- Mi az, hogy minden rendben? – A kérdés jó volt, a visszakézből érkező reakció már nem annyira. Egy erősebb lökés érte Harry mellkasát, amitől az amúgy is ingatag lábakon álló fiú a szemközti falig zuhant. Azon csúszott le a padlóig, hogy földet érve, egy vérig sértett, és értetlen ember arckifejezésével nézhessen fel az előtte magasodó professzorra. Képtelen volt újra lábra állni, így hát ott maradt négykézláb, és könnybe lábadt szemekkel hallgatta a ritka dühös vicsorgást, ami a normálisnál most tízszer hangosabbnak tűnt. – Mi az ördögöt művel, Potter? Kidobta a barátja, erre eldöntötte, hogy a hiánypótlásra kijelölhető legmegfelelőbb alanyt az én személyemben találja meg? Eszénél van?

- Nem! – Jajdulásnak is felfogható volt ez a panaszos nyaffantás, ahogy Harry válaszolni próbált a vádakra. – Senki se dobott ki! Ha tudni akarja, én mondtam neki, hogy menjen el, mert megértettem, hogy nem akarok tőle semmit.

Piton gyanakodva méregette:

- Ugyan, hadd kérdezzem már meg, hogy mi a fészkes fene vitte rá erre a hirtelen pálfordulásra? Elképzelhető esetleg, hogy a közelmúltban erősebb ütés érte a fejét? Vagy valaki vette a fáradságot, és egy ügyes átokkal megkurtította az amúgy is gyér agykapacitását?

Harry olyan fejet vágott, mint aki elgondolkodik, pedig csak a sértés mértékét latolgatta magában, majd a fent említett objektum vízszintes mozgatásával jelezte, hogy nem ért egyet az értelmi szintjét ért támadás lehetőségével. És nem, nem átkozták meg. Sokkal jobban zavarta az, hogy egyszerre két Piton üvöltött vele, és mind a kettő folyamatosan imbolygott a szemei előtt.
Megpróbált egyszerre csak az egyikre nézni. – Nem. Amúgy meg… - És itt kibújt belőle a sértettek minden keserve: - Ha azt hiszi, hogy boldog vagyok attól, ami az utóbbi időben a fejemben kering, nagyon téved. Ez a legborzasztóbb dolog, ami az életben valaha is történt velem… mert… maga… az.

A síri csönd rosszabb volt, mint az imbolygás, a kezdődő hányinger, és az egyre ködösebb gondolathalmazok együttvéve. Valahogy elért egy pontra, amikor elhitte, hogy már semmi sem számít. Ha lesz holnap, azt ő már nem éli meg, ebben száz százalékig biztos volt.

- Potter! – A professzor kiváltképpen ravasz hangot ütött meg, olyat, amitől normális körülmények között hanyatt-homlok elmenekült volna. De most nem. – Összegezzük! Ha jól értem, épp az előbb jelentette be, hogy érdeklődést, sőt vonzalmat érez irántam, de ez a legborzalmasabb dolog, ami valaha is történhetett magával. Javítson ki, ha tévedek! És ezek után még azt gondolja, hogy egy ilyen sértő megállapítás részemről pozitív fogadtatást nyerhet? Talán örülnöm kellene?


Harry hallgatott.

- Hát nem, Potter! – Megjátszott sajnálattal hajolt le hozzá. – Kétségtelenül ez a legostobább, és legmegalázóbb vallomás, amiről valaha is hallottam. Még magához mérten is!

- Igaza van. Ezek után holnap úgyis öngyilkos leszek, szóval túl sok ilyen jellegű élmény nem fogja érni egyhamar. Ilyet csak én tudok – vágott vissza dühösen. - Az egyetlen, ami elkeserít, hogy sokkal jobb lett volna úgy meghalni, hogy azon rágom magam, mit tettem, és nem azon, hogy mit mondtam.

- Potter, maga komolyan arra törekszik, hogy bekerüljön a legfőbb ellenségeim körébe? Azt hittem, esélye sincs ekkora megtiszteltetésre, de ahogy látom, addig kepeszt, amíg át nem gondolom, és szorítok egy kis helyet a népes listám egyik sarkában. Nyalábolja fel magát, fogja az apró fogkeféjét, aztán irány az ágyikó! De rögtön!

