„Isten hozott a személyesen számodra kifejlesztett pokolban, Harry Potter, és feloldozásban meg se próbálj reménykedni, mert a jó öreg sátán, úgy tűnik, méltóztatott magához térni gyógyító álmából”.

Nagyjából ez a frappáns kis mondat fogalmazódott meg Harry agyában azalatt a fél óra alatt, amíg Piton dühös kifakadásait próbálta elviselni. Olyanokat, mint például: hogy az istenbe lehet valaki akkora idióta, hogy elmenjen, még egy üzenetet sem firkantva, beteg professzorát a teljes öntudatlanság állapotában magára hagyva, ráadásul mindezt egy kulcsra zárt lakásban, szerfölött bizarr körülmények között, úgy, hogy ő, a sajnálnivaló ember még csak nem is varázsolhat, summa summárum, meg sem védheti magát!
Harry meg egyre csak ismételgette, hogy ő csak a patikába ment, meg élelmiszerért a legközelebbi szupermarketbe… Szerencsére ez a hosszadalmas ostrom annyira kikészítette Pitont, hogy végre abbahagyta Harry vállának szorgalmas rángatását, és kimerülve lezuhant az ágyra, szó szerint lezuhant, mivel azt a testhelyzetet ülésnek nagy jóindulattal sem lehetett nevezni.
És pont végszóra tette ezt, mert az a konok papírtáska épp akkor csúszott ki Harry kezéből.
A gyógyszeres dobozok és a megvásárolt élelmiszer természetesen szanaszét szóródott a padlón, és Harry olyan ritka látvány tanúja lehetett, ami minden bizonnyal - és ezt tapasztalatból is tudta - nem mindennapos.
Piton rápillantott a szerencsétlenül járt papírzacskó tartalmára, és különös arcot vágott.
Pár pillanatig úgy tűnt, a férfi valóban bűntudatot érez, de aztán villámgyors igyekezettel rendezte a vonásait, és magára öltötte a: „minden idők legígéretesebb főgonosza, a griffendélesek réme, és az emberi mivolt cinikus megvetője” tipikus álarcát, és mindössze ennyit kérdezett:

- Honnan van magának pénze?

Harry lehajolt, hogy összeszedje a szétgurult cuccokat, és csak a megszokás kedvéért dörmögött egészen halk sértődöttséggel:

- Eladtam a söprűmet Hermionénak.

Piton megfeszült.

- Maga beavatta a meggondolatlan, ostoba szökési tervébe Miss Grangert? Nem hiszem el, hogy legalább ő nem próbálta meg visszatartani!

- Nem avattam én be senkit semmibe, egyszerűen hagytam egy üzenetet a söprűmmel, hogy adja el helyettem, és elhoztam a megtakarított zsebpénzét, ami, mint kiderült nem is olyan sok. Miután megvettem ezeket, maradt még belőle egy kevés. Az talán elég lesz ételre, meg az eheti szállásunk kifizetésére. – Összeszedte a dobozokat és kiment velük a konyhába. Ott érte utol Piton elégedetlen morgása.

- Úgy vélem, azonnal vissza kell térnie Roxfortba, Potter.

- Na, ez pont az a kérdés, ami nem vita tárgya. – Harry kibontott egyet a Lolától kapott szendvicsek közül, gyümölcslevet töltött, és megjátszott nyugalmára rácáfoló remegő kezekkel visszatért Pitonhoz, hogy az ágy melletti éjjeliszekrényre pakolja az ételt. – Egyen! Sok vért vesztett, fontos, hogy rendesen táplálkozzon. Később csinálok majd valami táplálóbbat, de most csak ez van. Jó étvágyat!

Piton úgy nézett rá, mint akinek a maradék ép esze is elment, és esze ágába nem volt hozzálátni az ételhez.

- Potter, maga nem érti a helyzet komolyságát? Nem tudom, hogy melyikünket: engem, vagy magát fogják nagyobb erőkkel kerestetni, de semmi kétségem afelől, hogy nemcsak Dumbledore, de ugyanúgy a Sötét Nagyúr is ezt fogja tenni. Értse meg végre, hogy bármilyen szörnyű is az, ami a tudomására jutott, még mindig nagyobb biztonságban van a Rend felügyelete alatt, mint itt! Hagyja abba ezt az önfejű, gyerekes viselkedést! Még egy kreténbe is több értelem szorult, mint magába!

