkanni egy ilyen kisstílű szélhámosnak. Gondoltam, addig elhelyezkedek valahová, de az sem ment egyszerűen. Végül pincérnő lettem egy kávézóban, harmadnapra azt is tudtam, hogy a tulaj, az a hájas disznó miért alkalmazott olyan boldogan. Egyszerűen megmondta, hogy mit akar… Jobb, ha nem tudod a részleteket, de elküldtem a pokolba. A következő nap azt is megbántam, hogy a világra jöttem. Berángatott az egyik kamrába, és a többit magadtól is ki tudod találni. Megint elmentem a rendőrségre, de ez alkalommal minden csak még rosszabbul sült el. Húsz tanút szerzett az a gazember, akik bőszen állították, hogy hazudok. És szerinted kinek hittek?… A lényeg a lényeg, hogy az a mocsok feljelentett rágalmazásért, eljárást indítottak, s nekem sem ügyvédre, sem másra nem volt pénzem. Pénzbírságot kaptam, amit természetesen nem tudtam kifizetni. Így hát három hónapra leültettek. Ott ismertem meg Lolát. A sitten. Ő azért ült éppen, mert alaposan helybenhagyta az egyik kliensét, aki nem volt hajlandó fizetni. Úgy esett, hogy egyszerre szabadultunk. Mintha csak a sors akarta volna így. Kijöttünk, s mivel nekem nem volt hová mennem, magával hozott ide, a „Mennyországba”. Lassan tanultam ki a szakmát, szinte észrevétlenül. Tudod, ha egyszer elindulsz, nehéz megállni. Lola nagyon jó ember, de kegyetlenségen kívül nem sokat kapott addig az életben, és ezért kemény és számító lett. De a saját elmondása szerint még ez is amolyan védekezési reakció, hangosan kiabál, pufog, de a szíve aranyból van, és a felét sem gondolja komolyan annak, amiket összehord… Majd meglátod, megjön a melóból, és biztosan hoz neked valamit. Ordítozni, anyázni, káromkodni fog, de hoz neked valamit… Nehéz volt egy lakásban laknunk ilyen szakmával, ugye érted? Tehát, mikor összegyűlt egy kis pénzem, kivettem egy saját lakrészt… Tudod, mi emberek fura egy szerzetek vagyunk. Mindenhez képesek vagyunk hozzászokni. Aztán egyszer helyrehoztam Jo… tudod ki az a Jo? Persze, hogy tudod. Szóval meggyógyítottam az egyik barátját, majd később egy másik ismerősét. Jo megbízik bennem, és most már ő szerzi be nekem a klienseket. Olyanokat, akikkel nincs gond. Tudod, lehet, hogy nevetségesen hangzik, és banális, hogy mindezt pont egy magadfajta gyereknek mondom el, meg tudom azt is, hogy minden kurva ezt mondja, de én nem akarom örökre ezt csinálni. Nem vagyok büszke rá, de nem is szégyellem. Nem leszek itt sokáig. Fogadd meg a tanácsomat, Harry, ne szokd meg a „Mennyországot”, az életet, ami ezzel jár. Minél hamarabb tudsz innen elkeveredni, annál jobb.
Harry elgondolkodva bólintott, és megitta a maradék sörét. Maradt benne valami szomorú érzés, ezután a nagyon is felnőttes beszélgetés után. Érezte a diszharmóniát, a groteszk vigyort, ami olyan volt, mintha maga az élet vicsorgott volna rá, előre eldöntve, hogy neki továbbra sincs helye a normális emberek között: elüldöztetett a kiválasztottak közül, és ide pottyant, a bukott angyalok árvaházába.
És mégis… valahogy ezután a beszélgetés után már nem érzett keserűséget. Szinte simogatta az ismeretlenség bája, és rájött, hogy meg tudná szokni a melegszívű, okos Jent és az extravagáns és vehemens Lolát. Ez a világ, ez a… „ Mennyország”, valahogy minden fonákságával és mocskos sallangjával együtt is becsületesebbnek tűnt innen nézve, mint az, ahonnét ő menekült.
