Ez maga volt a mennyország, egyben tökéletes elégtétel és a legszebb rózsaszínszalagos ajándék, amit Harry valaha is kapott. Piton kívánta őt! És ez…
Csak nézte a tágra nyílt fekete szemeket, a zavart bennük, amely elég gyorsan átadta a helyét a dühnek. „ Hm. Na mi van, professzor? Nincs hozzászokva, hogy visszaütnek? Meg akart sérteni? Felbosszantani? Vagy ez csak azon természetes reakcióinak az egyike, amellyel a saját tökéletlenségéről próbálja elterelni a figyelmet?”
Természetesen ezek közül egy kérdést sem szándékozott hangosan feltenni. Ő csak mosolygott…

- Hogy merészeled, de kis…

- Nem is olyan kicsi! – Harry továbbra is mosolygott. Piton, a jelek szerint, hirtelenjében nem talált megfelelő jelzőt a sértései kifejezésére. És ez egyet jelentett a győzelemmel. Igaz, hogy pici győzelemmel, de nagyon jólesővel.

- Te!

- Akkor most melyikünk a ferde hajlamú? Én legalább ráfoghatom a problémáimat arra a szarra, amivel néhány órája megitattak. De kíváncsian várom a maga önigazolását. Biztos talál rá értelmes magyarázatot, hiszen én egy bamba, idióta, kibírhatatlan kölyök vagyok, aki ráadásul undorító.

Harry fejében egy apró hang egyre hangosabban kiabált: „Hagyd abba! Addig, amíg nem késő! Ennek csúnya vége lesz, ne provokáld!”

- Micsoda illúziók! – Késő volt. Piton felülkerekedett magán, és egy otromba grimasszal az arcán közelhajolt hozzá. – Amilyen rég volt lehetőségem bárkivel is együtt lenni, tiszta ostobaság volt elutasítani egy olyan szimpatikus fiatal nőt, mint Lola. Az egyetlen gondom, hogy sem az alkalom, sem az idő nem felelt meg arra, hogy megengedhessem magamnak ezt a kellemesnek ígérkező időtöltést. És nem is tudom, min csodálkozol? Pont te, aki olyan bőkezűen kínálgatod fel magad minden szembejövőnek? – Harry nem képzelődött, ez tényleg egy vérig sértett lélek panaszáradata volt.

- Ez nem igaz!

- Akkor hallgass! – rivallt rá dühösen a férfi. – Napkeltéig el kell hagynunk Londonnak még a környékét is!



***


Sok órán keresztül utaztak. Egyetlen egyszer álltak meg egy benzinkúton, ahol Harry a másodszor is rátörő kényelmetlenségét automatikusan és minden öröm nélkül rendezte le a kút vécéjében állva. Még elvégzett egy röptisztálkodást, aztán visszaült Piton mögé, és minden szóváltás nélkül továbbindultak.
Annak ellenére, hogy elhagyták Londont, a férfi nem lassított. Észak felé tartottak, de hogy hová, arról fogalma sem volt, kérdezni pedig nem volt kedve. Így nyugton maradt, és türelmesen várt, amíg dél körül Piton végre be nem gurult egy egészen tűrhető vendégház elé.
A hosszú utazástól fájtak az izmai, már rég a földön lépkedett, de még mindig úgy érezte, hogy robognak alatta a kerekek. Kisebb imbolygással kínlódta be magát a kibérelt vendégszobába, ahol a két ágy közül, rövid szemrevételezés után kiválasztotta a falnál lévőt, és szabályosan rázuhant.

Épp csak elbóbiskolt, mikor az ajtón belépett egy nő, tálcát cipelve és letette mellé az éjjeliszekrényre. Egy idő után Piton is előkerült. Szó nélkül ettek, és csak amikor befejezték és a szobalány elvitte az üres tányérokat, volt képes ránézni a férfira, és kérdezni.

- Akkor meg miért jött utánam a Tájfunba?

Olyan volt ez, mintha csak folytatnák a nemrég abbamaradt beszélgetést.