A szobára rövid csönd ereszkedett. Harry csak nézte a fújtató férfit, és hirtelen nem értette, hol lehet tanulni ezt a mérhetetlen hálátlanságot, és miért fáj neki kétszer annyira ebben a szerencsétlen helyzetben minden, amit Piton mond, vagy csinál.

- Maga pedig professzor, illetve uram… egy kicsinyes, önző, szadistahajlamú alak – kezdett hozzá, szokatlanul halkan. Nem tehetett róla, de kiült az arcára egy utálkozó grimasz. Számított rá, tudta, hogy komoly csata lesz meggyőzni Pitont, de más elképzelni, és más megélni azt a fortyogó, kitörni készülő katlant, ami most mindkettőjükben dolgozott. Az igazságérzete üvöltözött, és hogy mennyire igaz az, hogy a volt sérelmek megbocsátása nem pillanatnyi elhatározás kérdése, arra pillanatokon belül rájött. - Magának annyit tesz megsérteni a másikat, mint egy évben kétszer ünnepelni a karácsonyt. És ne nézzen rám ilyen felháborodottan, ezt mindig meg akartam mondani magának. Köpök a szidalmaira, a pontlevonásokat pedig akár mellőzheti is, mivel, ha eddig nem tűnt volna fel magának, akkor közlöm: többé nem tanulok Roxfortban.

- Potter – Piton sziszegett. Egészen rendkívüli képet nyújtott, ahogy ült az ágyon, kipirult arccal, a sápadt ajkai most vörösek voltak, és csillogtak a szemei. Harry nem tudta eldönteni mitől van ez, a láztól, vagy a felindultságtól, amit a vitatkozásuk váltott ki. „Ilyen lehet, amikor szeretkezik?” – futott át az agyán a kéretlen gondolat, amit egy bő lére eresztett káromkodás csomaggal gondolatban azonnal le is öblített. Hát, hogy jön ő ahhoz, hogy egyáltalán csak megforduljon ilyesmi a fejében? Egyáltalán hogy sikerült összekapcsolnia ezt a két merőben ellentétes fogalmat: Piton – szex. Meg úgy általában… Az utóbbi egy napban annyi erotikus töltettel felvértezett gondolata támadt, amennyi nem kísértette amióta csak az eszét tudja. Talán a hely hatása… És Piton közben rendületlenül ontotta magából a szóáradatot. – Csak saját magára gondol? El bírja képzelni, micsoda pánik van kialakulóban az eltűnése miatt? Az ilyesmit nem lehet sokáig eltitkolni. És amikor majd kiderül…

- Nem érdekel! – szakította félbe ingerülten. – Ki a francnak kell egy olyan világ, ahol ilyen könnyedén játszanak mások életével?

- Kinek kell? – üvöltött vissza rá. – Például az úgynevezett barátainak, Potter! Weasley, Granger, Lupin, Hagrid! Velük mi lesz? Ők vajon mit fognak szólni ehhez? Vagy ők is le vannak szarva?

Harry elszontyolodott.

- Nem, ők nem. De nekik… ott van az igazi megmentő, akire számíthatnak.

A professzor gúnyosan elhúzta a száját.

- Már értem. Aggódik, hogy a hős Potter image nem csillog olyan fényesen többé, és nem úszkálhat a vágyott rivaldafényben. Úgy viselkedik, mintha valaki keresztüllőtte volna az oly imádott, ám veszett kiskutyáját.

- Hogy merészeli… - üvöltött a férfira, és támadott volna, de Piton ezúttal gyorsabb volt. Előre lendült, és megragadta a tajtékzó fiú csuklóit, s olyan erősen szorította őket, hogy a kötésén átszivárgott a vér. Harry kapcsolt, már nem mert rángatózni sem, csak mereven próbálta kihúzni a kezeit, de miután ez nem sikerült, kénytelen volt rávennie magát, hogy lehiggadjon. - Engedjen el! Most. – És a szorítás szinte parancsszóra enyhült. Szüksége volt egy lélegzetvételnyi időre, hogy folytatni tudja. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy sikerült kihoznia a sodromból. Ez soha többé nem fog előfordulni. Hoztam egy döntést, amit semmi sem fog megváltoztatni. Gyógyuljon meg, aztán fogja magát, és menjen az útjára, én egyedül is elboldogulok… Maguk elvették a gyerekkoromat, megpróbálták tönkretenni az ifjúságomat, elárultak és eladtak ebben az úgynevezett háborúban. De ennek már vége, még akkor is, ha ezt csak én gondolom így. Nem fogom engedni. Elég, hallja? Elegem van! És ha utánam jönnek, akkor vége, legfeljebb elmondhatom, hogy annyit éltem, amennyi megadatott, viszont akkor azt úgy tettem, ahogy én akartam, és ennek legalább van értelme. Sajnálom magát, hogy nem érti. És most, ha megbocsát, mennem kell, szólok Jennek, hogy jöjjön, és mutassa meg, hogyan kell a sebeit átkötözni.

