- Az az úr küldi! – Az egyik pincér kis idő elteltével egy üveg pezsgőt nyomott Harry orra alá, és a további utasítások reményében várakozó álláspontba helyezkedett.

Harry hátrafordult. Pár asztallal arrébb az a férfi vigyorgott rá, aki nem is olyan rég kötött belé a folyosón. Még integetni sem volt rest.

- Vigye vissza neki!

A pincér közömbös képpel bólintott, és otthagyta őket.

- Na, igen. Rendesen beletiportál a mi mágnásunk lelkébe – mormolta maga elé Cliff. – Úgy tűnik, komolyan a fejébe vette, hogy körbeudvarol.

- Kit? – Harry tovább mérgelődött, és egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni a kialakult helyzetről.

- Az aranytojást tojó tyúkokat illik személyesen ismerni, kis kincsem. Az ipsét Leonard Mcleen Barousnak hívják, évente egyszer Londonba utazik, hogy kipihenje a Texasban halmozódó gondjait. Egyébként angol, sőt gróf. Szerencsésen házasodott, s nem viccből mondják, hogy az alsója is olajtól bűzlik. Ronda, durva, de befolyása és pénze az van. Egy évvel ezelőtt negyvenezer Fontot hagyott itt, elhiheted, hogy sokan harcolnának a kegyeiért, de ahogy elnézem, melletted igencsak esélytelenül indulnának. Valami okból az olyan kölyköcskéket részesíti előnyben, mint te.

- Nem vagyok kölyköcske.

- Na, ne húzd fel magad! – Cliff egy hirtelen mozdulattal Harry térdére helyezte a tenyerét, és úgy tett, mintha csak véletlen lenne. Valójában nagyon is tisztában volt vele, hogy ez az egy mozdulat mennyire lebénítja a másikat. A fiú nem tudott mit kezdeni a helyzettel, s míg azzal volt elfoglalva, hogy sorra vegye a lehetséges reakcióit Cliff viselkedésére, az ügyesen leintette az éppen közeledő pincért: - Hozz még két whiskyt!



***


Jóval később, a liftben támaszkodva, Harry egyszerre vigyorgott, és sírni támadt kedve… Különös egy este volt ez a mai.
Először is, egyáltalán nem volt hozzászokva az alkoholhoz, így aztán nem meglepő, hogy hamar a fejébe szállt a megivott mennyiség. Cliff folyton újrarendelt, és ő egy idő után már nem érezte erősnek a poharak tartalmát. Szépen elbódult, a szemei előtt táncot járt a világ, összemosódtak a színek, a hangok. Komoly megpróbáltatásnak érezte a beszédet, sőt mindent, ami ahhoz kellett, hogy viselkedni tudjon.
Pár óra alatt néhányszor ugyan megkísérelt felállni az asztaltól, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy el tud menni az ajtóig. Még szerencse, hogy Cliff végül volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy hazakíséri.
Taxit rendelt, beültette, aztán csak mentek, mentek, mentek.
Nem izgatta fel különösebben, hogy az út valahogy a szokásosnál is hosszabb, hogy többször is megfordultak már ugyanabban a rosszul kivilágított utcában, hogy Cliff egyre közelebb húzódik hozzá, miközben a kezeit hol a vállán, hol a combjain pihenteti. Rafináltan csinálta, mert Harry nem tudta eldönteni hogy mindez valójában mit jelent. Zaklatáshoz nem volt elég durva, és ő szégyellte volna kínos helyzetbe hozni magát egy újabb túlzott reakcióval.
Aztán elvesztette az időérzékét. A hosszú percek kusza emlékképeiből az utolsó, amire biztosan emlékezett, az az arcához közelhajoló másik arc elégedett vigyora volt, a részéről menet közben semmiféle ellenállásba nem ütköző kéz markolása a fenekén, az ujjak, amik a pólója alá kúsztak. Annyira zsibbadt volt, közömbös és fáradt, hogy azt sem tudta megítélni, valóban megtörtént mindez, vagy csak képzelte…