- Hatalmas szerencsém van a szomszédaimmal – ismerte be.
- Jaj, hagyd már! Egykor nekem is segített valaki, mikor a padlón voltam. Én Lolával találkoztam, te velem… Az élet törvénye röhejesen egyszerű. – Elmosolyodott. – Egyszer, majd ha alkalmad lesz rá, segíts valakin, és attól kezdve egálban leszünk. De! – Jen felkapott egy újabb virslit a tányérról, és meglengette Harry orra előtt, mielőtt beleharapott. – Néhány vacsira azért igényt tartok.
- Ha kell, végig főzök magára, természetesen addig, míg Piton helyre nem jön.
- Piton? – Jen újra a hűtőhöz ment, és kikapott egy újabb üveg sört. – Mégis, kicsodád neked ez az ember?
Harry gondolkodás nélkül válaszolt.
- A tanárom. Egész pontosan a legutálatosabb tanárom.
Jen szinte már nevetett.
- Tanár, ráadásul a legutálatosabb?… Nincs ennek csöppet romantikus szaga? Történet egy szigorúan zárt fiúiskola növendékének szökéséről a szerelmével. Nyamm…
Harry az este alatt sokadjára jött zavarba, s most egy kicsit dühös is lett:
- Hogy gondolhat ilyesmit?
- Jajj, ez csak vicc – nevetett békítően Jen. – Edd meg a maradékot, és nyomás aludni. Holnap pedig a gyógyszertár és a bevásárlás után mérd föl az anyagi helyzeted, és ha úgy ítéled meg, hogy nem tart ki a pénzed egy hétnél tovább, munkát kell keresned. Jó fizetést nem ígérek, de megpróbálunk találni neked valami tisztességesebb melót.
***
Hát aludni, azt nem tudott. Végre tele volt a hasa, meg amúgy is túl sok minden történt vele ahhoz egy este alatt, hogy csak úgy elaludjon. Az ágy felől tisztán hallotta Piton egyenletes légzését. De még ez sem zavarta. Az az egy sör elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a helyzet tanácstalanságához képest kivételesen szabadnak érezze magát… Nem tartozik senkinek semmivel. Az élete egy merő romhalmazzá vált, és különös módon éppen ennek kellett történnie, hogy valójában először magával foglalkozzon, és ezáltal megtalálja a válaszát néhány macerás kérdésre. Többé nem ő a fiú, aki egy lépcső alatt nőtt fel a gardróbba bezárva, nem a születési dátuma alapján kisorsolt hősutánzat, nem statiszta egy háborúban, és nem is egy marionett bábu valaki kezében. Ő most csak egy hétköznapi fiú, a saját problémáival, amelyeket ugyan meg kell oldania, de eközben megtanul végre élni. Önállóan, talpraesetten.
És mindezt nem valaki miatt, nem Piton miatt teszi majd, hanem maga miatt, még ha átkozottul nehéz is lesz. Piton helyre fog jönni, és akkor minden bizonnyal megy majd a saját dolgára. Harry pedig szépen itt marad, dolgozni fog, és ha lesz elég ereje és pénze elköltözik innen, tanulni fog, új nevet választ. Sirius is ezt akarta annak idején, azért akarta elvinni Roxfortból. Hogy a saját lábára álljon, mindenféle kényszer és nyomás nélkül.
És nincs több háború. Nincs több halál.
Sirius.
A házuk.
Túlságosan fájdalmasak voltak ezek a gondolatok. És Dumbledore? Haragot érzett, az árulás éles fájdalmát, de ezeket az érzéseket úgy tiltotta el magától, mintha akkor ott, Piton kezei között szipogva a férfi tenyere bezárhatta volna az összes sikoltásával együtt a haragjából táplálkozó gyengeségét is.