Piton különös módon nem tett rá még egy lapáttal, nem próbálta tovább győzködni, csak nézte azokkal a mérges, fekete szemeivel, s egy kis idő múlva elégedetlenkedve felmordult:

- Ki az a Jen?

Harrynek épp csak a szeme rebbent.

- A kezelőorvosa. Az egyetlen, aki a rendelkezésünkre áll. És lehetőleg legyen vele kedves, mert mindent amit az a nő megtesz értünk, ingyen teszi, tiszta szívjóságból, bár alig hiszem, hogy maga tudja, mi az. Jut eszembe, azt mondtam a szomszédainknak, hogy a fia vagyok, szóval vegye a fáradságot, és játssza el. Nem akarom elveszíteni a fedelet a fejünk fölül.

Ezekkel a szavakkal Harry elhagyta a szobát, és az ajtó hatalmasat csattant mögötte.


***


Hogy a szavai voltak-e ilyen progresszív hatással a professzorra, azt nem tudni, de az egésznek pont annyi realitása volt, mintha valami rejtélyes csoda folytán pontosan ez idő tájt halt volna ki a Tiltott Rengeteg összes fenevada, míg a dementorok széles jókedvükben balladákat kezdtek el kánonban gyakorolni. Egy biztos: Piton szokatlanul figyelmesen és nyugodtan tűrte Jen beavatkozását. Mozdulatlanul viselte a tűszúrást, a kötözést, az infúziót, és csak az időről-időre feltett gyanakvó kérdései utaltak arra, hogy magánál van. Minden egyes mozdulatról tudni akarta, hogy Jen éppen mit, miért csinál. A nő pedig türelmesen felelgetett neki, és úgy tűnt, a válaszai kielégítik a professzort. Harry már kezdett reménykedni, hogy a jószomszédi viszony nem ég el a pokol kénköves tüzén Piton viselkedése miatt, mikor váratlanul becsörtetett az ajtón Lola, azzal a felkiáltással, hogy ő csak Jen után jött, de azonnal le is telepedett az egyik székre, és egyenesen Piton arcába vájta a tekintetét:

- És mi a foglalkozása, Mister?

Piton küldött felé egy olyan tipikus pillantást, ami dekódolva Harry szerint nagyjából annyit tesz, mint: „Avada előtti utolsó figyelmeztetés”, vagy: „Száz pont a Griffendéltől, természetesen kizárólag Potter hibájából”, és gúnyosan érdeklődni kezdett:

- Fel tud mutatni egy erős indokot, aminek a címén válaszolnom kellene a kérdésére, Hölgyem?

Lola egyből takaréklángra tette magát, de nem sokáig.

- Aha. A közeli szomszédság. Mi van, ha maga egy perverz szatír? Egyébként pont annak néz ki.

Harry, aki épp a konyhában főzte az ebédre való ragut, megállapította, hogy imádja Lolát, és öm… erősen aggódik az életéért.

- Miss…?

- Csak Lola.

Piton bólintott.

- Nézzük csak, Miss „Csak Lola”! Ha szatír lennék, vagy valami perverz gyilkos, ahogy ön volt olyan kedves említeni, a logika szabályai értelmében eszemben sem volna erről bárkit is tájékoztatni, mivel az értelemszerűen nem állna érdekemben, épp ezért, úgy gondolom semmivel sem lesz tudatlanabb, ha ez esetben eltekintek a tevékenységi köröm széleskörű leírásától. És ön, ahogy elnézem, van annyira találékony, hogy a hiányzó részleteket kellő megalapozottság nélkül is hozzárendelje a dolgokhoz.