Harry még morgott valamit. Megpróbált nehézkesen lábra állni, de Piton ezt már nem tűrhette. A legmogorvább pillantásával nyakon ragadta, és betuszkolta a fürdőszobába, majd utána dobta a pizsamáját. – Igyekezzen!


Hülye… hülye… hülye!... Ennél idiótábban nem is alakulhattak volna a dolgok.
Mi ütött belém?

Hiába bámulta a fancsali tükörképét. Az ugyanolyan tanácstalanul nézett rá, és most persze bölcsen hallgatott.
Ostobábbnál, ostobább lépések tucatjai. A francnak rángatta fel magával Cliffet? És mi az ördögnek ugrott Piton nyakába? Aztán amiket mondott? ”A legborzasztóbb dolog, ami valaha is történt velem, hogy rájöttem, érdeklődöm maga iránt…” Hiszen nem is ezt akarta mondani! Nem tehet róla, hogy ilyen bután fejezte ki magát.
Vagy tehet?
Ő csak megölelte, hogy éreztesse, mennyire bízik benne, hogy nem hibáztatja, hogy elhiszi, hogy nem hibás abban, ami történt… És mi lett belőle? Nem kellett volna válaszolnia Piton kérdéseire, de főleg az igazat nem szabadott volna bevallania. Igazából annál, ami végül is kibuggyant a száján, bármi jobb lett volna.
A professzor iránti vonzalmának felfedezése ténylegesen bántotta, de egyáltalán nem úgy, ahogy azt később a férfi gúnyosan kommentálta.
Az volt a baj, hogy egész rettenetesre sikeredett, ami a szájából hangzott.
Ha őszinte akart lenni magához, beláthatta, hogy a másik helyében ő maga sem reagálta volna le jobban a dolgot. Mondjuk, hogy Malfoy odaállt volna elé, és nagy hirtelen azt mondta volna: Figyu, Potter! Le akarok feküdni veled, de amikor erre gondolok, még magamtól is hányingerem van.
Elküldte volna a búbánatos pokolba a családfájával együtt, de olyan jó rendesen. Az biztos.

Megmosta az arcát, és lassan átöltözött.

Az járt a fejében, hogy talán el kellene felejteni az egészet. Az alkohol meg egy pillanatnyi agybaj számlájára írni, és elfelejteni a jó büdös francba. Értelme semmi, csak magát alázza meg még jobban, egyébként meg Piton miután elmegy, soha többé mégcsak eszébe sem fog jutni ez az este… Csakhogy ott legbelül, Harry lelkében valami aprócska gömböc erősen tiltakozott ez ellen.
- Agyi összeférhetetlenség esete forog fönn – suttogta magának. A fejében egy bizonyos reggeli ébredés képe úszkált. Újra meg újra. És nagyon fájdalmas volt rágondolni.

Aztán jött a reménytelen szégyenérzet. Ezernyi érzelem háborúzott a lelkében egyidejűleg. Szégyellte magát, mert megsértette a másikat, és szégyellte magát, amiért olyan féltékeny volt. Ott voltak még a dolgok Cliffel, a hirtelen megjelenésük az ajtóban és Piton arckifejezése, a pofon, az, hogy belegondolt, mi lett volna vele, ha Piton akkor nincs ott. És ha a professzor sosem létezett volna, vagy mondjuk, aznap este a Rend Főhadiszállásán nem futnak össze? Mind a mai napig ott üldögélne Dumbledore kezei alatt, mint valami engedelmes kiskutya, és csaholna minden kiadott parancsra. Annak az embernek a kezei alatt, aki megölette Siriust.
Ráadásul az utóbbi időben nem is volt olyan elviselhetetlen a professzor. Még főzött is rá, meg vett neki dolgokat, törődött vele. Ő meg? Mit tett hálából?
Na, ez volt az a pont, ahol már szabályosan gyűlölte magát.

Egy dolog maradt, amit megtehetett.

Fogmosás után halkan kinyitotta a fürdőszobaajtót, és bekukkantott a szobába.
Piton az ágyon feküdt, egyetlen éjjeli lámpa világította meg a kezében tartott könyvet.
Harry megkerülte az ágyat, és óvatosan leült rá.

- Bocsásson meg nekem, Uram!

A férfi rá se nézett. Harry nem tudhatta, hogy valójában nem is olvas, hogy csak álca az egész.

- Az idült agyalágyultságával már rég megbékéltem. Kicsit több vagy kevesebb a tünetei közül, Potter, a lényegen nem változtat. – Becsapta a könyvet és eloltotta a lámpát. – Aludjon!

