A leendő munkahely igazán mély benyomást keltett Harryben.

A vegyes érzelmek hátterében lévő viszolygása viszont percről percre nőtt, miután rádöbbent, hogy a Tájfun nem egyéb, mint a környék legmenőbb, és legfelkapottabb, melegeknek fenntartott szórakozóhelye.

Lola elmondása szerint, erre a helyre nem csak az időnként szórakozni vágyó turisták járnak, megfordultak itt már igazán gazdagok, sőt hírességek is. A hírességek alatt leginkább a huszadrangú filmsorozatok szereplőit értette, és a városban fellelhető színházak egyik- másik színészét, néhány ügyvédet, bírót, ismertebb közéleti személyiségeket, akik orientációjukat tekintve vagy hasonló érdeklődési körrel rendelkeztek, vagy éppen csak ki akartak rúgni a hámból. Ezek az emberek rendszerint a baráti körüket is magukkal hurcolták ide: nőket, férfiakat vegyesen. A Tájfun diszkrét hely volt, íratlan szabályokkal, s az oda-vissza működő kötelék (a hallgatás = pénz), mint nem új keletű találmány, túlságosan is olajozottan működött ahhoz, hogy ne profitáljon belőle ez a bennfentes, egymástól függő láncolat.

Ami igaz, az igaz: az a világ, amit ők képviseltek, merőben eltért a Harry által ismerttől. Más értékrendet, gondolkodásmódot, és teljesen más erkölcsi felfogást feltételezett. Szenvedélyes, átmulatott éjszakákat, fertőben és alkoholban tobzódva, nevető arcokat, kábult tekinteteket, s mindezeket csak az éjszakáknak szóló, és csak a Tájfun területén belül kiélhető szexuális javak maradéktalan kizsákmányolásának idejére. Mert ugyanezek az emberek a szórakozás végeztével felálltak, összeszedték a cuccaikat, kiléptek az utcára, és hirtelenjében visszafogott, tisztes, hétköznapi emberekké vedlettek vissza felelős beosztással és gyakran szerető hitvessel az oldalukon.
Itt azonban senkit sem érdekelt, hogy kicsodák ők civilben.
Az ilyesmit persze nem lehet egy-két nap alatt megszokni, ezt a világot élni kell ahhoz, hogy értsd.

Szóval a Tájfun igényes és egzotikus szórakozóhelynek számított, épp ezért bármelyik utcasarkon ácsingózó hímprostituált a kezét törte volna érte vígan és dalolva, csak hogy bekerüljön az itt dolgozók közé. Számukra a Tájfun a jobb világ kapuját jelentette. És a romlott filmesek, a henyélő milliomosok, a nagymenő üzletemberek, mind-mind ugyanazt keresték ezen a helyen: tettre kész, hálás kitartottakat, akiket ideig-óráig használtak, bérelhettek velük valahol egy kényelmes fészket, így nem voltak rákényszerítve, hogy bordélyról, bordélyra járjanak, ami kockázatot jelentett - nem csak a lebukás, de a különböző betegségek terén is.

Barry szemei elé kerülni már önmagában is hatalmas dolognak számított. Ő képviselte a szakma csúcsát, holott egy senkiházi kifutófiúból lett azzá, ami: London alvilági életének és szórakozóhelyeinek hírhedt alakjává, aki előtt minden ajtó nyitva állt, aki már igazán kevés dolgon lepődött meg, és még kevesebb dologtól tartott. Bizonyos körökben hitelesebb és befolyásosabb személynek számított, mint maga a polgármester. Ez azért már jelent valamit, nemde?

Mindezt az információtengert Lola útközben zúdította Harry fejére. És volt egy pillanat, amikor a fiú bizony komolyan elgondolkodott, hogy valóban érdemes-e annyira ragaszkodnia ehhez a munkához, de Lola az apró, tétovázó kifejezést felfedezve az arcán, kíméletlenül ráordított:

- Ennél rendesebb melót nem találsz!

