Tényleg nem volt nehéz, főleg ha figyelembe vesszük azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényt, hogy Cliff tett róla, hogy az éjszaka folyamán végig éreztesse a jelenlétét.

Közvetlen kellemes, figyelmes. Összegezve, ez a három jelző pontosan kifejezte mindazt, amit a férfi könnyedsége ontott magából. Ha ezekhez hozzáadjuk azt a fokozott zavart és bizonytalanságot, ami Harry lelkében gazdagon burjánzott, és ami természetesen ügyes alapokra épült, nem meglepő, hogy a nap végére szegényke már úgy érezte, hogy mindent félreértett, és valójában szerencsésnek tarthatja magát, hogy ilyen megértő és gondoskodó „barátra” lelt.
Bűntudata volt, amiért ez az érzés nem volt elég felhőtlen.
Cliff széles mosolya, ha a hetedik mennyországba nem is, de a hatodik emeletre örökbérletű belépőt ígért. Ki gondolta volna, hogy az a szökés a Főhadiszállásról ilyen változásokat hoz az életébe?

Ki gondolta volna? Hát, Harry nem.

Már az öltözőben elkezdtek inni.
Cliff a műsor után azonnal megkínálta egy pohár whiskyvel. Azt mondta, az ital majd megnyugtatja, és ellazítja. Aztán az egész folytatódott egy indiai étteremben, és hajnalban egy tömbház tetején, ahonnét gyönyörű kilátás nyílott a városra. Harry arra se emlékezett, hogy jutottak fel oda.
Részeg volt.
Ha az elején érzett is némi bűnt abban, amit tesz, az órák múlásával Cliff bárgyú megjegyzései a könnyű élet örömeiről, arról, hogy mennyivel egyszerűbb élni, ha az ember szabadon dönt és mindent kipróbál, amihez csak kedve támad, na és az alkohol, mint az ésszerű gondolkodás örökös ellensége, kimosták az agyából a fenntartásokat.
Úgy érezte, mintha röpülne, és az a légies gondolkodásmód, amivel a másik mérgezte, bebiztosította a szabadesés sikerességét.
Így aztán, mikor Cliff újból felajánlotta, hogy hazakíséri, meg sem fordult a fejében, hogy ellenkezzen.

Piton azt mondta, amint lesz pénze, elmegy. És az a pénz a mai nap folyamán alighanem a férfi zsebében landolt. Miért kellene foglalkozni egy olyan ember jelenlétével, aki órákon belül örökre eltűnik az életéből, s nem hagy maga után mást, csak emlékeket, amelyek ráadásul nem is a legszeretetteljesebbek?

Ez a gondolat elrendezte a még hiányzó rombolást a lelkében. Cliff pedig fele annyira sem volt vak, mint amilyennek látszott. Úgy ölelte a szédült fiút, hogy a maradék ellenállása is szertefoszoljon, mert a melegség és megértő viselkedés hatalommá tud válni egy ügyes ember kezében.

- Hát akkor megérkeztünk – mondta csöndesen a Mennyország előtt, lassuló léptekkel. Harryre sandított, aki a fejét is alig bírta felemelni, és aligha tudta megítélni, mi történik körülötte. – Menj fel! Apád már biztosan aggódik, hogy ilyen sokáig kimaradtál. Remélem, azért nem az arcom fogja bánni, hogy már második este felnőtt életet él a kicsi fia?

- Elmehet egy helyre. – Olyan szomorúan mondta, hogy Cliff egy pillanatra talán átérezte, mennyivel okosabb lett volna egy józan beszélgetés. De a préda, az maradjon csak préda. – Nem érdekli, mit csinálok. Szóval ettől kezdve, úgy élek, ahogy tudok.

Cliff bólintott:

- Nagyon helyes. De időnként azért nem árt elgondolkodni, mit veszíthetsz.

- Én már mindent elveszítettem. – És ahogy kimondta, rádöbbent, hogy ez a színtiszta valóság. Az alkohol csak rásegített a nyomorúsága átérzésére. Még átfuttatott az agyán néhány elsiratott képet, emléket, soha be nem teljesült álmot, aztán ránézett az előtte álló, vágyakozó Cliffre, és szárazon megkérdezte: - Akarsz engem?