A sötétség egyáltalán nem volt jótékony hatással az idegrendszerére. Harry egy ideig feküdt, aztán újra megszólalt.

- Maga nélkül is tudom, hogy hülyén viselkedtem.

- Ez dicséretes. Ebben az esetben csukja be a szemét, és aludjon. Nincs szükségem a magyarázkodására.

- Magának talán nincs. Nekem van.

- És újra csak magára gondol, igaz? Megrögzött egy szokás.

- … Nem felejthetnénk el ezt az egészet?

- Teljesen mindegy. Azt akarta, hogy elmenjek. Holnap teljesítem a kívánságát. És ezzel minden gondja megoldódik. Így nem kell kitalálnia ilyen önfeláldozó ostobaságokat, hogy megszabaduljon tőlem.

- Már holnap?! – Harry rémülten ült fel az ágyon. Meg sem hallotta a férfi célzatos közlendőjének a második felét. – Hiszen még fel sem épült rendesen!

- Nincs jelentősége. Veszélyes ilyen sokáig egy helyben tartózkodni. London önmagában is veszélyes. Albus arra számított, hogy a szökéssel egyidejűleg megpróbáljuk elhagyni az országot, de mivel az elmúlt napokban nem történt semmi, mostanra rájöhetett, hogy a fővárosban kell keresnie bennünket. A végtelenségig menekülhetnénk előle, vagy ülhetnénk egy helyben, de akkor annak a helynek rendesen felszereltnek és védettnek kellene lennie. A Mennyországra viszont ezek közül egyik állítás sem érvényes.


- De… hogy? Nincs pénze, és papírjai sem. Hová menne?

- Valóban nincs sok pénzem, bár tetemes összeget nyertem, nagy részét az utazás megszervezésére fordítottam. A hamis papírjaink holnap készülnek el. Ezért kell ezt az éjszakát még itt töltenem.

Harry szerette volna megkérdezni, hogy eredetileg is egyedül akart-e utazni, vagy őt is magával vitte volna, de azután a halom marhaság után, amit aznap már elkövetett, képtelen volt rá. Csak nyelt egyet, és száraz hangon kibökte:

- Akkor sok szerencsét!

- Azt tartsa meg magának, Potter. Ahogy elnézem, nagyobb szüksége lesz rá, mint valaha.


Hát akkor ennyi.
Újra egyedül marad. Lényegében ebben nem is volt semmi új. Egyedül volt a roxforti évei előtt is, azután is minden nyarat magányosan töltött, szóval a dolgok maradnak a régiben.

A világ elleni vicsorgása valahogy elfásult.
Hogy mi értelme van hadakozni, folyamatosan nyűglődni és kínlódni, ha végül mindig pontosan ugyanoda lyukad ki? Megint elveszít egy embert. Persze Piton nem hal meg, mint Sirius, de Harry az ő számára alighanem halott. Vagy nem is… Harry egész pontosan nem is létezik számára, nem is létezett soha. Hiszen a nyűgöt a nyakunkon nem nevezzük nevén, az semmi, az egy nagy nulla. Annyira nem számít, hogy az érzéseivel sem kell törődni. Ha számíthatott valaha is egy kicsit, azt épp ma este játszotta el végérvényesen. És kész.
Neki ez jutott. Nem tudta eldönteni, mit kellene jobban siratnia, az életét, a szeretett és elvesztett embereket, vagy csak úgy az egész vacak helyzetet.

- Potter? Maga bőg?

Ez nagyon hülyén hangzott. Harry egyáltalán nem vette észre, hogy szipogni kezdett.
Csak arra figyelt fel, hogy egy hideg kéz végigsimít az arcán, és elken pár forró könnycseppet a szemei alatt.

- Nem – nyögte ki.

- Hazudik. Csak azt ne mondja, hogy ennyire szíven ütötte a nem is olyan váratlan utazási szándékom híre.

- Jó, akkor nem mondom… És nem sírok… Ez csak úgy kijött.

- Csak úgy kijött? – Szkeptikus morgás.

- Aha… A pezsgő tehet róla, azt hiszem.

Csönd. Piton megmozdult az ágyon, de csak hogy elhúzza a kezét, hogy hátat fordíthasson neki.

- Akkor korai még ez a hisztéria. Várja meg a holnap reggelt, a macskajaj nem itt kezdődik.