Piton meg ott ült, kinyújtva a hosszú lábait, és láthatólag moccanni sem volt kedve. Mély levegőt vett, ami valahol elakadhatott, mert egy ideig nem mondott semmit, aztán az ágy végébe dobott utazótáskája felé intett.

- Van ott egy mugli újság.

Harry feltápászkodott, és belekotort a táskába, a lap épp a tetején volt, így hamar megtalálta.
Az újság címoldalán a saját képével nézett farkasszemet. Röhejes, de ismerte ezt a fotót. Colin csinálta, még arra is emlékezett, mikor. Ő maga ajándékozta később Mr. Weasleynek, aki bolondult az ilyen mugli cuccokért. A fénykép mellett volt még egy kisebb is, elég rossz minőségű, de egyértelműen Pitont ábrázolta. Lehetett látni, hogy azért ilyen elmosódottak a kontúrjai, mert mozgó mágikus fényképről volt lemásolva. Biztos Piton egyik roxforti osztályának a csoportképéről szedték le.
Aztán ott volt a főcím:


„Veszélyes bűnöző tart fogva egy iskoláskorú fiút.”


Átfutotta a cikket. Elég cifra nyelvezetű volt. Harry még el is mosolyodott, mikor arra gondolt, hogy olyan szaga van az egésznek, mintha az eredetit Vitrol írta volna meg, aztán kicsit kipofozták. A cikk azt állította Pitonról, hogy fel van fegyverkezve, veszélyes, hogy kirabolt egy londoni bankot, és hogy az iskolás Harry James Pottert túszként tartja fogva, akinek a családja (itt következett egy kivételesen megnyerő kép a ritka kedves és mosolygó Dursleyékról) vissza akarja kapni a gyereket, és bármilyen összegű pénzbeli jutalmat hajlandóak kifizetni annak, aki akár a legcsekélyebb információval is segíti őket a bűnöző és a fiú hollétével kapcsolatban.

- Atya egy úristen! Mekkora baromság!

- Nem annyira, ha jobban belegondolsz – vonta meg a vállát Piton. – Persze, nem mindegy, hogy melyik oldalát nézed a dolgoknak. Milyen mesét találhatott volna még ki a Rend tagjai számára Dumbledore, ami ennél hihetőbb? Mindketten egyszerre tűntünk el. Ha eleinte voltak is olyan elképzelései, hogy azért raboltalak el, hogy átadhassalak a Nagyúrnak, mostanra azok elpárologtak. Hiszen, ha a Nagyúr kezeiben lennél, az már rég drasztikus lépéseket tett volna, de minimum elküldte volna csak az illem kedvéért csinos csomagban valamelyik testrészedet… De így? Semmi sem bizonyítja, hogy magadtól mentél el.

- De én hagytam egy üzenetet Ronnak és Hermionénak, bár az igaz, hogy megkértem őket, hogy ne…

Piton bólintott.

- A jelek szerint tiszteletben tartották a kérésedet. És azt kell gondolnom, helyesen tették. Maga a tény, hogy a világos oldal megmentője önként hagyta el a frontvonalat, nem a legjobb reklám. Ellenben én, mint szívtelen emberrabló, kiválóan beleférek a rám ruházott szerepkörbe. Úgyhogy Potter, jelenleg te vagy az egyetlen élő tanúm, aki bizonyíthatja az ártatlanságomat.

- Ott van még az üzenetem, ha azt elolvassák…

- Ha azt elolvassák, azt fogják mondani, hogy kényszerítettelek rá, hogy megírd. Ne aggódj, kitalálják ők a nekik legmegfelelőbb verziót.

- Ezért akarta, hogy magával jöjjek? Hogy legyen bizonyítéka? – kérdezte enyhe csalódottsággal.

- … Többek között. De mielőtt még ostoba konzekvenciákat vonnál le, gondolj vissza rá, hányszor kértelek, hogy térj vissza a Főhadiszállásra. Ha egyedül lennék, jóval kevesebben keresnének. Ez a helyzet egyikünknek sem jó. Azt hiszed, hogy nem kapták meg a felhatalmazást, hogy az esetleges elfogásunk alkalmával elég, ha egy embert visznek vissza élve Roxfortba? Azok után, amit mindketten tudunk? És a halálfalók? Mit gondolsz, mi történne, ha ők találnának előbb ránk?