Mindez ott maradt a múltban. Nem akarta magával hozni a gyűlöletét. Igyekezett útravalóként csak a maradék hitét és szeretetét megtartani, Ront és Hermionét, akik ártatlanok, Remust, aki naivan a barátja iránti féltése áldozata lett, Hagridot, és persze Sirius emlékét.
Egyetlen negatív útitársa a szomszéd ágyon fekvő Piton volt, de Harry abszolút biztos volt benne, hogy hamarosan a férfi távozik, és akkor végre semmi sem marad, ami a gyűlöletre emlékeztetné.
Ennek ellenére egyre komorabb hangulatba került. Talán a reflex vitte rá - ami eddig is védte a totális depressziótól -, hogy felpattanjon, és bekapcsolja a tévét. És ezzel a roppant egyszerű mozdulattal párhuzamosan egy újabb kényelmetlen szituációban találta magát.
A „Mennyország” televízióin csak három csatornát lehetett fogni, és gyakorlatilag mindhárom ugyanolyan típusú műsort sugárzott… Harry egy ideig hősiesen próbálkozott: nyomkodta a távirányító gombjait, próbált a műholdas beállításon változtatni, de csakhamar be kellett látnia, az ő műszaki ismeretei ehhez gyöngécskék. Vagy hangyás, sistergő semmit néz, vagy pornót. Szobaantennának pedig híre sem volt.
Értelmetlen – adta fel.
A griffendéles kíváncsiság és a sör győzött. Egy feszült pillantással az alvó Pitonra sandított, majd az ágy legszélére húzódott, és a képernyőt kezdte el bámulni.
Dursleyék házában Harrynek természetesen esélye sem volt, hogy hasonló látványosságokban elmerüljön. Az összes ismerete a szexről, mint olyanról, a roxforti közös hálószobában éjszakánként kihallgatott, egymásközti beszélgetésekből, a Weasley ikrek szaftos és kevés valóságot takaró történeteiből, és a „Csábító Boszorkány” című színes magazinban található mozgóképekből származott.
Vele senki sem beszélgetett ilyesmiről. A nemek közötti kapocs, a vonzalom és ellentét, mind-mind olyan távoli és kiismerhetetlen témának számítottak nála, és mindeddig olyannyira csak a teoretikai oldala foglalkoztatta, hogy még azokból a fentebb emlegetett, fiúk között zajló fontos eszmecserékből is kimaradt. Sőt, egyenesen kerülte őket. Nem is értette mi baja az egésszel, valahogy zavarta és kész.
Ezek után az ember azt gondolná, hogy egy ilyen kivételes burokban felnőtt fiú megérdemelné, hogy majd egyszer, mikor eljön az ideje, egy gondos kéz a titok fátylait kíméletesen húzza félre Harry ártatlan szemei elől.
Ehelyett mi történik?
Egy könyörtelen rántás, és a nyers testiség hangos jajgatással vonaglik a képernyőn.
Ötpercnyi tátott szájjal való bámulás után Harry eldöntötte, hogy ő aztán soha, de soha nem fog szexszelni. A képernyőn egy kövérkés matróna, egy kinyúlt harisnyában, és az alig pár perce megevett virslikre emlékeztető borzalmas lábformákkal, német nyelven üvöltözött valamit össze-vissza, miközben egy vézna férfi hasán lovagolt, pattogott fel, s alá.
Harrynek egészen jeges, kellemetlen érzése támadt a látványtól, és gyorsan továbbkapcsolt.
A következő adó némi javulást mutatott pornótéren. Egészen tíz percig bírta a műsort, mikor is a finoman simogató kéz látványa már inkább az „unalmasan dörzsölgető” jelzéssel vált azonosíthatóvá, és a férfialany szemeiben Harry valami nyomott, egyhangú közömbösséget vélt felfedezni.
„Nem is tudod, mennyire megértelek” – nyögte Harry képzeletbeli együttérzését a „film” hímnemű szenvedőalanyának címezve, és újra megnyomta a távirányító gombját.