Maga az épület kívülről egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a bűn barlangja, inkább egy feltűnést kerülő, egyszerű szállodára hasonlított, nagy területtel, hatalmas fémajtókkal, kétoldalukon egy-egy hosszú rúddal, amin valódi gyertyák lángját lengette a szél, az ajtó előtt két gorilla méretű férfival, és hosszú, sorjázó tömeggel.

A hátsó bejáraton jutottak be.
A tulaj irodája felé igyekezve a steril tisztaság és a nem túl hivalkodó, ízléses berendezés volt az, ami leginkább ledöbbentette Harryt. Egyáltalán nem ilyennek képzelt egy ilyen helyet, de a feltételezéseinek nem adott hangot, csak csöndes engedelmességgel követte a nőt.
A folyosón, menet közben Lola odabiccentett egy-két srácnak, akik ezüstös nadrágba öltözve, mezítelen felsőtesttel tálcákat, poharakat hurcoltak, és mindegyikük mosolygott, mintha odanőtt volna az arcukra a jókedv. Harry nem tudta megítélni, de úgy gondolta, ez valami alapkövetelmény lehet errefelé. Némelyikük visszaköszönt Lolának, ezek szerint jól ismerték, sőt az egyikük még Harryre is rákacsintott, és azt kérdezte: „Ki ez az új csibe, Lol?”, s a fiú ettől rettenetesen zavarba jött.
Kopogtak, és beléptek egy ajtón.
A tulaj szobájának falait ébenfaborítás díszítette, néhány impresszionista képpel egyetemben. A szoba közepén robosztus tölgy íróasztal állt, zöld színű lámpákkal, amelyek diszkrét fényt bocsátottak az asztal túloldalán üldögélő lezser házigazda arcára. Jó ízlésről, és még több üzleti tapasztalatról árulkodott mindez, Harrynek azonban ez mindössze annyit súgott, hogy a bolt jól mehet, ha van pénz ilyen drága berendezési tárgyakra.

Maga Barry, amúgy is figyelemreméltóbbnak tűnt. Harry, aki saját magát sosem tekintette valami vonzó jelenségnek, és mint ilyen, meg volt róla győződve, hogy Bill Weasleyn kívül sosem látott még különlegesebb külső jegyekkel megáldott férfit, most gyorsan átrendezte a fejében a Toplistát. Barry magas, erős testalkatú férfi volt, a szemei leginkább a fekete és a barna szín közötti átmenetet képviselték, aztán ott volt még az enyhén napbarnított bőre, szóval mindez valóban tökéletes harmóniáról tanúskodott, de aztán kezdődtek a gondok. Volt néhány sérülése, amelyek ugyan már rég beforrtak, de a hegei megmaradtak, s az arckifejezése, az a felsőbbrendű, büszke tartás, a minden hájjal megkent pillantása és az a gunyoros mosoly a szájszegletében, ahogy összeszorította az ajkait a látványukra… „ Nos igen…fogjuk Pitont, adjuk hozzá Lucius Malfoy egy darabkáját, és mit kapunk? Hát Barryt! Nézegetnivalónak ugyan elmegy, de hogy fogok én ezzel dolgozni?” – gyűrte le magában a kérdést Harry.

Ránézésre az említett férfi is valami hasonló gondolatfolyamatot vezethetett le magában.

- Lola! – Alighogy bezáródott az ajtó mögöttük, a férfi felállt a helyéről. – Tizenöt ember áll sorba a konyhafiúi poszt betöltéséért, és elhiheted, egyiküknek sincs ennél nagyratörőbb álma. De vele ellentétben - bökött Harry felé – mindegyikük nagykorú. Amikor azt mondtad, hogy ismersz valakit, aki kiválóan megfelel a munkára, nem gondoltam volna rólad, hogy feleslegesen rabolod az időmet.

Harry azt hitte, ezek után majd megfordulnak és elmennek, de Lola nem adta fel.