A férfi keze finoman végigsimított az arcán: - Ez kérdés?

Harry hunyorgott. Rosszul látta a másikat. Egyszerre két arc is lebegett előtte, de mind a kettő elszántnak tűnt. „Piton most is Lolával van. Nem is foglalkozik vele, merre járok. Amúgy meg, miért is érdekelné?”

- Akkor gyere fel. – Nem ismerte fel a saját hangját, mikor kimondta a szavakat. De kimondta.

- És mit fog mondani…

- Semmit. Otthon se lesz. Azonkívül, ez az én lakásom is, ha gondja van, majd megmondja.


Legalábbis abban a pillanatban így gondolta. Egészen addig, amíg a portán Jo be nem jelentette, hogy a kulcsot az apja már három órája felvitte. De egy erősen illuminált állapotban lévő, elkeseredett és valamitől ritka dühös és gonoszkodni vágyó griffendélest megállítani egy ilyen aprócska akadállyal, szinte lehetetlen. És Harry ezt be is bizonyította. Megragadta Cliff karját és vonszolni kezdte a lift felé.

- Harry! – A lágy kezek közrefogták a morcos arcot, és kényszerítették, hogy a gazdájuk szemébe nézzen. – Mit akarsz jobban? Engem, vagy feldühíteni az apádat?

A kérdés jó volt. A válasz pont olyan, amilyenre Cliff maga is számított:

- Téged. Az apám csak bónuszpont. – És mielőtt még a potenciális partner meggondolhatta volna magát, vagy komolyabban szöget üthetett volna a fejében, miféle veszélyekkel járhat egy ilyen családi viszály epicentrumában sátrat verni, Harry kihúzta maga után a liftből, és csak akkor engedte el a karját, mikor bekopogott az ajtajukon.

Piton ingerültnek tűnt, mikor kinyitotta előttük. Egy könyvet tartott a kezében, és fekete színű pizsama volt rajta, olyan típusú, mint amilyeneket a kínaiak hordanak általában. Teli volt apró gombokkal, és a felsőrésze gondosan végig be volt gombolva.
Persze az jellemző, hogy Harryt most még ez az egyszerű dolog is kihozta a béketűrésből. Már maga a tény, hogy a professzor alighogy pénzhez jutott, Lolára és magára költi azt, és hogy igyekezett gyorsan pizsamát vásárolni, hogy végre elrejthesse a pőreségét az olyan félresikerült egyedek elől, mint amilyen szerinte Harry is. Az már egyáltalán nem jutott az eszébe, hogy annak idején ő hozta először szóba, hogy Piton jobban tenné, ha felöltözne, és nem a lepedőt használná ruha gyanánt. De ez most nem is számított. Dühös akart lenni, tehát az volt.

- E-e… apa, ez itt Cliff, Cliff, ez az apám. – Azon tűnődött, igaz lehet-e a mondás, hogy a hazugságoktól az ember nyelve előbb-utóbb leszárad.

- És? – Piton halvány érdeklődést sem mutatott az idegen iránt.

- Pár órácskára szükségünk lenne a lakásra, szóval légy olyan kedves, és látogasd meg addig a szomszédokat!

Na most már megnézte magának a Harry mellett ácsorgó alakot, majd egy komor, szigorú tanár hangvezetésével megszólalt:

- Feltételezem, ön juttatta őt ilyen állapotba?!

Cliff gyorsan ráérzett a családi viszony kulcsproblémáira, és igyekezett a taktikus szemétség sokszor bevált módszerével reagálni:

- És mi van, ha igen?

- Akkor az van, hogy a fiam a jelek szerint, zseniálisan tud barátokat választani. És most takarodjon innen! Ennek a gyereknek most elsősorban alvásra van szüksége.

Harry agyában ekkorra a fúzió bevégeztetett:

- Hogy merészeled megmondani, kivel barátkozhatom és kivel nem? És egyáltalán, hogy bánhatsz így egy emberrel, akit nem is ismersz?