És ez volt az az áldatlan pillanat, amikor szépen ki kellett volna húzni a tévét a konnektorból.
De Harry nem tette.
Csak bámult, egyre inkább melege lett, és eszébe jutott, hogy a fiúk régebben ilyesmit is említettek, igaz, nagyon furcsa megjegyzésekkel tarkítva. Két férfit látott.
Tudta mi ez, de valahogy fontosnak érezte megérteni, mi játszódik le a két fél között a képernyőn. Meghatározni sem tudta volna, miért érti most jobban ezt a néma testbeszédet, a mozdulataikat, a nem túlzó, mégis meghatározó gesztusokat, szemben az azelőtti két esetben látott képsoroknál.
Egyik szereplő sem volt szép, vagy különleges. Inkább ápoltnak nevezte volna őket. Egy szőke, csukott szemű férfit látott, halkan szusszantva partnere minden egyes mozdulatakor.
A fölötte térdeplő napbarnított férfi kiszámított, intim mozgása pedig Harryt kicsit még kétségbe is ejtette. Kellemetlenül érezte magát, de ezúttal nem az undortól.
Közelebb hajolt a képernyőhöz, volt ebben az egészben valami alapvetően nyitott. Az egyre erőteljesebb csípőmozdulatok, a homlokhoz ragadt nedves hajtincsek, a suttogó ajkak…
Teljesen akaratlanul sóhajtott fel, húzódott hátrébb és döbbent rá, hogy feszültnek érzi magát; hogy hol van ő éppen, kivel, és hogy mit művel. És ez annyira, de annyira romlott dolog volt, hogy fültövig pirult, összerándult és ijedten oldalra kapta a fejét, hogy legnagyobb rémületére, egy pár koromfekete, zavart sugárzó, meglepett szempárba ütközzön. Piton őt nézte.
„ Mi?”… Abban a pillanatban két változatot tudott elképzelni egész hátralevő életére: ott helyben szörnyethalni, vagy ha nem megy, sürgősen öngyilkosságot követni el… Becsukta a szemét, és visszafojtotta a lélegzetét, valamit tenni kellett volna, elsüllyedni, felperzselődni, öngyulladásban kivégeztetni, de a kegyetlen sors, mint mindig, most sem adta meg neki ezt a kegyelmes megoldást.
Hosszú másodpercek teltek el, de ő nem hallott semmit, nem történt semmi odakinn, és akkor kelletlenül, hunyorogva újra kinyitotta az egyik szemét.
Piton mozdulatlanul feküdt, öntudatlanul, mélyen, valahol az álmok birodalmában.
„Képzelődöm”.
És ez az egy gondolat olyan örömmel töltötte el, hogy kis híján nevetésbe kezdett.
Gyorsan kikapcsolta a tévét, és a fürdőszobába menekült, hogy leöblítse az arcát egy kis hidegvízzel.
Komoran igyekezett visszagondolni mindenre, amit eddigi életében az egyneműek szerelméről hallott. Nem állított ő fel semmilyen következtetést, nem akarta magát letargiába sodorni, és döntéseket hozni, dehogy. Tartotta magát annyira értelmesnek, hogy tudja, ami az előbb történt, az igazából semmit sem jelent, legfeljebb azt, hogy egészséges, fiatal szervezete van, és hogy a három variáció közül neki az tetszett, amelyik a legfinomabb, legemberibb és legreálisabb volt ilyen szempontból. És egyáltalán nem az számított, milyen nemű szereplők szerelmi játékát élvezte, hanem maga a dolog intimitása, ami az első kettő esetben abszolút nem volt érzékelhető.
Ő csak azt nem akarta, hogy ezt valaki esetleg félreértse, vagy ne adj isten, tréfát űzzön belőle, vagy elítélje őt.