- Igen, csak éppenséggel ebből a te tizenöt emberedből egyik sem arról álmodik, hogy koszos tányérokat mosogasson naphosszat, padlót sikáljon, és árut rakodjon, sokkal inkább az a céljuk, hogy minél előbb pincérek lehessenek, és rázhassák a kőkemény feneküket a degeszre dugott pénztárcák előtt. Harry csak munkát akar. Na mit mondasz?

A férfi nehéz tekintete a fiúra vándorolt, s elég hosszasan szemlélte.

- Ez igaz?

- Igen, Uram. – Túlságosan is gyorsan válaszolt, s a férfi arcán megvillant egy kelletlen mosoly.

- Rendben, Lola. Kipróbálom, de kizárólag azért, mert van feléd egy apró tartozásom, amit úgy gondolom épp itt az ideje törleszteni. De jegyezd meg, ezennel vége, a hitelkártyád nálam leürült. Ugye ez így érthető?

- Feljegyzem magamnak – húzta el a száját a nő, és láthatólag csöppet sem volt boldog az elhangzott szavaktól.

A kaméleon módjára színt váltó szemek újra Harry felé fordultak.

- Nos! Vannak bizonyos szabályok, amelyekkel nem árt tisztában lenned, ha itt akarsz dolgozni. Mindig az éppen műszakban lévő főszakácsnak és nekem engedelmeskedsz. Három fontot kapsz naponta, ha meggyőzöl, hogy többet érsz, többet fizetek. Hogy mikor jössz és mikor mész, azt a séf mondja meg, ha egyetlen egy napot kihagysz, ki vagy rúgva. Még valami! A vendégeknek megvan az a jó szokásuk, hogy a személyzet összes tagját, aki csak az útjukba kerül, bizonyos jellegű ajánlattal bombázzák. – Barry felpattintott egy ezüstös fedelű tárcát és szivart húzott elő belőle. – Ezt követően csak egy szabály van érvényben. A Tájfunban mindenkinek joga van nemet mondani, és amíg nem fogadod el egy kliens ajánlatát, ez a te saját szuverén döntésed. Az elutasításod legyen diszkrét, udvarias, s ez esetben nem bocsátalak el, sőt, ilyen alkalmakkor melletted állnak a testőrök, és mindenki, aki itt dolgozik. De ha egyszer igent mondtál, fel kell fognod, mibe egyeztél bele. Ez is a te döntésed, de ekkor már ne várj segítséget, nem vonhatod vissza, mert attól kezdve, hogy egyszer beleegyeztél, itt mindenki a vendégnek fog igazat adni. És az ő szavuk szent.

- Sosem fogok igent mondani. – Harryt komolyan kezdte kiidegelni, hogy ebben a világban mindenre vannak szabályok.

Barry csak vállat vont.

- Ez a te dolgod, megmondtam. Csakhogy a nagy pénz, nagy csábítás, gyermekem. Itt egyetlen éjszaka alatt vagyonok cserélnek gazdát, egyik-másik vendégünk több tízezret költ egy fiúra, ha neki úgy tetszik. És mi azt akarjuk, hogy úgy tetsszen. A gyors meggazdagodás reménye előtt pedig nem mindenki képes talpon maradni. Csak azt akarom, hogy ne maradjanak illúzióid.

- Nekem nincsenek olyanok. – vágta rá dacosan Harry, de az utolsó mondatok miatt a hangján átütött a sértettség.


Barry szárazan bólintott.

- Akkor munkára!…




***


Az elkövetkezendő napok fenekestől felforgatták Harry életét.
A séf, aki egyébként Sly névre hallgatott, egy középkorú, jó kedélyű, kövér fickó volt, saját elmondása szerint hatalmas családdal megáldva. Rangsorban mögötte következett Sam, egy sovány afroamerikai srác, aki a séf jobbkeze volt. Ők ketten jól bántak Harryvel, megbíztak benne, mivel a többi ott dolgozó sráccal ellentétben, ő nem rohant a műszak végén az utcára, még egy-két kuncsaft felhajtásának a reményében. Végig keményen dolgozott, ha kellett tovább maradt, és segített a konyhát kitakarítani, vagy friss törülközőket széthordani a szobákba.
Ami viszont rettentően idegesítette, hogy a konyhába időnként bekukkantó pincérfiúk a háta mögött elhaladva, minduntalan rácsaptak a hátsójára. És ezzel nem tudott mit kezdeni. Hiába kérte ki magának, hiába látták rajta, hogy zavarja őt ez a nyíltan provokáló szemtelenség, hiába pirult el mindannyiszor, a legtöbben csak nevettek rajta. Senki sem vette komolyan, hogy tényleg ennyire bántja ez az apróság, mígnem a harmadik nap a mindig figyelmes Sam oda nem állt mellé, és hosszas hallgatás után oda nem vetette:

- Ha azt akarod, hogy abbahagyják, add vissza! Minél inkább játszod az ártatlant, annál rosszabb.

És Harry tette, amit tennie kellett. Eleinte gyomrot szorító görccsel, később egyre semlegesebb ábrázattal. A dolog működött, Samnek igaza volt. Amint megszűnt a Tájfun elsőszámú ártatlanságának lenni, az érdeklődés alábbhagyott. Sosem értette meg, miért érezte minden második alkalmazott személyes feladatának, hogy megszabadítsák ettől a kellemetlen kis tulajdonságtól.

Amit senki sem tudott, az az volt, hogy Harry valójában nem a munkaszorgalma miatt nem sietett a műszak végén haza. A hidegháború, amit Pitonnal folytattak, sokkal jobban bántotta, mint azt az első pillanatban el tudta képzelni. Ostobának kellett lennie ahhoz, hogy elhiggye, a professzor puszta jelenlétének figyelmen kívül hagyása működni fog. A szótlan Piton legalább annyira bosszantó tudott lenni, elég volt az arckifejezése, a mozdulatai.
Egyik reggel, mikor hulla fáradtan esett haza a Tájfunból, egy cetlit talált a konyhában, a fazék mellett.

„Potter! Mától fogva én főzök. Maga elég, ha bevásárol.

PP.”

Fogta a golyóstollat, és első felindulásában aláfirkantotta:

„Sírig tartó hálámat fejezem ki, főként, ha úgy ítéli meg, hogy nemcsak főzni, de mosni és takarítani sem tudok.

Harry.”

Aztán fogta magát, és a lehető leghalkabban befeküdt az ágyba Piton mellé.
Hülye egy helyzet volt.
Úgy aludt, mint akit főbe ütöttek, s mikor délután kinyitotta a szemét, az első amit megérzett, az a konyhából áradó finom illat volt. Piton motoszkálását is hallotta, s az ágy mellett álló éjjeliszekrényen ott feküdt a reggelről már ismerős a cetli, egy újabb megjegyzéssel ellátva:

„Ugyan, ugyan! A tehetséges Hamupipőke szerepéért itt bárki esélytelenül indulna ön mellett. Merlin őrizzen meg a telhetetlenség bűnétől!

PP.”


Harry összehúzta a szemöldökét, és egy rántással kettétépte a papírt. Már maga sem tudta, mi a baja, egyszerűen felhúzta minden, ami a férfival akárcsak közeli ismeretségben volt.
Kitámolygott a konyhába, mert azt már jó előre eldöntötte, hogy nem ő lesz az, aki mindenáron meghúzza magát, és próbál majd a másik látókörén kívülre kerülni.
De arra akkor sem számított, hogy a gáztűzhely fölött egy lepedőbe csavart Pitont fog találni, szakszerű leveskavargatás közepette. Egy ideig csak figyelte, aztán nagy nehezen megszólalt:

- Van egy ötletem, Uram. Miért ne vehetne fel magára valami ruhát, már csak az illem kedvéért?