A taxi egyszer csak megállt.
Cliff szállt ki előbb, és könnyedén maga után húzta Harryt is, aki akkor kezdett valamennyire magához térni a hajnali friss levegőtől. Nagy volt a gyanúja, hogy elaludt a kocsiban.
A Mennyország előtt álltak, ő a bejárati ajtót bámulta, és épp köszönésre akarta nyitni a száját, mikor kísérője a falhoz nyomta, hogy a testéhez dörgölőzve éreztesse vele azt, amit így félig kijózanodva ő már egyáltalán nem akart érezni. Cliff nyelve a fültövét ingerelte, a kezei rajta matattak, ő pedig jeges borzongást érzett, ami csöppet sem volt kellemes. Inkább nem kívánatos, zavaró, fulladozott az egésztől, s úgy érezte, ha nem tesz valamit azonnal, tényleg belepusztul. Már nem értette magát, persze írhatta volna az egészet a részegség kontójára is, de a szégyenérzete ettől még nem óhajtott megszűnni.

- mm… Felhívsz egy kávéra? – suttogott pimaszul a fülébe a hangja.

- Nem. – Tudta, hogy a szó elég keményen hangzott ahhoz, hogy a másik értse belőle az egyértelmű elutasítást. Kicsit elrántotta a fejét, s maguk közé préselve a tenyerét tolni kezdte. – Én… nem egyedül élek, itt van az apám, és nem hinném, hogy túlzottan örülne nekünk.

Cliff meg csak mosolygott, de engedett a taszításnak. Hátrébb lépett, és a kezeit Harry feje mellett a falnak támasztotta.

- Akkor vegyünk ki egy szobát. Van nálam elég pénz.

Harryt itt már gyomorforgató hányinger kínozta. Értette, mit akarnak tőle, azt is hol van, és éppen mibe keveredett. És mégis. Egyetlen bántó gondolat gyötörte csupán, de az mindennél jobban: „Én nem egy olcsó motelben fogom letudni az első alkalmamat.” És azon már egyáltalán nem agyalt, hogy a partner férfi-e vagy sem, kedveli-e, vagy másnap nagyon-nagyon bánná a dolgot. Az fájt, hogy túl közel járt hozzá, hogy megtörténjen, és ez, azzal együtt, hogy valami hihetetlenül mocskosnak és üresnek érezte magát, elég is volt, hogy menekülni akarjon.

- Nem akarom. – Mély levegőt vett, és erőt gyűjtött a folytatáshoz. – Nekem így nem megy. Nem is ismerlek, nekem… nekem ez túl gyors, és én nem készültem fel erre, én…

- Jól van, jól van! – Cliff óvatos puszit nyomott a homlokára. – Semmi baj, értem én. Holnap találkozunk.

- Rendben. – Furcsa volt, hogy ilyen hamar beleegyezett? Nem, nem tartotta annak. Egyelőre örült annak, hogy megmenekült. Érdekes érzések kígyóztak benne, zavarosak, mélyek, csiklandósak, ijesztőek. Hosszan nézett a férfi után, aki visszaült a taxiba, és rövid biccentés után eltűnt a látóköréből.


Szóval Harry állt a liftben és egyik percben sírni lett volna kedve, a másikban bután vigyorgott. Azt nem tudta volna megmagyarázni, miért, de egy csomó vadonatúj érzés dolgozott benne, és egyelőre nem vette a fáradságot, hogy szétválogassa őket. Csak keserűen mosolygott és könnyezett, különös álomképek villogtak előtte, és kegyetlenül szédült.
Egyik oldalról hízelgett neki, hogy létezik a földkerekségen valaki, aki vonzónak találja, sőt kívánja őt, a másikról viszont volt ebben a Cliffben valami, ami nem tetszett neki, ami ódzkodásra kényszerítette… talán tényleg csak amiatt, hogy túl gyorsan történik vele minden, az is lehet, hogy nincs semmi baj, az is lehet, hogy ha kialussza magát, másként fogja látni a dolgokat.

Mikor kitámolygott a liftből, majdnem leült a földre. Most gondolt csak bele, mit szól majd Piton a csöppet sem szokványos állapotához, de ahogy a pánik első jelei mutatkozni kezdtek rajta, váratlan eseményeknek lett a tanúja, és az kivert a fejéből minden egyéb józan gondolatot.
Egy fekete bőrű férfi a torkánál fogva szorongatta Lolát a folyosó kellős közepén, aki épp az életéért küzdött.

- Hol van a pénzem, szajha?

