A „futás” Harry számára most komoly megpróbáltatást jelentett. Azalatt az idő alatt, míg ő a földön heverésző ruháit szedegette össze - amit Cliff legalább volt olyan szíves és áthozott az öltözőből -, Piton türelmetlenül járkált körbe-körbe. És nem az aléltan fekvő férfiak izgatták fel ilyen nagyon. S míg Harry megállapította, hogy a farmerja kivételesen lehetne egy mérettel nagyobb is, majd immár felöltözve és igencsak túlbecsülve a képességeit az ajtó irányába szédelgett, addig Piton minden rezdülését figyelte és csak az mentette meg egy újabb szégyenletes zuhanástól, hogy a férfi időben megtartotta.

- Merlin! Az összes kemény megpróbáltatás közül miért pont ezt találtad ki számomra pluszbüntetésnek? – füstölgött mellette dörmögő hangon Piton. És ezekkel a szavakkal felkapta Harryt a földről, majd egy elégedetlen szusszanással megindult a kijárat felé. Harry pedig eldöntötte, hogy az adott szituáció fényében Merlin csak egy rendkívül kedves varázsló lehetett, mert mi más lehet valaki, aki úgy intézte, hogy ő Piton ölében kössön ki, és engedelmesen belekapaszkodott a cipelője nyakába. Teljes köd uralkodott a fejében, és hogy nehogy elrontson valamit, és ne adj isten a férfi ledobja, a biztonság kedvéért egyetlen szó sem hagyta el a száját. Csak az arcát dugta el a másik ruhájába temetve, hogy még véletlenül se legyen látható, micsoda boldog vigyor ül rajta.

A professzor pedig a rendkívül hallgatag és engedelmes rakományt hurcolva egykettőre eljutott a folyosó végére, ahol csak az ájult biztonsági őrön kellett átlépni.

- Hol lehet itt a hátsó kijárat?

Harry az egyik ajtó irányába mutatott. Átverekedték magukat a báron, a táncoló tömegen, néhány illetlen megjegyzésen és jó pár vesébe látó pillantáson, mire elérték a szűk folyosót.

- Potter! Miért nem inkább az állatkertben helyezkedett el? – morgott Piton. – Még ott is kevesebb állat fordul meg.

- Tudja, hogy nem ment volna. Papírok nélkül sosem találtam volna tisztességes munkát.

- Ezért választott magának egy tisztességtelent?

- Így alakult. Erre! – Harry végre kikászálódott a férfi öléből, és a konyha csapóajtaja felé indult. - Itt jutunk ki a leghamarabb.

Piton követte.

- Mi a fészkes! – Az útjukat egy sovány, fekete fickó állta el. – Harry?... Mit művelsz?

- Ö… ö… szia, Sam! – vigyorodott el Harry, de szinte azonnal elkezdett vörösödni. Főleg, miután Piton újra megragadta a karját, és erőnek erejével húzni kezdte a kijárat felé. – Ö… viszlát, Sam! Úgy tűnik, én most felmondok – kiabálta hátra.

Semmi mást nem érkezett hozzátenni.
Kijutottak a belső udvarra. Ide szokták hordani a szemetet és az üres dobozokat. Alig léptek ki az ajtón, már hallották az udvar falairól visszaverődő ismerős pukkanások hangjait. Eleinte reménykedtek, hogy a hátsó bejáratot nem fogják keresni, de ez a reményük gyorsan elszállt, amikor a hátsó udvar kapujában feltűnt két fekete köpenyes alak.
Harry még a lépcső utolsó fokaival küzdött, mikor Piton gondolkodás nélkül megragadta, a falnak lökte, és a következő pillanatban már csak azt érezte, hogy a férfi nekidől, erősen átkarolja, és az ajkai rátapadnak az övéire…

A hátsó udvar rosszul volt kivilágítva, de így is jól ki lehetett venni az alakjukat, ahogy egybeforrva támaszkodnak pár lépésnyire az ajtótól. A félreeső utcákban ölelkező párok látványa nem volt szokatlan errefelé. Harry fél szemmel látta, hogy az épület sarkánál egy prostituált épp a megérdemelt húszasát dolgozza le orálisan - a hangokból ítélve az igencsak elégedett kuncsafton. Ehhez képest ők egészen ártatlanul néztek ki.
A professzor betakarta a testével, s bár a feje gyorsan kiürült, mikor megérezte magán a meleg, finom érintéseket, eszébe jutott, hogy a dolog pikantériája az, hogy valószínűleg nem csak a Cliff által belé töltött anyag a ludas a heveny izgalmi állapotának tetőpontra hágásában.
A texasi durva kezei lelki fronton csak undort és szégyent váltottak ki belőle.
Ez a lepkeszárny könnyedségű puszi viszont felégette a belsejét. Öntudattalanul nyomta magát mélyebbre az ölelésben, az sem tartotta vissza, hogy a férfi érezhette a combján az ő ágaskodó problémáját. A kezei már a professzor vállait, hátát simogatták, próbált lábujjhegyre állni, s mikor Piton a bal lábát egy határozott mozdulattal benyomta az övéi közé… azt hitte, megőrül. A lélegzetét is vissza kellett fognia, hogy ne akarjon hangosan felnyögni.