Piton meglepetten hátrafordult, és Harry azonnal megértette, hogy nem a szavai okozták a férfinél a sokkot. Jóval inkább a tény, hogy ő kezdeményezett beszélgetést.
A professzor felhúzta a szemöldökét, és megjelent egy halvány mosoly a mindig szigorú szemeiben, de olyannyira enyhe volt ez a gesztus, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

- Ha nem vette volna észre, Potter, a nadrágom meglehetősen szűk. Kötésekkel együtt képtelenség beleküzdenem magam. Vagyis téved, ha azt hiszi, hogy fokozott élvezetet találok abban, hogy így kell mutatkoznom ön előtt. Főleg most, ismerve az ön … khm…beállítottságát.

Tartózkodjunk hősünk ezen bejelentést követő lelkiállapotának taglalásától. Elég az hozzá, hogy Piton gonosz kis megjegyzése véres megtorlásért kiáltott. Harry pedig rádöbbent, hogy titokban élvezi a mézédes bosszú kilátásait, így hát a következő nap reggelén egy, a közeli túrkálóba megvásárolt olcsó pizsamanadrággal jelent meg, aminek a fenekén hímzett, rózsaszínű betűkkel a következő szöveg volt olvasható:

Csomó időbe tellett, mire kiválasztotta ezt a mesterművet.
Hm.
Az ajándék okozta reakciókról Harry sajnos lemaradt, mivel egész egyszerűen átaludta a pizsama felfedezésének idejét, ám ébredésekor a közös és egyben egyetlen szekrényük polcán feltűnt egy sötétkék köntös, és Harry sosem jött rá, hogy a dolog mögött Lola, vagy Jen keze munkája áll.

És volt még egy dolog, ami miatt Harry nem sietett haza munka után. Ez az ok, ha nem is volt kellemesebbnek mondható, mint az előző, mindenféleképpen hasznosabbnak hitt mederből táplálkozott. Legalábbis eleinte.
A dolog ott kezdődött, hogy Harry a harmadik napon a véletlen folytán és szerencséjének köszönhetően megismerkedett valakivel. Ezt a valakit Cliffnek hívták, és a helyi show-műsor egyik produkciójának büszke tulajdonosa volt. Magas, szőke férfi, jó harmincas, aki egy bűvészműsort adott elő nap mint nap, egy fiatal japán srác kíséretében komoly nézettség előtt. Azt beszélték, nem volt mindenre kapható, és állítólag a segédjével közösen bérelt egy lakást, valahol az emeleten.
Ismeretségük napján Harry épp törülközőket és szappant vitt fel a takarítóknak, mikor visszafelé haladva a folyosón összeakadt egy vendéggel. Az alak, aki leginkább egy frissen borotvált orángutánra emlékeztette, már messziről bámulta őt, és bár Harry érezte, hogy baj lehet belőle, nem igazán tudott irányt változtatni, és késlekedni sem akart a konyhából. Bátran lépkedett előre, igyekezett a padlószőnyeget bámulni, mikor a fickó közel kerülve hozzá elkapta a karját, és undokul rávigyorgott:

- Na és hová siet ilyen nagyon ez a pofika?

Reszelős, kellemetlen hangja volt, és Harry még a leheletét is büdösnek érezte. De eszébe jutott, mit mondott Barry, ezért megpróbált udvarias, és főleg higgadt maradni.

- Engedjen el, Uram.

- Na, na, na! Nem kell így kétségbeesni! Nem leszek tisztességtelen, nem kell aggódnod. Mondj egy árat és megkapod, szeretem az ilyen friss, harmatosan hamvas kisfiúkat.

- Akkor úgy gondolom, az lesz a legokosabb, ha keres magának egyet a bárban.

- Én pedig úgy gondolom, hogy felesleges, mert már meg is találtam. Ne vergődj úgy, nyuszikám, hallod?...