- Jimi, kérlek! Megadom, esküszöm, megadom, de ma nem megy! Holnap ígérem, hogy…

- Egy hete várok! Vagy tejelsz, vagy úgy megdolgozom a képed, hogy egy hónapig nem mész ki az utcára!

- De niiiincs! – Lola fuldoklott. Furcsa, fojtott hangon beszélt, és Harry onnan is jól látta, hogy az arca elkékült az erőlködéstől.

Megindult feléjük, s bár imbolygott alatta a föld, csak egy gondolat maradt a fejében: közbeavatkozni. Abba sem gondolt bele, milyen esélyei vannak, és valószínűleg akkor sem érdekelte volna, ha belegondol, de akkor közvetlenül az orra előtt feltépték a lakásuk ajtaját, kilépett rajta Piton, és egy rántással az éppen bezáródó liftajtónak csapta a támadót.

Lola tehetetlenül lecsúszott a földre, a fejét sem volt képes felemelni.

- A hölgy azt mondta, holnap!

Hogy hogyan sikerült Pitonnak egy szál háziköntösben ilyen rémisztő benyomásra szert tennie, az örök titok marad. Harry pedig elhatározta, ez egy olyan dolog, amit feltétlenül el kell lesnie tőle. Az életben alkalomadtán sok mindenre szüksége lehet az embernek.

- Te meg, ki a faszom vagy? – A fekete fickó feltápászkodott, nem úgy nézett ki, mint aki könnyedén feladná.

- Egy ember, aki nem hajlandó elviselni, hogy egy nőt vernek. Természetesen csak akkor nem, ha azt épp nem ő csinálja, és nem oktalanul.

- Nagyszerű! – A fekete megtörölte az orrát az ingujjába, és előhúzott a farzsebéből egy bicskát. – Akkor elégedetlenül döglesz meg hegylakó! Nálunk minden kurva fizet, ez sem kivétel.

Piton a homlokát ráncolva bámult maga elé.

- Mérlegeljen! Ha rám támad, kitöröm a nyakát. Ez nem fenyegetés, csupán előzetes ténymegállapítás. Ha nem teszi, holnap megkapja a pénzét kamatostól, és mindenki boldog lesz.

A fickó arcán a fájdalmas gondolkodás előjelei mutatkoztak.

- Garancia?

- Az erkölcsi feddhetetlenségemre feltételezhetően hiába is hivatkoznék, ezért egyszerű leszek. Ha megöli, nem kap semmit. Ha megcsonkítja, nem kap semmit. Ha engem öl meg, nem kap… semmit.

- … Jó. Egy biztos! Holnap itt leszek, és ha nincs pénz, hadd ne ecseteljem, mi fog történni!

- Lesz pénz. – Piton lassan tagolta a két szót.

Az alak gúnyos fintorgására már egyáltalán nem figyelt, de ez a nyugalom is csak álca volt. Ezt onnét lehetett tudni, hogy mikor a lift ajtaja bezárult a támadó mögött, azonnal Lola felé fordult.

- Szabad tudnom, mi folyik itt, Lola?

- Ez egy behajtó, Perselus. Egy rohadt kis állat! Nézd, ebben a világban bármit is akarsz elérni, pénzre van szükséged, ahhoz hogy legyen pénzed, kölcsön kell. Csakhogy a kölcsönöket előbb-utóbb vissza kell fizetni, és ha nincs miből, vagy pont késel a törlesztőrészlettel, akkor ez történik.

- Tartozik? Kinek?

- Egy helyi bandának. Ők azok, akik az iparűzésit szokták leszedni a kurvákról.

Piton olyan arccal bólintott, mintha csak azt mondaná: rögtön gondoltam!

- Ha jól sejtem, komoly összegről van szó.

- A háromszázezer azért már szolidnak számít, nem? – nevetett fel kényszeredetten Lola. – Természetesen nincs annyim. A tizede sincs, ha tudni akarja. És egy éjszaka alatt esélyem sincs ennyit összeszedni. Hacsak az éjjel fel nem szedem Albert herceget.

- Kap tőlem pénzt.

Lola szomorúan elmosolyodott:

- Na, és hol rejtegette mindezidáig a millióit, Gates Úr?

Piton egyértelműen nem értette a viccet.