- Mert, gondolom, te ismered, ugye?

- Ez a lakás az enyém is! Az életem pedig egyedül az én felelősségem. Tettetek róla néhányan, hogy így legyen! És ha valami go…

Paff. Nem volt ideje befejezni, mert akkora pofon csattant az arcán, hogy az egy felnőtt, ereje teljében lévő embernek is elég lett volna. Harry elnémult, és nem véletlenül. Az ütésnél sokkal jobban fájt, hogy Piton úgy nézett rá, mint aki szarba lépett, és most kellemetlenül érinti a szag, amit magával hurcolt ide az emeletre.

- Akkor jó szórakozást, fiam. Az életed valóban a te felelősséged. Jogod van úgy elkúrni, ahogy csak kedved tartja. Egyetlen kérésem van, hogy amikor már képtelen leszel mélyebbre süllyedni, és egy reggel a saját mocskodban vergődve rádöbbensz, hogy nincs tovább, mert nem tudsz többé menekülni, ne próbálj emlékezni sem rám, sem arra, amiket mondtam. Holnap összeszedem a holmimat.

Visszament a szobába, felkapott még valami újságot a könyv mellé az asztalról, aztán széles ívben kikerülve őket Lola ajtajához sétált és bekopogott.
Az ajtót természetesen kinyitották.



***



- Ne öld magad ilyen marhaságok miatt, kicsi! A szülők már csak ilyenek. Néha képtelenek elviselni, hogy a gyerekeik felnőnek, de legtöbbször az első megrázkódtatás után feladják, és rájönnek, hogy nincs más választásuk, és el kell fogadniuk a gyermekük döntését.

- Azt se tudod, miről beszélsz - suttogta Harry a vadonatúj ágytakarónak, a lecserélt függönyöknek, és a szekrénynek, ami teli volt ruhával. És nem csak Piton ruháival.

Cliff otthonosan érezte magát. Odament a hűtőszekrényhez, és kinyitotta. – Ez teli van! Nem is vagytok ti olyan csórók. – Kiemelt egy üveg bort, és hosszasan nézegette a címkéjét.

Harry még mindig földbe gyökerezve állt ugyanazon a helyen. Semmi sem volt rendjén a lelkivilágában. Nem érezte a nagy, hirtelen jött szabadság örömét, sem az elégtételt, amiért kirakta a szűrét a professzornak.
Valahányszor felfedezett valami újat a lakásban, az járt a fejében, hogy Piton milyen figyelmes és pedáns. Nem csak a színekben, de a dolgok anyagát és minőségét illetően is.
Tetszett neki, hogy a lepedő vajszínű, és csak egy árnyalattal világosabb a huzatoknál, hogy a férfi nem csak ingeket és nadrágokat vásárolt, de zoknit és alsóneműt is, hogy odafigyelt a részletekre. Ez fontos volt. Meg az is, hogy valahonnét tudta, bármit is választott, azt egyedül tette, és nem engedte, hogy Lola, még ha vele is volt, beleszóljon a vásárlásba. Ahhoz ezek az új dolgok túlontúl kifinomult ízlésről árulkodtak, olyanról, amilyen Lolának sosem lesz.

- Holnapra megnyugszik és elfelejti, meglátod!

- Nem, nem fogja…

Miért ilyen bonyolult ez az egész? Miért olyan bonyolult Piton? Vagy ő is annak látszik a másik szemében? Miért van az, hogy mond valamit, és teljesen másként cselekszik? És miért fáj a tudat, hogy be akarta neki bizonyítani, hogy képes gondoskodni róla, sőt, ami ennél is fontosabb, hogy akarja is mindezt. Senki sem kényszerítette rá, hogy ruhát és élelmet vegyen neki, senki sem kérte, hogy főzzön rá.