- Ha ragaszkodik hozzá, visszamegyek és elmondom nekik az igazat.

- Ők pedig törlik az emlékeidet. Természetesen a te érdekedben. Jobb esetben meggyőznek róla, hogy ezt az egész cirkuszt én szerveztem meg, úgy alakítottam, hogy higgy nekem, és minden amit hallottál és láttál, az én mesterkedésem eredménye. Dumbledore kiváló meggyőzőképességgel bír. Talán még jobbal, mint maga a Sötét Nagyúr. Biztos vagyok benne, hogy Albus azt hiszi, bonyolult életre-halálra menő játékba kezdtem, hogy mentsem ami még számomra menthető, és ennek érdekében magammal hoztam az ő legbecsesebb aduját. Azt mondom, hagyjuk meg egyelőre ebben a hitében.

Ez így egészen másképpen festett. Harry hirtelen teli lett keserűséggel.

- Tudja, én… - felsóhajtott. - Én komolyan azért tettem mindent, mert fájt. De nem ez volt a legnagyobb baj. Egyszerűen nem akartam, hogy újabb emberek haljanak meg miattam. Azt hittem, ha eljövök, akkor vége.

- Merlinre, Potter! – Piton dühösen kifakadt. – Az emberek nem miattad halnak meg! A háború miatt kell elpusztulniuk, ami kegyetlen, véres és mocskos. A háborúban, amiért kizárólag két ember felelős. A Nagyúr, aki az egészet elkezdte, mert egyszerűen nem volt más választása, és Dumbledore, aki Grindelwald óta kiválóan megtanulta, hogyan kell az ellenség piszkos módszereit a maga szájíze szerint alkalmazni. Te pedig, Potter, a táblára helyezett királynő vagy, aki ugyan könnyedén meghalhat, de semmi baj, mert a játékszabályok szerint a halott királynőt Dumbledore bármikor lecserélheti egy gyalogra, aki közben észrevétlenül átaraszolt a pálya másik oldalára. Egy gyalogra, akit több fronton őriznek és készítenek fel a döntő ütközetre. Míg te a támadásokat vered vissza, ő a háttérben erősödik. És lehet, hogy nem tisztességes, lehet, hogy kegyetlen ilyen szabályoknak engedelmeskedni, de az ég szerelmére, Potter! Ki az ördög mondta neked, hogy nem lehet ezt a játékot ésszel és óvatosan játszani? Senki sem vette el a jogodat, hogy taktikusan és okosan mozogj, hogy végeredményben átverd, túléld és szemberöhögd azokat, akik biztosak benne, hogy neked kell meghalnod, és annak a másik királynőnek kell megadnia az ellenségnek a kegyelemdöfést!

Piton egyenesen a szemébe nézett. Nem haragosan, nem vádlón. Csak nézte, mint aki az utolsó szó jogán próbál tisztázni néhány buta félreértést, és még sosem érezte ennyire fontosnak, hogy a másik értse is, amit közölni kíván vele.

- A te helyed ott van. A sakktáblán. És nem hagyhatod el, amíg a játszma zajlik. Érted? Tudom, értem, mit akarsz, de ne most! Most nem lehet. Mindketten tudjuk, hogy nincs más választásunk, hogy egyszerűen nincs jogunk abbahagyni. És elsősorban magunk miatt nincs.

Harry kiszáradt torokkal ült. A teher, a csüggedés pedig nem csillapodott, csak nőtt benne.

- És maga, professzor? Maga milyen szerepet kapott ebben a játékban?

- Én? – Piton keserűen felnevetett. – Az én gondom az, Potter, hogy én nem vagyok egyéb, mint egy hiba a rendszerben. Én nem tartozom a játék előírt kellékei közé. Ez olyan, mintha valaki bedobott volna a sakktáblára egy pikk királyt, és most nincs aki felvegye onnét. Takarok pár világos és sötét kockát. De semmi több.