Abban a percben kész lett volna bármire, és nem érdekelte miféle szer hatása segíti hozzá, hogy elveszítse a józan ítélőképességét. Egy pillanatra azt is érezni vélte, hogy a professzor jobban szorítja, hogy a forró lehelet a száján már-már égetővé válik, aztán egy kéz leszorította a vállát, és a vágyott test lemerevedve elhúzódott. Nem nagyon, kívülállók ebből semmit sem vehettek észre, de Harry tudta, érezte, hogy valami nem okés. Piton erősen tartotta, de már egyetlen porcikájával sem ért hozzá, a vállát tartó kezén kívül. Mintha a közömbössége felülkerekedett volna rajta, mintha újra egy elérhetetlen, hideg bástya állt volna Harry előtt.

A közelükben valaki füttyentett...

- Hiába, valaki tudja, hogyan kell élni. Egyesek dolgoznak, a szerencsésebbje meg itt szórakozik.

- Ne bámuld már őket! Menjünk be, ott lesznek! – szólalt meg egy másik hang.

Harry a szeme sarkából jól látta, ahogy a két férfi elindul mellettük felfelé a lépcsőn. Mindketten talárt viseltek, s már az előkészített pálcáikat szorongatták a kezükben.

Piton eltávolodott tőle, az arcát teljesen eltakarta a sötét.

- Valahogy túl nagy ma errefelé a forgalom, kiscicám. Gyere, azt hiszem, mégis kiveszek egy szobát. – A felismerhetetlenségig mély és torz volt a hangja.

Az egyik auror hátrafordult. Bosszúsan belefújt a levegőbe, majd követte az ajtón belépő társát.
A professzor Harrynek ez alkalommal nem a kezét fogta meg. Átkarolta a derekát, és imbolygó lépésekkel húzni kezdte az utca felé. Mi tagadás, Oszkár-díjas alakítás volt. Egy részeg kliens és az ő kis szófogadó macája.
Az utcán pedig rövid úton tanúi lehettek, hogy az emberek mennyire bomlanak a botrányokért. A Tájfun környéke hemzsegett a taláros auroroktól, s a jónép, mintha csak megsejtette volna, hogy valami roppant szórakoztató cirkusz van kialakulóban, nyálát csorgatva követte minden mozdulatukat. Senki se foglalkozott egy prostituált fiú és egy kapatos fickó csoszogásával a járdán. Az ilyen párocskák mindennaposak voltak ezeken az utcákon. Fekete ruhás, pálcával rohangászó alakokat azonban már jóval ritkábban lehetett látni a környéken.

Jó pár saroknyit gyalogoltak, aztán Piton behúzta egy sötét sikátorba, aminek a túlsó vége egy vadidegen szűk utcába vezetett. Harry először nem látott semmit a sötétben, ez a hely sem bővelkedett világításban, de aztán…
Na igen. Ami a szemei elé tárult, az nem volt más, mint egy igazi, hamisítatlan motorbicikli. Ott álldogált, fényesre vikszolt kipufogókkal, nikkelezett felnikkel, a maga utánozhatatlan gyönyörűségében.

- Csak azt ne mondja, hogy maga tud motorbiciklit vezetni – nyögte ki első döbbenetében Harry.

- Ha ez a kívánsága? Gondolom így is pont elég stressz érte az elmúlt órákban. Merlin mentsen meg attól, hogy egy újabb adag információval esetleg túlterheljem a szűk befogadóképességét. Már, ha a ma éjszakai események után maradt még olyanja.

Máskor egy ilyen megjegyzés Harryt áttaszította volna a képzeletbeli béketűrésének a határán. Most azonban semmilyen hatással sem volt rá. A motorbiciklit szemlélte, ami mellett felfedezett két nagyon is ismerős alakot. Jen idegesen járkálta körbe a járművet, Lola csak bambán bámult maga elé, miközben az egyik lábáról a másikra billenve halkan hümmögött. Mikor meglátták őket, azonnal megindultak feléjük.

- Na, hogy ment? – kérdezték szinte egyszerre, bár más-más kontextusban.

- … Zajosan – sóhajtott elégedetlenül a professzor. – Azonnal el kell tűnnünk. Mindent úgy csináltak, ahogy javasoltam? Keresni fognak bennünket. A klubban ismerik Potter címét, az első hely, ahol keresni fogják, az a hotel. Nem lenne jó, ha idő előtt kikérdeznék magukat.