Harry nagyon is tisztában volt vele, hogy érdeklik a lányok, hiszen annak idején hulla szerelmes volt Changba, még ha erről túl sokat nem is értekezett senkivel. Azt is tudta, hogy létezik olyan, hogy biszexualitás. Seamus egyszer arról beszélt, hogy ez csak azért veszélyes, mert amíg te vagy felül egy egynemű szexuális kapcsolatban, még „helyrejöhetsz”, de ha egyszer alulra kerülsz, akkor véged, örökre úgy maradsz.
Sokan komolyan elszörnyülködtek ezen.
Talán Hermione volt az egyedüli, aki ezen gondolatok hallatán hangos kacagásba tört ki, és egy mardekáros gúnymosolyával az arcán közölte Seamussal, hogy itt az ideje, hogy vegyen magának egy anatómia könyvet, vagy mondjuk, hogy elbeszélgessen erről egy idősebb, tapasztaltabb emberrel.
Akkoriban Harry nem is nagyon foglalkozott mindezzel, de most, ebben a pillanatban stratégiai jelentőségűnek tartotta, hogy kiderítse a dolgok valóságalapját.
Nagyon óvatosan, szinte rettegve érintette meg magát a farmernadrágján keresztül, és megpróbálta elképzelni magát mindkét nem egyik-másik mutatósabb képviselőjével intim helyzetben.
Furcsa volt, izgalmas, és annyira, de annyira tiltott dolog. Hirtelenjében nem is tudta eldönteni, mi izgatja fel jobban: a fantáziájában megjelenő képek, vagy még mindig inkább az előbbi, majdnem balul sikerült dolog van rá hatással, az a keverés az ágyon, Pitonnal. A férfi koromszínű szemei most is kísértették, ahogy meglepetten, már-már csodálkozva figyelik, s ettől az egy emléktől hihetetlen nyugtalanságot érzett. Olyan hideg az az ember. Hideg, de olyan követelőző, olyan nyugtalanító és olyan… olyan…
„NEM!!!” Harry úgy röpült ki a fürdőszobából, mint akit leforráztak.
Előkereste a fogkeféjét, fogat mosott, majd levette a nadrágját, hogy lefeküdjön végre aludni, és elfelejtse ezt az egész bolondságot.
Piton pedig édesdeden aludt az ágy közepén, és sejtése sem volt arról, hogy ép most tette tönkre egy fiatal fiú szexuális képzelgéseit a puszta megjelenésével a gondolataiban.
- Undok egy ember maga, professzor – suttogta Harry szörnyülködve, miközben végignézett a háromnegyed ágyat elfoglaló múmia alakon. – Nyavalyás mardekáros!
Piton érthető okokból erre a nyilvánvaló sértésre nem válaszolt.
Harry egy hatalmasa sóhaj kíséretében még egyszer szemrevételezte az ágyat, de hiába kacsingatott a fekhely kihívogatóan, hiába ígért kellemes, nyugodt éjszakát, a gondolat, hogy egy ágyban feküdjön ezzel az emberrel, egészen hajmeresztőnek és abszurdnak tűnt.
Összehúzta a két fotelt, és egy vékony takaróból kisebb fészket eszkábálva, elhelyezkedett. Nem volt kényelmes, de egy griffendéles nem hátrál meg a nehézségek előtt, nem igaz?
Borzasztó nehezen aludt el, egymást kergették a gondolatai, s ha a nyugtalanító, mocskos kis képeket sikerült is kiűznie a fejéből, az árulás aljas tette, most, az éjszaka csendje alatt hihetetlenül nyomasztotta. Egyik világból bekerült egy másikba, majd onnan elmenekült egy harmadikba. Olyannak érezte ezt az egészet, mint egy inga lendületes mozgását egyik oldalról a másikra, mintha az ívnek lett volna egy megfogható skálája a jó és rossz között.
Beleszédült a nem létező mozgásba, és kezdte elhinni, hogy bármit is remél, az nem úgy fog alakulni, ahogyan azt ő szeretné. És reménykednie, úgy alapból, nem igazán volt miben.