Harry úgy vélte, a dolog ennyiben marad, és nem lesz botrány, ám Lola elgondolkodó arca hirtelen megváltozott, és azonnal hangot is adott a véleményének:

- Egy gyilkos ez, Jen, majd meglátod! Megmondtam neked, hogy ne szűrd össze a levet velük. Meg fog minket ölni, mert láttuk az arcát.

- Hogyne, azután pedig végez Joval, meg a többi lánnyal, akikkel érkezésükkor találkoztak. Lola, ne beszélj badarságokat! – Jen végre befejezte a kötözést. – Készen vagyunk, Mister Piton. Este még be kell adnom néhány injekciót. Úgy nyolckor. Később dolgoznom kell, nem érek rá.

- Mister? – Lola undok grimaszt vágott. – Még hogy Mister? Inkább kábítószer díler!

- Lehetne, hogy végre eldöntöd, hogy akkor kicsoda is ő, Lol? Ne is figyeljen rá, Mister Piton. Akkor este találkozunk.

- Köszönöm a segítségét, Jen. Akkor este. - Piton feltűnően nyugodt volt.

Lola is felpattant a székből, és küldött Piton felé egy emberölő pillantást.

- Na, maga aztán szép kis úriember, hallja!? – Aztán a megjegyzését tetézte egy sor ingerült frázissal, ami feltételezhetően spanyol szitkozódást takart.

A professzor gúnymosolya egészen kurtára sikeredett, majd gyorsan válaszolt neki ugyanazon a nyelven, s bár Harry egy kukkot sem értett belőle, a hang, ahogy mondta, arra utalt, hasonló szitkokat vágott a nő fejéhez.
Aztán olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Lola egyszer csak vakító mosollyal ajándékozta meg a férfit, majd letelepedett az ágya szélére, és újra kérdezett valamit, amire Piton most már komolyan válaszolt, és pillanatokon belül kötetlen beszélgetés alakult ki közöttük.

Jen benézett Harryhez a konyhába.

- Úgy látom, ez most hosszú lesz. Hazamegyek, te pedig próbálj meg aludni pár órát. Ha felvesznek a „Tájfunba”, könnyen lehet, hogy már az éjszaka dolgoznod kell.

- Kösz, Jen. Majd megpróbálok.

Az ebéd hamar elkészült. Mikor Harry kilépett a konyhából, Lolát még mindig Piton mellett találta, de most már a lábait is feltette az ágyra, s kettejük hangos beszélgetését nevetéssel és élénk gesztikulációval kísérte.

- Kész az ebéd. Velünk tart, Lola?

Egyszerre néztek rá, ugyanolyan koromfekete szemekkel, és ugyanazt a kifejezést sugározva felé, mintha egy két lábon járó értetlenséget akarnának tüzetesebben szemügyre venni . Aztán Lola kérdezett valamit Pitontól, az bólintott, és a nő Harry felé intve elhagyta a lakást.

- Velünk fog – fordította a professzor.

- Rájöttem – bökte ki Harry.


***

Az ebéd valahogy nagyon nem volt ínyére, mert úgy érezte közben magát, mint egy árny, vagy egy láthatatlan szellem. Lola visszatért, titokzatos okokból átöltözött egy helyes, de rendkívül rövidke ruhába, enyhén kisminkelte magát, és még egy üveg bort is hozott ajándékba. Piton, öltözék híján úgy döntött, hogy az ágyban fogyasztja el az ebédet, míg ők ketten a foteleket húzták közelebb a kisasztalhoz, bár Harry úgy gondolta, hogy nyugodtan ebédelhetett volna a konyhában is, mert a jelenléte igazából senkit sem érdekelt. A beszélgetés kizárólag spanyolul zajlott, és a beszélgetőpartnerek annyira el voltak foglalva egymással, hogy egyáltalán nem figyeltek rá.

Ebéd után elmosogatta az edényeket, s eldöntötte, hogy mégiscsak jelt ad magáról, legalább azért, hogy Jen tanácsának eleget tudjon tenni.

- Elnézést, nem akarok zavarni, de az a helyzet, hogy este már dolgoznom kell, és lehet, hogy nem ártana addig egy kicsit aludnom.

Lola ezt is megoldotta. Kikapta a zsebéből a kulcsait, és felé nyújtotta.