- Egyelőre nincs mit rejtegetnem, de lesz, ha szerez nekem megfelelő öltözéket, egy kölcsön húszast, és egy címet, ahol ismerik a hazárdjáték fogalmát.

- Maga játékos? – Lola jobban hitt a kézzelfogható dolgokban, és a hamiskártyások világa valószínűleg ismerős volt számára – tehát ésszerű. – Imádom a játékosokat! Adjon fél órát, és meglesz minden, amit kért!

- Gondolom, mivel ez elsősorban az ön érdeke.

- Az enyém. – A nő nagyon közel lépett a professzorhoz, és fél kézzel a nyaka után nyúlt. – Tudja, engem sok minden más is érdekelne.

Harry levegő után kapkodott, felkészült sok mindenre, de végül nem történt semmi. Lola villámgyorsan eltűnt a folyosóról, és Piton egy félpercnyi réveteg mozdulatlanság után mérgesen ránézett, és csak ennyit mondott:

- Mars haza!


„Mars haza? Mars haza???” Harry amúgy is oda igyekezett, ennek ellenére most lett volna néhány keresetlen szava a professzor pofátlan megjegyzéséhez. Épp elég volt neki ez az este Lola ölelgetése, a fehér lovon berobbanó Piton lovagias megnyilvánulásai, és a gúnyos, lefitymáló kommentárja nélkül is!
Miért is hitte el Jennek, hogy Lola jó ember? Még hogy jót akar?! Hogy csüngött a nyakán, hogy nézett rá, és azok a szavak, ahogy mondta, ahogy mosolygott közben?! Merlinre! „Engem sok minden más is érdekelne!” Hogy fulladna meg!
És hihetetlen kényszert érzett, hogy botrányt rendezzen. Kiabálni szeretett volna, morogni, sértésekkel bombázni a férfit, mert valahogy bántotta ez az egész, és bizony igencsak tehetetlen szemlélőnek érezte magát.

A botrányhoz szükséges ürügyet azonban Piton Harry nélkül is könnyedén megtalálta. Ahogy bezárult mögöttük az ajtó, a férfi egy hirtelen mozdulattal megragadta, és míg vasmarokkal kényszerítette mozdulatlanságra, egy ujját végighúzta a nyakán. Harry nem is értette, mi történik, csak a borzongás és az élesített bomba maradt a gyomrában, ami aznap már sokadjára kezdett lüktetésbe. Aztán Piton váratlanul elhúzta a kezét, egészen közelről nézegetni kezdte, és a szemöldöke hirtelen a homlokáig szaladt:

- Látom szakmát változtatott – szűrte a túl sok indulattal átfűtött szavakat a fogai között, és a csillámporos ujját közvetlenül Harry arca elé tolta. – Feltörekvő ambíciók, Potter? Nagyon bölcs, érett döntésre vall.

- Szálljon le rólam! – Persze tudta, hogy valamilyen szinten lebukott, de magyarázkodni akkor sem állt szándékában. – Én sem szólok bele, hogy maga éppen milyen módon kíván pénzt keresni! Nehogy azt mondja, hogy fair dolog átverni szerencsétlen muglikat a pókerasztalnál ülve!

Piton elfordult tőle, és lassan leült a fotelbe. Összefűzte az ujjait, úgy figyelte, s bár nyilvánvaló volt, hogy a kioktatásán és rosszallásán kívül lenne más közlendője is, képes volt ezt is úgy intézni, hogy elsősorban ő érezze magát vacakabbul. - Eszem ágában nincs varázsolni, ha erre céloz - folytatta. - Ami a módszert illeti, igaza van, nem fair és nem túl elegáns. De magával ellentétben én még mindig inkább az intellektuális képességeimmel kereskedem, mint a testemmel.

- A… testemmel?… - Harrynek most esett le, hogy mit feltételeznek róla. – Elmegy maga a jó büdös francba a gyanúsítgatásaival együtt! Egy bűvészműsorban léptem fel segédként! Mit képzel!?

A kisördög ezerrel dolgozott benne, mérges volt, de annál borzasztóbbat, hogy „azt” gondolták róla, el sem tudott képzelni.

- Remélem nem varázsolt! – Piton gyorsan átváltott a következő témára, és csak egy halvány pír árulkodott arról, hogy az előbb valószínűleg komolyan felizgatta magát.