- Ne aggódjon! – Jen szomorkásan mosolygott rájuk. – A csomagjaink már az autóbusz-pályaudvar egyik trezorjában várnak ránk. És az a pénz, amit Öntől kaptunk, bőven elég lesz, hogy eltöltsünk egy kellemes hónapot valahol a tenger partján.

- Rendben. – Piton komolyan bólintott. – Akkor, Hölgyeim, még egyszer köszönök minden segítséget.

- Ugyan már! - Jen kedvesen megcibálta Harry fürtjeit. – Aztán vigyázzon rá!

- Hm. Teljesíthetetlen dolgot kér, Jen! – Odalépett a motorhoz, és egy laza mozdulattal keresztülvetette a lábát a bakon. – Potter, van olyan állapotban, hogy megtartsa magát a nyeregben?

- Maga komolyan tudja vezetni? – kérdezte még mindig kicsit szétszórtan Harry, de közelebb lépett.

- Üljön fel elém, különben sosem tudja meg. – Egy bólintás, és ő már el is helyezkedett. Igaz, egy másodpercnyi tömény, kínos csönd után Piton mocorogni kezdett és ismeretlen okokból módosította az elképzeléseit. – Nem. Inkább üljön mögém.

Harrynek mindegy volt. Ha ebben a pillanatban Piton arra kérte volna, hogy fogjon a kezébe kottakönyvet és énekeljen karácsonyi dalokat, azt is megtette volna a kedvéért. A benzin semmivel sem összetéveszthető illata, az éjszaka hűvös szellője, a csodálatos megmenekülés…
Úszott a boldogságban.

- Rendben. – Szófogadóan átült hátulra, és átfogta a férfi derekát. Talán nem volt a legjobb ötlet, mert a zubogó vágy, ami eddig is eseménydús dolgokat művelt vele mindenfelé, ettől csak még erősebben kezdett benne dolgozni.

- Hölgyeim! Örömömre szolgált, hogy megismerhettem önöket.

- Sok szerencsét Perselus! – A professzor kapott egy puszit Lolától, és a motor felbőgött. – Vigyázzatok magatokra, és alkalom adtán hívj fel! – Kihúzott a melltartójából egy gondosan odakészített cetlit és a férfi markába nyomta. – Ez az anyám száma. Szombatonként nála megtalálsz – próbálta túlordítani a motor hangját.

Piton megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy a közeljövőben alkalmam adódna ilyesmire.

- … Jól van, na! Akkor hívj fel tíz év múlva! Ha addig nem megyek férjhez, elmehetnénk együtt valahová kikapcsolódni! Rád férne már egy rendesebb randi.

- Lehet. – Piton halványan elmosolyodott. – Potter, kapaszkodjon!

Harry megmarkolta a férfi ruháját, és még egyszer visszafordult.

- Jen! Fejezd be az egyetemet! Kitűnő orvos válna belőled!

- Tudom, Harry. Ég áldjon!

- Kész van, Potter? – Piton félrerúgta a motorbicikli támasztékát.

- Mindenre.


És már röpültek is.

A utazás valóban olyan volt, mint egy igazi röpülés. Sötét utcák között, kivilágított és kivilágítatlan kirakatok előtt, útkereszteződéseken és egy-egy lakatlan senki földjén keresztül.
Száguldottak, s mikor Harry már elég lelkierőt érzett, felemelte a fejét, hogy a koromfekete eget bámulhassa, azokkal az aprólámpás csillagokkal, amik olyanok voltak, mint a parányi gyémántok. A nyári szél az arcába csapott. Érezte a bőrén a hűvösét, még a ruháján keresztül is borzongatta. Ez maga volt a csoda. Az a nagybetűs fajta, amiből az ember bármennyit is kap, sosem lesz neki elég, ezért azt kívánja, bárcsak soha ne érne véget. Ahogy belegondolt, a kellemes borzongás valóságos elektromos sokként élte meg, de egyáltalán nem a kínzó jelzőt használta volna, ha valaki rákérdezett volna, hogy milyen érzés. Szorosabban tapadt az előtte ülő férfihez. A kezei valahogy kifürkészték, hogy ha erősebben és nagyobb marokra fogja az általa kapaszkodásra használt ruhát Piton testén, akkor érzi az ujjaival a ruhaanyag alatt rejtőző bőrt is, és eme módszer felfedezése olyan lelkesedéssel töltötte el, hogy buzgón alkalmazta is. Aztán egy adott pillanatban elöntötte egy teljesen váratlan és irányíthatatlan forrósághullám, és anélkül, hogy komolyan belegondolt volna, kivel és mit csinál, egy merész mozdulattal hozzányomta a csípőjét az előtte ülőhöz.