- Nem vagyok benne biztos, hogy értem…

A férfi elgondolkodott.

- Jól van. Tartok speciálisan neked egy első és utolsó történelemórát. Mit gondolsz? Miért titkoljuk a muglik elől a varázslók világának a létezését?

- Mert ők többen vannak? Mert félünk az üldöztetésünktől, a boszorkányégetésektől?

- Baromság. Könnyedén kiadhatnánk magunkat mugliknak. Gondolj bele! Ha úgy akarnánk, az emberi társadalom szürke kardinálisai lehetnénk. Királyokat és elnököket irányíthatnánk a puszta akaratunkkal.

- De hát… ilyen már volt egyszer! A varázslók túl sok ambícióval rendelkeznek, és eddig akárhány mágus is állt az uralkodói trónus mellett, az mind ugyanazt akarta. A saját céljait érvényre juttatni.

- Bravó – bólintott Piton. – Nem is vagy te olyan buta, mint amilyennek mutatod magad. És itt jön a fő probléma. A hatalom, ami nem a tehetség, tudás és érdem szerint adatik át, hanem örökségként. Apáról, fiúra. Még a mugli társadalom is felismerte ezt a komoly ellentmondásos helyzetet, és épp ezért igyekezett fokozatosan kiszorítani az arisztokráciát a gyeplő mellől. A nemesség csak ott élte túl a változás korát, ahol a privilégium, mint olyan, a szimpla örökletes rokoni szálon kívül megkívánt mást is. Neveltetést, képzést, háborús érdemeket. De ma már ott is inkább csak egzotikus dekorációként, tradicionális, társadalmi névként szerepelnek, mint valós hatalmi szereplőként. És most képzelj el egy hétköznapi, közepes tehetséggel és ésszel megáldott varázslót ezek között a muglik között. Vajon minek érezné ott magát egy ilyen? Királynak? Kiválasztottnak? És megjegyzem, valójában ő semmivel sem érdemelné ki, hogy irányítson. Hiszen minden, amit tud, született képesség. Egy adomány, amitől ő még nem jobb, nem igazságosabb, nem különlegesebb, mint bármelyik mugli. Az a valaki, aki annak idején kitalálta, hogy a varázslókat el kell különíteni a mugliktól, nem volt ostoba. Az emberiség legocsmányabb veleszületett jellemzője, hogy képtelen megállni, hogy ha gyengébbet lát maga körül, ne tegye azt rabszolgává. Mi emberek, imádunk uralkodni, imádjuk leigázva és kihasználva látni a védtelenebbeket. Ez törvényszerű, kikerülhetetlen, örök igazság. Fáraók! Félistenek! Röhögnöm kell. Gondolkozz! Itt sokkal de sokkal komolyabb dologról van szó, mint egy szimpla véres háborúról. Az emberiség egész egyszerűen elsorvad, ha a varázslók manipulálni kezdenek az emberi sorsokkal. Választani kellett, és a varázslók választottak. A stabilitást. És izolációt. Csak így működhet. Persze mindig lesznek mágusok, akik megpróbálnak világhatalomra törni, lásd, világháborúk, ugyanaz a Grindelwald csatája, és még sorolhatnám. De ez a kisebbik baj. Ami ennél is aggasztóbb, hogy a stabilitás hosszas élvezete ugyanolyan idegen az emberiség lelkületének, mint a lojalitás. Nézd meg a történelmet! Egy hosszabb békeidőszak után mindig jön egy háború. És tedd fel a kérdést, miért?

- Nem tudom.