Harry beletörölte a könnyeit a pizsamája ujjába, és vett egy reszketeg lélegzetet.

- Maga iszonyú undok tud lenni.

- Egy lépéssel jár csak mögöttem. Egy igazi kis szörnyeteg. És most végre hallgasson, és próbáljon meg aludni.

A hosszas semmibe való pislogásnak alvás lett a vége. Nem is gondolt a holnapra. A kilátások, amelyek az új nappal köszönthettek rá, nem igazán érdekelték. Annyira, hogy elhatározta, kihasználja az utolsó lehetőségét, és amíg csak lehet, hallgatni fogja a mellette fekvő egyenletes légzését. Nem tudta miért, de biztos volt benne, hogy ez a legjobb módszer bármilyen rémálom megelőzésére.
Lassan olvadt bele a csöndbe, teljesen mozdulatlanul. És mikor a fehér köd már nagyon mélyre röpítette, egyáltalán nem érezte a csendesen imbolygó matrac hullámzó mozdulatát, ahogy egy másik test helyváltoztatására lejjebb süpped közvetlenül mögötte. Különös, mert álmában egy pár koromfekete szemet is látott maga előtt, és arra is emlékezett, hogy arra gondolt, hogy annak a kifejezésnek, hogy: „a szépség nem a szemben lakik, hanem a látásban, amit tükröz”, most kezdi csak felfogni az értelmét. A látásról szóló rész értelmét mindenképp…



***


A fejfájásnál csak egy rosszabb van: a vad fejfájás. Pár óra múlva ezt is megtapasztalhatta.
Harry elég nehezen nyitotta ki a szemét.
Az éjjeliszekrényen egy pohár víz állt, mellette egy papírlap és egy tabletta. Először reflexszerűen a cetliért nyúlt. Még a lap fehérsége is kellemetlenséget okozott. Égett a szeme, és a betűk keringőt táncoltak előtte.


„ A gyógyszer Jen szerint jó a másnaposság kellemetlen tüneteire. Dolgom van, nem tudom, mikor érek vissza, a kulcsot hagyja a portán. Ha esetleg nem találkoznánk többé, ég Önnel, Potter! Igyekezzen vigyázni magára!

PP.”


Harry letette a lapot, bár olyan automatikusan, hogy nem is jutott el az agyáig. Fogta a tablettát, és a szájába vette. Az sem érdekelte volna, ha méreg.
Most nem érzett semmit. Még a tegnapi nap eseményei iránti szégyen is elhagyta. Furcsa, tömény apátia telepedett rá.

Piton elment. Még azt sem mondhatja, hogy nem köszönt el, csak ez valahogy…
Nem számít. Előbb-utóbb mindenki igyekszik őt faképnél hagyni.
A professzor sem kivétel.
Hat év kemény ellenségeskedés, kölcsönös ellenszenv kiteljesüléséhez ennél szebb befejezést ki se találhattak volna. Hogy akkor mit sajnál az egészben annyira?

Semmi sem úgy volt, ahogy lennie kellett volna.
A konyhába menet, mikor vizet akart forralni a teához, hosszas gondolkodás után rájött, mi az, ami annyira zavarja az asztalon. Két csészét vett elő. Egy idő után az egyiket visszatette a szekrénybe.
A fürdőszobában még ennél is rosszabb volt a helyzet. A tükör alatti polcon ott állt két pohár, a fogkefék, és Piton borotvája a szappan mellett, amiről rögtön eszébe jutott, micsoda égbekiáltó szitkozódást vágott le a férfi első nap, mikor saját tapasztalatán rádöbbent, valójában életveszélyes megpróbáltatás mugli módon borotválkozni.
Keserű mosolyt csalt az arcára ez a semmiségnek is kevés emlék, most mégis fontos volt és kedves. És nem lesz többé teli pakolva az éjjeliszekrény könyvekkel, nem lesz a fotelre dobva az a bizonyos sötétkék háziköntös.
Jen azt mondta, hogy még egy olyan hely is otthonná varázsolható, mint a Mennyország Hotel. Ebben igaza volt, de egyben tévedett. Hogy mindez nem az igazi, ha egyedül vagy abban a bizonyos otthonban.