- Hol itt a gond? Nesze, fogd. Pihenhetsz a lakásomban, addig én szórakoztatom Perselust. De semmihez se nyúlj, megértetted? – tette hozzá fenyegetően.

Harry kikapta a kezéből a kulcsot, és aznap már másodszor csapta be maga után az ajtót.

- Már Perselus - fortyogott magában a folyosón lépkedve. – Milyen kedves. Remélem nem házasodnak össze, mert a gyerekeiktől még Mardekárnak is felállna a szőr a hátán. Voldemortot már nem is említve.

A fal, akihez a morgolódását intézte, bőszen hallgatott, és Harry támogatás híján nem tehetett mást, kinyitotta Lola lakásának ajtaját.
Az ő lakása sem volt rossz, szépen berendezett, tiszta szobákat talált, csak a hálószoba fekete selyemtakaróval borított ágya, és az ágy fémtáblája emlékeztette kicsit az előző napi pornófilm dekorációjára.
Dean egyszer azt mesélte, hogy a nyári szünetben a haverjával látott egy olyan filmet, amiben mindenféle eszközöket használtak a szereplők, még ostort és bilincset is. Ron meg nevetve megjegyezte, hogy a film biztosan a „Draco Malfoy magánélete és viszontagságai” címet viselte, és ezen sokáig nevettek…
Vajon hol van most az a Draco Malfoy, a természet alattomos szüleménye? Ki tudja, merre jár?

Aludnia kellett.

Elhelyezkedett az ágyon, kesergett még egy ideig a sors kiszámíthatatlan, mostoha dolgain, legfőképpen azon, hogy mennyire hiányoznak a barátai. Mert az igaz, hogy az utóbbi időben Ron, Hermione és Ginny közelében sem érezte magát tökéletesen boldognak, de volt fokozat a totális magány, és az elhagyatottság érzete között. Hogy minek nevezze ezt? Talán a felnőtté válás egyik megállójának? Nem, valószínűleg nem csak erről volt szó, egyszerűen olyan hirtelen tűnt el minden az életéből, aminek igazán örülni tudott volna, hogy tenni sem tudott ellene. Kivédhetetlen volt, aztán jött a kegyelemdöfés… Talán ez a karmája. A Fiú, aki túlélte, nem élhet normális életet.
És folyton arra gondolt, hogy lennie kell itt még valaminek, hiszen egyébként miért kínlódna még mindig? Miért nem ugrott le az első hídról, ami útjába került? Mert az bűn?
Nem, dehogy. Csak amikor látta, hogy még egy olyan ember is, mint Piton, élni akar, akkor hinni kezdett benne, hogy létezik valahol, valami, amit eddig figyelmen kívül hagyott, egy fontos rész, ami talán érdemes arra, hogy kivárja.
A halált valamiért sosem tekintette megoldásnak.
Kell itt lennie valaminek, ami kiváltja az összes rossz dolgot, kényszerít, hogy lélegezz, egész tüdőddel, és értékelni tudj minden múló pillanatot. Mert ha nem, akkor ez az egész világ, az élet, az emberek, semmi más, csak egy hatalmas átverés.
Még azon is meglepődött, milyen könnyedén hagyta ott a söprűjét Hermionénak. Holott, azelőtt azt hitte, hogy a repülés eszméletlenül fontos számára, de nem, nem. Láthatólag tévedett ebben is.
Akkor mi lehet az a dolog? A szerelem?
Keserűen elmosolyodott. Egy ilyen helyen ilyesmit idealizálni megrögzött ostobaságra vall.
Vagy csak meg kell próbálnia egyszerűen élni, tisztába kerülnie önmagával?
Ezzel csak az volt a baj, hogy ezt pokolian félelmetesnek tartotta. Újabb alapot építeni a reményhez, a vágyaidhoz, ami majd ugyanúgy mint az előző, bármelyik pillanatban összeomolhat. Ha meg gyáván megfutamodva meg sem próbálja, az árulás saját magával és Sirius emlékével szemben.

Nem vette észre mikor aludt el. Halk kopogás ébresztette. Kinyitotta az ajtót, és a mérgelődő Lola képe csöppet sem derítette jobb hangulatra:

- Na, jó kis álomszuszék vagy te nekem, hallod-e?! Fél óra múlva indulnunk kell. Menj, egyél valamit, addig én átöltözöm.