- Nem!

- Helyes. Egyébként pedig roppant örömömre szolgál a tudat, hogy talált magának némi kárpótlást a varázstalan sínylődésünk idejére, Potter. Talán az hagyta azt a figyelemre méltóan dekoratív nyomot ott a nyaka hajlatában. Szívás!


Harry meglepődött. Először is azért, mert nem tudta, hogy Piton ismer ilyen nagyvilági szavakat. Aztán derengeni kezdett neki valami a szavak egyenes értelméről. Egyetlen ugrással a fürdőszobaajtónál termett, feltépte, és mérgesen a tükör elé állt.
Piton sajnos nem a levegőbe beszélt. Jókora kék folt díszítette a bőrét, jellegzetes formával. Tehát Cliff nem tétlenkedett. Hányszor látott ilyet Seamus nyakán annak idején? Seamus büszke volt rájuk, szinte trófeaként hordozta azokat a sérüléseket.
De ő nem volt az. Ez minden volt, csak épp nem kellemes emlék.
Hihetetlenül dühös volt magára, de hárítania kellett, és célszemélyként erre alkalmasabbat Pitonnál keresni sem lehetett.

- És akkor mi van? Maga nem az apám! Nulla köze van a magánéletemhez, én sem teszek megjegyzéseket a magáéra!

- Nem is tudja, néha mennyire bánom.

- Mit?

- … Hogy nem vagyok az apja.

Harry úgy bámult a volt professzorára, mint aki soha többé nem lesz képes illendő módon összekötni két mondatot, majd gyorsan bezárta a száját.

- Ezt most miért mondta?

- Öt perc teljhatalom maga fölött, Potter, a legédesebb titkos képzelgéseim egyike. Annyi pontosan elég lenne, hogy utána leülni se bírjon, nemhogy dolgozzon. Úgy hiszem, egy módszeres elfenekelés a maga esetében egyszerűen kezd nélkülözhetetlenné válni.

- … Maga nem normális.

- Gondolkozzon, mielőtt beszél, Potter!

- Én gondolkozzam? Hát nézzen már magára! Pont maga beszél, aki miután eltöltött pár napot a Mennyországban, kikezd egy… egy utcalánnyal? Ilyen morális felfogással akar fölöttem ítélkezni?

- Ha már itt tartunk, épp az előbb említette, hogy nem tartozik nekem számadással. Ebben az esetben nem egészen értem, én miért tartoznék önnek magyarázattal? Üldözzek el egy szimpatikus, fiatal nőt a közelemből, csak azért, hogy a képzeletében rólam kialakult képe ne sérüljön? Érdekes és elgondolkodtató levezetésnek tartom az érveit.

- Nekem nincsenek érveim! – ordított rá. „ Mit csinálok?” Aztán elhallgatott. Magában bocsánatot kért Lolától az előbbi, őt érintő sértő megjegyzései miatt, tisztában volt vele, hogy oktalanul viselkedik, hogy minden egyes kimondott szavával csak tovább ront a helyzeten, de a düh és az az értelmetlen sértettség ami kínozta, olyan dolgokat hozott ki belőle, amire egyáltalán nem számított. Csak le akarta törülni Piton arcáról azt a nyugodt, kimért, semleges kifejezést. Aztán rájött, hogy nem megy vele semmire. – Azt csinál, amit akar! Szórakozza ki magát, menjen, szíve joga!

- Potter!

- És hagyjon engem békén, nem kell aggódnia, tudok én magamra vigyázni! Inkább azzal foglalkozzon, hogy minél hamarabb meggyógyuljon, és elmehessen! Úgyis azt várja, az minden vágya, nem igaz?

- … De. Igaz.

„Ezt akartad hallani, nem?” Igen, Harry ezt akarta hallani, a dolgok ebből a gyerekes semmiségből indultak ki, és itt is értek véget. Csak éppen, mikor azok a bizonyos szavak elhagyták Piton száját, valami keservesen fájni kezdett belül.