- Azért, Potter, mert mi nem tudunk hosszú ideig szemet hunyva, békében és stabilitásban élni. A stabilitás felfalja a varázslók társadalmát. Nem tudunk nyugton maradni, amíg mellettünk gyönge és kiszolgáltatott népek tudatlanul járkálnak, kelnek és fekszenek le nap mint nap. A második világháború idején azonban történt valami. Hiába hoppanáltunk biztonságos, békés területekre. A háború után vissza kellett mennünk ugyanazokba a szétbombázott, romos épületekbe, amit a muglik egymás közötti pusztítása okozott. Egy ekkora horderejű tragédia, mint az a háború, már mindenkit elért. Vagyis a varázslóknak rá kellett döbbenniük, hogy mindennél fontosabb kordában tartaniuk a saját társadalmukat, nem engedhetünk szabadjára ámokfutókat, hogy portyázzanak és háborúkat szítsanak, mert ami a muglik világára kihat, az nálunk is pusztítást okoz. És ez az idő múlásával csak egyre súlyosabb lesz.

- És mi lett a megoldás?

Piton itt egy pillanatra elhallgatott. Mint aki még egyszer végiggondolja, elmondhatja-e azt, ami már-már kitört belőle.

- Mindkét világ képes az elszigetelt életre, ha van, ami elfelejteti vele azt a másikat. Ha van egy seb, ami közelebbi és jobban vérzik.

- … Jaj, ne!

- De. Ha jól sejtem, márpedig jól sejtem az arcodat szemlélve, magadtól is rájöttél, mire akarok kilyukadni. Senki sem akarta, hogy a tragédia megismétlődjön. Ne hidd, hogy Dumbledore a Sötét Nagyúr ellen folytat elkeseredett küzdelmet. Mindketten ugyanaz ellen küzdenek. A rendszer ellen. Voldemort nem egyszerűen a rendszer torz szüleménye, ő több annál. Egy átképzett, átformált alak, aki, ha nem így alakul, ma már a muglik halálos ellensége és egy újabb világhatalmi diktátor. Ha egy kicsit is belegondolsz, nem tűnik fel, hogy Tom Denem a megtestesült gonosz ideális képét túl tökéletesen formázza? Elhiszed egy másodpercig is, hogy Albus nem tudta a fiúról, Mardekár utódjáról, hogy mit művelt az anyjával a mugli apja? Hogy nem tudta, hogy mit jelent Tomnak egy mugli árvaházban felnőni? Nem találod furcsának, hogy Albus olyan könnyedén engedte, hogy Dippet megvádolja Hagridot, majd utolsó erejéig harcolt, hogy az óriás ott maradhasson Roxfortban? Ugyan mibe került volna akkor egy csöppnyi megértést tanúsítania felé? Tom nem volt született gazember. Mi tettük azzá, mi, itt valamennyien! Minden lépés, cselekedet arra sarkallta, hogy lépjen, hogy védekezzen, kutasson és védekezzen. Na és gyűlöljön. Tizenegy éves korodig egy olyan házban nőttél fel, ahol nem kaptál szeretetet és megértést. Neked ezt mindenkinél jobban kell értened. Képzeld el, milyen lennél ma, ha a Mardekárba kerülsz. Ha nem lennének barátaid, ha sosem kaptál volna tanári segítséget! Ha senkid sem lenne, aki megvéd. Képzeld csak el!

- Magának teljesen igaza van, de Tom akkor is egy gyilkos.

- Na igen. – Piton elégedetten hátradőlt. – Mindenkinek van választása, ezt nem is tagadom. De átkozottul nehéz úgy küzdeni, hogy közben kaptál egy kiszemelt szerepet, és a klisét már rád is húzták.

- Én ezt nem értem.

- A mi világunk nagyon előrelátó, Potter. A kliséket úgy gyártják le, akár a muglik a lombikbébiket. Ha az egyik nem jön be, ott a következő, és így tovább. Ha Tom Denem nem teszi a dolgát, márpedig jó ideig nem tette, hiszen Roxfort elvégzése után hosszú időre eltűnt, akkor intézzük gyorsan úgy, hogy szülessen egy másik. Egy fiú.

- Tessék?

- Rakjuk be a Mardekárba. Lehetőleg legyen csóró, legyen valami zűr a családi hátterében, de legyenek meg a képességei, és izzítsuk a lelkében addig a tüzet, amíg meg nem születik benne a vágy. Különbözni, gyűlölni és mindent megtenni annak érdekében, hogy ki tudjon törni.