Estére Harry önmaga halovány árnyaként jelent meg a Tájfunban. Az is megfordult a fejében, hogy egyáltalán nem kellene bemennie, meg kéne várnia Pitont, normálisan elbúcsúzni, vagy legalább megnézni, látni, milyen arccal távozik. De a makacsság, és a feladás győzött. Azzal hitegette magát, hogy az egészet azért csinálja, mert Barry azt mondta az elején, hogy akár egy kihagyott nap miatt röpülhet az állásából.
Alig egy órával a műszak kezdete után benézett hozzá Cliff.
Oldalra hívta Harryt, és egy óvatlan pillanatban megpróbálta finoman megcsókolni. Annyira furcsa volt… mintha azelőtt nap semmi sem történt volna.
A fiú spontán reakciója láttán azonban kénytelen volt visszavonulót fújni. Ha tegnap Harry kíméletesen kidobta, ma az elutasításához társult egy idegenkedő grimasz is, amit nem lehetett nem észrevenni. Egy normális emberi reakció ilyenkor megkövetelne némi lelombozódást, esetleg haragot vagy csalódottságot, de Cliff hangulatán ez ugyanúgy nem ütközött ki, mint sok más dolog sem. Pont fordítva történt. A férfi átölelte a vállait, hogy a szemébe nézhessen.

- Ha jól értem, a mi kis románcunk itt most véget is ért.

- Ne haragudj, nem tudom még, hogy egészen pontosan mit akarok kezdeni az életemmel, de biztos, hogy ez most nem fér bele.

- Ne izgulj – szólt kedvesen Cliff. – A mi világunkban a barát drága kincs, és sokkal ritkább, mint egy szerető. Szóval maradjunk az előbbinél. Na, mit szólsz?

Harry hálás volt a megértő gesztusért. Még egy kurta mosolyt is kipréselt magából.

- Örülnék neki. Komolyan.

Az ölelés keményebb lett, de ilyen „baráti” álláspont mellett már egy szava sem lehetett ellene.


- Miért vagy ilyen savanyú? Nem békültél ki az apáddal?

- Nem mintha valaha is olyan felhőtlen lett volna a kapcsolatunk, csak bánt, hogy pont most alakult így, mikor elutazik – vonta meg a vállait.

- Hm… Hát, ö… kemény egy dió az a hapsi… Na és hosszú időre utazik el? – kérdezte csak úgy mellesleg.

- Azt hiszem, örökre.

Cliff elmosolyodott:

- Ne szomorkodj! Okos fiú vagy te. Nemsokára túlteszed magad rajta, meglásd, lesz amivel foglalkozz, és szépen elfelejted. Számíthatsz rám!

- Köszönöm. – Harry úgy gondolta, itt az ideje, hogy végérvényesen pontot tegyen minden elvarratlan szálra. – Cliff, ami pedig a műsorodat illeti… tudod, ez a színpad dolog, meg ez az egész magamutogatás, ez nagyon nem az én világom.

- Csak így lemondasz róla?

- Igen. Amíg nem találsz más embert, természetesen csinálom, de utána inkább maradok a konyhán.

- Ahogy akarod, bár be kell vallanom, sajnálom, nagyon jók voltunk együtt.


Harry konokul bámulta a földet. Nem akart tovább zuhanni, nem akart könnyű pénzt. Pitonnak, a fene egye meg, sok mindenben igaza volt. Megelégszik ő a konyhafiúi szerepkörrel, mert így legalább megmarad számára az egyik legfontosabb dolog: képes lesz minden reggel tükörbe nézni anélkül, hogy gyűlölné azt, amit ott lát.

- Jobb lesz így – mondta végül.

-… Jól van. Igyekszem helyettest keresni. Pár napra van csak szükségem, ma viszont még jönnöd kell.

- Persze.



***


Aznap felborult a megszokott műsorrend. Cliff megkérte a műsorvezetőt, hogy tegye a fellépésüket utoljára. Harrynek azt mondta, fontos, halaszthatatlan elintéznivalója akadt, és a fiú ezt különösebben nem is bánta. Annyi munka volt a konyhán, hogy azt sem tudta hol áll a feje. Rengeteg volt az új vendég, és éjféltájra már alig állt a lábán a fáradtságtól.
Az utolsó pillanatba esett be az öltözőbe.

- Elkésünk! – Cliff idegesen kezdte leráncigálni a ruháit, segített átöltözni, majd Harry kezébe nyomott egy pohár kávét. – Ezt idd meg! Úgy nézel ki, mint egy élőhalott, még leesel nekem a színpadról.

- Nem kívánom a kávét.

- Idd meg!