Megkerülte a fotelt, és fáradtan lerogyott az ágyra. Nem volt olyan porcikája, ami ne nyüszített volna a kimerültségtől, és mégsem tudott megnyugodni. Piton el fog menni. Egyelőre csak valami kaszinóba, de aztán el fog menni. És az egészben az volt a borzasztó, hogy biztosan hitte, hogy akkor is elmenne, ha Harry könyörögne neki, hogy ne tegye. Dehát ő nem fog könyörögni. Azt sem tartotta normálisnak, hogy ennyire felizgatja a tudat, hogy Lolával kettesben mennek el, hogy a nő olyan rendhagyó pillantásokkal bombázta a férfit ott a folyosón, hogy nyíltan kimondta, hogy kedve lenne vele… áh… és meg is érintette!
Mert végül is, mi az, ami annyira bántotta Harryt? Pitonnak az elmúlt évek során biztos, hogy nem volt túl sok alkalma fiatal nők társaságát élvezni. Természetes, hogy vágyik rá. És neki normális körülmények között örülnie kellene, és teljesen hidegen kellene, hogy hagyja a tudat, hogy igenis megvan rá az esély, hogy a professzor esetleg elcsábul, és testi kapcsolatba keveredik azzal a nővel.
A bibi csak az volt, hogy ezt a részét valóságos rémképként élte meg, s miközben bőszen bizonygatta magának, hogy ezekben az elképzelt lehetőségekben csak az taszítja, hogy Piton egyáltalán képes valakivel ágyba bújni, és hogy a hányinger csak a férfi személye iránti undora miatt létezik, furcsa módon a tudata legmélyebb, legeldugottabb zugában egy apró, halovány hangocska keményen taglalta az ellenkezőjét. És hiába szerette volna, ha az a hangocska végre elhallgat, a dolog nem volt ennyire egyszerű.

Aztán a helyzet még kilátástalanabbá vált, és Harrynek arra sem maradt ideje, hogy mentse a menthetőt.
Egyszer csak megjelent Lola, a kezében néhány ruhaneművel, és vakító mosollyal Piton elé penderült.

- Na itt is vagyok. Remélem, eltaláltam a méretét, az egyik ismerősömtől kértem kölcsön a ruhákat. Amíg felöltözik, addig én is rendbe hozom magamat, aztán indulhatunk. Van a közelben egy hely, ahol épp ma készülnek partit tartani.

Piton meg se nézte, mit vesz át tőle. Bement a fürdőbe, hogy átöltözzön, Harry meg úgy ült ott lehorgasztott fejjel, mint akit odaragasztottak.

- Tetszik nekem – hallotta Lola szinte ködös hangját.

- Nem is ismeri.

Lola mosolya ettől csak még szélesebb lett:

- Ezen könnyű javítani.

Egyetlen percet sem volt képes elviselni tovább a szobában. Felállt, és kiment a konyhába.
A pulton egy lefedett tányérban ott volt a Piton által reggelire készített palacsinta. Hát nem felejtett el gondoskodni róla. A kezébe vett egyet és beleharapott, kár hogy nem érezte az ízét. Mintha az is megkeseredett volna a lakás levegőjével együtt.

- Elmegyek.

Felemelte a fejét. Piton az ajtóban állt, fekete farmernadrágban, sötétkék ingben, a haját összefogta egy gumival.

- Menjen.

Maradt a teljes csönd, aztán a professzor megmoccant, indulásra készen, de valahogy mégsem volt abban a mozdulatban elég lendület.

- Azt akartam mondani, hogy nem tudom, mikor érek vissza, ezért, ha este elmegy, a kulcsot hagyja a portán.

- Ott hagyom.

- … Akkor jó.

Megfordult és most tényleg elment. Kényszer és minden egyéb nélkül.
Harry pedig ott maradt, egy szál magában nyűglődve.

Nem húzta az álom, pedig alvásra volt szüksége. Az ásítási ingerei végül is beűzték az ágyba, de egyáltalán nem aludt jól. Össze-vissza forgolódott, s mikor kora este felébredt, ugyanolyan fáradtnak érezte magát, mint lefekvés előtt, azzal a különbséggel, hogy most már a lelkiismerete is keményen dolgozott a rosszkedvén, és megállapíthatta, hogy ilyen pocsék hangulata már rég volt.
Dolgoznia kellett, s már rég leadta a kulcsokat, az utcán lépkedett, mikor eszébe jutott, hogy lehet, hogy Piton nem is fogja otthon tölteni az éjszakát. Ennél bántóbb ötletet elképzelni sem tudott. De ez nem volt elég, várt rá az egész éjjel, ráadásul mikor beért a Tájfunba, a konyhában az első alak akibe belebotlott, az maga Barry volt. A férfi közölte vele, hogy kevés a vendég, ezért ma nem a konyhában kell dolgoznia, menjen a bárba és segítsen a pincéreknek felszolgálni.
Harry halovány arca fájdalmasan rándult, és ez azonnal feltűnt a tulajnak.