Az első esése után Harry elhagyta az improvizált fekhelyét. Eldöntötte, hogy nincs olyan ok, ami visszatartaná attól, hogy amíg Piton minden kényelmét élvezi a széles franciaágynak, addig ő bolond módjára szorongjon a fotelben.
Óvatosan mászott fel az ágy szélére, és úgy igazítva a testét, hogy még véletlenül se érjen egyetlen porcikája sem az alvó férfihez, pillanatokon belül megadta magát a kimerültségének.
Nem látott álmokat, csak az ébredése sikerült meglehetősen furcsára, mert ritka kényelmes és meleg érzet babuzsgatta, finom, gondoskodó, mint egy szerető ölelés. Megdolgozott az első pislantással, mert majd leragadtak a szemei, de amint megpillantotta a szürke, homályban úszó szobát, minden eszébe jutott, az is hol van, és hogyan került ide.
Nem akaródzott felkelni, és arra gondolt, hogy legalább most tudja, milyen az, mikor az ember nem maga ébred, hanem valaki kellemesen ölelő karjaiban.
„ Állj!… Karjaiban?” Harry már-már kész lett volna kiugrani az ágyból, de ehelyett mozdulatlanná dermedt. Először is, felkelni, anélkül, hogy meg ne zavarja Pitont, aki álmában felé fordult, és magához húzta őt, képtelenség lett volna, másodszor pedig az a mód, ahogy szorította a derekát, a mellkasát, teljesen összezavarta az érzéseit.
Óvatosan hátranyúlt, hogy a tenyerével kitapogassa a férfi homlokát, és bizony a megérzései igaznak bizonyultak. A professzornak magas láza volt.
Mégiscsak ki kell kászálódni abból az ágyból.
Elhúzta a kezét, és megkapaszkodva az ágy szélébe, lassan, óvatosan megpróbált elhúzódni, de alig tette meg az első magabiztosabb mozdulatot, Piton elégedetlenül fölmordult, és szabályosan magához passzírozta a testét, majd hogy mindezt megkoronázza, a láztól forró kezét becsúsztatta Harry pólója alá.
- Pofátlan! – suttogta Harry mérgelődve a falaknak.
A lehetetlen helyzetet végül egy ajtókopogás oldotta meg. Nem foglalkozott többé Piton kényelmével, inkább csak durván kitépte magát a kezei közül, és dübörgő szívvel az ajtó felé iramodott.
A küszöb előtt Lola állt. Smink nélkül, egy vastag fürdőköpenybe burkolózva, borzasan, álmos szemekkel, de Harrynek így valahogy mégiscsak jobban tetszett.
Meg sem várta, hogy Harry kérdezzen, egy ügyes mozdulattal a fiú ölébe tolt egy kis zacskót szendvicsekkel, és néhány teafiltert.
- Hé! Vedd úgy, hogy ez kölcsön – szólt rá szigorúan. – Ha lesz miből, megadod.
- Köszönöm. – Csak ennyit bírt kinyögni. – Feltétlenül.
- Na, ami meg a melót illeti. Beszéltem Jackkel. Kétsaroknyira a „Tájfunban” konyhafiút keresnek. Egy nap - három Font. Ha kell, gyere át nyolckor hozzám, elviszlek a tulajhoz.
- Még egyszer, nagyon szépen köszönöm.
- Na jó, maradjál már magadnak! – morgolódott Lola. – Álmos vagyok. Jó éjt… vagy reggelt, vagy mi.
Harry mosolyogva zárta be az ajtót, és indult a konyhába. Feltett a gáztűzhelyre egy ütött-kopott edényt, teavizet forralt. Aztán szórakozottan kicsomagolta az egyik szendvicset és beleharapott. Azért, valaki odafenn csak szeretheti őt egy picikét. Marha szerencséje van a szomszédaival…
Folyt. köv…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