- … Maga?

- És ki a következő? Na ki, Potter? Én felesleges vagyok. Tom még idejében visszatért. De egyszer szükség lesz egy újra! Tom előbb-utóbb meghal. Gondolkozz, ki lehet az a szegény, sanyarú sorsban nevelkedett egyén, akinek csalódnia kell mindenben és mindenkiben? Ki lehet az, aki a végén rádöbbenve az igazságra, kisemmizve és elárulva fogja magát érezni, olyannyira, hogy elképzelhető, bármire képes lesz dühében? Kezded már kapiskálni, mibe tenyereltél bele? – Piton szemei csillogtak az indulattól, ahogy ránézett. – Olyan ez, mint egy láncreakció. És minden utód utálja az elődjét. Én gyűlölöm a Nagyurat. Te gyűlölsz engem, és őt. A szabályok szerint legalábbis így kellene történnie. – Piton elhúzta a száját, és gúnyosan elmosolyodott. – Borzalmasnak találod, igaz? Dumledore mindig kényesen vigyázott rá, hogy a kiszemeltek ne legyenek túl jó viszonyban. Annak idején én sem voltam sokkal okosabb, mint most te. Nem, nem láttam át semmit, és nem is láthattam. Én csak azt tudtam, hogy gyereknek lenni nehéz, hogy igazságtalanság, hogy vannak nálam sokkal gyengébb és kevesebb tehetséggel megáldottak, és ők mégis könnyebben érnek el bármit az életben. Nekem csak egy fegyverem volt. Itt. – A fejére mutatott. – Tehát igyekeztem annyi tudást felhalmozni, amennyit csak bírtam. Csodálkoztál, hogy képes vagyok motorbiciklit vezetni. Szerinted megengedhettem én annak idején magamnak, hogy ne értsek valamihez, amihez az ellenségem értett? Nem tudtam miért, vagy hogyan, de azt tudtam, hogy készülnöm kell. És figyeltem. Mindenkit. Tudod, az, hogy nem gyűlölöm az apádat nem egy nagy dolog részemről. Nem volt olyan nehéz megállni, ha figyelembe vesszük, hogy átláttam, hogy szerencsétlen fiú nem egyéb, mint egy kidresszírozott játékos, egy baba, akinek az volt a feladata, hogy engem minél jobban feldühítsen… De aztán az első számú játékos váratlanul visszatért Voldemort néven, és hirtelen minden megváltozott. Feleslegessé váltunk, én is, James is. És mindkettőnket leírták volna, ha Dumbledore nem lenne olyan büszke emberke, és nem találta volna ki, hogy kár elpocsékolni a jól megmunkált alapanyagot… Hirtelen kedves lettem és fontos. Kaptam egy feladatot, és… nehéz ezt megmagyarázni, Potter… - A férfi megint mosolygott, keserűen, szinte szégyenkezve. – Nehéz, amikor hosszú évtizedek után először érzed úgy, hogy kellesz. Holott tudtam, miért, azt is, hogy meddig… És ha tudni akarod, az egyetlen dolog, amiért mindig is nehezteltem rád, az az volt, hogy te ugyanolyan könnyedén elfogadtad a rád kirótt szerepet, mint én, vagy az előttünk lévők. És egyetlen egyszer sem kérdezted meg magadtól, miért. Mivel szolgáltál rá, Potter? Azzal, hogy a szüleid, akik szintén szerepet játszottak, meghaltak? Válaszolj!

- Semmivel. Azt kérdezi, hogy akkor mi vagyok? Vagy minek érzem magam? Ebben a pillanatban, professzor? Nincs nevem, és hívni sem hívnak sehogy.

- Ez csak akkor igaz, ha beletörődsz.

És Harry végre megérezte. Most, amikor a legkevésbé sem volt értelme érezni, egyszer csak tudta, felfogta, mi az a szabadság amit, olyan nagyon keresett. Már csak egy gond volt.

- … Hogy lehet ezzel együtt élni?

Piton vállat vont.

- Azt neked kell kitalálnod. De akarni kell.




Folyt. Köv…