Harry komolyan rákészült, hogy bemosson egy isteneset a fickó képébe, még akkor is, ha ezzel azonnal elveszíti az állását, de ezt egyszerűen képtelen volt elviselni.
És akkor megjelent a folyosón Cliff. Épp a szobája felé tartott.
Lustán, egy nyugodt ember mozdulataival lépett oda hozzájuk, az arca derűs volt és kiegyensúlyozott:

- Ugyan már, Uram! Semmi szükség erre a bánásmódra. Ha gondolja, idehívatom a tulajt, ő majd finoman elmagyarázza magának, hogy a Tájfunban minden közös megegyezés alapján történik. És ez a fiú, láthatólag kevésbé kedveli az ilyen típusú lerohanásokat. Talán ha kedvesebb lenne hozzá, és több időt szentelne a meghódítására, másként viszonyulna önhöz. A személyzet zaklatása nálunk komoly szabálysértés, amiért villámgyorsan repülhet innét, és garantáltan soha többé nem teszi be ide a lábát. Megér magának ennyit? Gondolja át!

A férfi ugyan tétovázott, de engedte, hogy Harry végre kiszabadítsa a karját a szorításából.

- Jól van, kiscicám, ha ez a szabály, akkor ez a szabály. Ígérem, legközelebb finomabb leszek – mondta, és egy gúnymosollyal az arcán otthagyta őket.

Szóval így kezdődött. Cliff röviden bemutatkozott, elmondta, mit csinál, és meghívta Harryt, hogy legközelebb, ha lehetősége lesz rá, nézze meg az előadását. Ő pedig úgy érezte, tartozik ennyivel a mentőakcióért.
Igyekezett úgy végezni a munkáját, hogy Cliff félórás műsorának ideje alatt szabad legyen, hogy aztán meghúzhassa magát a színpad mögött egy észrevehetetlen sarokban, és onnan kísérje figyelemmel a bűvészműsort. Egy varázslónak, aki el volt tiltva minden mágiától, még ha tudta is, hogy amit lát az nem egyéb, mint szemfényvesztés, igazi örömöt jelentett a függöny mögül figyelni, hogyan mozdul a szőke férfi kezében a pálca, hogyan tűntet el dolgokat, és miként varázsolja azokat újból elő. Volt ebben valami szívéhez közeli dolog, valami vágyakozásra késztető, olyasmi, mint a honvágy. Cliff ügyes volt.

Aztán a szerencsétlen esetre rá öt nappal, Harry épp a szeméttel tartott kifelé az udvari konténerekhez, mikor a lépcsőnél hangokat hallott. Tovább akart menni, de mikor felismerte Cliff hangját, a griffendéles énje, mint mindig, győzedelmeskedett. Meghúzta magát a falnál, és hallgatózni kezdett.

- Ne csinálj jelenetet, Aya!

- Menj te a büdös picsába, Cliff! Elegem van belőled! Nem vagyok a tulajdonod, és ezt ideje lenne tudomásul venned!

- Hálátlan vagy! Ha én nem volnék, már rég kicsináltak volna. Nekem köszönheted, hogy egyáltalán…

- Megváltoztak a dolgok!

- Eddig nem panaszkodtál!

- Eddig nem volt választási lehetőségem. Most viszont van. El fogok menni vele innét! Ő más, nem olyan, mint a többi!

- És mi lesz, ha meggondolja magát, és kitesz? He? Mi lesz, ha az agyára mész, és többé már nem kellesz neki? Visszamész az apádhoz, vagy egyenesen az utcára?

- Inkább az utca, mint a te ágyad!

Egy ideig csönd volt, aztán Cliff hangja újból felmordult:

- Az ördögbe veled, Aya. Legalább a műsor végét várd meg! Honnét szedjek fél óra alatt új segédet?

- Menj te a jó büdös francba a műsoroddal együtt!

Harry hallotta a gyorsuló lépteket, ezért sietve kimenekült az udvarra, és úgy tett, mintha nagyon el lenne foglalva a szemétürítéssel. Az épület ajtaja hamar kivágódott, és az alacsony japán fiú bősz képpel rohant keresztül az udvaron.
Mikor megfordult, Cliff az ajtónál állt, éppen akkor gyújtott rá egy cigarettára. Harry csak ki akarta kerülni, biccentett is neki, amolyan köszönésféleképpen, de ekkor Cliff váratlanul a vállára engedte a kezét, és a homlokát ráncolva hosszasan méregetni kezdte.

- Teee…. hm… Harry, ugye?