Piton ekkor nyomott rá a fékre. Még legalább fél percig gurultak, aztán beértek egy kietlen utcába, amiből egy még szűkebb sikátor nyílott. A férfi ide gurult be, aztán szó nélkül megállt, leszállt a motorról, és szembenézett Harryvel.

A tekintete semmi jót nem ígért. Olyan volt, mint aki támadni készül, és a fiú hirtelen rájött, mennyire tudná értékelni, ha ő most egy aprócska és átlátszó porszem lehetne.
Piton kinyújtotta a kezét, és míg egy pillanatra sem vette le a szemeit Harry arcáról, egyenesen a nadrágjához nyúlt, pontosabban a nadrágon keresztül is erősen feltűnő és vadul lüktető domborulathoz. Megszorította, és hosszan végighúzta rajta az ujjait.
Harry fulladozott a rátörő élvezettől, elmerült a fekete szemekben, amelyek pont olyan sötétek voltak, mint maga az ég, csak ezek éppen csillagok nélkül is képesek voltak igézni. És úgy érezte, zuhan valahová, mélyre, végtelenül puha, sima, légszerű párnákra…
Nem bírt megszólalni, kiáltani, már levegőt sem volt képes magába szívni. Azt sem tudta, hogyan képes egyáltalán megtartani magát a motorbicikli nyergében. Aztán Piton két ujjal kipöccintette a farmer gombját, egy rafinált mozdulattal becsúsztatta a kezét a nadrág alá, és megmarkolta a meztelenül szinte égetően forró testrészt. A halálosan felajzott fiúnak két hirtelen mozdulat bőven elég volt, hogy kitáguljanak a pupillái és elfojtott, tompa sikoltással megfeszüljön, elérje a folyamatosan emelkedő ingerhullám legmagasabb csúcsát és robbanjon.
Talán kiabált, talán olyan erősen kapaszkodott Piton karjába, hogy az ujjai kék foltokat hagytak a férfi bőrén. A hosszas megkönnyebbülés hullámokban csendesítette a benne dúló hatalmas háborút, és minden egyes adagnyi távozó nedvvel, ami összemaszatolta a nadrágját, a pólóját és a professzor még mindig bőszen szorító markát, jobban értette, hogy bármit is gondolt eddig a szexről és az önkielégítés remekségéről, komoly tévúton járt.
Aztán egyszer csak elhagyta minden ereje, és ha a férfi nem nyúl az ernyedő teste után, valóban leesett volna a motorbicikliről.

Három percnél is több telt el, mire valamelyest kezdett magához térni. Egy egész sor érzés dúlt a lelkében. Szégyenkezéstől elkezdve az eddig számára ismeretlen gyöngédségig, nyugalomtól és megkönnyebbüléstől egészen a hátgerinc-borzongató izgatottságig. Sosem érezte még ekkora szükségét, hogy megöleljék, felmelegítsék és elrejtsék az egyre hűvösebb éjszaka elől, vágyott rá, hogy kelljen, odabújhasson valakihez, és legyen valaki, aki egyszerűen csak szereti.

Piton lassan vette le a kezét róla. Ha abban a pillanatban Harryben lett volna annyi lelkierő, hogy felnézzen, egyenesen a férfi szemébe, ott látta volna az összes választ, amit kérdés nélkül, de a férfi makacsságát és különös jellemét ismerve, talán még azzal sem kaphatott volna meg. De Harryben nem volt. A földet bámulta, és csak Piton merev hanghordozása mozdította ki az álmodozásból.

- Kész? - kérdezte tőle, s a hangja alig remegett.

- Mi „kész”?

- Elég volt ennyi, hogy befejezze ezt a tüzelő szukához hasonló viselkedést, és végre tovább tudjunk menni, vagy ismételjem meg?


„Inkább megütött volna” – kúszott a fájdalmas gondolat Harry fejébe.
Valahogy az összes gyöngéd érzése apró szilánkká változott, amik vágtak, a földre szóródtak, és amikor beléjük nézett, önmaga torz és nevetséges tükörképét látta bennük.
Le akart szállni a motorbicikliről, aztán csak menni, menni, amíg csak a lába bírja, vagy ameddig a szem ellát.
Árulásnak érezte, hogy az első intim élményét olyasvalakivel osztotta meg, aki ilyen érzéketlenül képes reagálni, és dühös volt, tele mérhetetlen sértettséggel. Kedve lett volna megint rúgni, harapni, ahol csak éri ezt a gonosz, igen gonosz embert… Aztán… a tekintete teljesen véletlenül lejjebb siklott, és megállapodott Piton farmerján, ami akkor sem takarhatta volna el a dolgok ottani állását, ha a férfi ügyesebben leplezi.

- Egyelőre megfelel ennyi is – válaszolta némi gonosz hangsúllyal. – És ön, uram? Tegyek hasonló szívességet, esetleg töröljem az emlékeit vagy eléldegél így is?




Folyt. köv...