Engedett az unszolásnak. Egész éjjel dolgoznia kellett, és úgy érezte, már most képes lenne állva elaludni. Felhajtotta az egész csészényi löttyöt, rettenetesen keserű volt és a szaga is szokatlannak tűnt.

Alighogy a színpadra lépett, különös rosszullét kezdte kerülgetni. Először csak azt érezte, hogy szédül, és remegnek a végtagjai, aztán hirtelen nagyon melege lett. Valahogy lelassult körülötte minden, és a színek élesek és csillogóak lettek.
Lenézett a nézőtérre. Vontatott mozdulatokat látott, mély, torz hangok ütötték meg a fülét, és leghátul, az ajtónál egy pillanatra azt hitte, Pitont sötét alakja villant fel. Persze ez lehetetlen volt. A professzor nem ment volna el egy ilyen klubba. És ha el is ment volna, ugyan miért pont ebbe?

- Mi van veled? – Cliff éles hangja rángatta ki a különös kábulatból.

- Nem tudom. Azt hiszem, rosszul vagyok.

- Fejezzük be a műsort!

Bólintott, tette a dolgát, bár akkor már rázta a hideg, és csurom víz volt a verítéktől. Amint egy pillanatra megállt, forogni kezdett vele az egész színpad, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy nem ájult le róla.
Cliff a tapsviharral egyidejűleg hátrarángatta.

- Te lázas vagy! – állapította meg, és a tenyerét Harry homlokára nyomta. – Menj, zuhanyozz le, addig beszélek Barryvel. Mára befejezted a melót.

Harry maga is megérintette a homlokát. A bőre nedves volt, de nem érezte forrónak, bár a kezei egy ideje már teljesen elzsibbadtak, még az ujjait sem tudta rendesen használni.

- Valószínűleg igazad van.

Betámolygott az öltözőbe, és ledobta magáról az idétlen fellépőruhát.
Hideg víz alá állt, szinte jólesett a hűvös érintés a bőrének, de a belső forróságot sehogyan sem akarta csillapítani. A szemei előtt ugyanaz a köd lebegett, mint fenn a színpadon, és egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni.
Zuhanyzás után magára csavart egy törülközőt, és elkezdte keresni a ruháit az öltözőben, de legnagyobb meglepetésére semmit sem talált. Ekkor lépett be az ajtón Cliff, és sürgetően megragadta a karját.

- A ruháidat keresed? Barry megengedte, hogy pár órára lepihenj az egyik üres vendégszobában. Átvittem oda őket. Kell az öltöző a többieknek, szóval igyekezz! Megmutatom a szobát, majd ott felöltözöl, én meg addig leszaladok a patikába egy aszpirinért.

- Kösz.

A férfi szabályosan végigrángatta a folyosón. Harry egyre furcsábban érezte magát.

A vendégek részére fenntartott privát szobák egy széles folyosó két oldaláról nyíltak. Sosem voltak kulcsra zárva. Barry ragaszkodott ehhez a szabályhoz, mondván, sosem lehet tudni, milyen őrültet hoz a sors a Tájfunba, és ő jobb szeretett vigyázni a személyzetére.
A folyosó elején mindig állt egy őr. Az a hatalmas gorillatípus, a legkisebb értelmet is nélkülöző ábrázattal. Most is ott állt egy, teljesen érdektelenül.
Az ajtók némelyikén egy apró, megfordítható tábla függött, „Foglalt” felirattal. Nem is volt ebben semmi különös, hiszen, ha az ajtókat nem lehetett bezárni, ez volt a minimum. Harryt sokkal inkább az lepte meg, hogy Cliff egy olyan ajtóhoz vezette őt, amin egy ugyanilyen megfordított tábla függött.
Már épp meg akarta kérdezni, miért van ott a „Foglalt” felirat, ha ő még nincs is belül, mikor Cliff váratlanul feltépte előtte, és durván betaszította rajta.

Az egész túl gyorsan történt ahhoz, hogy Harry bármi módon is lereagálhatta volna. Befogták a száját, és valaki hátracsavarta a karjait. Mikor rúgni próbált, felemelték a földről, és rádobták az ágyra. A kábaság nem akart múlni, és bár a saját mozdulatait erőtlennek találta, igyekezett azonnal felállni, de nem sikerült.
Egy nagyon nehéz test passzírozta oda a matrachoz, s egy alkoholtól bűzlő száj hátrakiáltott:

- Garry! Hozd azt a kötelet!