- Az, Uram. Harry – bólintott, és egy kurtára sikeredett mosollyal tovább akart menni.

- Meg szoktad nézni az előadásomat. Tudom, többször is láttalak a színpad mögött. Érdekel az ilyesfajta művészet?

Harry szívesen mondta volna, hogy érdekli, csak ez nem művészet, bár tetszett neki, ahogy a férfi eladta a műsort, ám meglehetősen más elképzelései voltak az építő jellegű kulturális műsorokról.

- Igen, láttam már párszor.

- Tudod, mi volt Aya dolga a színpadon?

Bólintott, de fogalma nem volt, hogy a férfi mire akar kilyukadni. – Nagyjából, igen.

- Tudod, te sokat dolgozol. Tíz-tizenkét órát is lehúzol a konyhában. Nem kellene ezt csinálnod, hosszú távon senki sem bírja. Ennyire kell a pénz?

- Mondjon valakit, akinek nem.

Cliff szemi felcsillantak. Mosolygott, rokonszenves volt és nem mondott semmi olyat, amivel Harryt zavarba ejtette volna. Nemrég segített is rajta, hát mi oka lett volna rá elmenekülnie előle?

- Egy húszast kapsz minden egyes előadás után.

- Tessék?

- Jól hallottad. Mennyit keresel a konyhán egy nap alatt? Tizet? Tizenkettőt?

Harry a világért sem vallotta volna be a valós napidíját.

- Én nem is…

- Ez egy jó meló. Kevesebbet gürcölsz, több szabadidőd marad. Hamarosan belerokkansz ebbe az életbe. Gondold meg! Mindössze azt kell tenned, amit Aya tett a színpadon.

- De… azt akarja, hogy legyek az asszisztense?

- Beszélek Barryvel. – Azzal a férfi eldobta a csikket, és elrohant.

- De… hát… - Harry meg csak állt az immáron üres ajtó előtt, és rájött, hogy feleslegesen jártatja a száját. – Legyen…



***



Fél óra múlva Harry egy apró öltöző tükre előtt találta magát, és vörös volt, mint a paprika.
„Én ezt nem veszem fel! Nincs az az Isten!” Morgolódásának tárgya az a megrökönyödést keltő aranysárga, fényes nadrág volt, amit éppen a kezében tartott. Hirtelen átérezte a Pitonnal művelt nadrágvásárlási affér fekete oldalát is, és kezdte elhinni, hogy a férfi átka valahogy utolérte.
„Nem, nem, nincs annyi pénz, amiért én ebben kimennék a színpadra.” De mindez még nem volt elég, mert a következő pillanatban szabályosan rátörték az ajtót, és egy középkorú nő loholt oda hozzá egy doboznyi csillámporral. Mikor Harry gyanakodva elhajolt a nő csillámporban ázó pamacsa elől, a nő csak elfintorodott, és valamit felháborodottan hablatyolni kezdett. Az egész ellenkezésnek az lett a vége, hogy pontosan tíz percre rá, Harry a színpad közepén állt, csillámporostól, aranynadrágostól, és legszívesebben ott rögtön összeesett volna szégyenében.

A műsor hamar lement, és a közönségnek - a tapsviharból ítélve - tetszett a produkció, még úgyis, hogy Harry Ayával ellentétben nem billegtette a fenekét, és nem küldött félpercenként csábító csókokat a közönség felé.
Csak túl akart lenni rajta, és esküdözött, hogy soha, de soha többé nem veszik rá ilyesmire. Túlságosan zavarta a fény, a zaj, a felé küldött pillantások. Jó az a húsz Font, de egyszer bőven elég volt, marad ő a konyhában, még ha az nehezebb és piszkosabb munka is.
Kicsit később az öltözőben sikálta magáról a csillámport, mikor kopogtak az ajtón, és egy pincérfiú két levélkét vitt be hozzá, egy kilenc rózsából álló csokor kíséretében.

- Mi van? – mordult rá hirtelen.

A pincér összerezzent, és gyorsan letette elé a holmit.

- Neked küldték.