Aztán rájött, hogy pont emiatt olyan szívfacsaró érzés. Mert kényszer, rokoni kötelék nélkül ilyesmit még soha senki nem tett érte. A Weasley családon kívül, természetesen. Ugyan ki foglalkozott azzal, hogy megfelelő méretű ruhákban járjon… Miféle szemétség ez a sorstól, hogy épp Piton az első ember, aki megértette, amit ő soha nem mondott ki, hogy neki nem drága ajándékokra, és karácsonyi meglepetésekre, nem körbeajnározásra van elsősorban szüksége, hanem elementáris apróságokra, amik egy ember normális életfeltételeihez kellenek.

- Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek!

- És tudod miért, Cliff? Mert lehet, hogy az vagyok…

Árulásnak és szentségtörésnek érezte Cliff kezében azt a szerencsétlen üveg bort. Azt, hogy ott áll a szobájuk közepén, és kihúzza az üvegből a dugót. Neki fájt, amikor kitöltötte a bort egy pohárba és belekortyolt.

Aztán csak tűrte, hogy az ágyhoz vezessék, és végigdöntsék rajta. Bámulta az ajtót, mint egy eltévedt kölyökkutya, aki épp csak arra vár, hogy jöjjön már valaki, és csináljon valami förtelmeset, bármit, ami változtathatna ezen az áldatlan állapoton. De nem jött senki.

Még akkor is azt nézte, mikor Cliff vetkőztetni kezdte, mikor a fején keresztül lehúzta a pólóját, és a nyakához hajolt, hogy megízlelje a bőrét. És be akarta csukni a szemét, hogy ne lásson semmit, de amikor megtette, rájött, hogy ez csak arra jó, hogy elhitesse magával, hogy ő most nincs is itt, hogy ez nem vele történik. Vagy ha mégis, akkor Cliffnek itt semmi keresnivalója nincs.
És miféle ember az, aki megengedi, hogy bárki is ilyesmit tegyen vele, amikor valójában nem is akarja? És becsapja a másikat is, mert ez nem tisztességes. Cliffel szemben és magával szemben sem.

Összeszorult a szíve, amikor a férfi a szájához hajolt, hogy megcsókolja, és akkor Harry, mint aki tűzbe nyúlt, teljes erejéből eltaszította magától a férfi testét.

- Mi a baj?

- Minden – lihegte zaklatottan.

Ez a világvége. A teljes, visszafordíthatatlan apokalipszis. Mert bármennyire is részeg volt, és összezavarodott, a bűntudata még nem jogosította fel az agyát, hogy a szeretkezés képzeletbeli képében lecserélje Cliff alakját valaki máséra. Harry nagyon jól tudta, ki az a „másik”. És ő saját kezűleg dobta oda azt a valakit egy kurva ölelésébe. Most. Pár perce.

Nem ez volt a legnagyobb baj. A legiszonyúbb az volt, hogy Piton azt hiszi, hogy ő… hiszen ő is azt hitte, hogy Piton… De, ki nem szarja le, ki mit hitt?

- Ne haragudj rám, kérlek! Tudom, hogy ez nem tisztességes, tudom… hogy most mit gondolsz rólam, de…

Cliff elkomorodott:

- Mi az ördög ütött beléd?

- Én nem tudom. Csak… kérlek, menj el!

- Menjek el? Ezek után fogjam magam, és menjek el?

- Szépen kérlek!

- Ha az a bajod, hogy félsz…

- Én nem félek! Én… Holnap mindent megmagyarázok, legalábbis megpróbálom. Rettenetesen szégyellem magam…Bocsáss meg nekem, kérlek… jó?

Cliff felállt az ágyról. Merev volt a tekintete, és hidegebb akár egy jéghegy. Végignézett rajta, ahogy ott feküdt fél könyökre támaszkodva, ziláltan, összezavarodva, majd teljesen váratlanul mosolyogni kezdett. Nem volt odaillő ez a gesztus. Túl hirtelen alakult át a kezdeti haragja valami egészen mássá, amit Harry a maga tapasztalatlanságával nem érthetett.

- Te tudod, mit művelsz, Harry! – Hirtelen hajolt fölé, hogy magához húzhassa a tarkójánál fogva. Cliff fogai vadul marták az ajkait. Fájt neki, de felszisszenni sem érkezett, mert egy lendülettel visszadobták az ágyra. – Jobb, ha észben tartod! Velem nem szoktak játszadozni!