- Valami baj van? Hulla sápadt vagy. Remélem, nem leszel beteg, mert nálunk nincs betegszabadság.

- Nem, uram. Jól vagyok.

- Jó fiú ő, Uram! – Sam melléállt, és bátorítóan megveregette a vállát. – Csak ma valahogy nincs formában.

- Na éppen ezért! Felesleges itt támasztania a falat. Nyomás, öltözz át!


A bár. Igyekezett meghúzni magát a pult mögött. A vendégek álarcai mögött rémséges szörnyetegeket vélt felfedezni, minden szót vagy mozdulatot támadásnak hitt. Bebeszélte magának, hogy ez paranoia, de az az igazság, hogy ez csöppet sem segített. Láthatatlan akart maradni.
Épp a poharakat törölgette át, amikor érezte, hogy valaki mögé lopakodik. Tiszta szerencse, hogy nem tört össze egy darabot sem, mikor két kéz átkarolta a derekát.

- Szóval itt vagy? – Cliff volt az. Belebúgott a fülébe, és játékosan kisimított egy hajtincset a homlokából. – Kerestelek a konyhán, de Sam azt mondta, a főnök annyira tartott az esetleges tétlenségedtől, hogy jobbnak látta, ha a bárban tanulsz munkafegyelmet. Itt legalább szem előtt vagy, nem igaz? Na és, milyen itt a hangulat?

- … Elmegy. – Jobb, ha senki sem tudja, micsoda önuralmába került visszafognia magát ebben a pillanatban. Ha kicsivel is biztosabb lett volna a dolgában, ha egy kicsivel több gyanakvás szorul belé Cliff iránt… de nem. Nem akarta megsérteni a másikat. Főleg úgy, hogy nem egészen emlékezett, melyikük a hibás a tegnap történtekben. – Jobb, mint Sam napi húsz telefonbeszélgetését hallgatni, vagy Rod bömbölését a pasija miatt, aki lelépett a francia szeretőjével Marseille-be.

Cliff nevetett. Őszinte, tiszta hangon.

- Na igen. Tudod, mi itt aztán vidám fickók vagyunk, igaz egy kissé ütődöttek is mindannyian. Jut eszembe, láttad ma a hódolódat?

- Kit?

- A texasi olajmágnást. Azt beszélik, megpróbált levajazni Barrynél. Szép kis summát ígért neki, ha a főnök segít téged jobb belátásra bírni.

Harry lemerevedett.

- Nem, nem láttam. És… mit mondott a főnök? – kérdezte nagyon óvatosan.

- Azt, hogy ő nem a menedzsered, vagyis, ha Mr. Texas akar valamit, magának kell megoldania a nehézségeit. Állítólag bánatában rögtön két pincért vitt fel a szobájába.

- Nagyon helyes. Szórakozzon csak, engem meg felejtsen el. – Harry vissza akart térni a pohártörölgetéshez, de Cliff tenyere az asztalra szorította a kezét.

- És én? Én is felejtselek el?

Harry körülnézett. Eszébe jutottak az előbbi szavak, a texasi, Piton, Lola…

-… Nem, csak… én… tudod…

- Jesszusom, Harry, nem kell folyton a legrosszabbra gondolni. Én csak azt akarom, hogy jól érezd magad. Semmi okod ilyen bús képpel járni naphosszat, nem illik hozzád! Majd én felvidítalak! Tudod mit? A műsor után, ha végeztél, elviszlek valahová. Tudok a közelben egy jó kis éttermet. Eszünk, beszélgetünk, semmi komoly. Na, hogy hangzik?

- Egészen tűrhetően.

Magára erőltetett egy gyenge mosolyt.

- Cserébe csak egyet kérek! Ha rossz kedved van, gondolj rám! Menni fog?

- Ez nem olyan nagy dolog.

- Akkor minden rendben.





Folyt. köv…