Harry kibontotta a borítékokat, s mindkettőben ugyanazt a kellően diszkrét, ám egyértelmű utalást találta. „Lehetőséget kérek, hogy eltölthessek pár órácskát a társaságában, meghitt, privát légkörben. Őszinte tisztelettel, és a mihamarabbi találkozásunk remé…”
Na persze.
A rózsacsokorra pillantott. Vékony szalaggal volt körbekötve, s minden egyes rózsa szára, egyenként egy tízfontos bankjegybe volt becsomagolva.
Egy ideig csak ült.
Kábán, kiütve érezte magát.
Fogalma sem volt róla, hogy jutott el idáig, de egyvalamiben biztos volt.
Összeszedte magát, gyorsan átöltözött, aztán felkapta a borítékokat, a rózsákat és elindult, hogy megkeresse Cliffet.
Nem volt nehéz megtalálnia. A férfi az egyik asztalnál üldögélt két vadidegen alak társaságában. Már messziről észrevették őt, és azt is, hogy majd felrobban a méregtől. Cliff éppen egy pohárnyi pezsgőt szopogatott, de a fiú rohamos közeledtét tanulmányozva előzékenyen letette a poharat.

- Vigye nekik vissza! – Harry durván lecsapta a rózsákat az asztalra, és utánalökte a leveleket is.

Egy percnyi néma csönd következett.
Három szempár nézett rá úgy, mintha valami istencsudája állt volna előttük, de aztán az egyik férfi váratlanul nevetni kezdett, és Harry ettől csak még jobban begurult.

- Hé! Jól csinálja a kölyök! Figyelitek? Maga a megtestesült ártatlanság! Cliff? Ez a te iskolád?

A szőke férfi csak megvonta a vállát.

- Nem. Ő alapból ilyen kis okos. Nagyon helyes, Harry! Az emberek csak azt értékelik, amiért súlyos árat kell fizetniük. Nem érdemes aprópénzre váltani magad. – Felé lendítette a pezsgőspoharat, mintha csak köszöntené, aztán tökéletes nyugalommal beleivott.

- Én nem vagyok sem váltható, sem eladó! – sziszegte a férfi arcába. – Megértette?

- Jól van, jól van! – Cliff védekezően felemelte a kezeit. – Mire jó ez a heveskedés? A te dolgod, mit csinálsz. Inkább gyere, ülj le mellénk. Meg kell ünnepelnünk a debütálásodat! Hm?

Mosolygott rá. Vidáman, kedvesen, arcátlanul és olyan módon, hogy Harry tényleg kezdte elhinni, hogy felesleges volt ez az egész jelenet. Hiszen nem a férfi tehet arról, hogy egyesek ilyen disznó módon próbáltak hozzá közeledni.

- Nem. Dolgoznom kell – jelentette ki határozottan.

- Ugyan?! Ne aggódj emiatt, majd én megbeszélem Barryvel. Neked is jár egy kis pihenő, nem igaz?

És Harry megadta magát. Vett egy mély levegőt és leült. Itt volt az alkalom, hogy végre lazítson egy kicsit. Cliff magabiztos volt, figyelmes, és volt benne valami, amitől Harrynek jobb kedve lett. Ő nem úgy nézett rá, mint a többiek a konyhában, nem úgy, mint Piton, és ez most határozottan jólesett.




Folyt. köv…


------------------------------------------------------------



Fordító megjegyzése: Csakhogy világosan lássunk: 1 Font = 324 Forint. Akárhogy is számítom, jól ki van ez találva. Harry napi majdnem 1000 Ft-ért dolgozik 12 órát. Ez mindennap, a hétvégét is beleértve havi 90 Font. Felmerül a kérdés, mire elég ez?
És bár azt nem tudjuk, Jo mennyit kér a szállásért, gyanítom, hogy nem keveset - ez egyenes út az eladósodás felé.
Egyértelmű, hogy Harry nincs tisztába a mugli pénz valós értékével, ami tekintve Petunia néni hozzáállását, hihetőnek tűnik.