A lakásukba érve, Pitont most Jen társaságában találta, aki épp akkor fejezete be a sebei újrakötözését. Az ágyon mellettük néhány könyv feküdt. „Szépen berendezkedett – gondolta Harry. – Körbevette magát női gondoskodással.”

- Akkor én most megyek is. – Jen felállt, és még egyszer elmosolyodott. – Ha van valami, ami igazán meglep, az az, milyen gyorsan lement a láza. Ha így folytatja, hamar helyrejön.

- Nagyon remélem. És köszönöm a könyveket.

- Nincs mit. Általában szombatonként szoktam a könyvtárba járni, ha esetleg van valami konkrét kívánsága, ki tudom kölcsönözni.

- Köszönöm, lekötelezne.

Jen elment, és Piton végre felfigyelt az ajtóban toporgó fiúra.

- Ez a munka, Potter… Nem kellene elvállalnia, jobb lenne, ha visszamenne a Rend Főhadiszállására.

- Már megmondtam, hogy ez nem a maga dolga.

- Potter, ne legyen idióta! – paprikázta fel magát hirtelen.

Ismerős mondat. Haj, de nagyon ismerős. És bár több tucatszor hallotta már ezt a professzora szájából, még sosem érezte ennyire megalázónak. Persze lehetne analizálni, értelmezni azt az ívet, ahogy Harry frusztrált lelkivilága a kezdeti fogadkozó nyugalmi állapotból eljutott idáig. De a tény, tény marad. Az fájt a legjobban, hogy bármit is tesz, a másik sosem fogja egyenrangú partnerként kezelni.
És Harry robbant.

- Hogy mondta, Uram? Tudja, biztosan igaza van. Idióta vagyok, kretén… vagy nem is, egyszerűen csak egy hülye. De milyen picike kis köze van magának ahhoz, hogy én hogy szándékozom élni? Tudja, minden, amivel eddig megsértett célba talált, persze kitalálhat még újakat, mondjuk spanyolul, de azokat már nem fogom meghallgatni, úgyhogy csak fogja be, nekem maga senkim! És… és nincs joga parancsolgatni!

- Akkor mire véljem ezt a személyem felé irányuló feltétlen gondoskodását, Potter?

És tényleg, mire? Zihált a méregtől, fuldoklott, és igencsak össze kellett szednie magát ahhoz, hogy egy csokorra való káromkodás helyett gondolkodni próbáljon, és valami kevésbé sértő, értelmes válasszal álljon elő. Nyugodtabb hangot akart magára erőltetni, s fogalma sem volt, ez mennyire sikerül.

- Haragszom magára, de minden embernek joga van eldönteni miért érdemes élnie, és miért nem, még egy ilyen képmutató alaknak is, mint maga. Haragszom, mert maga semmivel sem jobb, mint Dumbledore. Tudott a jóslatról, tudta azt is, hogy én csak egy dróton rángatott bábu vagyok ebben az egészben, de nem szólt, nem tett ellene semmit, mert tetszett magának a helyzet, kedvére volt, hogy bánthatot, hamis hazugságokat és sértéseket vágva a fejemhez. Annyira utál engem, hogy még ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy az alapvető tiszteletet megadja, mint ember iránt… nem Potter iránt, csak egy ember iránt, aki nem hagyta, hogy maga meghaljon. És tudja, mi a legérdekesebb az egészben? Hogy szarok rá, hálás-e, vagy sem, eszem ágában sem volt köszönetet elvárni érte, mert nincs rá szükségem. Nem érdekel, hogy gyűlöl-e amiatt, hogy James Potter fia vagyok, az sem érdekel, ha akár száz másik okot talál a megvetése igazolására. Az egyetlen, amit szeretnék, hogy tűnjön el az életemből egyszer, s mindenkorra! És mivel addig az áldott pillanatig még el kell viselnünk egymás kényszerű társaságát, tegyen meg egy szívességet, és nézzen levegőnek, ma úgy is olyan jól ment magának!

Piton hidegen mérte végig.

- Mindent kifejtett?

- Igen.