- Eszembe se jutott ilyesmi! – kapott az ajkaihoz. Kibuggyant a vére, sajgott és lüktetett az egész. – Bocsáss meg!

Cliff elgondolkodott. Szinte látszott az arcán, ahogy sorra vesz bizonyos dolgokat. – Rendben, meg bocsátok – szólalt meg nagy sokára. - Egy értelmes magyarázatot várok tőled holnap, ami remélhetőleg egyben meggyőző is lesz.


Harryt abszolút hidegen hagyta, mit gondol róla a férfi. Gondolkodás nélkül bólintott, és alig várta, hogy az kitegye a lábát a lakásból. Magára húzta a pólóját, és egy ideig még fülelt az ajtónál, majd mikor meghallotta az emeletre érkező, majd induló lift hangját, halkan kinyitotta az ajtót.
Mezítláb futott végig a folyosón és állt meg Lola ajtaja előtt, hogy előbb halkan, majd hangosabban döngesse meg az öklével. Rettegett tőle, hogy valami olyasminek lehet a tanúja, amit nem lesz képes ép ésszel kibírni. Ebben a pillanatban határozottan meg tudta érteni egyes, hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságok indítékát.

- Harry? Mi a túrót művelsz? – Lola épp a haját próbálta szárazra dörzsölni egy kopott törülközővel. Nem volt mezítelen, háziköntös volt rajta és papucs. Alig érkezett félreállni az ajtóból. Harry szabályosan átgázolt volna rajta, ha nem teszi.

Piton a fotelben ült. Még mindig ugyanazt a könyvet olvasta, mellette az asztalkán egy pohárnyi forró kávé gőzölgött. Harry beugrójára azonban felemelte a fejét, és kicsit el is sápadt. Talán mondani készült valamit, de mint mindig, a fiú most is megelőzte.

- Jöjjön haza! – A mondatot tett követte. Odarohant hozzá, és elmarkolta az egyik kezét. – Nagyon szépen kérem!

- Kér? Potter! Épp az előbb rakott ki a lakásból. Mi okból mennék haza? Hogy aztán a következő szeretője megjelenésekor újból becsapja az orrom előtt az ajtót? Mélységesen lekötelez, de nekem itt is megfelel.

- Nem maradhat itt – motyogta alig forgó nyelvvel.

- Na, és miért nem? – Piton érdeklődve nézett a szemébe.

- Megmagyarázom, csak… Komolyan. Jöjjön haza!

A férfin most először látszott, hogy mintha kicsit megijedne.

- Történt… valami?

- Igen – suttogta, s magában hozzátette: „Történt, Uram. Végérvényesen elhagytam a józan eszem. Féktelen féltékenységi rohamok kínoznak, és van még más is, hogy süllyednék el a föld alá itt nyomban!”

Piton felállt.

- Rendben, menjünk. – Engedte, hogy Harry a karjánál fogva vezesse ki a döbbent Lola lakásából, de alighogy hazaértek, határozottan kihúzta a kezét Harry felforrósodott tenyeréből, és rákérdezett: - Akkor halljam, mi történt?

Harrynek egyetlen rendkívül fontos kérdése volt, és őszintén hitte, hogyha megtudja rá a választ, minden rendbe jöhet.

- Maga tudott róla, hogy Sirius meggyilkolását Dumbledore tervelte ki?

És úgy tűnt, hogy a szokatlan helyzetre való tekintettel Piton gondolkodás nélkül válaszolt:

- Nem, engem ugyanolyan váratlanul ért ez a fejlemény, mint magát.

Talán egy kicsit mindketten ledöbbentek. Piton attól, hogy kimondta, Harry attól, hogy azt hallhatta, amit a világon mindennél jobban kívánt hallani.

- Akkor minden rendben van – bökte ki nagy nehezen, és mielőtt még a professzor bármire is felkészülhetett volna, egyetlen ugrással a nyakába vetette magát.




Folyt. köv…