- Hé! Óvatosabban! – A másik hang gazdájában Harry felismerte Cliffet. – Ne nyomorítsátok meg! Amíg itt vagytok, nem akarok gondot!

- Ne izgulj már! Minden rendben lesz, hiszen ismersz!

Körbetekerték a csuklóit és felrántották a feje fölé. Aztán a férfi, aki rajta feküdt, kicsit eltávolodott tőle, hogy megszemlélhesse. Ugyanaz a texasi volt, aki már jó pár napja zaklatta. A szabad kezével, ami eddig Harry csuklóit szorongatta, befogta a fiú orrát, s mikor az már fuldoklott, váratlanul elengedte.
Harry levegőért kapott, kiáltani készült, de ugyanebben a pillanatban durván összefogták az állkapcsát, és egy széles szalaggal letapasztották a száját. A texasi olyan rutinos könnyedséggel művelte mindezt, mintha csak egy borítékot bélyegzett volna fel.

- Na, kiscicám! Hát akkor itt vagyunk. Most már hajlandó vagy a bácsiknak örömöt szerezni?

A fojtott vinnyogás, amivel igyekezett a jelenlévők tudtára adni, mit gondol a bácsikról, meg az örömszerzésről úgy általában, teljesen hidegen hagyta a támadóit.
Cliffen és a nagydarab texasin kívül még két férfi tartózkodott a szobában. Ugyanaz a két alak volt, akiket néhány napja Cliff társaságában látott üldögélni a bárban. Az italtól elvörösödött arcukról Harry mérhetetlen éhséget olvasott le, pánikba esett és elkezdett még jobban vergődni.

- Na-na! Édesem, ne ellenkezz! Nem akarunk mi durvák lenni egy ilyen kedves fiúcskával, aki egyelőre még ártatlan is. Mert az vagy, igaz? Cliff azt mondta, még senki sem dugott meg. – A férfi végignyalt az arcán. – Tetszeni fog neked, majd meglátod! Nincs olyan pénz, amit egy ilyen kiscsibéért ki nem fizetnék. – A kövér ujjak bekúsztak a törülköző alá, és fájdalmasan megmarkolták a fenekét. – Ne törj le gyermekem, meglásd, gazdagon megjutalmazlak!

Harry még mindig nem bírta felfogni, hogy mindez valóban vele történik. Egész eddig abban reménykedett, hogy a férfiak meggondolják magukat, rájönnek, hogy ez egy tévedés, hogy képes lesz felébredni ebből az egész borzalomból, mint egy rossz álomból, és kész. De amikor az akaratos kéz megérintette ott elöl, az utolsó naiv illúziója is apró darabokra tört.
Csak most döbbent rá, hogy ennek nem lesz vége csak úgy, és hogy undorító módon valami hatással van rá, valami dolgozik a szervezetében.
Hogy mi, azt nem tudta, hiszen a maradék, józan tudata élesen ágált minden érintés ellen. Belül robbanásig feszültek az idegszálai, melege volt, élesebben látott és hallott, mint valaha, s közben az egyetlen tisztán fogható pontot kereste az agyában, hogy gondolkozhasson.
A teste minden reakciója hatalmas hazugság volt. Az ember nem érezhet izgalmat, mikor ilyesmi történik vele, de ő érzett. Kellemetlen, feszítő, szégyenteljes erekciót.
Aztán rájött, mitől van…

- Mennyit öntöttél bele, Cliff?

- Eleget, hogy félóra múlva azért könyörögjön, hogy minél erősebben tömjék meg. Most majd megbánod, Harry, hogy elutasítottál! Ezek az urak itt némileg keményebb stílusban nyomulnak… Jut eszembe, itt lenne az ideje, hogy végre megkapjam a fizetségemet.

- Garry! Add oda a pénzét! – adta ki a parancsot a rajta élősködő szörnyeteg, miközben egy percre se hagyta abba a testén a matatást. Fél kézzel lehúzta a nadrágja cipzárját, és elővette a szerszámját, majd ütemesen húzogatni kezdte. – Megérdemled a jutalmad, Cliff. Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, hogy te megszerzed nekem, ha minőségi áru kerül a felhozatalba.

- Mindig szolgálatodra, Loenard!

- Nem lesz baj?