- Nagyszerű. Akkor hadd magyarázzak meg pár apróságot. Gyűlölöm? Nagyon súlyos szavak egy kisfiú szájából, Potter. De a viselkedése, és a döntései egyelőre valóban csak a lenézésemet képesek kiváltani, ami esetlegesen akár hasonló jelentéssel is bírhatna az ön által felsoroltakkal, de ezt akkor sem így fejezném ki. Megvetés? Ezen a földön két olyan személy létezik, akik kiérdemelték ezt az igen heves érzelmet részemről. És sem maga, sem az apja nem tartozik közéjük. Maga az én szememben csak egy rossz döntéseket hozó gyermek, aki ostobán, agyatlanul kockáztatja az életét, és nem becsüli, elpazarolja a képességeit, amelyek sajnálatos módon igenis léteznek. És ez nagy kár. De ám legyen. Így akar élni? Tegye! Amint megtehetem, kifizetem a kiadásait, és megkímélem a további jelenlétemtől. Azt kívánja, hogy mindaddig hagyjam önt békén? Nézzem levegőnek? Kitűnő ötlet. Sőt, ez csak megkönnyíti a helyzetemet, mert bármily meglepő, a legapróbb örömömet sem lelem egy önfejű, döntésképtelen tinédzser életének egyengetésében.

- Nagyszerű! – Harry előrángatott egy tiszta pólót, és elindult a fürdőszoba felé. – Egyen, és élvezze a kellemes estét meg a könyveit, az magára vall!

- Pontosan ezt fogom tenni. Annál is inkább, mivel a helyi tévé adása, önnel szemben engem a legcsekélyebb mértékben sem köt le.

Harry érezte, ahogy elvörösödik. Olyan volt ott állni, mint egy sortűz előtt, a megsemmisülésre várva, de a legborzasztóbb az egészben mégis az volt, hogy bármennyire is kínozta a kitörni készülő düh, a szégyen, a felhalmozódott feszültség, ami egyre csak rágta és rágta, egyszerűen nem volt ereje visszavágni.
Egy ideig csak bámult maga elé, úgy érezte, imbolyog a teste.
Nem ment a beszéd.
Nyelt egyet, sarkon fordult, és sietősen behúzta maga után a fürdőszobaajtót, hogy erőtlenül lecsúszhasson a padlóra, és ezt már senki se lássa.

Mégsem képzelődött.

Piton tanúja volt az ő kis romlott kitérőjének.
Miféle undok tehetség kell ahhoz, hogy valaki folyton ilyen sikeresen a legkínosabb helyzetekbe hozza őt? És mindig övé az utolsó szó! Hadd érezze magát Harry úgy, mint akit jól fenéken billentettek!
Hideg vizet locsolt magára, s morcosan szemlélte az arcát a tükörben.

- Kit érdekel? Adjon fel hirdetést az újságban „Harry Potter homoerotikus pornót nézett a tévében” címmel.

A tükörkép gúnyosan megcsóválta a fejét: „Elég, ha tudod, hogy ő tudja. Nem igaz?”

- Na és? Engem nem érdekel, mit gondol rólam. Mondjon, amit akar!

A tükörkép most gúnyosan nézegetni kezdte: „Csakhogy ő nem fog semmit sem mondani. Emlékszel? Megállapodtatok, hogy nem álltok szóba egymással.”

- Annál jobb! – Harry elfordult a tükörtől. A saját magaddal folytatott eszmecsere biztos jele a kezdődő őrületnek.

Kivágta a fürdőszobaajtót, és úgy masírozott keresztül a szobán, hogy Pitonnak még véletlenül se jusson eszébe megállítania őt. De a stratégia felesleges volt, mert a férfi a fejét sem emelte fel a könyvéből a léptei hallatán.

Az ajtóban már várta Lola, „munkaruhába” öltözve. Bőr melltartó, apró sort, szintén fekete bőrből, hatalmas holdjáró cipő és egy lyukacsos felső, ami igazából semmit sem takart. Harrynek nem fért a fejébe, hogy képes valaki így az utcára lépni, de még ez sem érdekelte igazán. Túlságosan felzaklatták a történtek, s csak most gondolt bele, hogy igencsak keserves arcot vághat.
Lola azonban hozta a stílusát, mint mindig:

- Na mi van? Ne bámulj már így! Szedd a virgácsaidat, mert el fogunk késni. Elviszlek Barryhez, aztán megmutatom a munkahelyed. De jól jegyezd meg! Ne okoskodj, ne kérdezz, hallgass rám, és akkor minden rendben lesz. Oké?

- Oké.

- Akkor ezt megbeszéltük. Előre, nekem az idő pénz.




Folyt. köv…