- Nem hát! Barry úgy tudja, hogy a kölyök beleegyezett. Én vagyok rá a tanú. Szerinted kinek hisz? Egy újoncnak, aki benarkózott, és azt sem tudta mit csinál, vagy nekem, aki annyi kuncsaftot szállít neki hetente, hogy felépítheti belőle az üvegpalotáját?

- Említettél valamit arról, hogy ennek a mazsolának van valami apja. Nem akarom, hogy a rendőrségen végződjön a dolog.

- Nem fog. Az ipse elutazott, szóval a kölyök az öné. Oda viszi, ahová csak akarja.

- Izgalmasan hangzik, igaz, kicsikém? – A texasi közel hajolt az arcához. Harry érezte, ahogy a férfi keze utat tör a szorosan zárt lábai között, és a körmeivel hátul megkarcolja az érzékeny nyílását. – Légy jó hozzám, és akkor nem adlak oda senki másnak. Elviszlek magammal az Államokba, veszek neked egy házat… akarsz Amerikába menni, cicám?.. Istenem… - A nedves száj rásimult a fülcimpájára. – Megbolondítasz, te kölyök…


Harryt hirtelen hagyta el a félelem. Már csak fájdalmat érzett, haragot és megaláztatást.
Gonosz könnyek buggyantak ki a szemeiből.
Az a bizonyos vékony szálon függő inga erős anyaggal lett felfüggesztve. Hatalmasat csapott az irányába, és az éles fonal, úgy érezte, keresztül vágta a húsát. Azt hitte, darabokra hullik. Hogy két darabban végzi, és akkor nem kell végigszenvednie az egészet. Azt hitte, megőrül, és egyetlen ép gondolata sem lesz soha többé.
De a gyűlölet ébren tartotta, és rájött, hogy magára sokkal jobban haragszik, mint a jelenlévők közül bárkire. A naivságára, a butaságára, a hitére, amiért olyan vakon bízott a jó emberek eszményképében, akik most apróra zsugorodtak a szemében, és lázas agóniában vergődtek az utolsó pokol tüzén.

- Erre már nincs is szükség! – Letépték a derekáról a törülközőt. – Rosszul vagy? – A férfi észrevette a könnyekkel teli szemeit. – Nem baj, mindjárt még jobban fogsz sírni. – Egyre nehezebben lélegzett. – Majd most, amikor tövig beléd tolom, megtudod, milyen az igazi fájdalom…

Harrynek hánynia kellett, attól félt, meg fog fulladni. És ennél gyalázatosabb és ostobább halált elképzelni sem bírt. A lassan halványuló tudata legszélén hallott még valami zajt beszűrődni a folyosóról. Kiáltások, tompa ütések hangzottak. Valami történt odakinn.

- Mi az ördög van már? – Cliff az ajtó irányába indult. – A világért se hagyják abba, amit elkezdtek, uraim! Majd én rendet teszek.

Hát rendet tenni, azt nem érkezett. Az ajtó berobbant, még a kilincset sem érte el, és Harry valami idegen, plazmasűrűségű anyagon keresztül fél füllel hallott egy Stuport.
Látta Cliffet a szomszédos falig repülni, majd utána három „Petrificus totálus”-t hallott, és az eddig felette térdeplő nehéz test ráomlott. Meg akarta fojtani a súlya. A könnyeitől és a nyálától amúgy sem kapott már egy ideje levegőt, képtelen volt lenyelni, szipogni.
Aztán a terhet végre leemelték a mellkasáról, és oldalra dobták.

- Jókor jöttem? – Pár pillanatig érezte, ahogy hűvös ujjak simítják a bordáit, a nyakát, fordítják az arcát szembe. Fókuszálni próbált.

Szegény azt sem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Sírjon az örömtől, vagy szégyenkezzen a meztelensége, és a művileg kierőszakolt izgalmi állapota miatt, aztán maradt az utóbbi, mert a megmentő fekete szemei alapos lassúsággal vándoroltak egészen az ágyékáig és ott megállapodtak. – … Vagy rosszkor jöttem. – Ez már csalódott ténymegállapításnak hangzott.

Piton nem várt választ a kérdésre, pedig ő szívesen mondta volna. Egy kiszámíthatatlan mozdulattal letépte az arcáról a ragasztószalagot, eloldozta a kezeit, és ülő helyzetbe rántotta.

- És most fussunk, Potter, mint akiket száz sátán üldöz. Ami egyébként igaz is. Ha jól számolom, három egész perc múlva az épület hemzsegni fog az auroroktól.




Folyt. köv…